All we need to do is make sure we keep talking
Meg még a társas kapcsolataimról kell mesélnem, mert a múltkor kérdeztétek kommentben és az kb nyolc hónappal ezelőtt volt, meg mert "embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél."
Összességében azt kell mondanom, hogy túl jó dolgunk és túl jó kapcsolataink voltak Magyarországon, most külön magamat és a férjemet is beleértve, és úgy látszik, hogy itt sok energiát kell belefektetnünk, hogy felépítsünk valamit, ami nem lesz olyan, mint amit otthagytunk, és ez így elég szomorú kiindulópont. Én nem is vagyok ügyes benne, de mikor voltam benne ügyes? Eleve kiscsoportos óvodás koromtól középiskoláig magányos stréber voltam és nem értettem, amiket a kortársaim játszanak meg amin röhögnek, aztán a 17-18 éves koromban volt egy viszonylag jó rész, akkor sem voltam a társaság ünnepelt középpontja, de volt kit felhívnom lelkizni, ha kidobott a pasim, és volt kivel Nosztalgia Buliba menni. Aztán egyetemen megint újra kellett építeni, az úgy közepesen sikerült, csak aztán az utolsó évben szakítottam a fiúmmal és a barátainkat ő kapta. De valahogy aztán sikerült azt az időszakot megteremteni, amikor sok, különböző körből származó és egymást nem ismerő barátaim táncoltak együtt a szülinapi bulimon a Tandemben és az csodálatos volt. És egyáltalán nem osztom azt a nézetet, hogy az ember csak fiatalkorában tud barátságokat kötni, tök jókat kötöttem felnőttkoromban is, és azt sem, hogy az ember hétévente lecseréli a barátait, mert nem.
A norvégokkal nem tudom, hogyan kell bánni, és csomószor úgy érzem magam, mint oviban, amikor nem értettem, min nevetnek és mit játszanak és mik a szabályok. Mivel szabad viccelni, mivel nem. Sok időbe telt megtanulnom és még mindig nem vagyok ügyes abban, hogy itt sokkal több szemkontaktust tartanak az emberek, mint otthon, és mint amennyi nekem kényelmes, és mit bámulnak?? és azt is, hogy itt nem lehet egymás szavába vágva beszélni, akkor fura vagy és udvariatlan.
Vannak a különböző színterek. A munkahelyemen belül tavaly eljöttem a Trauma- és személyiségzavar szakrendelőből, ahol passzív-agresszív-toxikus munkakörnyezet uralkodik (máig is), persze, heti másfél napot ott dolgozom, mert nincs elég emberük, de nem kell velük ebédelnem. A saját kis osztályomon, ahol most dolgozom és akikkel ebédelek, alapvetően jó a hangulat, lehet röhögni is ebédnél, érdekes témákról is van szó, és van évi két-három szociális esemény (nyári buli, karácsonyi buli), ami nem rémes, de még ezek is furák nekem, mert itt minden eseményen program van, kvíz, játékok, most például a karácsonyi buli: ettünk, aztán elmentünk egy karácsony-témájú standupra (az mondjuk külön kultúrsokk volt). A programon van a hangsúly, nem a társas interakción. Én meg úgy nevelkedtem, hogy komolyan mondom, hogy végtelen órákat töltöttem cukrászdákban és kocsmákban, emberekkel beszélgetve, nekem az a program, hogy beülünk valahova és ott: beszélünk.
