Hosszú sorban jönnek, mennek, apró ördögök, de szentek

Elmondom, hol kaptam kultúrsokkot legutóbb, a Lány szülinapján. Itt az a szokás (= kötelező így csinálni), hogy az ember vagy meghívja a 3A-ból az összes lányt a házába és ott esznek virslit vagy pizzát, valamint csoki-vagy répatortát, meg játszanak valamit összesen 2 óra leforgása alatt, vagy pedig kiszervezi mindezt a helyi játszóházba / trambulinparkba / lézertaghelyre, és akkor ott esznek virslit vagy pizzát, csoki- vagy répatortát, és játszanak az adott helyen, szintén két óra. Mind a 12 lányt meg kell hívni, mert különben akit nem hívsz meg, az kiközösítve érzi magát, szóval ha nincs kedved mindet meghívni, akkor ne rendezz bulit. A gyerekeket a szülők odahozzák, majd két óra múlva értük jönnek, szülő nem vesz részt. 

A lakásunkban tuti nem fér el 12 db kilencéves két óra hosszat*, így mi kiszervezzük. A Lány azt választotta, hogy 1. lézertag, 2. virsli, 3. csokitorta (4. pluszban még popcornt is rendeltem, egyszer élünk!). Két óra, 12 fő, egy vagyon, pedig a trambulinpark még ennél is sokkal drágább. Mindenki eljött, kivéve a muszlim lány, aki nem ért rá családi ünnep miatt, de egyébként sem szokott jönni a szülinapokra, ami kár, mert a Lánnyal pont tök jóban van. Jött a férjem és a Fiú is, a kajálós részen részt vettek, a lézertag alatt meg a szomszédos, kisebbeknek való játszóházban töltötték az időt. Miután túltettem magam idegileg azon, hogy egy vagyont költök el egy kétórás programra, és a facebookcsoport visszajelzésekből kiderült, hogy sokan eljönnek, tehát nem egyedül fogunk ott ülni, már csak azon aggódtam, hogy jaj, majd csevegni kell a többi szülővel és a szociális fóbiám meg nincs kedvem meg mi van, ha nem értem a dialektusukat. 

Odaértünk, leültünk a számunkra kijelölt szobában, megjöttek a gyerekek, elmentek a szülők, egyik se csevegett többet egy "két óra múlva jövök"-nél. Jött a hely alkalmazottja, egy kb húszéves csaj, és mondta, hogy most akkor először 2x20 perc lézertag, megmutatja, hol van a pálya, csak a gyerekek jöjjenek, utána meg majd visszajövünk ugyanide enni. Elvitte a lányokat, én pedig leültem és felkészültem arra, hogy minimum negyven percig értelmetlenül telefonozzak. 

Épp csak megnyitottam az instagramot, jön a csaj, az alkalmazott, háta mögött Anitával**, hogy itt egy kislány nagyon megijedt és bepánikolt, esetleg menjek mégis fel velük, ő maga, mint alkalmazott, nem lehet bent (?), de én, mint szülő, igen. Anita sír és holtsápadtan reszket, hogy volt már itt, de akkor nem volt ilyen félelmetes. Mondom, oké, akarod, hogy bemenjek veled? Igen. Felmentünk egy emeletet, ahol egy előtérben mellények, fegyverek, monitoron pontszám, bent sötétben és üvöltő zenében kislányok lövöldöznek. Fél perc után Anita közölte, hogy már nem fél, mehetek. Ekkor már nem mentem messzire, hanem leültem az előtérben, és felkészültem, hogy akkor itt fogok 35 percig értelmetlenül telefonozni. 

Ekkor kijött Kristine és Karoline zokogva és egymással üvöltözve, Karoline egyből elkezdett a kijárat felé rohanni. Mondtam neki, hogy hé, innen te nem mész sehova, amíg én vigyázok rátok, ha haza akarsz menni, szívesen felhívom anyádat, de nincs kirohangálás. Erre rákezdtek, hogy az egyik csalt, nem, a másik csalt, az egyik káromkodott, de a másik bemutatott, és kinek az anyja. Egy ideig vártam, megoldják-e, de inkább csak romlott a helyzet, úgyhogy kitaláltam, hogy legyenek egy csapatban mostantól, oké, mindkettő felvette a kék mellényt, békében bementek. 

Ekkor kijött egy, hogy neki pisilni kell, meg egy másik, hogy neki azonnal kell egy pohár víz, de addigra már majdnem lejárt az első 20 perc, úgyhogy kibírták szünetig. 

A szünetben kitalálták, hogy mivel az előbb a kék csapat nyert, ezért mindenki kék akar lenni. Az alkalmazott csaj mondta, hogy nincs erre szabály, neki whatever bármi, szóljunk, ha indítsa az órát. 15 perc üvöltözés (mármint ők üvöltöztek egymással, nem én) után megmondtam, hogy ha nem tudunk megegyezni valamiben, akkor nincs második kör, erre 4 fő értelmesebb (beleértve az én Lányomat) az mondta, ők lesznek pirosak, nem zavarja őket a túlerő, mehetünk. Ekkor már nem gondoltam, hogy most 20 percig itt fogok az előtérbe értelmetlenül telefonozni, és ki is jött zokogva Mette, ketten támogatták, hogy szemen találták és nem lát semmit. Levezettem a padig pár lépcsőfokon, leültettem, megkérdeztem, mi van. Nem lát semmit, csak fehéret. Na, mondom, basszus, remélem, nem retinaleválása van, de oké, várunk egy kicsit, ha nem javul, felhívom az anyját. Azt mondja 3 perc után, ne hívjam fel az anyját, inkább már visszamegy játszani, mivel már lát. 

Pár perc múlva kijön Susanna zokogva, hogy hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, ül görnyedten, sír. Mondom, oké, felhívjam anyádat? Ne, már kicsit jobb. Közben kijön még kettő, hogy most szomjan hal, aztán még kettő rémülten, hogy valaki bent a földön fekszik sírva. Kitámogatják Veronikát, akinek fáj a könyöke, a másik kezével tartja. Tudja mozgatni, nem tört el, de zokog. Felhívjam anyádat? Nem kell, már jobb. Közben Susanna akut hasa meggyógyul, visszamegy. Közben vége a második körnek is, megdöbbentő módon a piros csapat nyert a kétszeres kék túlerő ellenére. Ingvild beközli mutogatva, hogy hirtelen elment a hangja a sok kiabálástól. 

Oké. Úgy tűnik, mindenki lát, járóképes, tudja mozgatni a karját, úgyhogy lemegyünk az asztalunkhoz. Felszolgálják az italokat, a kislányok hisztiznek szívószálért meg hogy mégis mást kérnek, szerzünk mindent. Megjön a férjem és a Fiú a játszóház-részből. A pultosfiú hoz virslit sült krumplival. Egy közli (nem a muszlim lány, mert ő nincs itt), hogy ő nem ehet disznóhúst, csakhogy én már eleve szárnyasvirslit rendeltem, mert előrelátó vagyok, meg a Lány azt jobban szereti. Mette szipogva közli, hogy ő utálja ezt a fajta virslit. A hasfájós vígan falatozik, a hangszálgyulladás azonban elterjedt és most már 3-nak is elment a hangja, erről nem veszek tudomást. Hoznak tortát (sima csokitorta), gyertyát nem szabad meggyújtani, mert akkor megszólal a tűzjelző. A kis szörnyetegcsorda egy pillanatra cuki kislányokká változik, elpantomimezik, hogy meggyújtják a 9-es alakú gyertyát és elénekelik fennhangon és nagy tapsviharral a norvég szülinapi dalt a Lánynak. Ezután Mette szipogva közli, hogy ezt a fajta tortát ő utálja. Van popcorn. A popcornt is utálja. Adok neki egy kis plusz szórócukrot, azt szereti. 

Kezdem elhinni, hogy mind túl fogjuk ezt élni, már csak húsz perc van hátra. A Lány elkezdi kibontani az ajándékokat, ami a helyi szokás szerint saját készítésű kivágott-rajzolt-ragasztott üdvözlőlapba rejtett 100 korona. Egy kislány könyvet ad, egy másik hajpántot és arcpakolást. Mette egy felfújt lufiban hozott 5 db fém húszkoronást, ezt rázogatja. Susanna rászól, hogy ne rázogassa, mert kidurran, mielőtt oda tudná adni. Kidurran. Susanna rászól, hogy én megmondtam. Mette sírva kirohan a szobából, az óriási épületkomplexum (lézertag, billiárd, söröző, minigolf, játszóház) parkolójába, és ott rohangál körbe. Az összes többi elindul utána. A kijáratnál utolérem a legtöbbet és a legszigorúbb hangnememben közlöm, hogy nincs parkolóban rohangálás, tűnés vissza az asztalunkhoz, majd ráállítom a férjemet, hogy kerítse elő Mettét. Közben elkezdenek megérkezni a szülők, a gyerekek mesélik nekik, hogy Mette épp elveszett, de amúgy minden szuper volt. Adok nekik az útra popcornt papírpohárban. Ír a férjem messengeren, hogy megvan Mette, a parkolóban hisztizik. Egy idő múlva bejön a férjem. Mondom, hol van Mette? Hát itt jött előtte, nincs itt? Kiderül, hogy elindult befelé a férjemmel (miután kb 5 percig semmibe vette, de itt nem lehet fizikai erőszakot alkalmazni és a férjem törvénytisztelő ember, így nem vonszolta be a karjánál fogva), de a bejáratnál mégis inkább beszaladt a lányvécébe és most bezárkózva sír. Közben megjön Mette anyja is, a gyerekek közlik vele, hogy Mette elveszett. Megmondom, hogy a vécében van, páran már győzködik, hogy jöjjön ki, az anyja is bemegy tárgyalni. 

Búcsúzkodom a többi gyerektől, mindenkit elvisz valaki, remélem, tényleg a szüleik. 

Kijön Mette az anyjával, utóbbi kicsit sápadt. Odatereli Susannához és annak az anyjához, hogy beszéljék meg. Kibékülnek. Mette anyja megkéri Mettét, hogy a Lányomtól is kérjen elnézést, amiért balhézott a szülinapján. A Lány mosolyogva biztosítja róla, hogy nincs harag és szuper, hogy eljött. Elnézést kérek Mette anyjától, amiért nem vigyáztam jobban a lányára, és megmondom, hogy nagyon aggódtam, amikor elrohant. Mette anyja utasítására tőlem is elnézést kér, amiért aggodalmat okozott. Mosolyogva megnyugtatom, hogy minden rendben. 

Mindenki elhúz végre a vérbe. Kifizetek kb. kilencvenezer forintnyi összeget a pultoscsávónak, mintha többre emlékeztem volna a foglalásnál, de oké. Veszek magamnak egy alkoholmentes sört és megiszom üvegből, amíg a gyerekeim az apjukkal (gyerekeknek való) nyerőgépekbe dobálják az aprót és meglepő módon nyernek is két plüsst. Utánam szalad a pultos csávó, hogy bocsi, de az előbb a tortát elfelejtette beütni. Fizetek még. 

Hazamegyünk. Eltervezem, hogy jövőre Új-Zélandra költözünk, vagy egy lakatlan szigetre, vagy Magyarországra. Tavaly nyáron buliztak nálunk magyar nyolcévesek, azoktól is leolvadt az agyam persze, de azért ez itt egy egészen más szint volt. Vagy ez már a kamaszkor? Reményemet fejezem ki, hogy jövőre lesz hetedik hullám áprilisban, és zoomon tartjuk a bulit. A Lány értetlenkedik, dehát miért, dehát szuperjól sikerült! Egyébként mindvégig szemlátomást nagyon élvezte, semelyik drámában nem vett részt, imádta a lövöldözést meg a kajálást is, és azt is, hogy kapott pénzt, amit majd elverhet plüssökre meg minecraft-legóra. Így is lesz. 

*Épp megint megtudtam, hogy ciki lakásban lakni, vagyis a kolléganőm férje azt mondta: "Osloban nem lehet normálisan lakni, iszonyat drága egy ház, ott egy csomó ember van, aki lakásban lakik!" 
**A neveket megváltoztattam, nyugi. 

 

 

 

 

It's fine, I'm fine, everything's fine*

Két éve lakunk itt. Különben mielőtt Norvégiába költöztünk, írtam ilyen listát, hogy előnyök-hátrányok, és akkor emlékszem, hogy nagy kedvem lett volna beleírni, hogy "nem szeretném végignézni, ahogy minden tönkremegy és elpusztul, amit valaha szerettem" (a Fertő-partra gondoltam akkor főleg, meg hogy vadaspark lesz a Muckon, és hogy ki tudja, mi követi majd még), aztán úgy döntöttem, hogy á, ezt mégsem írhatom bele, túlságosan fellengzős és hatásvadász, és kiröhögnétek csak. Ó, de kár, pedig most mondhatnám, hogy "én már akkor megmondtam!" Hát, mindegy. Persze, ez még mindig nevetséges és hatásvadász túlzás, bár a Fertő-partnak valószínűleg tényleg annyi. Ami a lista többi részét illeti, mindenben teljesen pontosan igazam volt. Tessék, mutatom: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák - igen, az jó volt és hiányzik, bár itt is szeretnek a kollégák, de az nem olyan 
- én is szeretek egy csomó embert itt - hiányoznak is, bár itt is vannak jó fejek, de az nem olyan 
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében - az konstans rettenetes, hogy semmit sem tudok és mindent előlről kell kitalálni, ne is beszéljünk róla, állítólag 8 év alatt múlik el 
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne - végül is itt is, de nem vagyok olyan nagy név, mint otthon :) 
- nagyon szeretem a magyar nyelvet - igen, és hiányzik is 
- nagyon szeretem a lakásunkat - <végtelen számú síró smiley> ne is beszéljünk róla 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat - ő közben nyugdíjba ment, szóval már úgysem nála lennénk, de örök hálával gondolok rá rendszeresen, itt meg nemlétező dolog a gyerek háziorvos, a felnőttháziorvoshoz jár a gyerek is. Tuti bekattantam volna, ha itt szülök gyereket. 
- szar a kávéjuk - szar
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene - kellett
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek - okén viselik, és hát nincs kontrollcsoportom, a jó ég tudja, hogy viselték volna a covidot Budapesten, ha maradunk 
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika - igen
- mi lesz a növényeimmel? - a(z ex)növényeim a norvégtanáromnál és Húgomnál remekül érzik magukat 
- sokkal messzebb van Sopron - igen, ez baj 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának - whatever
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni - nem tűnik annak 
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás - a férjem még dicső, én egy pohár Tuborgot szeretnék 
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet - meglepő módon ez még mindig rettenetesen zavar és rosszul érzem magam miatta és hiányzik 
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket - megvannak azok nélkülem is 
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének - szomorúak
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen - hát khm valóban kisebb a szakmai pezsgés 
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is - igazából nem szoktam sosem unatkozni, de tény, hogy nincs Népi papa koncert 
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul - ez még mindig lehet
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm -  de hogy a pszichológuscsaj életében nem hallott a Terminátor című filmről?????? 
- itt élned, halnod kell - a sírhelyem úgyis Sopronban van
- görögdinnye - konkrétan a görögdinnye különben meglepő módon nem gáz, a közértben kapható Dél-Afrikai görögdinnye a karbonlábnyomát leszámítva teljesen rendben van. Ellenben normális meggyet, őszibarackot és szilvát két éve nem ettem, és normális paprikát és paradicsomot is csak elvétve. Régebben is tudtam, hogy a Kárpát-medence maga a tejjel-mézzel folyó kánaán, főleg, ha két utcányira lakik az ember egy piactól, hát ez sajnos így van. Most mondta a főnököm, hogy sose tudja teljesíteni az ajánlott napi gyümölcsbevitelt a diétás appjában, mert nem szereti a gyümölcsöt. "Ó, drágám" - gondoltam együttérzően. "Mit tudod te, mi az a gyümölcs." 

