The tiniest moves you make

Mesélek a fura traumaterápiás módszerünkről. Én igazából egy bentfekvős pszichoterápiás osztályon dolgozom, ahol egy norvég fejlesztésű miliőterápiát használnak, a lehető legkevesebb gyógyszerrel, ez az alap munkám és ennek semmi köze a traumaterápiához. Csakhogy régebben a parkoló túloldalán lévő ambuláns szakrendelőben dolgoztam, ami a trauma- és személyiségzavar szakrendelő, és ezért tudják, hogy arra is képes vagyok, a szakrendelőben meg soha nincs elég ember (mindenki felmond vagy beteg lesz, vajon miért), ezért mindig besegítünk oda kicsit, a pszichológus meg én. 

A pszichológus az az öreg bergeni, aki okos. Pár évvel ezelőtt - akkor még mindketten a traumaszakrendelőben dolgoztunk - mesélte, hogy van valami fura traumaterápiás módszer, amit egy angol talált ki, de Dél-Afrikában használják, és az egy (1) trauma okozta PTSD-t (single trauma posttraumatic stress disorder) egy (1) ülésben elmulasztja. Mondtuk, hogy ja, biztos, persze. Mindannyian tudjuk, hogy a pszichoterápia lassú folyamat, a pszichoterápiés változás "nem egyszeri, nagy ráismerések, hanem lassú, fokozatos átíródás" /Judit néni/. Mondta, hogy most lesz erről online tanfolyam, heti egy este, összesen hat alkalom, maga a módszer Alapító Atyja tanítja egyenesen a brit kandallója mellől, nincs-e kedvünk jönni. Kifizetni persze nekünk kell, mert a munkahelyünk ilyen szélhámosságokra nem ad pénzt, és este van, a szabadidőnkben. Hát nyilván befizettem rá, engem minden hülyeség érdekel, különösen érdekelnek a különös dolgok, és keleteurópai neveltetésemből adódóan számomra természetes, hogy az ember munkaidőn kívül megy tanfolyamra és maga fizeti ki. Szóval megcsináltam a tanfolyamot, a végén volt vizsga is. Egy komplett szélhámosságnak hangzott. A vizsga előtt egymáson meg a kollégáinkon gyakoroltunk, ezek főleg fóbiák voltak (mivel a kollégáinknak kevés traumájuk van vagy nem vallják be, de fóbiája mindenkinek van, és arra ugyanazt a protokollt kell használni, mint a traumára.) Itt véletlenül kigyógyítottam az egyik pszichológuscsajt az egérfóbiájából, ami miatt nem mert a családi hüttében aludni, de most már mer, a másikat meg a tériszonyából, ami miatt nem mert a hegyekben túrázni, de most már mer. Ettől még ugyanolyan szkeptikus maradtam azzal kapcsolatban, hogy ez valódi traumákra használhat-e. 

Eltelt kb egy év. 

Egy napon az öreg, bergeni pszichológus megkérdezte, nincs-e kedvem részt venni egy kutatásban, egy pilot study-t csinálnánk 30 beteggel, akiknek poszttarumás stressz zavara van (PTSD), megcsináljuk velük a módszert, lemérjük előtte-utána, pénz nincs rá. Azért kérdezi, mert összesen 4-en vagyunk Norvégiában, ebből ketten, ő meg én a megyénkben, akik tudják a módszert és papírjuk is van róla. Nyilván volt kedvem. Gondoltam, hogy majd szépen kijön, hogy nem használ, de nem is árt, írunk róla cikket, benne leszek a cikkben. Ekkor a módszerről még semmilyen kutatás nem jelent meg soha az egész világon, szóval mivel a miénk lesz az első, igazából mindegy is, mi jön ki, mindenképpen érdekes. 

Ehhez elmentem még egyszer a tanfolyamra, online, ahhoz a pszichológushoz, aki a Dél-Afrikai Köztársaságban lévő klinikáján jó tíz éve használja a módszert. Azért mentem el, mert nem tűnt elégnek a hat alkalmas online tanfolyam, ami ráadásul sokszor elméleti volt. A dél-afrikai csávó kicsit máshogy tanította, de sokkal gyakorlatiasabban, úgyhogy ezután éreztem úgy, hogy van legalább valami halvány fogalmam róla, mit csinálok. (Ezt is én fizettem ki, de kisírtam, hogy lecsúsztatható túlórának tekintsük és kapjak érte két szabadnapot). 

Megcsináltuk ezt, másfél évbe telt kb, idén februárban lett kész. Olyan betegeket vettünk csak bele, akiknek egy (1) traumájuk van, azaz single trauma PTSD: egy szülési trauma, egy autóbaleset, egyszeri alkalom megerőszakolás, ilyesmik. A helyi szülészet sajnálatosan jó beszállítónk volt, ha esetleg azt hinnétek, hogy a szülészeti trauma ismeretlen a világ legboldogabb országában. Kb a felét kezeltem én, a másik felét a pszichológus. A betegek körülbelül 60%-a tökéletesen meggyógyult egy alkalom kezelés után, visszamentek dolgozni mosolyogva. A maradék ugyanúgy maradt. A hatásos pszichoterápiák ilyen 40-50%-os response rate körül mozognak, szóval a 60-65% az kiemelkedően szuper. Pláne úgy, hogy ez egy alkalom. 