Az anyukák, akik tavaly egyszer elhívtak borozni, nem hívtak többet, most vagy az van, hogy utálnak, vagy az, hogy ez egy ilyen egyszeri alkalom volt összeismerkedni, és ők se bandáznak így közös csapatban azóta, ez nem fog kiderülni. Kedvesen viselkednek velem az iskolai programokon. Az egyikük, aki ráadásul nem is teljesen norvég, mert az egyik szülője olasz, mindent like-ol instán, amit kiteszek, és sokszor kommentel is, de amikor együtt mentünk a parkoló felé az iskolai sportnapon, és én azt hittem, jól elcsevegünk, egyszer csak fogta magát és előresietett és otthagyott. Nem mondta, hogy bocsi, sietnem kell. Semmi olyan témáról nem volt szó, ami bármilyen módon kényes lehetett volna. Nem tűnt feldúltnak. Szerintem csak egyszerűen megunta, hogy beszélget. De most komolyan, én nem tudom olvasni ezeket az embereket.
A múltkor, az egyik osztálytárs szülinapján a trambulinparkban: kb egy órára kettesben maradtam egy anyukával, akivel ezelőtt még nem beszélgettem, és úgy döntöttem, akkor most fogok. Nem temetkezett a telefonjába, amit úgy értelmeztem, hogy nem zárkózik el. Tudok csevegni, ha akarok, tudom, hogy kell, ismerem a technikáját (mert megtanultam Dale Carnegie örökérvényű könyvéből tizenhétévesen): témákat vetsz fel, ha valami a másiknak érdekes, akkor arra mész, és kérdéseket teszel fel róla, és elmagyaráztatod magadnak és mesélteted. Az emberek elvileg imádnak az érdeklődési körükről meg saját magukról beszélni, tehát neked nem kell sziporkáznod, hanem érdeklődnöd kell az illető gyerekei / munkája / lakókörnyezete / motorja / soha el nem készülő regénye / arcápolási rutinja stb. iránt. Ezt csináltam a nővel, virtuóz módon, de én esküszöm, hogy totál kinyúltam a végére, norvégokkal nem lehet small talkolni, ezek semmit sem segítenek, semmilyen támpontot vagy kapaszkodót nem adott, konkrétan ezt csinálta a csaj (innen):
Még amikor Észak-Norvégiáról kérdezgettem, azzal mentem valamire, merthogy onnan költözött ide. Én arra jutottam különben, hogy nem velem van a baj, amiért a norvégok egy részével nem tudok beszélgetni, hanem ezek egyszerűen nem szoktak beszélgetni. Ez az anyuka nem utál engem vagy valami, csak nincs olyan sok szó a fejében, mint az enyémben, és nem érdekli őt annyira a többi ember, mint ami nálunk otthon szokás.
Közben ráállítottam a férjemet, aki nálam szociálisabb, hogy keressen itteni magyarokat, és szépen halad, már talált is jó fejeket, és találkozunk is velük néha.
Van még a nanbudo, ahova edzeni járunk, a Lány meg én tavaly szeptember óta, és idéntől a Fiú is. Őket bírom, jó a vibe, többségében norvégok, de van thai és francia is, és nincs az az egyennorvég hangulat. Szeptemberben szerveztek évnyitó szociális programot, ami bowlingozás volt, jó volt. Ezekkel részben az a baj, hogy a legtöbbjük férfi, és egész Norvégiáról ugyan nem tudok nyilatkozni, de itt nálunk alap, hogy nincs férfi-nő barátság, és külön eljárnak a lányok/nők, és külön a fiúk/férfiak. Kisgyermekkoruktól kezdve így nevelik őket, a gyerekszülinapokra, ha lány vagy, akkor meg kell hívni az összes lányt az osztályból, ha fiú, akkor a fiúkat. Ha felnőttél, akkor van jentekveld (csajos este) meg jentetur (csajos kirándulás) és guttetur (fiútúra). Eleve a legtöbben csapatsportolnak, és akkor vagy a lánycsapatban kézilabdázol, vagy a fiúban. A román kolléganőm, aki az egyik szomszéd szakrendelő főnöke volt egy időben, tök jól összeharevkodott a helyettesével, egy pasival, de nyugi, nem mentek el munkaidőn kívül sörözni, csak ilyen munkahelyi barátságot ápoltak, és egyszer megjegyezte neki az egyik idősebb, norvég pszichológusnő (pszichológusnő!), hogy neki ezt milyen érdekes látni, hogy férfi és nő között ilyesfajta baráti kapcsolat létezik, ez eddig számára ismeretlen volt. Wtf.