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés - ez teljesen így van, és fura is, és az is fura, hogy amikor hazamegyünk, beszól a pénztáros meg leüvölt a taxis meg a kutyasétáltató néni 
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart - igen 
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni - talán valamivel több, nem nagyságrendileg
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ - ez igaz 
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit - hű, hát ez teljesen így van, itt csak dicsérnek, így lesz egy csomó tudatlan, de legalább nem neurotikus ember, ami nagyon nagyon fura, és erről majd írnom kell egy saját bejegyzést, a híres norvég inkompetenciáról, elképesztő jelenség
- be lehet lélegezni a levegőt - omg csodálatos imádom 
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk - a pollenallergiám csak rosszabb lett, az asztmás bronchitise javult, de nem tűnt el teljesen
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy) - az tuti 
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben - hát erre nem esküszöm meg, mert így is minden hülyeségen stresszelek folyton, mint például a szomszéd belement az autónkba, hol legyen a Lány szülinapja, világjárvány, háború, klímaváltozás 
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki - erről őt kell megkérdeznetek, de nem könyörög, hogy menjünk már vissza 
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat - a rózsaszín fák a vadcseresznye (sakura), ami a Füvészkertben van, meg Sopronban a Mikoviny úton, itt meg a pláza előtti téren, de sajnos nem pont ugyanolyan 
- eperföld is van - az egyetlen valamirevaló gyümölcsük az eper, az viszont csodálatos! a hosszú nappalok és a hőség hiánya elképesztően finom epret eredményez (júliusban) 
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod - khm
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak - khm khm 
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba? - hát, de, végülis ja, de azért messzebb van innen 
- oktatás - ez nagyon érdekes és nem tudom még, mit gondoljak róla 
- egészségügy - nem mondanám, hogy oda meg vissza vagyok a csillivilli egészégügyüktől, ugyanakkor saját konkrét rossz élményem még csak egy volt két év alatt és az sem volt rémes 
- működő demokrácia - az 
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom - tökéletesen elégedett vagyok az itteni időjárással, mi délen lakunk, ahol jó az idő. 
- ha szar, hazajövünk - igazából az jó érzés, hogy bármikor hazaköltözhetünk, tuti lenne munkánk és megszervezhető életünk, ugyanakkor most már mindig sírnék a jó kis norvég nyugi, erdő, friss levegő, tengerpart, kevés az ember és az is normális életérzés után 

Nem is erről akartam írni egyébként, hanem a posztcovid szívdobogásomról meg a diétámról akartam nyafogni, csak így eltérültem, bocs. Különben az is nagyon érdekes, hogy a norvégok nem panaszkodnak (az egyik norvég kollégám mondta, hogy szerinte a norvégok sokat panaszkodnak, hát ezt nem bírtam ki hangos nevetés nélkül), és ezért nem annyira lehúzó velük beszélgetni. Ugyanakkor kb. kivétel nélkül minden egyes páciensem előadja, hogy ő az egyetlen, aki boldogtalan, mert mindenki más szemlátomást jól van. Mert ha megkérdezik, hogy vagy, akkor azt szokás mondani, hogy jól. Nem tudom, ez norvég sajátosság-e, vagy csak itt nálunk a napfényes Vestfold megyében dívik, már többektől hallottam, hogy a mi megyénkben híresen sokat adnak a látszatra. Itt Sandefjordban mindenki jólápolt, szép házban lakik, grillez, mosolyog, jól van, és ha te véletlenül nem vagy jól, akkor tényleg érezheted joggal úgy, hogy ezzel egyedül vagy a világon. Magyarországon meg mindenki rosszul van, és emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt Thaiföldön voltunk és kb. cikinek éreztem mesélni róla a munkahelyemen, mert jól lenni az kicsit ilyen ízléstelen dicsekvésnek hatott. Rendes ember a "hogy vagy" kérdésre azt válaszolja, hogy "jaj, ne is kérdezd", nem? Ugyanakkor nem kell elcseszettnek vagy furának érezned magad, ha boldogtalan vagy, hiszen az egész háztömb / ország az. 

Nyilván egy ideális társadalomban van egy jó középút, de az nem tudom, létezik-e. Mindenesetre az, hogy Norvégia a világ legboldogabb országa (legutóbb lecsúszott pár helyet, de azért még eléggé előzi keleteurópát), az eléggé fura állítás, én úgy látom, hogy ezek itt rémesen boldogtalanok, csak nem szabad bevallaniuk maguknak, és ezért mindenki krónikus izomfájdalmaktól meg krónikus fáradtság szindrómától meg migréntől szenved. És igen, tudom, hogy pszichiátrián dolgozom, és ezért több boldogtalansággal találkozom, mint aki nem, de otthon is pszichiátrián dolgoztam. Szóval ha egyszer rendbejön a világ és nem lesz havonta valami küszöbön álló apokalipszis és rengeteg időm lesz, akkor majd írok egy leleplező könyvet arról, miért boldogtalanok a norvégok, nyilván kapok rá egy vagon állami támogatást, mert itt ezerrel támogatják a könyvkiadást, csodálatos lesz.  

*Azt akarja a Facebook mesterséges intelligencia, hogy rendeljek egy ilyen pólót, de komolyan hónapok óta rendületlenül tolja az arcomba, hát igazán örülök, hogy ilyen pontosan reflektál az érzelmi állapotomra, többé nem mondhatom, hogy senki nem ért meg.

És ezt olvastam 2021-ben, amikor nem a híreket

Nem vagyok továbbra sem elégedett az olvasási szokásaimmal, főleg azért olvasok keveset, mert itt nincs könyv, képernyőről meg kinek van kedve olvasni, de épp most vettem egy használt kindlét, csak még nem ért ide a postával. 

1. Marilyn French: Kvinner. Ez az egyik kedvenc könyvem, nem vidám, de feminista alapmű, meg izgalmas is, nőkről szól az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, megvolt a használtboltban norvégul, és sztem kiváló nyelvgyakorlás olyat olvasni, amit már olvasott az ember más nyelven. 

2. Sofie Oksanen: Kutyafuttató. Ez egynek jó volt, bevallom, kicsit ilyen tucat-oksanen-könyv, vagy csak nem érdekel eléggé az ukrán alvilág. Béranyaságról és Ukrajnáról szól, a megszokott tragikus női sorsokkal. 

3. Maja Lunde: Kékség. Ez amúgy nem rossz könyv, én szívből gyűlöltem, mert a négytagú kisgyermekes család két tagja már az első oldalon meghal a klímaváltozás miatt, és az életben maradó apuka meg kislány is rémes dolgokon megy keresztül, túl realistán festi le a várható jövőt. 

4. Neil Gaiman: Havet i enden av veien. Az Óceán az út végén, norvégul, nagyon régen olvastam már magyarul és szinte teljesen elfelejtettem mostanra. Egy korrekt Neil Gaiman, nem vág a földhöz, de oké. Le volt árazva. 

5. Sally Rooney: Baráti beszélgetések. Nekem nagyon bejön Rooney, az előző könyve is és ez is, tetszik a stílusa és a karakterei. Kapcsolatokról szól. Élveztem. 

6. Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni. Ez egy jó scifi novelláskötet, néha van összefüggés / áthallás az egyes novellák között, néha nincs. Ilyen technokrata vagy transzhumán jövőket kapunk, meg azt, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a családi kötelékek, az emlékek, a szeretet. Úgy adja át, hogy fontos a szeretet, hogy többnyire nem nyálas vagy közhelyes, és ez jó. Utáltam, hogy kb. mindegyik novellában meghal valakinek az anyja, a gyereke, vagy minimum az öccse, húga, nagyapja, vagy ha épp nem, akkor csak örökre el kell válniuk. 

7. Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt. Egynek jó, pont az a könyv, amit elolvasol és arra gondolsz, ebből tuti csinálnak egy filmet George Clooney-val. A filmet nem láttam, de még azt is el tudom képzelni, hogy a film jobb. A fő téma a világvégét leszámítva egyfajta apa-lány kapcsolat, aminek kissé bosszantó a tanulsága, de erről nem dühönghetek itt, mert az spoiler lenne. 

8. Veres Attila: Éjféli iskolák. Egy elképzelt Magyarországon játszódó scifi-horror (?), imádtam, csodálatos, amíg az utolsó fejezetben át nem fordul ilyen lovecrafti misztikus furaságba, hát, az kár volt, de bizonyára vannak, akik szeretik az ilyesmit, és azoknak tetszeni fog. A női szereplők pedig elég gyérek és nem is vagyok biztos benne, hogy átmenne a Bechdel-teszten. És még ezzel együtt is megérte elolvasni és ajánlom. 

9. Veres Attila: Odakint sötétebb. Novelláskötet, sokszor van összefüggés az egyes novellák között, többnyire Magyarországon, vagy arra emlékeztető meg nem nevezett helyszíneken játszódó misztikus horror. Klassz és különleges. Pont az első novella a legszarabb, közhelyes és totál ízléstelen, szóval ott azon tegyük túl magunkat vagy lapozzuk át. Utána is van benne erőszak és szex is, csak jobban elhelyezve. Végig nagyon weird, mondjátok, mi a jó magyar kifejezés erre. Hátborzongatóan fura. 

10. Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év. Scifiparódia, egy macimézes palack szemszögéből, néha leült, de sokszor nevettem. 

11.  Andy Weir: A Hail Mary-küldetés. Hát ezt imádtam, kicsit olyan, mint a marsi, csak még űrlény is van benne.  

12. Irvin Yalom: A terápia ajándéka. Ez sok kis fejezet, sok kis jó tanács, amit Yalom több évtizedes pszichoterápiás munkássága alatt tapasztalt meg és ad most tovább nekünk. Könnyű olvasni, sok újdonság számomra nem volt benne úgy, hogy olvastam már sok Yalomot, de jó volt összefoglalva látni, fogalmam sincs, mit ad annak, aki nem pszichoterapeuta. 

13. Hannu Rajaniemi: Öröknyár. Az 1930-as évek van, de létezik túlvilág és mindenféle steampunk technológiával átjárás is van a mi világunk meg a túlvilág között, és ebben a settingben ez egy kémtörténet. Nagyon különleges és hangulatos, cseppet sem érthetetlen. 

14. Blake Crouch: Hamis emlékek. Ez is egy szórakoztató és izgalmas scifi, semmi különösebb újdonság nincs benne, az, amiből már közben nem érted, miért nem készült film Tom Cruise-zal. A tudományos alapok benne egy baromság, olvassuk fantasy-nek és akkor nem fáj. 

15. Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások. Svéd humor, meg ilyen összeérnek a szálak típusú történet, emberi kapcsolatokról szól. Végül is vicces. Engem rettenetesen zavar, hogy tudniillik egy nő ilyet nem csinál. Egy nő, főleg, akinek gyereke van, soha az életben nem lenne ennyire hülye. 

16. Tom Schweterlitsch: Letűnt világok. Időutazós-téridőhurkos scifi és nyomozós krimi, a főszereplő nyomozó ugrik a mélyűrben vagy mélyidőben vagy hol a különféle idősíkokba. Kicsit túl szörnyű volt nekem, úgy értem, bizarr, erőszakos, brutális, nyomasztó, de ezt leszámítva rendben van. 

17. Ed és Kate Douglas: Túrázók és kempingezők könyve. Valakitől kaptam ezt a könyvet, de kitől? Mindenesetre, köszönöm, mindent ebből tanultam, amit a sátrazásról tudok, onnantól kezdve, hogy mit kell venni, melyik fajta sátor, melyik fajta alvómatrac felel meg az igényeimnek, odáig, hogy hogyan kell tüzet rakni. Ilyenkor mindig Montag jut az eszembe, amikor azokon a városi népeken élcelődött, akik, idézem, "újságból tanultak szopni", hát én pont ez a típus vagyok, azt is könyvből néztem, hogyan kell fürdetni a gyereket. Ha valaki semmit sem tud a sátrazásról és gyakorlati tanácsokat szeretne, akkor ez kiváló könyv. 

Könyvek, aminek a felénél tartok: 

Kelly G. Wilson: Mindfulness for two: an Acceptance and Commitment Therapy Approach to Mindfulness in Psychotherapy. A címe elég jól össze is foglalja, mi ez, rém idegesítően amerikai a stílusa, és egy ponton figyelmeztetés nélkül átmegy full hardcore viselkedéselemzésbe, ott kicsit félretettem, hogy rápihenjek, amúgy hasznos lesz. 

John Bowlby: A biztos bázis. A kötődéselméletről szól, azért olvasom épp újra, mert az egyik képzésem kötelezőirodalom-listáján rajta van. Ha analitikusokat akarunk olvasni anélkül, hogy idegrohamot kapnánk, akkor Bowlby kiváló kezdet, ugyanis eredetileg etológus, amivel együtt jár a tudományos megfigyelés igénye és a gyakorlatiasság. 

Miriam Ekelund: Du skal lide til felleskapet. Ez egy riportkönyv a norvég társadalom kritikájáról, kutatásokat idéz és interjúkat készít, feltérképezendő, miért jön ki Norvégia dobogósan a világ legboldogabb országai listákon és közben miért ennyien pszichés betegek, krónikus fáradság szindrómával leszázalékoltak és öngyilkosok, magyarul boldogtalanok. Szavakba foglalja és kutatásokkal támasztja alá az összes addigi nehezen megfogalmazható sejtésemet a norvég nép sötét oldaláról, imádtam. Van benne jópár önellentmondás, meg persze csak azokat a kutatásokat idézi, amik az ő véleményét támasztják alá, szóval kétkedő, nyitott elmével kell olvasni persze. Azért hagytam félbe, mert elvesztettem a lakásban, de pont nemrég meglett. 

Baráth Katalin: Afázia. Nekem nem tetszett ez a könyv, kétszer is nekifutottam pár hónap különbséggel, hátha közben jobb lett, de nem jutottam tovább az első fejezetnél. Én kérek elnézést, nem jön be. Állítólag jó. 

Szerintem soha életemben nem olvastam ennyire kevés könyvet egy év alatt, látszik is az idegállapotomon a szókincsemen meg a helyesírásomon. Ne értsünk félre, nem azért nyígok, mert ez ciki vagy ilyesmi, nem a teljesítményaspektus, hanem az, hogy nagyon szeretek olvasni és mégis ennyire keveset csináltam idén. Ahogy a korábbi években azon nyígtam, hogy túl keveset sétálok az erdőben meg ilyenek. Sajnálom magam miatta. 

We really did have everything, didn't we?

Főleg azzal töltöttük ezt az évet, hogy néztük az évszakok változását az utca túloldalán lévő mezőn. Csodálatos és imádom itt, hogy vannak évszakok és időjárás.

Azért elmondom, mi volt idén. 

Szakmailag befejeztem a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges szupervíziót, de még nem vizsgáztam le; elvégeztem egy tanfolyamot egy obskurus, egyalkalmas traumaterápiás módszerből, ami lehet, hogy szélhámosság, de lesz belőle kutatás, addig is egymáson gyakoroltuk és a pszichológuscsaj csodával határos módon kigyógyult az egérfóbiájából; pont félúton tartok egy kétéves képzésben a Basal Exposure Therapy nevű norvég találmányban, ami megöli a lelkemet, de jó a kaja. Nagyon hiányzik a táncterápia, ezért voltam egy négy alkalmas szomatikus mozgás-sorozaton, online volt, és még így is csodálatos. 

Eladtam a lakásomat Budapesten, vagyishát az ingatlanos meg Húgom intéztek mindent, én nem is találkoztam a vevővel. Ez az a lakás, amit a blogom elején vettem, itt, nyugi, nem lett végül linóleum benne, nem vagyok őrült. A belőle kapott pénz lett az önrészem a norvég lakáshitelhez, amivel megvettük ezt a lakást, amiben lakunk. 

Itt most az történt, hogy eltelt egy nap, mivel felütöttem a blogomban a 2004-es évet, hogy megkeressem ezt a linkelhető bejegyzést a lakásról, és azzal a lendülettel elolvastam 2004-2007-ig, amíg a férjem home office-olt, a gyerekek pedig minecrafteztek január elsején. Ha azzal tölti az ember az évet, amivel január elsejét töltötte, akkor az azért így elég fura lesz. 

Visszatérve az évre, tavasszal a kertészkedés volt a projektem, a februárban elvetett magokból lett egy tonna koktélparadicsom kb. augusztusra, paprika meg nulla. Továbbra sem hevertem ki, hogy teljes és fix munkaidőben dolgozom évi 25 nap szabival, amit meghatározott időpontokban lehet kivenni. A fennmaradó időben a környező homokos strandokon hömbölögtünk. Kedvenc strandom Ula, kedvenc sátorbanalvásom a vadkempingezés Nordre Trubervika beachen, ott az volt, hogy a közelünkben idegesítő hangerőn goát hallgattak valami fiatalok, ezen úgy este 11-ig puffogtam, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen ki is mehetek a sátorból és táncolhatok goára a tengerparton a holdfényben. Cukrászati fejlődésemet tekintve idén megtanultam macaront sütni (bebepiskótától) és bejglit (piszkétől). Idei kedvenc ételem a gesztenyekrémleves a Dióban, kedvenc újonnan olvasott könyvem, hát, ez nehéz, mert a Veres Attila regényét (Odakint sötétebb) egészen az utolsó 30 oldalig imádtam, de akkor váratlan stílusbeli fordulatot vettek az események. Kedvenc többedszerre olvasott könyvem Marilyn French: Nők (ezúttal norvégul), kedvenc szakmai könyvem talán Scott Kellogg: Transformational chairwork, bár a könyvekről úgyis írok új bejegyzést. Kedvenc filmem idén... fogalmam sincs, nem emlékszem semmi kiemelkedőre, majd megkérdezem a férjemet, ő szokta tudni az ilyesmit. Kedvenc sorozatom a Witcher 1-2. (én kérek elnézést) (tényleg bocs) (persze igazából a Firefly, de azt idén pont nem néztem újra, viszont vettem az itteni vaterán egy nagyon menő serenity-s kulcstartót a munkahelyi kulcsomra, hogy munka közben se felejtsem el, ki vagyok valójában). Év végén megnéztük két nap leforgása alatt a Don't look up-ot, a South Park covidos részeit, és a Death to 2021-et, meg meghallgattam a Bödőcstől a Csodadisznót, és szomorúan konstatáltam, hogy úgy látszik, idén az a humor, ha keserű félmosollyal nyugtázod a valóságban valóban megtörténő rossz híreket, hol van az eszképizmus, amikor szükség lenne rá, még szerencse, hogy van Rick and Morty, különben tuti becsavarodtam volna a túlzott realizmustól. 

Kedvenc ruhám az itteni vaterán vásárolt Diane von Fürstenberg selyemruha, ami az a fajta teljesen hétköznapi ruha, amit munkába felvesz az ember és egyáltalán nem feltűnő, csak ki tudja miért valahogy tök jól néz ki ma. Sajnos híztam 5 kg-t idén, amiatt, hogy tavaly év végén vettünk autót és nem mozogtam eleget. De majd most! Meglátjuk. Nagyon durva volt olvasni a 2004-es blogomban, hogy állandóan a fitnessteremben lógok, azt a részt irigyeltem. Ugyanakkor a legjobb és legszeretetteljesebb élményeim a gyerekekkel voltak, az okos Lány és a majomkodó kis Fiú, amikor az egyforma karácsonyi pizsamájukban nézik a kanapéról a Reszkessetek betörőket (a Lány kicsit fél, a Fiú harsányan röhög). Igen, sütöttem bejglit és vettem a gyerekeknek egyforma karácsonyi pizsamát #perfectmoments. A beigli kirepedt, de én életem első 40 évében nem tudtam, hogy az baj, azt hittem, az normális, úgyhogy most már nem kezdenék el aggódni miatta. 

A legjobb nyaralásunkról nem tudok nyilatkozni, mert egyetlen helyen voltunk, amennyiben a nyaralás definíciója az, hogy mind állandó, mind ideiglenes lakcímedtől különböző helyre utazol és ott fizetsz a szállásért, egy éjszakát voltunk itt tavaly májusban, nevetségesen drága volt, és még annál is sokkal jobb, mint ahogy a képeken kinéz. Persze, Budapesten is jó volt nyaralni, jó, hát mindenki beszól meg nem lehet belélegezni a levegőt, de van könyvfesztivál meg sósmogyorós baracktorta, meg az a hely a Ráday utcában, ahol az Anikóval ettük a kacsamellet. Sopronban pedig tényleg jó volt. 

A fennmaradó időben a covid esetszámokat frissítgettem többé vagy kevésbé idegbetegen, meg a norvég egészségügyön mérgelődtem, tudom, minek ment oda. 

It's a blue, bright blue Saturday

Rendes tél lett hirtelen, hó és mínuszok. Az azt jelenti, hogy mínusz 10 fok van éjjel és reggel, és ilyen mínusz 3-ig megy fel napközben, vagyis nem olvad el a hó. Itt nem sózzák az utakat, úgyhogy latyak sincs, cserébe kicsit para a közlekedés. Az autópályát azért sózzák, nyugi. 

Így néz ki. Nem az autópálya, a házunkkal szemközti mező. 

Nyilván rég télidepressziósnak kellene már lennem a fény hiánya miatt, de azért lássuk be, hogy ez sokkal kevésbé lehangoló, mint a Vörösvári út november végén. Több dolog is van, ami miatt talán kevésbé vagyok téli depressziós Norvégiában, mint Magyarországon. Az egyik, hogy itt délen (mármint Dél-Norvégiában) tényleg nagyon jó a klíma, ami azt jelenti, hogy ugyan hidegebb van, de több a hó és sokszor süt a nap napközben, nincs a folyamatos, hetekig tartó szürkeség. Eleve nem kell a télidepi mellé még a természetmegvonás szindrómámmal is számolni, mivel egy mező mellett lakunk (15 percre gyalog a belvárostól) és egy erdőben dolgozom (a szakrendelő, ahol dolgozom, régen TBC szanatórium volt, ezért fenn van egy dombon a jó levegőn, ahova havas úton full para felvezetni, valamint az A épület padlásán állítólag lakik egy tüdőbeteg, női kísértet és csapkodja az ajtót). Egyáltalán nem kell BKV-znom, és a téli nagyvárosi tömegközlekedés borzalmát elviselnem nap mint nap (mivel a lakásunk és a munkahelyem között pont nem jár semmilyen tömegközlekedés, így vagy gyalog megy az ember, vagy autóval, vagy mehetne persze biciklivel is, de ahhoz nekem túl meredek az a domb).

És a ruhák, az nem feltétlenül Norvégia, mert már pár évvel korábban fejlődni kezdtem e téren, de basszus. Én egész gyerek-, és fiatal felnőttkoromban fáztam minden télen. Egyszer aztán, úgy 35 éves korom körül a húgom egy barátnője az Ugg-nál kezdett dolgozni, 70% dolgozói kedvezménnyel, és vett nekünk két csizmát. Nagyjából ugyanekkor terhes lettem és a terhesruhaboltban pont télre összegyűlt annyi kuponom, hogy olcsóbban tudtam megvenni a jófajta terheskabátot, ami egy tollkabát volt. Sose volt azelőtt tollkabátom, de miért nem szóltatok??? Utána is hordtam még néha, nemterhesen, dehát atomronda sajnos, úgyhogy később beruháztam egy menő, ráadásul kívülről vízálló-szélálló réteggel borított tollkabátba, ez volt 7 éve, azóta nem vettem télikabátot és vígan hordom itt is. És végül, amikor a gyerekeim járóképesekké váltak, az egyik ovistársnak volt egy szuperjó hótaposó csizmája, az a fajta, aminek az alja körben gumi, feljebb viszont már nem gumicsizma, hanem normális, így aztán teljesen vízhatlan, mégsem ronda vagy kényelmetlen, és akkor kicsit elmélyültem a vízhatlanság kérdésében (az Ugg nem az), és szereztem olyat is. Egyáltalán nem értem, miért nem értesültem mindezekről negyvenéves korom előtt, alapjaiban változott meg az életminőségem. A gyerekeimnek már nem kell mindezeken keresztülmenni, mert kiváló technikai ruházatban hömbölögnek az árokparton nap mint nap. Igen, ezek a cuccok egy vagon pénzbe kerülnek, szerencsére magamnak csak egyszer kellett megvenni, eddig remekül bírják az idő múlását, a gyerekek persze kinövik, hát ez van. 

Persze tavaly novemberben, amikor egész hónapban esett az eső, vettem Philips fényterápiás ébresztőórát, ami ugyan elvileg kevés a téli depresszió kezeléséhez (kicsi a felülete és csak 300 lux), de azért nagyon kellemes arra felébredni, hogy fokozatosan kivilágosodik. Rendes nagy fényterápiás lámpát nem vettem, mert az drága, talán ha mégis téli depressziós leszek idén, akkor jövőre veszek egy használtat. 

És szedem az omega 3-at és a D-vitamint, mint itt mindenki. 

Teljesen úgy néz már ez ki, mint valami marketingposzt, nem, nem fizet egyik márka sem, és a létezésemről sem tudnak. És természetesen zokszó nélkül Thaiföldön tölteném a telet, ha lenne annyi szabim, iskolaszünet, pénzünk, és nem lenne nyomorult járvány. Szerintetek ha most beüt az omicron variáns, nem lesz ismét online az iskola, óvoda és a munkahely, és akkor nem élhetnénk digitális nomád módjára Koh Phanghanon? Sajnos nem túl reális, és persze sosem lennék elég bátor ehhez. Fogunk még amúgy valaha rendesen utazgatni? Eléggé rajtam van mostanában a wanderlust, de úgy, hogy ismeretlen helyekre van kedvem menni, a múltkor mesélt az egyik páciensem Izlandról, na, oda is, de a Lány egyik barátnője meg Malayziából jött, azt is megnézném. És a FB-on követek egy 16 éve Nepálban élő magyar orvosnőt, oda is. Hát mindegy, így legalább megmarad a pénzem és elkölthetem villanyszámlára (épp felment az áram ára itt, hatalmas mázli, hogy végül ezt a kis lakást vettük és nem pedig egy nagy házat valahol kinn a prérin) meg szélálló-vízálló ruházatra. 

Végül nem vettem bútorokat, mert megvettük a bútorok egy részét az előző tulajtól, azokat, amiket nem vettük meg, pedig ránk hagyta ingyen, mivel arra jutott, hogy neki nyűg lenne elvinni, ami nem kell, adjuk el a vaterán és tartsuk meg a pénzt. Így aztán egy bútorozott lakást vettem úgy, hogy abban benne van az ágynemű, a vasalódeszka, a kávésbögrék és az evőeszközök is, valamint megint lett POÄNG fotelem, amit gyűlölök, az előzőt is Brainoiz-éknek adtam, ezt pedig már ingyen elvihetőként hirdetjük és így se viszi senki. Sajnálom, én kérek elnézést, tudom, hogy sokak kedvelt fotelmárkája és szeretnem kéne, it's not you, it's me. 

A szőnyeget azért lecseréltem, vettem egy csodálatos, színes csíkos 100% gyapjú szőnyeget használtan az itteni vaterán, pont, amilyet akartam, de most nem tudom lefotózni, mert műanyag dínók és Mancs Őrjárat-járművek borítják. 

 

 

 

 

 

Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling. 

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni. 

 

 

 

Mostan színes szőnyegekről álmodom

Csak iszonyú drágák, mert olyat akarok, ami gyapjú, és szép. Ezek a kedvenceim, puhák és szépek és természetes anyagúak, és ez például remekül passzolna a szobánkba is, egyetlen probléma az árával van:

Mert az történik, hogy megveszem a lakást, amiben lakunk Norvégiában, mert a főbérlő Néni eladja, vagy a fejünk fölül, vagy nekünk, és akkor inkább nekünk. Nem, nincs pénzem csak úgy norvég ingatlanokra, nagyrészt bankhitelből megy, kb. ugyanannyit vagy kicsit kevesebbet fogunk fizetni hiteltörlesztőbe, mint amennyi eddig volt az albérlet, szóval nagy változás nem lesz a mindennapi életünkben, leszámítva, hogy többet nem mondhatom a gyerekeknek, ha matricákat akarnak ragasztani a tapétára, hogy nem szabad, mert az a Nénié. 

Mindenki gratulál a lakásvásárláshoz, hát nem tudom, tavaly mindenki az autóhoz gratulált, szerintem meg ez stressz és nyűg, eladósodni egy vagon pénzre külföldön, norvég nyelvű szerződéseket próbálni felfogni, a magát kétnaponta meggondoló Nénivel és a jóég tudja milyen dialektussal beszélő banki ügyintézővel egyeztetni, én ezt nem élvezem. Majd ha hivatalosan tulajdonba vesszük a lakást és meglátom, mennyi pénzünk van végül is, és elkezdhetek lakberendezési tárgyakat rendelni online, akkor jön meg szerintem a kedvem. Utálok autót meg lakást venni, szőnyeget meg függönyt viszont szeretek, ennyi, biológia. 

Ezek is csodálatos szőnyegek, de ezek nem illenek a sarokgarnitúrához, ami használt és amit szerencsére elad nekünk a Néni, mert pont jó ide és már megszoktuk.  

Most épp abban a szürke zónában vagyunk, amikor még nem a miénk a lakás, de már nem nemamiénk, vagyis aláírtuk az adásvételit, de a bankkal még nem írtuk alá a hitelszerződést, mert múlt szerdán megbeszéltük alaposan, hogy mi lesz benne, mondta az ügyintéző, hogy akkor pénteken átküldi aláírásra, aztán nem küldte pénteken. Vajon megbetegedett krónikus fáradtság szindrómában és most három évig betegállományban lesz és csak két hónap múlva találnak neki egy helyettest, akit további három hónap lesz betanítani, vagy csak nagyon elfoglalt volt és tudja, hogy november 1-én vesszük birtokba a lakást, szóval van még két hete a papírmunkára, minek siessen? 