Most én így visszatekintve az életemre, iszonyú sokat köszönhetek a barátnőimnek, ne értsünk félre, nem szeretném semmiképp leértékelni a fontos női kapcsolataimat, de ha nem lettek volna a fiú barátaim, akkor nem tudom, hol lennék most, én nem éltem volna túl sem a kamaszkoromat, sem a fiatal felnőttkoromat, sem az öregkoromat, és iszonyú hálás vagyok (warning, nyálas rész), hogy olyan országban nőhettem fel, ahol tök természetes dolog volt, hogy fiúk és lányok barátok lehetnek egymással. (Meg azért is, mert kamaszkoromban A-kosaras melleim voltak, így nem terelték el a fiúk figyelmét és ezért képesek voltak a mondandómra figyelni.)
Visszatérve a nanbudóra, egyszer már dumáltam a thai csajjal az öltözőben, vele majd megpróbálok összehaverkodni, csak nagyon keveset találkozunk, mert ő fekete öves, én meg kis nyomi kezdő. És ami a legviccesebb volt: a bowlingon kiderült George-ról, a nyugdíjas francia tűzoltótól, hogy ő immár másfél éve abban a hitben él, hogy mi norvégok vagyunk, ennyire jól integrálódtunk. A másik tipikusan norvég dolog, hogy a barátságok a konkrét programokhoz, szabadidős tevékenységekhez kapcsolódnak, és nem szokás ezeken belül keveredni, de ezt nem magamtól találtam ki, hanem a szülői értekezleten néztünk róla egy youtube-videót, kétszer is megnéztem, mert a Lány és a Fiú szülőijén is levetítették, arról szól, hogy a barátság többféle lehet, és van a hyttevenn (akivel csak a hüttében haverkodsz) meg a treningsvenn (akivel csak edzésen) stb, és ezeket nem kell meghívni magadhoz, de attól még barátságosan kell velük viselkedni. A szülőin nem azért vetítették le, nehogy meghívjak magamhoz valami edzőtársat, hanem azért, hogy a gyerekek megértsék, hogy van a skolevenn (iskolai barát), akit ugyan nem hívsz meg magadhoz és nem kell puszipajtásnak lenni, de felrúgni vagy mobbingolni sem szabad, hanem szépen viselkedünk egymással az iskolában.
Szóval itt kicsit máshogy működnek a dolgok, mint otthon, és szemlátomást időbe telik nekem ezeket megérteni. Nyilván a negyvenhétéves, főállásban dolgozó anyuka életvitel sem kedvez új barátságok kialakításának egy norvég kisvárosban, egyáltalán nem lenne időm negyedannyit sem eljárni otthonról, mint bohó huszonéves koromban. Őszintén szólva nem stresszelem magam ezen igazán, mindig voltak olyan időszakok az életemben, amikor nem nyüzsögtek körülöttem a társas kapcsolatok, nekem oké. És akkor még van az a kihívás, hogy az ember ne veszítse el a külföldre költözéssel az otthoni barátait, egyelőre optimista vagyok, de szerintem még nem telt el annyi idő, hogy ezt le lehetne mérni*, és ez egy másik téma, és most már indulnunk kell túrázni, mert szépen integrálódtunk és szombat van.
*Mondjuk Charles-szal kb tíz évig nem találkoztam, mert Thaiföldre költözött, és 1-2 évente egyszer skype-olunk csak, és mégis ugyanolyan jól eldumáltunk idén februárban Bangkokban, mint bármikor máskor, pedig ezt nem lenne szabad, mert a baráti kapcsolatok fenntartásához legalább pár havonta találkozni kell a tudomány szerint.