A lakást, amit megveszünk, eddig bútorozottan béreltük, és most bútorokkal együtt vettük meg, kivéve étkezőasztal és székek, azokat a Néni elvitte a hétvégén, úgyhogy most a földről eszünk. Na jó, igazából a tévé előtt a kanapén. Már rendeltem étkezőasztalt a jysktől, csak még nem ért ide. Székeket nem rendeltem, mert egyik se tetszett és drágállottam is, és nem volt kedvem több olyan dolgot venni, ami nem okoz örömet, szóval majd ööö körbeálljuk? Gondolom, két nap után majd jobb belátásra térek és elmegyek székért. Addig nézegetek használtakat, hátha szembejön valami jó. 

Különben meg depressziós vagyok, mert ugyan logikusan nézve nem köt ide a lakásvásárlás, bármikor eladhatjuk úgy is, hogy rajta a hitel, vagy kiadhatjuk és elköltözhetünk Osloba vagy Új-Zélandra vagy Brennbergbányára, nem korlátozottabbak a lehetőségeink, mint két héttel ezelőtt, but still. Érzésre véglegesebb. Hogy viszem el Új-Zélandra a képzeletbeli méregdrága gyapjúszőnyegeimet? Mondjuk, még mindig könnyebb, mint a beépített könyvespolc. 

One cat just leads to another. Or does it.

Majd írok a való életről is, de most a Cirmiről lesz szó. Cirmi Sopronban lakik és jelenleg anyukám szomszédjának, Eszter néniéknek a macskája hivatalosan. Ők egyébként Pálinkának hívják és az oltási könyvében is ez szerepel, de én ragaszkodom a Takeshi "Cirmi" Kovacs elnevezéshez, és mindjárt ti is fogtok. 

Először is bemásolom ide a kezdeteket 2018 nyaráról: "Ezekhez (ti. anyám két macskájához) csatlakozott Cirmi, aki meg úgy lett, hogy a szomszéd Erzsi néniék befogadták és elnevezték Rozinak, de sose náluk volt, ezért egy idő után letettek róla, hogy sajátjuknak tekintsék. Ez egy ilyen kis dzsungelharcos kölyökmacska, tök egyértelműen fiú, és három szomszédos kertes házban "lakik", néha Erzsi néniéknél kajál (ők Rozinak hívják), néha Eszter néniéknél (ők Pálinkának), de többnyire anyukáméknál, főleg, ha gyerekek is vannak, mert azt szereti, ha zajlik az élet. A gyerekek rúgják, húzgálják, homokot szórnak rá, slaggal spriccelik, satöbbi, amit Cirmi kiröhög és már jön is vissza és bebújik a pinceablakon (amit nem szabad) és lábaink között cselezve befut a lakásba (amit nem szabad), ezért természetesen Takeshi Kovacsnak neveztem el, de tudom, hogy a macskának jól hangzó, egyszerű név kell, amit a gyerekek is ki tudnak ejteni, ezért lett fedőneve Cirmi. Amikor elmentünk valahova, játszótérre, városba, néha elkísért 10-20 méter hosszan, aztán visszafordult, de amikor augusztus végén bőröndökkel elindultunk a vasútállomás felé, akkor Cirmi keserves nyávogással három utcahosszat kísért minket, átkelt több, széles úttesten, és csak azért nem jött el a vonatig, mert busszal mentünk az állomásra és a buszra már nem szállt fel. Honnan tudta, hogy kedvenc játszótársai (a gyerekeim) most hosszú időre elutaznak? A bőröndökből? Biztos a Küldött-kondicionálás."

Cirmi egy szürke cirmos macska, kicsit csíkos, de nem nagyon, inkább egyenletes hamvasszürke. A későbbiekben Cirmi Eszter néniék macskája lett hivatalosan, ti. ők oltatták be, miközben azért a szomszédos házakat is ellenőrzése alatt tartotta, magyarul csomószor lógott anyáméknál és nyúlta le az itteni macskák kajáját. Idén nyáron is láttuk többször, de valahogy megváltozott: sokkal nyugisabb, békésebb, simulékonyabb lett, egyúttal a csíkozása teljesen eltűnt és egyenletes hamvasszürkévé vált a macska. 

Mint megtudtam Eszter nénitől, Cirmi a korábbi években sajnos vakmerő természete révén folyamatosan balhékba keveredett és állandóan letépett füllel, véres lábbal és kiharapott szőrrel esett haza. Ez egy ideig így ment, aztán egyszer Cirmi eltűnt és nem jött többé. Eszter néniek keresgélték kicsit a környéken, de nem lett meg. Mindenki sejtette, hogy vakmerő természete végül nálánál rátermettebb ellenfél kezei / mancsai közé sodorhatta. 

Pár héttel később aztán az Eszter néni unokája felfedezett egy fotót valamelyik macskamentős Facebook-csoportban. A képen szereplő macskát fejbelőtték, konkrétan keresztüllőtték a fejét, de életben volt és a mentőcsapatok összefoltozták. Eszter néni unokája a fejbelőtt macskában ráismert Pálinkára, azaz Takeshi "Cirmi" Kovacsra, értesítette a nagyszüleit, akik kifizették a kórházi ellátás költségeit, egyúttal hozzácsaptak egy kiherélést abban a reményben, hogy attól békésebb természetűvé válik majd a macska, bechippelték és hazahozták. 

A macska valóban békés természetű, vagy a heréléstől, vagy azért, mert a fejlövés után úgy döntött, hátat fordít a streetfighter életmódnak, megtér buddhistának és ezentúl a tudatosság magasabb szintjeit keresi a balhé helyett. Szerintem nem pontosan ilyen színe volt régen, de végül is miért ne változhatna meg a macskának a színe a korral vagy akár stressz hatására. De az is lehet, hogy én emlékszem rosszul és mindig is pont ilyen színe volt, végül is csak nyaranta láttam és nem vagyok macskaszakértő. Vagy az is lehet, hogy a fejlővéses incidens után Cirmit letöltötték egy új testbe. Vagy ez simán csak egy másik macska. Sose fog kiderülni. 

There I fixed it

A pszichiáterek már megint botrányos módon kimaradtak a Nemzeti Konzultációból, mindenesetre ha legközelebb végre bekerülnénk, készültem egy rövid kérdéssorral, odaadom ingyen. 

• Támogatja-e ön, hogy veszélyes téveszmék megléte esetén Önt akarata ellenére bezárhassák, legyógyszerelhessék, és/vagy nagyobb darabokat távolíthassanak el agyából? 
• Támogatja-e ön, hogy Ön vagy családja részére úgynevezett pszichoterápiás beszélgetéseket népszerűsítsenek, ahelyett, hogy mindenki szépen a saját dolgával foglalkozna? 
• Támogatja-e ön, hogy már az is betegség legyen, ha az ember minden nap megiszik egy kis pálinkát? 
• Támogatja-e ön, hogy receptköteles maradjon a Rivotril és felnőtt ember létére továbbra is receptért kelljen kuncsorognia? 
• Támogatja-e ön, hogy "betegnek" (nyugaton: úgynevezett poszttraumás stressz zavar) nevezzük azokat az asszonyokat, akik hisztiznek egy kis veréstől? 

Hagyományostól eltérő tartalom

Vannak ezek a vélemények, heti több is jön a facebookon cikk vagy vicces karikatúra formájában, amik arról szólnak, hogy Magyarországon az emberek a homokba dugják a fejüket és nem tesznek semmit és hagyják, hogy a szemük láttára lopják szét / térkövezzék le / ugrasszák egymás torkának az országot. Tegnap is pont jött egy ilyen véleménycikk. Hogy mi ezt hagyjuk, és nem állunk a sarkunkra és nem emeljük fel a szavunkat. Erre ma meg a tumblr-en kell olvasnom a nyomorult békát, amit fokozatosan főznek meg és azért nem ugrik ki. 

Én ezektől totál idegbe jövök, hogy itt lebirkanépeznek, anélkül, hogy bármi támpontot kapnék arra nézve, hogy de mégis, MIT kellene csinálni? Hogyan kell a sarkunkra állni meg szót emelni meg nemhagyni? Mire gondolnak ezek az emberek? Vonuljunk az utcára vasvillával? Ezerszer az utcára vonultunk, nem lett semmi (kapcsolódó szakirodalom). Írja meg az újság? Megírta. Küldjek egy kis pénzt civilszervezetnek? Küldök. Módosítsam a facebookkeretemet? Sokáig ellenálltam, de legutóbb még azt is megtettem! De most komolyan. Valahol olvastam, hogy Hollandiában tanulják a gyerekek az iskolában, mit kell tenni, ha elégedetlen vagy a kormánnyal, mik a lehetőségeid. Szívesen vennék egy gyorstalpalót a mai magyar viszonyokra alkalmazva, ha adott kormányzati intézkedéssel elégedetlen vagyok, mik a lehetőségeim? (Oké, leszámítva, hogy cikláment tetováltatok a bokámra és Norvégiába költözöm.) Mert konkrét javaslatok nélkül ez színtiszta áldozathibáztatás. Dehát ha nem akarta, akkor miért nem szólt? Miért nem csinált valamit? Miért nem ütött vissza, kiabált, futott el? Minek ment oda? 

Mindenesetre most felbasztam magam azon, hogy itt engem (nem konkrétan engem, mindenkit) felelősségre von egy újabb véleményblog, hogy hagyjuk magunkat és nem emelünk szót, úgyhogy amíg nem derül ki, hol kell szót emelni, addig emelek itt. 

A melegekről lesz szó. 

Tegnap beszélgettem a nyolcéves Lányommal arról, hogy Magyarországon mostanában mi újság. Mivel kihallgat dolgokat a férjemmel való beszélgetésből és utána rákérdez és minden témát élveboncol (alvásidő után fél órával jellemzően), így releváns kérdéseket tesz fel. Úgyhogy elmagyaráztam neki a következőt.

isolde: - Tudod, van az, hogy néha fiú fiúba, lány lányba szerelmes. 
Lány: - Tudom, mint az izéék meg az izéék <meleg ismerőseink>, és? 
isolde: - Magyarországon most olyan szabály lett, hogy gyerekeknek nem lehet az iskolában elmondani, hogy ilyesmi létezik, meg olyan könyvet árulni, amiből megtudják, hogy ilyen van. Meg is büntettek egy könyvesboltot, mert ilyet árult. 
Lány: - De ezek hülyék? Ha szerelmes leszek véletlenül pont egy lányba, akkor abból fogom megtudni, hogy megtörtént, nem úgy, hogy megtanulom egy könyvből vagy valaki megmondja. 

1. Hogy a vérbe lehetnek felnőtt emberek sokkal hülyébbek, mint egy nyolcéves? Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy ha a gyerekeknek elmondják, hogy létezik homoszexualitás, vagy elolvassák ezt egy könyvben, akkor ahhoz kedvet kapnak és bebuzulnak?
2. És egyébként, ha neadjisten így lenne (de nincs), és több ember lenne meleg, akkor mi van? Akkor több ember lenne meleg. És??? Itt vagyunk a kibaszott világvége kellős közepén, hőhullám, erdőtüzek, olvadnak a gleccserek, világméretű járvány pusztít, mikroműanyagot eszünk nap mint nap, és most halál komolyan azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szomszéd kivel szexel? Komolyan? Szégyen. 

Egyébként olvastam róla, hogy nem úgy kell meggyőzni az embereket, hogy elküldöd őket az anyjukba, mert attól nem térnek jobb belátásra, szóval valószínűleg nem a fenti a helyes út, de akkor mi? És aztán azon gondolkodtam, hogy én miért így gondolkodom, hogy történt ez? Hátha abból kiderül, hogy kell csinálni. Mármint, egyáltalán nem vagyok minden tekintetben liberális, de ebben a tekintetben teljesen értelmetlennek tartom magát a problémafelvetést is, egyszerűen nem értem, miért kellene engem zavarnia annak, hogy ki kit szeret és kivel akar szexelni vagy együtt élni. Miért gondolkodom így? A szüleimmel sose beszélgettem erről, valszeg alapvetően ellenzik a homoszexualitást (ezt csak onnan tudom, ahogy pl. filmeket kommentálnak néha). Az én időmben tuti nem volt civilszervezet, ami jött volna ismeretterjeszteni az iskolába. Az iskolában volt vajon erről szó osztályfőnöki órán? Nem emlékszem ilyesmire (de nem zárhatjuk ki, lehet, hogy épp beteg voltam aznap). Honnan van egyáltalán véleményem a kérdésről? Hogyan alakul ki az ember véleménye? Nyilván nem úgy születtem, hogy véleményem volt. 

Ezen gondolkodtam több napig, visszaemlékeztem nosztalgikusan a fiatalkoromra (awww), és fogalmam sincs. Az első ismerősöm, akiről kiderült, hogy meleg, egy lány volt, akit akkor már 5-6 éve ismertem, és biztos, hogy a későbbiekben formálta a témáról alkotott nézeteimet (mármint a puszta létezésével, szerintem sose beszélgettünk direktben erről, erre mindjárt kitérek még), de én akkor már kész véleménnyel voltam. Nem kellett egyáltalán  elgondolkodnom 19 évesen, hogy mit gondoljak erről, már tudtam, mit gondolok. Nem tudom, honnan. Lehet, eleve értelmesnek születtem :) De komolyan, van biológiai alapja az ember gondolkodásmódjának a liberális-konzervatív skálán, tessék.   

A "puszta létezésével"-re visszatérve, nyilván, hogy klasszikust idézzek, embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Nagyjából mindegy, hány szociológiai tanulmányt olvastál el, úgyis az általad ismert romákból általánosítasz. Ti már tudjátok, milyen jó arc egy pszichiáter, mert ismertek engem, kisebb eséllyel akarjátok majd falhoz állítani az összes pszichiátert, ha kitör a forradalom (reméljük!). A személyes élmények azok. Biztosan van a tudatosságnak az a magasabb szintje, ahol az ember már el tud vonatkoztatni ettől, és a személyes élményeit félretéve a nagyobb képet látni, én nem vagyok ezen a szinten. A norvégokról alkotott véleményem az általam ismert norvégokon alapul. A melegekről alkotott véleményem nyilván a baráti körömbe tartozó néhány emberre alapszik: az, hogy nincs véleményem róluk, mert komolyan mondom, hogy a világon semmi közös nincs bennük. Semmi. De komolyan nem tudok olyan dolgot mondani, a nárcisztikus tüdőgyógyásztól az introvertált irodalmárasszonyig mindenfélék. Ez nem egy csoport. Nincs olyan, hogy ők. Mindenféle emberek vannak. Még csak azt sem mondhatom, hogy lazábbak vagy kreatívabbak vagy művészlelkebbek, mint a hetero ismerőseim, a tüdőgyógyász csávót kizárólag a gyors autók és a menő telefonok érdeklik, mint minden normális férfit. Nincs az, hogy ők mások, mint mi. Nincs ők meg mi. 

Megkérdeztem a férjemet is, hogy az ő véleménye hogyan alakult ki, azt mondta, fiatalkorában enyhe idegenkedéssel viszonyult, aztán lett egyre több ember a baráti körében meg a munkahelyén, és rájött, hogy semmi extra. 

Most még úgy érzem, ki kell térnem arra, hogy olvastam-e a jogszabályt. Igen, olvastam. Az van benne, hogy "tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja*, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Ebből a káros rész az, hogy "a homoszexualitást jeleníti meg", ugyanis ez azt jelenti, hogy ha tényleg komolyan vesszük ezt a baromságot, akkor 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Jóbarátokat (Carol miatt), és ha egy országban a kormány betiltja a Jóbarátokat, akkor szerintem azért lehet tudni, hogy elég nagy a baj. 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Modern család-ot sem, mert benne vannak a teljesen hétköznapi meleg apukák, meg a Mythic quest-et sem, mert benne vannak a játéktesztelő kiscsajok, és ha ezt mind megnézed, akkor a végén még rájössz, hogy a melegekben nincs semmi különös és amúgy totál hétköznapi emberek, és hová vezetne az. 

Ez egy baromság. Semmitől sem védi meg az interneteléréssel rendelkező tizenötéveseket, akik több pornográf tartalmat láttak már, mint te valaha, és heti két online ajánlatot kapnak pedofiloktól snapchaten. Egyetlen dologra jó, hogy újabb ellenségképeket kreáljunk, és ostoba és felesleges gyűlölködéssel töltsük az életünket. 

Fú, semmi kedvem értelmetlen kommentvitákba bonyolódnom, ne kelljen már légyszi. De ha van építő ötletek, hogyan kell hatékonyan kiállni meg szót emelni meg elzavarni, szóljatok nyugodtan. Nem csak ebben az ügyben, jöhet más, nekem fontos ügy** is. Írtam már alá mindenféle petíciót, egyikből se lett semmi, írtam levelet a soproni jegyzőnek vagy kinek kellett, amikor lefújták a játszóteret a szúnyoggyérítő repülővel, egy hónapon belül kötelesen válaszolni, ez volt 4 éve. Szóval? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy lebetonozzák a Fertő-partot? Nem hiszem, hogy ha egy fához láncolnám magam, az lényeges változáshoz vezetne. 

*Csak azt nem értem, így hogyan fogunk mostantól jégkrémet reklámozni???
** A teljesség igénye nélkül: környezetvédelem (kicsiben és nagyban is, városi parkok, tömegközlekedés, klímavédelem), családon belüli erőszak, az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, női egyenjogúság (amennyiben a világot ne kizárólag idős férfiak vezessék, mert láthatjuk, az hová vezet, már bocs). Stadionok, gyűlöletkeltő kommunikáció, alkoholizmus, poloska, margarin használata a cukrászatban, kémiai szúnyoggyérítés. 

People are strange when you're a stranger

A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. Az is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt. 

A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?  

Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött?? 

És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok. 

Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben  megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet. 

Hát, köszi. 

A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli). 

Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

Most csak így csapongani fogok, de fél év kihagyás után mit vártunk. Először is megmutatom a teraszon a hortenziát meg a magról nevelt paradicsomokat. 

Múlt szombaton meg emberek voltak nálunk vendégségben, egy újonnan megismert meg egy régebbről ismert magyar doktornő meg egy baba, erre beállít a nagyon kedves parkinzonos északnorvég főbérlő néni, hogy bocs, hogy zavar, de látta, hogy itt az autó, akkor biztos itthon vagyunk, és már egy jó ideje el akarja ezt mondani, de hogy ő el fogja adni a lakást, és akkor három hónapunk van kiköltözni, vagy esetleg vegyük meg. Mondtam neki, ööö, jó, akkor üljön le és egyen egy kis sütit, úgyhogy elbeszélgettek a bőrgyógyász csajjal a norvég politikáról, aztán hazament. A régóta itt élő másik két magyar szerint ez nem normális, mármint beállítani 1. hétvégén, 2. bejelentés nélkül, 3. amikor vendégeid vannak, és úgy bejelenteni ilyesmit, én bevallom, nekem még mindig nincs fogalmam arról, mi illik itt és mi nem, szóval gondoltam, whatever. 

Úgyhogy még aznap este igényeltem online a bankomtól egy úgynevezett finanseringsbevist, ami egy papír arról, hogy mennyi lakáshitelt adnak. Itt úgy szokás, hogy az ember ezzel a papírral a kezében indul el lakást keresni, és akkor tudod, hogy meddig nyújtózhatsz, annyit tuti ad a bank, többet tuti nem. Úgy gondoltam, simán megvehetnénk ezt a lakást, kevesebb lenne a havi törlesztő, mint most a lakbér, és a sajátunkat fizetnénk, miért is ne. 

Másnap, vasárnap felhív a Főbérlő néni, hogy nyáron mikor utazunk Magyarországra, mert akkor amíg távol vagyunk, kitapétáztatná meg kifestetné a lakást, majd addig a cuccainkat bezárjuk a kisszobába vagy valami. Mondtam neki, hogy augusztusban, meg hogy amúgy vsz megvennénk, és akkor nem muszáj kifesteni, de mondta, hogy de, mert muszáj meghirdetni, mutogatni és árverésre bocsátani. Mert itt úgy szokás, hogy eladás előtt az ember kipuccolja az ingatlanját, meghirdeti, és aztán nem lefelé alkudnak a vevők, mint otthon, hanem felfelé, és aki záros időn belül a legtöbbet adja, azé. Ezt a kört a Néni nem akarta kihagyni, nyilván a legmagasabb árat szeretné kapni az ingatlanáért. Ez már nem annyira tetszett, de mit van mit tenni. 

Erre másnap küld egy sms-t, hgy mégse adják el. Később felhívtam, mondta, hogy ezer bocs, de most, hogy valósággá vált az eladás, mégis megijedt és meggondolta magát, mert <whatever családi történet, a néni dialektusának a felét értem, de kb a lánya el akarta adatni vele, a fia meg nem, vagy mittudomén> és lakjunk nyugodtan tovább itt ugyanúgy, ahogy eddig. 

Jó. 

Közben felhívtak a banktól, hogy küldjem be a férjem tavalyi adóbevallását és fizetési papírját is, mert amúgy minden szuper és ennyi és ennyi hitelt kaphatok, de a norvég szabályok szerint a férjemet is tudniuk kell, hiába én veszem fel a hitelt. A férjem Magyarországon dolgozik és ott is adózik, szóval feltöltöttem nekik az online felületükre a papírokat magyarul. Azóta nem hallottam róluk. Rájuk írtam kétszer, hogy mi van, kell-e még valami, semmit se válaszoltak. Mivel július van és Norvégiában vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy az ügyintézőm szabadságra ment és majd három-négy hét múlva fog válaszolni, ha hazajött a hüttéből / kijózanodott, de végül is nem sürgős. 

De persze azóta lakáshirdetéseket nézegetek. Nem tudom, akarok-e lakást venni itt. Anyagilag valóban több értelme van, mint albérletet fizetni. Nagyon szuper lakást nem tudnánk venni, csak valamilyet, vagy pedig a külvárosban. A kollégáim persze azzal nyomasztanak, hogy mikor veszünk már házat, mert itt gyerekkel az ember házban lakik, aminek van kertje, a kertben trambulin, szépen gondozott gyep, két autó, egy hajó, egy szépen gondozott, benti macska. De komolyan, lakásban családostul csak az arab és afrikai menekültek laknak, rendes ember házat vesz. Akarok hitelből venni egy házat egy sznob norvég kisváros külvárosában, hogy aztán venni kelljen még egy autót, mert a tömegközlekedés persze siralom? Akarunk takarítani egy házat, amikor a férjem is és én is utálunk takarítani? Egyáltalán, meddig akarunk itt lakni? Meddig akarunk Norvégiában lakni, és azon belül akkor meddig akarunk a kisvárosunkban? Mert annak mondjuk nincs sok értelme, hogy veszünk itt egy házat hitelre, csináltatok bele beépített könyvespolcot, aztán továbbköltözünk. 

Két hete voltunk a Lánnyal Osloban a Móniéknál, azóta mi egyhangúlag oda akarunk költözni előbb-utóbb. De vajon kapnék-e ott állást, meg egyáltalán nincs kedvem ennyit költözködni. Osloban állítólag extra drága az élet, főleg a lakhatás, és egy csomóan vidékről járnak fel dolgozni, mert sokkal jobban megéri ingázni, mint ott lakni. Na, hát ingázni tuti nem fogok. Bocs. Amúgy azért akartunk egyből odaköltözni, mert csodálatos élmény volt a kisvárosunk egyhangúsága után, itt nálunk mindenki pontosan ugyanúgy néz ki, mindenki jól ápolt, szépen sminkelt negyvennek kinéző ötvenéves szőke, vállig érő hajú nő talpig H und M-ben, vagy őszesszőke, kikötőben a kishajóján hatos sörösdobozokat pakoló férfi. Minden ház fehér faház, a kertjében trambulinnal, a háttérben gyönyörű sziklák vagy erdő vagy ha sok pénzed van, tengerpart, hétvégén mindenki túrázik vagy hajózik, télen síel vagy köt (komolyan volt egy pont, amikor úgy gondoltam, nem bírom tovább a csoportnyomást és legalább kötni megtanulok). Osloban az emberek különfélék voltak az utcán, és nem mindegyiken ugyanaz a halványzöld, térdig érő, buggyos ujjú lenvászon ruha volt sportcipővel, ami érthetetlen módon most itt a fast fashion-trend 12-92 éves kor között. 

Meg tök szívesen beiratnám a Lányt valami rajz-képzőművészet különórára, amit imád, vagy matek tehetséggondozásra, amiben ügyes, de tehetséggondozás nem létezik az országban, de rajz talán igen. Kisvárosunkban nem tudok ilyesmiről. Hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Sopronban nőttem fel, én egy kisvárosban nőttem fel, mert nem jött koncertezni a Rolling Stones, most meg egy pontosan ugyanannyi lakossal rendelkező, gyönyörű délnorvég kisvárosban kell megtudnom, mit jelent az, hogy vidék. 

Szóval amikor a szomszéd szakrendelő főnöke, a román csaj megkérdezte, hol látom magam öt év múlva, akkor harsány röhögésben törtem ki. Honnét a jó életből tudhatnám? Dude, I just want to make it to friday. 

Meg Magyarországon amúgy mi történik? Nyilván torz képet kap az ember, ha a hírekből meg a Fb-ról tájékozódik, dehát ez a mostani emotikkonos plakátkampány már tényleg WTF. Ha ezt történelemórán tanulom, hogy ilyen volt, tuti azt hiszem, hogy szívatnak, nem, hát ekkora kreténség nem létezhet és az lehetetlen, hogy az emberek ezt beveszik. A Fertő-tóról ne is beszéljünk. Szóval hogy az volt a terv, hogy három évre jövünk, és utána meglátjuk, maradunk-e még vagy hazamegyünk. A budapesti lakásunk továbbra is ott áll, a könyveimmel a könyvespolcon, és nagyon hiányzik, az a lakás, a barátaink, a magyar nyelv, a normális péksütemény, a kocsma és a cukrászda létezése, a színes keleteurópai káosz. Ha hazaköltözünk egy ponton, még ha jó is lesz, azon fogok sírni, hogy hiányzik a norvég kisvárosi nyugalom, mutatom még egyszer:

a végtelen ég, a tiszta levegő, a hétköznapi gyűlölködés teljes hiánya, a tíz percre lévő tengerpart, és hogy mókusokat lássak a munkahelyem ablakából. A közeli tóban van egy teknősbéka is. mozdulatlanul szokott napozni, ezért a kórházi szoftverről neveztük el, amivel szintén előfordul, hogy lefagy és nem reagál semmire. És akkor a családom többi tagjáról még nem is beszéltünk, a norvég óvodában egész nap a sárban fetrengenek, az óvónő pedig még bátorítja is őket, ha épp nem slaggal locsolja. Nagyon más itt gyereknek lenni. 

Szóval én még csak hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni. Mindenesetre, ha visszajön szabiról a bankos ügyintéző és kapok a banktól papírt a hitelképességemről, akkor tuti lakásbemutatókra fogok járni (it's a thing). Aztán meglátjuk. 

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

Egy évvel ezelőtt költöztünk Norvégiába, én továbbra sem tudom túltenni magamat azon, hogy fejenként egy bőrönddel jöttünk és még csak rendet sem raktunk a budapesti lakásban, nemhogy eladtuk vagy kiadtuk volna, hiszen a falunkban a fapados reptér és 20 euró a jegy, kéthavonta haza fogunk ugrálni. Aha. Még az is része volt a tervnek, hogy a férjem néha több időt is otthon tölt, félig munka félig hobbi ügyeit intézni, meg amikor épp nem mi megyünk, akkor a nagymamák lógnak nálunk és bébiszittelnek. Ez mind nagyon rossz, hogy nem így alakult és így száműzetésbe kerültünk egy gyönyörű és biztonságos helyen. 

Arról semmilyen fogalmunk nem lett, milyen Norvégia, amikor épp nincs covid, mert a megérkezésünk után pár nappal máris lezártak mindent, szigorították a beutazást, töröltek csomó repülőjáratot, szóval kb. úgy értünk ide, mint Indiana Jones, amikor még pont átgurul a kapuk alatt és visszanyúl a kalapjáért. A covidnak köszönhetően nem tudtunk itt igazán szociális életet kialakítani, sőt a meglévő és itt élő barátainkkal is alig tudtunk találkozni, de úgy, hogy kétszer voltak nálunk a Móniék és egyszer a bolgár kolléga, akivel együtt jártam a nyelvtanfolyamra, és ennyi. Cseteltem a szomszéd városban lakó magyarokkal, akiknek hasonló korú a gyerekük, hogy majd összeismerkedünk, ha majd lemegy a szám. Azóta is megy. Ami a jó része, az az átlátható kommunikáció, hát annak párja nincsen, hogy el lehet hinni, amit ír az újság. Lehet követni a számokat, az önkormányzat oldalán a napi fertőzöttek számát és ha azok intézményhez kötődnek, akkor hogy melyikhez, most pl. a börtönben van pár eset. Ez nem csak azért jó, mert az ember frissítgetheti idegbajosan, ha akarja, hanem azért is, mert nem kell egy percig sem találgatnom, hogy vajon a Lány iskolájában vagy a Fiú ovijában épp van-e járvány, mert lehet tudni. Tök jól csinálják a kontaktkutatást is, de mondjuk én egy ritkán lakott kisvárosban lakom, így azért könnyű. 

Úgy különben a norvégok is elégedetlenkednek a kormányuk intézkedéseivel, itt is mindenki jobban tudja, a vendégmunkásokat nem kellett volna beengedni a halászati szezonra vagy a nyuggereket nem kellett volna kiengedni nyaralni, nem kéne lezárni, még jobban le kéne zárni, szájmaszknemszájmaszk itt is megy, de sokkal kevesebb a gyűlölködés, mint Budapesten egy átlagos tavaszi csütörtökön. Már bocs, nem akarok egyáltalán a magyaroknak vagy a budapestieknek beszólni, nekem is vannak budapesti barátaim, de csinálják a négy fal között én úgy emlékszem, ott rendszeresen beszólnak az embernek a pótlóbuszon és kétlem, hogy a covid sokat javított volna a közhangulaton, meg a facebookon is elég sok a fröcsögés. De lehet, hogy csak nem olvasok elég norvég facebookot. 

A munkában pont ma volt elbeszélgetésem a szakrendelőnk új vezetőjével, aki azt mondta, elégedett velem, amúgy sorozatban a 3. főnököm, mert ezen a szakrendelőn átok ül, és aki idejön vezetni, az előbb-utóbb jobb ajánlatot kap vagy megbetegszik, de ez most egy strapabíró nőnek látszik, hátha megmarad. Itt mindig azt mondják az embernek, hogy elégedettek vele, és gyakorlatilag sose kritizálnak, ami összességében nagyon jó hangulatot eredményez, de azért mégis jár vele egy bizonytalanság. Ez a nő most szerintem épp elégedett volt velem, abból gondolom, hogy aggodalmasan kérdezgetett, hogy jó-e nekem itt, nem túl sok-e a munka, szóljak, ha túl sok. Úgyhogy megmondtam neki, hogy jó, szólok, viszont ő pedig szedje össze magát és szóljon nekem, ha valamit inkább máshogy csináljak, mert én otthon korrigerende tilbakemeldinghez vagyok szokva (az az "építő jellegű visszajelzés" kb., azt nem akartam mondani, hogy negative tilbakemelding, nehogy kultúrsokkot kapjon.) De hogy itt nem monják azt, hogy figyelj Isolde bazmeg százszor szóltunk már, hogy amikor elmész, csukd be az ablakot, mert különben beriaszt éjszaka a riasztó, hanem írnak havonta egy kedves köremailt, hogy "mindenki igyekezzen erre jobban figyelni", és ha magadra ismersz, jó, ha nem, hát akkor nyitva marad az ablak. Furcsa. 

Különben úgy tűnik, értékelik a jó munkát és befogadtak. Az elején volt a köcsög rezidens, az nem lett sokkal jobb arc, de változtak az erőviszonyaink, és már csak olyanokat csinál, hogy megemlítem, hogy igyekszem diétaként kevesebb édességet enni, erre felmegy három emeletet a szobájába, lehoz egy doboz csokis kekszet és kibontva elém teszi, hogy na vajon kibírom-e. Csak hát ő nem tudja, hogy én az Osztrák-Magyar Monarchia cukrászhagyományain nevelkedtem, mini mousse entremet-ket készítek tükörglazúrral átlagos szombatokon, és egy sajátmárkás csokskeksztől úgy nem igazán megy feljebb a pulzusom. Szeretném leszögezni, hogy ez a srác nem eredeti norvég, hanem külföldi*, ezt csak azért mondom, nehogy a viselkedéséből általánosítsunk "a norvégokra", de persze a többi nációra se általánosítsunk.
(* Arbeidsinnvandrernek hívják a munka miatt idevándorlókat, mint mi, hogy megkülönböztessék az átlag bevándorlótól, de a legPC-bb kifejezést az egyik pszichológustól hallottam, azt mondta, ez lehet, hogy nehezebben érthető azoknak, "akik második nyelvként használják a norvégot".)

Egy norvég van, aki konkrétan szokta éreztetni a jelenlétemben, hogy én bevándorló vagyok, ő meg norvég, ráadásul pszichiáter vagyok (mind legyógyszerel kényszerzubbonyban), ő meg pszichológus, ez sajnos az új pszichoterápiás módszernek, amit tanulunk, az Alapító Atyja. Így aztán nem akkora kedvvel tanulom a módszert. A pszichoterápiás módszerek olyanok, mint a vallások, van egy Alapító Atya (nagyon ritkán Anya), van egy Szent Könyv, és vannak a Tanítványok, és a Tanítványok ideális esetben bizonyos tisztelettel, hacsak nem áhítattal viseltetnek az Alapító iránt, hát ez nálam bukta. Hiszen ha ennyire előítéletes, akkor milyen pszichoterapeuta már az ilyen és hogyan akarhatnék tőle tanulni, ha direkt sért meg, akkor azért, ha akaratlanul, akkor meg miféle mentalizációs képességek ezek, az autista barátnőm lényegesen empatikusabb az isten szerelmére. Ez egy kétéves képzés, már alapból a 3/4-ét olvastam a szakirodalomnak, mert gecire művelt vagyok és mint kiderült, iszonyat jó szellemi műhelyekből származom, plusz egy nyomorult hatékonyságvizsgálatot nem bírtak összeszenvedni a módszerüknek Húsz Év Alatt, mert állítólag nem kaptak rá támogatást. Úgy meg nyilván nem lehet kutatni, ha nem nyertél rá pályázatot. Oh wait. Szóval várhatóan a veleszületett skandináv fölényességét azzal fogom meghálálni, hogy két évig kötekedő kérdéseket teszek fel és fejeket vágok, ez a terv. 

És volt még a személyiségzavar csapat, akik távolságtartóan kezeltek, de mint utóbb kiderült, nem velem volt bajuk, hanem mindenkivel és ez itt egy régi dinamika. A többiek csak nagyon kedvesen csodálkoztak az elején, hogy milyen értelmes vagyok, de már megszokták. Amúgy a norvég pszichiátriáról továbbra is idegbajt kapok sokszor, tudom, erről még írnom kell egy bejegyzést. 

A természetmegvonás-szindrómámból nyilván kigyógyultam, a gyerekek true vekerdysták módjára sárban hömbölögnek, bottal rohangálnak és fára másznak, míg a széles úton néha elzörög egy szekér elektromos autó. Az ablakunkból ez látszott az egy év alatt. Igen, nyígok, hogy szép, szép, de azért nem egy Sopron. 

2020. március

2020. május

2020. június

2020. július, éjfél 

2020. szeptember

2020. december, reggel fél 8 (az ott a Hold)

2021. január

2021. március 

 

There are two types of people. Avoid them both.

Szóval úgy látom, már megint kétféle ember van, aki azt gondolja, hogy kétféle ember van és aki nem aki beadatja az oltást és aki nem, aki szerint ez egy rémesszörnyű év volt és aki szerint meg kell látni benne a pozitívumokat, aki szerint szájmaszk és aki szerint nemszájmaszk, aki szerint a bevándorlók hozzák be a vírust és akik szerint nem. Aki hisz az orvostudmányban, és aki nem hisz, és mindegyik szerint a másik tábor az hülye, és mindegyik tábor büszke arra, hogy ő az adott táborhoz tartozik és Facebook-profilját adott kerettel módosítja. Nincs középút, vagy oltás van, vagy mikrocsip-gyíkember-összeesküvéselmélet. 

Ezt úgy hívják, hogy hasítás, és éppen csináljuk társadalmi szinten, ami teljesen érthető, de azért nem árt észrevenni magunkon, ezért most el fogom magyarázni, ha akarjátok, ha nem.

Itt a definíció: Splitting is a psychological mechanism which allows the person to tolerate difficult and overwhelming emotions by seeing someone as either good or bad. Magyarul a hasítás egy pszichológiai mechanizmus, segítségével képesebbek vagyunk tolerálni a nehéz és nehezen kontrollálható érzelmeinket úgy, hogy valakit (vagy valamit) vagy jónak, vagy rossznak látunk. 

Gyerekkorban ez tök normális, a gyerek úgy rak rendet a világban, hogy vannak jók és rosszak, az összes népmese full színtiszta hasítás, aztán későbbi életkorban árnyaljuk. Árnyalni nagyon fárasztó és sokszor elszomorító dolog. A borderline személyiséggel élők (utálom az összes hülye elnevezését ennek a szindrómának, szóljatok, ha tudtok jobbat) is gyakran használják, vsz azért, mert ők jellemzően sokkal erősebben élik meg és nehezebben kontrollálják az érzelmeket, mint az átlagnép, és ezért többször van rá szükségük, hogy hasítással próbáljanak rendet teremteni a káoszban. Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem direkt csinálják ezt, hanem az agyunk csinálja, azért, mert tök jó érzés. A hasítás nagyon megnyugtató. A Világ kaotikus és kiszámíthatatlan, a védőoltások szerintem szuperek, de nem 100% veszélytelenek, a D-vitamin szuper, de minden ellen nem véd és túl lehet adagolni, az immunrendszerünk jó esetben le tudja győzni a koronavírust, rossz esetben nem, az orvosok jó esetben segítenek, rossz esetben bénák, ügyetlenek vagy érdektelenek, a kórházban többnyire meggyógyulunk, de van, hogy rosszabbul leszünk, kórházban szülni biztonságosabb, de néha annyira rosszul sül el, hogy otthon szülni lett volna biztonságosabb, a budapestiekbe több kultúra szorul, mint a vidékiekbe, kivéve, amikor nem.

Káosz van, jobb és rosszabb irányok vannak a káoszban és nincs egy alapvető igazság. 

Az agyunk azt nem szereti, hogy káosz van és nem lehet tudni dolgokat, úgyhogy ha túl para az élet / a világ, akkor úgy dönt, hogy gyerekek, ezt már nem lehet bírni, rendezzük ezt egyszer s mindenkorra egy jó hasítással. Otthonszülés jó, kórházbanszülés rossz (vagy fordítva) és pont. Aki nem adatja be az oltást, az hülye és gonosz, aki beadatja, az jó és bátor és elnyeri a királykisasszony kezét (vagy fordítva). Mindez a fajta gondolkodásmód ahhoz vezet, hogy megnyugszunk, hiszen rend van a világban, átlátható, lehet tudni, melyik a helyes irány és lehet tudni, kik a jók és kik a rosszak. Ez nem baj és sokszor teljesen adaptív, hát nem lehet folyamatos kétségek között vergődni az ember egész életében, néha állást kell foglalni valami mellett. Vagy ellen. Nem is azt akarom mondani, hogy ne hasítsunk, hanem hogy vegyük észre, amikor csináljuk. Onnan lehet észrevenni, amikor azt gondoljuk, hogy kétféle ember van és mi az egyikféle vagyunk, a jóféle, és a másikféle a rosszféle.

Amikor egyéni szinten csináljuk, az max idegesítő (a "vesszen minden húsevő - a vegánok csak imidzsből azok" skálán), amikor társadalmi szinten csináljuk, akkor az azért lehet nagyon maladaptív. Azért maladaptív, mert tárdasalmi szinten jellemzően akkor csináljuk, amikor valami baj van, és általában előnyösebb ilyenkor összefogni, mintsem egymásnak ugrani. Halkan jegyzem meg, hogy diktatórikus rezsimek szeretik direkt előmozdítani a nép között a hasítást, mert akkor jól egymásnak ugranak ahelyett, hogy összefognának a regnáló hatalom ellen (= oszd meg és uralkodj). 

Szóval csak módjával és tudatosan hasítson Ön, ha már muszáj. Hiszen kétféle ember van, aki hasít, és aki... oh wait. 

De ha már így belejöttem az észosztásba, folytatom. 

Még tavasszal meghívtak egy online kerekasztalbeszélgetésbe (whatever that is), ahol arról volt szó, miként változik a pszichoterápia az első hullám során, beleértve az online térbe kényszerülést. Uncsi volt, viszont előtte, felkészülésképpen elolvastam egy cikket a katasztrófákra adott pszichológiai válaszokról, meg beszélgettem csodálatosan gondolatébresztően a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia Anyjával, arról, hogy milyen végletek között tartjuk sérülékenynek / sérthetetlennek / javításra való tárgynak / élő, önjavító rendszernek a testünket és ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, de nem erről akarok beszélni. 

A cikkben, amit kb. áprilisban olvastam és most az istennek sem találom, az volt, hogy a katasztrófákra való reagálásnak van egy szabályszerűsége és szakaszai, és a szerző szerint épp a heroic - honeymoonban vagyunk. WTF, gondoltam, elment az eszed, ember, a honeymoont azt azért nem pont úgy képzelem el, hogy karanténban home office-ban a betegségtől és/vagy az állásod elvesztésétől rettegve, a szeretteidtől elzárva számolgatod a vécépapírgurigákat. Szóval, hogy ez most itt tavasszal a jó rész, és majd még csak ezután jön a disillusionment (kiábrándulás) és még több szívás és egymás torkának ugrás?? Nemár. Emlékeztek, hogy tavasszal még tapsoltunk az egészségügyi dolgozóknak, meg mindenki mindenfélét felajánlott egymásnak, és úgy éreztük, hogy az otthonmaradással most épp megmentjük a világot? Heroic - honeymoon. 

Itt egy kép a szakaszokról, kép innen. 

A disillusionment-ben rájövünk, hogy tök hiába hősködtünk, semmi se lett jobb, és különben is mindenki hülye. Nagyjából ebben tartunk épp. 

A jó hír az, hogy katasztrófák után a disillusionment-tel bezárólag az első pár szakasz kb. egy évig tart, és utána jön a rekonstrukció (újjáépítés) szakasza. A rossz hír, hogy ezt a modellt ilyen rendes, egyszeri katasztrófákra dolgozták ki, hogy mondjuk elviszi a szökőár a várost, a koronavírusjárvány meg tökre nem ilyen, mármint az időbeli lefolyását illetően. Amennyiben nem egy db nagy esemény, nem mondhatjuk azt, hogy lezajlott, hanem épp zajlik még, és ki tudja, meddig és merre (kétféle ember van, aki szerint mindjárt vége, és aki szerint mostantól ezzel és hasonló járványokkal kell majd együttélnünk). Ennek megfelelően rendes pesszimistaként nem borítékolnám, hogy februárban letelik az egy év és máris megyünk a rekonstrukcióba és New Beginning.

Mégis jó érzés tudni, hogy most épp egy nehéz rész van, ami teljesen normális és megjósolható volt és nem romlott el végleg az emberiség, hanem mindez - a kiábrándultság, az ellenségeskedés, a hasítás, a reménytelenség - része a görbének. És ugyan abban nem vagyok biztos, hogy akkor mindjárt jön az újjáépítés és minden jó lesz, de abban biztos vagyok, hogy változás van és nem leszünk örökké a kiábrándulás-szakaszban. Most pedig muszáj idetennem Alanis Morrissette-et, aki szerint thank you, disillusionment, bármit is ért ezalatt.

 

My home is where my books are

A tavaly az fura év volt, mivel nem volt a közelben anyanyelvi könyvesbolt, azaz választhattam, hogy magyar nyelvű könyveket küldetek ki magamnak postán, vagy vásárolok norvég vagy angol nyelvű könyveket itt, neadjisten e-könyvet olvasok, arra is fanyalodtam néha, de még mindig nem a kedvencem, bocs. (Ráadásul azt szeretném, ha a gyerekek nem egyfolytában egy képernyővel / kütyüvel a kezemben látnának, hanem hátha jó példát mutatok, ha könyv van a kezemben, de az e-könyvön nem látszik, hogy könyv.) És nem is volt időm soha olvasni, mert amellett, hogy covid meg külföldreköltözés, én idén kezdtem el a gyerekek mellől teljes állásban dolgozni, és azt a sokkot még nem hevertem ki, szóval szerintem utoljára négyéves koromban olvastam ennyire kevés könyvet per év. 

A könyvek ezek voltak. 

Richard Morgan: Valós halál. Nem tudom, hányadszor olvastam újra, sokkal jobb, mint a sorozat, szeretem nehéz időkben olvasni, mert engem kitartásra és fegyelemre ösztönöz (a Küldött-kondicionálás). Meg badass is. 

Jan Hammer, Didrik Heggdal, Kristofer Ludvigsen: Inn i katastrofelandskapet. Erfaringer fra Basal Eksponeringsterapi. Ez arról a terápiás módszerról szól (BET), ami egy norvég fejlesztés és az ezt alkalmazó részlegen dolgozom. A könyv maga nem nagy szám, főleg esetismertetések és hatásvadász, de azért arra jó volt, hogy legyen valami halvány fogalmam, mi is ez.  

Karl Ove Knausgard: Álmok - Harcom 5. Ez az a rész, amikor a szerző 605 oldalon keresztül Bergenben részeg. Magyarul olvastam, mert szép szöveg és ott még nem tartok, hogy Knausgard-t olvassak norvégul. 

Scott Kellogg: Transformational chairwork. Ez egy szuper pszichoterápiás könyv, ajánlom, okos és gyakorlatias, meg maga a módszer is jó, fordítottam le belőle részeket norvégra és csináltam itt is. 

Dr. Dunszt Károly: A cukraszat tankönyve. Néhány dolgot tanultam ebből a könyvből, mert a tudás benne van, amúgy meg szétröhögtem magam és hálát adtam az istennek, hogy sose kellett cukrászatot tanulnom. Nem tudtam, hogy egy ilyen klassz dolog, mint a sütés, hogy néz ki tantárgy formájában. Kérdések, feladatok. A hőkezelések fajtái és definíciójuk. Szóval oké, hasznos könyv, de nem olyasvalami, amitől az ember kedvet kap bármihez is. 

Gerd Kvale, Bjarne Hansen: 101 ting vi gjerne skulle visst da vi begynte å behandle pasienter med angstlidelser. Ez egy vicces kis könyv, tényleg 101 rövid kis dolog van benne, kognitív viselkedésterápia, és volt benne olyan, amit nem tudtam! Valamint az van benne, hogy "előfordulhat, hogy egy pókfóbiás páciensnek 4-5 pókot teszünk a hajába". WHAT THE... ARE YOU FUCKING  CRAZY?%!?

Tompa Andrea: Haza. Ez arról szól, hogy az emigráns szerző szülőföldjére látogat, és akkor olvastam, amikor szülőföldemre látogattam, és nem volt rossz könyv, de semmilyen közösséget nem találtam benne és nem mozdított meg és túl komolyan vette magát és kicsit untam. Bocs. 

Sophie Kinsella: En shopoholikers uimotståelige nye verden. Nem tudok sokkal jobb nyelvgyakorlást elképzelni, mint már olvasott shopaholic-könyveket újraolvasni norvégul, pláne mivel iszonyú olcsó volt a használtboltban (de úgy, hogy feleannyiba került, mint egy zsömle). Ez a második rész, amikor NY-ba költöznek. 

Sophie Kinsella: En shopoholiker treffer blink. Ez meg az esküvős rész. 

Dan Simmons: Hyperion. Ezt norvégul olvastam, azért sokat segített, hogy előtte már olvastam magyarul. Még mindig nagyon jó, beleértve kedvenc regény-elsőmondataim egyikét.* 

Dan Simmons: Hyperion bukása. Annyira akartam továbbolvasni, hogy előjött a binge reading disorderem és megkerestem e-könyvben és elolvastam laptopon meg telefonon újra az egész sorozatot pár nap alatt, innentől már magyarul. Jó pár éve olvastam először, már pont eléggé elfelejtettem ahhoz, hogy izgalmas legyen. 

Dan Simmons: Endymion. Mint fent. 

Dan Simmons: Endymion felemelkedése. Jó, hát az Endymionok tényleg kicsit uncsibbak a Hyperionnál, ugyanakkor a keresztény vonallal, az MI-kkel és a parazitákkal kitűnő 2020-as karácsonyi olvasmány volt. 

Sally Rooney: Normális emberek. Ezt nem olvastam volna el magamról, mert kamaszokról szól, legalábbis eleinte, de a Könyvesboltos Lány azt mondta, jó, és tényleg jó, amennyiben nagyon jól megírtak, érdekesek, és nagyon életszerű módon sérültek a karakterek, hát annyira ilyen egy okos, traumatizált borderline csaj, hogy az csodálatos, és a bántalmazós vonal is jól el volt találva számomra, amennyiben nem volt túltolva, jól volt jelen. 

Volt még: 

Maja Lunde: Kékség, ezt a tizedik oldal után konkrétan betettem a fagyasztóba, meglátjuk, mikor veszem ki. 

*A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban. 

In headaches and in worry vaguely life leaks away / And Time will have his fancy tomorrow or today.

Hát én gondoltam, hogy írok évértékelőt, de aztán eltelt pár nap, elolvastam a neten hatezer évértékelőt cikk, publicisztika, blogbejegyzés, tumblrposzt formájában, és úgy érzem, nekem már nem kell évértékelőt írnom, meg van ez eléggé értékelve. A szörnyű év volt, jó hogy vége / vegyük észre a jót is / mit tanultam magamról és másokról tematika mentén szokás értékelni az évet. Ami engem illet, Norvégiába költöztünk március elején, a vírushelyzet annyiban érintett, hogy nem talákoztunk egész évben kb. senkivel, és végig alapvetően jól voltunk, de azért én jellemzően szétparáztam magam a híreken, és annyi mindent tanultam a norvég ügyintézésről, társadalomról, nyelvről, pszichiátriáról, elektromosautózásról, gyermekruhákról, bevásárlásról, hogy én már tutifix, hogy semmi több dolgot nem bírok megtanulni a közeljövőben. 

Mondjuk vesztemre most beszéltem meg a norvégtanárommal, hogy ha már itt finomítjuk a nyelvtudásomat (elvileg most B2 vagyok és februárban leszek C1), akkor készítsen már fel valami hivatalos nyelvvizsgára is, meg jelentkeztem még régebben egy izgi traumaterápiás technika online kurzusára, január végén indul, de csak 10 alkalom, meg a munkahelyem beiratott még tavaly a BET (basal eksponeringsterapi, egy nagyon norvég pszichoterápiás módszer) kétéves tanfolyamára, ami szintén január végén indul. Ja, meg gondoltam, most már megcsinálom a sématerápiás nemzetközi akkreditációhoz szükséges szupervíziót online magyar szupervizorral norvég páciensekkel. Maminti-szindrómám van. (Reméljük, a szindróma névadója nem veszi sértésnek, hogy róla neveztem el, ha igen, szóljon és kitalálok mást.) 

További terveim az új évre, hogy egészségesebben eszem, bár szerintem eddig sem volt rémes, de rosszabb, mint otthon. A norvég sajtó szerint erről a covid tehet, mert az emberek ritkábban vásárolnak be, ezért tele a hűtő és sokat vannak otthon, ezért többet esznek, ráadásul az is megtanult sütni, aki eddig nem sütött, és sokkal több liszt, vaj, cukor és csokoládé fogyott a boltokból, mint más években. Szerintem ezenfelül még a norvég étkezési hagyomány is befolyásol, hogy itt sokkal kevesebb zöldséget és gyümölcsöt eszik a nép, mert itt nem igazán terem (jó, egy kis bogyósgyümölcs, alma meg krumpli), és bár már importálnak mindent és az ellenkezőjét is, most is lehet dinnyét meg mangót kapni, azért az más, mint amikor hetente húzgáltam haza ezer tonna szezonális mindent az óbudai piacról a babakocsi aljában. Még fagyasztott zöldségkeverékből is sokkal kisebb a kínálat, a nagy boltban is ugyanaz a háromféle van. Persze, ettől még megoldható lenne, hogy több zöldséget egyek, csak közben elkezdtem hat év gyes után teljes munkaidőben dolgozni, és így kevesebb időm van főzni meg kaján gondolkodni, és így hamarabb lesz a vacsora a norvég nemzeti ételként számontartott fagyasztott Pizza Grandiosa, pedig utálom. De majd most. 

És akkor még van a mozgás is, márciustól novemberig gyalog jártam dolgozni szép erdőn és tengerparton keresztül, ami havonta 160-170 km gyaloglás, dombra fel-le, aztán vettünk autót, most havi 30 km-t gyalogolok. Ez így logisztikailag sokkal könnyebb, az ovi a munkahelyem mellett van, és vaksötétben hajnali reggel hétkor szakadó havasesőben nem annyira vicces gyalogolni, szóval izé. Előnyök-hátrányok. Edzőterembe járni szerintem most túlzott járványügyi kockázat, szóval újfent megkísérelem majd az itthontornázást. Ez nekem csodálatosan jól ment, amíg nem volt gyerekem, beállítottam agyilag magamat fix időpontokra, és képes voltam azt mondani, hogy bocs, sietnem kell haza, mert fél hatkor kezdődik az edzésem, ami Béres Alexandra dvd volt. A gyerekek óta is ment néha, nem tudom, mitől függött, dehát sokkal nehezebb, mindig újrakezdtem aztán abbahagytam, most megint újrakezdem. De szerintem a "két hónapig tornázom, három hónapig nem" is sokkal jobb, mint a soha, szóval nem kívánok emiatt önkritikus lenni. A látvány miatt nem kell aggódnotok, húsz éve 40-es L-es méretet hordok, de nagyon máshogy érzem magam, amikor sportos vagyok, mint amikor nem. 

A hírolvasással nem tudom, mit kellene kezdeni, mert szemlátomást nem tesz jót nekem, hogy naponta sokszor értesülök a járvány állásáról, a maszkvitáról, a védőoltásvitáról, a bosnyák földrengésről, a norvég földcsuszamlásról (most parázhatok, hogy mi vajon milyen geológiai terepen lakunk), ugyanakkor azért valamennyire kell tudni, mi zajlik a világban, nem? Az iskolában a másodikosok környezetismeret órán beszélgettek a titokzatos fémoszlopokról, akkor azért illene annyira képben lennem, mint egy norvég másodikas? Mindegy, ez egy elméleti kérdés, mivel úgyis olvasni fogom a híreket, de igazából simán kiszignálhatnám a férjemnek ezt a feladatot, mint anno a társasház levelezőlistáját, szóljon, ha van valami, én meg nézném csak az időjárásjelentést. 

Egész novemberben szakadt az eső, de most épp egy karácsonyi képeslapban lakunk. 

Years shall run like rabbits

Hetekkel ezelőtt írtam egy fél bejegyzést, arra volt felfűzve az egész, hogy idén először nem tudok bejglit rendelni a Gerbeaudból / Culinarisból, ahogy a hagyomány diktálná, hanem kénytelen leszek önkezemmel megsütni, és akkor így szépen bele volt szőve a honvágy, a 2020-as év, a rövidülő nappalok meg efféle, erre másnap a férjem a kezebe nyomott két rúd Gerbeaud diósbejglit, amit postán küldetett ki és a születésnapomra szánta, csak addigra lejár, ezért odaadta előbb. A születésnapomra karamellizáló pisztolyt kaptam, féljetek. 

Így aztán ki kellett törölnöm mintegy 2000 karaktert. #firstworldproblem

Közben még sötétebb lett, meg elég sokat esik az eső, meg vettem egy autót. A sötét az úgy néz ki, hogy nagyon sokban nem különbözik az otthonitól, nem északon lakunk, ahol fel se jön a nap, de azért december 21-én két és fél óra különbség van Budapest és a kisvárosunk között. Mármint két és fél órával rövidebb a nappal itt, mint ott. Kinézek reggel kilenckor a munkahelyemen az ablakon és vaksötét éjszaka van. Az autó padlizsánlila, elektromos és lízingelem. 

Közben feldíszítettük a fát, mi 23-án este díszítjük, miután elaludtak a gyerekek, és 24-én reggel találjuk meg, mert szerintünk így praktikus, hát rémesen néz ki. Eleve mi az, hogy itt nem lehet szaloncukrot kapni, de oké, anyósom küldött egy tonnát, de ezért aztán nem lehet szaloncukorakasztót kapni, tudjátok, azok a kis drót bizbaszok, így aztán fonallal kellett felközöznünk, mint a középkorban, és az égősor se tetszik, meg persze, nincsenek itt a saját díszeink, amiket 20 év alatt gyűjtöttünk össze, csak ilyen múlt héten a jyskben vásárolt semmilyen üveggömb. Jó, azért vettem pár fura díszt a használtboltban, amelyik Sri Lankai gyerekek iskoláztatására küldi a bevételt, mondta a tulajbácsi, hogy nagyon szomorú, mert idén a vírus miatt nem utazhat Sri Lankára a gyerekeihez. Lehet, furán néztem, mert utána hozzámutogatott egy idézőjelet. 

És vettem egy tonna cuccot, komolyan mondom, hogy soha életemben nem volt ennyi csomag a fa alatt. Ilyeneket szoktam venni, hogy állatkertbérlet meg masszázskupon meg aquaworld-belépő. Ilyeneket most nem lehet venni, így aztán tárgyakat vettem az interneten. Vannak közte olyanok, amit úgyis vettem volna, pulóver a Fiúnak, csizma a Lánynak, de a többség azért nem ilyen. És mind be van csomagolva karácsonyi papírba. Igen, nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy a korábbi környezettudatos életmódom Norvégia meg a Covid miatt így elromlott, majd megpróbálom magam összeszedni jövőre. Sajnos itt a közhiedelemmel ellentétben nulla a környezettudatosság (kisvárosunkban legalábbis), tömegközlekedés elenyésző, mindenki batárnagy benzinautókkal közlekedik, fél évig hallgattam, hogy mennyire fura vagyok, amiért gyalog járok, és mindenki vesz az ebédlőben magának nap mint nap egy félliteres ásványvizet, hát sírok, és persze évente átrendezik a lakást, meg tavasszal új függöny. Új függönyt még nem vettem. Majd tavasszal. 

Különben jól vagyunk. 

Am I dreaming? We all are.

Hát szóval pár héttel ezelőtt hivatalosan is kiléptem a régi munkahelyemről, ahol amúgy 2002 óta dolgoztam, az utóbbi években mondjuk gyesen voltam meg fizetés nélküli szabin, de hivatalosan még állományban. Most már nem vagyok, egyúttal épp e percekben alakítják át covid-kórházzá. 

Élj érdekes időkben. 

Viszont erről eszembe jutott ezer érdekes, szomorú, vicces vagy félelmetes sztori, ami ott történt meg, amiket majd talán részben elmesélek, viszont eszembe jutott egy fiktív történet is, és most az következik. Kb négy évvel ezelőtt olvastam a neten egy feminista urbánus fantasy-t, és erről eszembe jutott, hogy de jó ötlet, én is akarok írni feminista urbánus fantasy-t! Természetesen pszichiátriásat. Aztán beküldtem pályázatra, ahol megdicsérték, de nem nyert, és aztán elfelejtettem, de most itt van, tessék. 

Red novella pdf 

 

And we will call it: "This land".

Ma meg betegszabin vagyok, mert elkaptam a gyerekektől, fájt a torkom, fájt a fejem, általános rossz közérzetem volt, elfáradtam attól, hogy kimentem a konyhába, és taknyos voltam, az még kicsit most is. Ezért hétfőn felhívtam az irodát a munkahelyemen (ami egy szakrendelő), hogy légyszi mondják le / szervezzék át a betegeimet, meg felhívtam a szakrendelő vezetőjét, hogy taknyos vagyok. Az a protokoll, hogy ha taknyos vagy, felhívod a felettesedet, ő megrendeli neked a COVID tesztet a kórházban, elmész a mintavételre, majd a negatív eredményig karanténban tartózkodsz. A karanténból lehet home office-olni, ha úgy amúgy jól vagy, és lehet betegállományban is lenni, akkor nem kell és nem is szabad bemenni a háziorvoshoz, csak telefonon kiíratni magad. Szóval felhívtam a főnökömet, negyed óra múlva írt sms-t, hogy mehetek is tesztelni, délig érjek oda. A sürgősségire kellett mennem, az egy külön bejárat a nagykórházban, ki volt írva rá, hogy várj az utcán, amíg kijön a biztonsági őr. Hárman vártunk, kijött az őr, mindenkit megkérdezett, tesztre jött-e vagy más baja van, mindenki tesztre jött. Kiosztott szájmaszkot azoknak, akin nem volt, és bevezetett minket a mentőautók garázsába, ahol a sarokban leválasztva volt a tesztállomás - mármint a kórház alkalmazottainak, a népet nem tudom, hol tesztelik. Öt db műanyag szék volt szépen elhelyezve egymástól két méterre, azokra kellett leülünk, aztán mindenkihez odajött külön a beöltözött néni, megkérdezte a személyi számát és feldugta az agyába a vattapálcikát. Nem jó érzés, de csak konkrétan 10 másodpercig tart, a néni hangosan számolta. 

Mindenkitől megkérdezte, volt-e már tesztelve, a többiek erre rezignáltan bólogattak. Én még nem, ezért nekem adott egy szórólapot, amin rajta volt, hogy akkor mostantól karantén, és a nap folyamán az alábbi linken nézhetem meg az eredményemet. Este fél 7 körül lett fenn a negatív eredményem a honlapon (csak én férek hozzá). Ezt az én felelősségem közölni a főnökömmel, és az eredménytől és az egészségi állapotomtól függ a folytatás. Nekem negatív lett a tesztem, de nem éreztem magam makkegészségesnek, ezért megírtam neki, hogy a mai napot még kivenném és szerdától megyek rendesen dolgozni. Ha pozitív a teszted, akkor ha amúgy jól vagy, akkor home office és karantén, amíg el nem múlnak a tünetek és nem lesz két negatív teszted, és akikkel kontaktusban voltál, azokat tesztelik/karantén. 

Ezért aztán, mivel tegnap este még nem éreztem magam egészségesnek és ma reggel is taknyos voltam, úgy gondoltam, belefér a rendszerbe, hogy ma még elteázgatok itthon és így összesen két napot hiányzom. Hátha nem dől össze a norvég egészségügy, most kipróbáljuk. Azért a Lányt elkísértem az iskolába, ami gyalog húsz perc. Utána bementem boltba, és akkor jöttem el megint az iskola mellett, amikor kijönnek az udvarra szünetre, úgyhogy meglestem őket. Azt láttam, hogy a Lány sikogatva szaladgál, utána fut az egyik osztálytársnője, néha elkapja, húzgálja, felkergeti a mászókára, majd ellopja a cipőjét. A kislányomnak! Pont akkor értek a kerítéshez, úgyhogy integettem, a Lány odaszaladt, útközben visszaszerezte a cipőjét, és mondta, hogy most mennie kell tovább játszani, majd nevetve visszaszaladt. Délután elmagyarázta nekem, hogy úgy vette észre, itt az a játék, hogy a gyerekek kergetik és cukkolják egymást, de ne aggódjak, ez csak játék. 

Még valamikor a második héten mondta az osztályfőnöke (nevezzük Eriknek), hogy a Lány még elég félénk, de próbálták ma is bevonni a közös játékba. Délután elmesélte a Lány, hogy az iskola melletti játszótéren voltak és két fiú meg Erik bácsi le akarták tuszkolni a csőcsúszdán, amin nem mert lecsúszni, és mindig elszaladt, de elkapták és tovább tuszkolták. Amikor majdnem sírt, akkor elengedték. (Aznap nem is csúszott le, de másnap, amikor volt ideje felmérni a terepet és átgondolni, akkor először lecsúsztatott két plüssöt, megnézte, azok hogyan érnek földet, aztán lecsúszott ő is. Az én gyerekem.) Szóval jó, oké, nincs baj ezzel, pláne, mivel észrevették, amikor már sok lett neki, csak amikor a tanár azt mondja, "próbáltuk bevonni a közös játékba a félénk kislányt", akkor nekem elsőre ööö nem ilyesmi jut eszembe. 

Szóval az összbenyomásom, hogy itt több a vadulás, és szerintem ez részben abból ered, hogy nem tudnak egymással beszélni (mindenki bevándorló és még nem tudnak annyira norvégul), így kénytelenek olyan játékokat játszani, amiket az ősember játszott a beszéd kialakulása előtti időkben, és az nem a barkochba. Másrészt meg abból, hogy itt összességében is sokkal bátrabbak és vadabbak a mozgásban, olyan lejtőkön rollereznek lefele gyerekek, hogy én már hívnám a gyámügyet, és az összes játszótér totál életveszélyes. 

A Lányra ez mind ráfér, mivel ő a csendben gyöngyöt fűző kislány, nem árt neki egy kis rohangálás, én meg szétparázom magam persze, de én így születtem, mármint úgyis parázom egész életemben, szóval tökmindegy. 

Ma jött két új gyerek az osztályba, mondták az elején, hogy lehet ilyen, mivel csak ebben az iskolában van nyelvi felkészítő és életkor szerint sorolják be a gyerekeket, szóval minden ideköltöző hétéves bevándorló ide kerül. Jellemzően egy tanévet járnak ide, és utána mennek a saját, körzetes iskolájukba, de ez attól is függ, hogy mennyire tanult meg norvégul a gyerek, volt már rá példa, hogy már a tavaszi szünetben átmozgatták a fél csapatot a körzetesbe, mert már megütötték a szintet és közben jött egy csomó új és így volt észszerű (ezt most akkor így írjuk? de fura). A tantárgyaik: 1. norvég, ami norvég nyelvet, írást és olvasást is takar (írás még nyomtatott betűkkel, de elvileg fognak majd valamikor folyóírni), 2. matek, amiben kb. összeadnak meg kivonnak ezidáig, a Lány szerint unalmas, 3. rajz/technika, olyan, mint otthon, 4. testnevelés, "de nem ilyen rendes tesióra, csak kimegyünk futni meg labdázni", 4. számítástechnika, amin laptopoznak. Nyilván norvégtanulás az összes órán folyik pluszban is. Angolul nem tanulnak, de a körzetes suliban fognak, hát sztem az nem lesz könnyű majd, hogy bejön plusz egy új nyelv, de angolul muszáj tudni. 

A Lány első napon összebarátkozott két kislánnyal, nem tudom, hova valósiak, ilyen arab vagy indiai színük van, nincs közös nyelvük, ezért úgy beszélgetnek, hogy "nyenye nyenye?" "nyenyenye nye!" és hozzá mutogatnak, és így megértik egymást valamennyire, dehát Dömdödömöt is mindenki értette, nem tudom, min csodálkozom. Azért persze nem zökkenőmentes és több az apró félreértés, pl. a Lány ma akarta, hogy a gyerekek állítsák meg a hajóhintát, de nem állították meg, mert azt hitték, ő akar helyettük felszállni, pedig csak fennmaradt a pulcsija és azt akarta levenni, és ezt magyarul simán el tudta volna magyarázni, de így meg kellett várnia, amíg azok kihintázzák magukat. 

Az iskola fél 9-kor kezdődik és bizonyos napokon 2-ig, más napokon 1-ig tart. Fél 9 előttre és/vagy 2 utánra lehet kérni napközit, de az már pénzbe kerül. Mi nem kértünk és bevallom, még nem is néztem utána, hogy kell és mennyibe kerül, mert a férjem home office-ban szabadúszó és meg tudjuk oldani és így is állandóan ügyintézni kell valamit. 

Különben épp honvágyam van és mi a faszt keresünk itt és hiányzik a könyvespolcom. Tudom, minek ment oda. 

Although if you'd prefer a lecture, I've a few very catchy ones prepped.

Három hetet jártak a gyerekeim az oviba-iskolába, aztán le is betegedtek náthában, remélem, nem kapjuk el, bármi is az. (A 10 év alatti gyerekeket enyhe légúti tünetek esetén nem tesztelik, de otthon kell őket tartani a tünetek elmúlásáig.)

De az oviról meg az iskoláról akartam mesélni. Az ovink egy privát ovi, itt úgy van, hogy az ovi nem kötelező, de fizetős, és ugyanannyiba kerül, ha önkormányzati fenntartású vagy ha magáncég a tulaj, szóval fizetni így is, úgy is kell. Az egész oviban 22-en vannak, ebből 6 fő a kiscsoport (az kb az otthoni bölcsikorosztály) és 16 fő a nagycsoport, ezeket néha kétfelé szedik 8-8 főre és a legnagyobbak készülgetnek az iskolára. Az egész valójában egy nagy kertes ház, fenn van a dombon, a homokozóból csodálatos kilátás tárul a városra és a környező dombokra. Öt percnyire (jó, gyerekekkel 15) van egy erdő tóval, oda járnak csütörtökönként, mert az a túranap. 

A mi ovinkba nem kell vinni kaját, hanem adnak, de az szendvics, mert a norvégok ebédre szendvicset esznek és vacsira meleg kaját. A gyerekek tehát 11.30-kor szeletelt kenyeret kapnak és ők kenik meg vajjal, májkrémmel vagy amivel akarják. Késsel. Van még egy uzsonna ilyen du 2 körül, ahol knekkebrod-t és gyümölcsöt esznek (a knekkebrod az ilyen kekszre hasonlító lapos izé, kb annyira kenyér, mint az Abonett, de már megszoktuk). Vannak ovik, ahova a gyereknek kell vinni a szendvicsét, és az iskolába is vinni kell. 

Az ovinak van nevelési terve, az idei félévre mindkét csoportban a "testünk" a téma. Ehhez eddig ilyeneket csináltak, hogy kézzel meg lábbal festettek (= befestett talppal mászkáltak a papíron), mezítlábas akadálypályát készítettek, lerajzolták saját magukat, meg vmi könyvvel is haladnak, amiben az ujjaikat számolgatják. A cél, hogy megtanuljuk, hogy különbözőek is vagyunk, de egyformák is, vagyis Li Yuannak más alakú a szeme, de ugyanúgy lát. Szóval hogy klasszikust idézzek, kifordítva mindenki rózsaszín. Megtanulják, mi lesz a kajával, amit megeszünk, az emésztést, látást, hallást, ilyenek. Azt is, hogy tiszteljük a másik testét, és ha valaki húzgál és nem akarod, akkor feltartott tenyérrel lehet mondani, hogy "stop". 

A túranapon, csütörtökön meg terményeket gyűjtenek, és megtanulják a természetvédelmet. Mondjuk a múltkor kacsákat etettek kenyérrel, az nem úgy volt, hogy árt nekik?

Na, ez eddig mind szép, erre a szülőin kedden az óvónéni mutatott egy könyvet*, hogy ugye a test a téma és abba a nemi szervek is beletartoznak, és van egy jó könyv, ami 4 éves kortól ajánlott, de csak akkor használja, ha mi, szülők rábólintunk. Én rábólintottam, de láttam, hogy a szomáliai apuka kb sokkot kapott, és a magyar barátnőim, akiknek elküldtem, szintén viszonylag széles skálán reagáltak. Mindjárt mutatok képeket és fogjátok ti is érezni, hogy WTF. A könyv ugyanezt a "te is más vagy, te sem vagy más" gondolatmenetet követi, vagyis sok különbző ember van, de mindegyik volt valaha kisbaba, node hogyan készül a kisbaba? A kisbaba többféleképpen készülhet: egy néni és egy bácsi közösül, vagyis utóbbi kukiját bedugja előbbi puncijába, de lehet úgy is, hogy elmennek a doktor nénihez és 1. inszemináció, 2. lombik, vagy lehet örökbefogadni. A béranyaság nincs benne. A terhes csaj aztán őszi levelek között kézenfogva sétál a leendő apával, szívecskék, a másik képen meg konkrétan zöld fejjel hány. Azután szül, az is le van rajzolva, különféle pózokban lehet szülni, vagy pedig műtéttel is kivehetik a babát az orvosok. Ennek a sokféle babakészítési és szülési módnak a végén mindig kisbabákat kapunk, akiknek a babakocsijuk különböző színű, de a kisbabaságban nem különböznek. 

Enyhén szólva nem idealizált emberi testeket mutat be a könyv, az egyik képen a bikiniben napozó csajnak konkrét háj-úszógumit rajzoltak, mégis napozhat bikiniben, de ami legdurvább, a szexelős képen szőrös a csaj lába! Uram, irgalmazz. Nekem nagyon tetszik, hogy realista, hogy nincs az a hazugság, hogy csak Disney-hercegnők és hercegek lehetnek szerelmesek, hogy normalizálja a fogantatás és a szülés változatos módjait és egyiket se állítja be abnormálisnak, és hogy nem az idealizált terhességet mutatja. Utóbbit mondjuk a Lány már ismeri, hiszen jelen volt, amikor a Fiúval voltam terhes és három hónapig hánytam, szóval nem innen fogja megtudni. Az is tetszik, hogy ezekről az oviban is beszélgetnek, így nem lesz annyira tabu. Szerintem az ilyesmiktől lehet várni, hogy a gyerekek kevésbé közösítsék ki a másikat, nyilván utópia, de pl. természetes úton szülő nők ne basztassák a császárosokat a kismamafórumon, és hogy ha neadjisten valamelyik gyereket ezek közül molesztálja a fociedző, akkor legyen bátorsága elmesélni és legyenek szavai hozzá. 

Természetesen léteznek azok a vélemények is, hogy az ilyesmi csak a családba tartozik, a gyerekek kis lelkét ez sokkolja, túl naturalisztikus, meg fognak ijedni tőle, velük még a mesék nyelvén kell kommunikálni. Nálunk van télapó, húsvéti nyuszi és az angyalkák hozzák a fenyőfát, de ha megkérdezik, hogy mire való a temető, akkor megmondom. Meg azt is gondolom, hogy édesmindegy, hogy lombik vagy szex, és hogy jött ki a gyerek, az a kérdés, hogy cuki-e vagy nem. Szóval az én elveimhez és nevelési stílusomhoz passzol a féléves program meg a könyv is és örömmel üdvözöltem. 

De azért: szőrös faszokat nézegetnek az óvodában! Ezek nem viccelnek, basszus. 

 A szülői amúgy érdekes volt, pontosan ugyanazokat a témákat beszéltük meg, mint bármilyen ovis szülőin (ki lesz az idei SZMK-s anyuka, van-e új jelentkező, nincs, akkor Mónika, vállalod te idén is? És tessék beírni a gyerek jelét az összes ruhába!!%%4! ) csak valahogy sikerült ezt jó hangulatban. Légyszi próbáljatok erre figyelni, hű, köszi a visszajelzést, mostantól próbálunk jobban figyelni. Nem volt lecseszés meg kioktatás, meg "anyuka, el lett mondva év elején"- ezés. 

Az iskolában szerintem nem lesz szülői, vagyis beiratkozáskor azt mondták, vsz nem lesz. Az iskolában nem tanulnak semmit, illetve norvégul tanulnak, és ezzel együtt gyakorolják az olvasást, számolást (norvégul) és az írást (laptopon. Wordben. Másodikban). Sok itt élő magyartól hallottam már, és a 20 éve itt élő román ápolócsaj is kifejtette, hogy nem tanulnak meg írni, és nem kapnak tárgyi tudást. Ez engem nem zavar, a tárgyi tudás túlértékelt. De hogy meg sem szégyenítik őket, az már zavar. Jó, most nyilván túlzok, és igazából nagyon örülök, hogy nem kell gasztroenterológushoz hordanom a gyereket, mert retteg a Rita nénitől, mert a múltkor is mi volt, amikor a pálcikákat vette elő a korongok helyett véletlenül (true story. Igen, Rita néni, neverforget). De én itt általánosságban hiányolom a munkájukért érzett felelősségérzetet. Mármint a felnőttek egy jó részéből is. Nincs erre valami középút, hogy nem vernek meg körmössel, ha nem csinálok házit, de mégis megtanuljam, hogy ami a dolgom, azt meg kell csinálni? Nem tudom. Térjünk vissza erre pár év múlva. 

Amúgy a Lány azt hitte, azért van tankönyvek és füzetek helyett laptopja, mert már másodikos. 

*Anna Fiske: Hvordan lager man en baby?