Jó, hát akkor ezek után az a következő lépés, hogy csinál az ember RCT-t, ami randomizált kontrollált vizsgálat, vagyis beveszünk 82 beteget, véletlenszerűen eldöntjük, hogy a mágikus új terápiát kapják, vagy treatment as usualt, azaz bármelyik régifajtát, ami a házban elérhető, és lemérjük őket előtte meg utána. Ezt most kezdtük májusban, eddig 8 főnél tartunk (a tervezett 82, szóval ez még sokáig fog tartani), ebbe olyan betegeket is bevettünk, akiknek több traumája van, és így több ülésre van szükségük (kb egy ülés per trauma). Eddig, ami a világon semmit nem jelent nyilván, mivel tök az elején tartunk, nagyjából továbbra is a 60-65%-os gyógyulási arány látszik. A pszichológus meg én csináljuk a terápiákat, a teszteket egy teljesen külső, független személy veszi fel most. Ebben is csak PTSD-s betegek vannak. 

A PTSD-s kutatás, a fóbiás kollégák mellett még van egy kis tapasztalatunk hipochonderekkel és egyéb szorongókkal is, akikkel itt-ott találkoztunk és kipróbáltuk rajtuk, szintén meglepően jó eredménnyel. 

A módszer feltalálója azt állítja, hogy a módszere mindenre jó, és mindenre is, de úgy, hogy depresszió, szexuális zavarok, cukorbetegség, you name it. Ezek után nem meglepő, hogy ha az ember rákeres, akkor kétféle infót talál, 1. ez egy csodamódszer és mindenre jó, 2. ez egy szélhámosság és semmire se jó. A valóságot majd szépen kiszámoljuk az adatainkból, egyelőre annyit tudok mondani, hogy single trauma PTSD-s betegek kb 60%-a meggyógyul tőle. Szerintem ez hihetetlen és megdöbbentő, és minden egyes alkalommal megdöbbenek, amikor visszajön a beteg és azt mondja, hogy elmúltak a rémálmai meg a flashbackjei és nagyon köszöni és jól van. Le kell győznöm a kísértést, hogy azt válaszoljam, hogy nemár, most szívatsz. Hogy megírhatom a zárójelentésedet? Neeem. Szívatsz. Volt olyan páciens, aki akkor már egy éve szenvedett a tüneteivel, és volt, aki tizenhárom éve. Ez az izé ez huszonöt perc. A sebészek biztos jobban hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a betegük huszonöt perc után gyógyultan távozik, hát én szkeptikus vagyok. 

Akik nem lettek tőle jól, azok se lettek tőle rosszabbul, szóval nem tűnik egy nagy kockázatú dolognak. 

A módszer egy vezetett imagináció, olykor meglepő / furcsa elemekkel. Kicsit olyan, mint egy ráolvasás. A vezetett imagináció azt jelenti, hogy becsukod a szemed és magad elé képzelsz dolgokat, amit a terapeuta mond, hogy képzelj magad elé. Nagyon kötött a sorrend, a tempó és a tartalom, egy protokoll van, amitől nem térhetek el, papírról olvasom. Ami még kicsit durva és egyedülálló, hogy ha nem akarod, nem kell elmondanod a terapeutának, hogy mi a traumád. Nem kell mesélni róla. Nem árt persze egy-két kulcsszó, de simán elég annyi, hogy, a tanárunkat idézzem, Uncle John rossz dolgokat csinált velem nyolcéves koromban. De ha nagyon muszáj, úgy is meg lehet csinálni, hogy még ennyit se tudok, mivel nem én dolgozom, hanem a páciens (agya). 

A neve BWRT, azaz Brain Working Recursive Therapy. A neten meg fogjátok találni róla, hogy ez egy csodamódszer, meg hogy ez egy szélhámosság. Tizenkét évvel ezelőtt találta fel egy brit programozó-hipnotizőr-rocksztár, aki nem is pszichológus vagy orvos, és semmilyen normális kutatás nem készült még róla ezelőtt, és még mi sem közöltük le az adatainkat, mert most fogják mindjárt előadni a kollégáim egy konferencián.

Amúgy én szerintem már nem leszek olyan, aki egyfajta pszichoterápiás módszer vallásos hívője, vannak sokan ilyenek, én olyan szakmai közegben nevelkedtem, ahol megfért egymás mellett a kognitív viselkedésterápia és a pszichoanalitikus gondolkodás és az idegtudományok (a Filozófus fejében), kétlem, hogy bármilyen módszerbe be fogok térni, szóval ilyesmit ne várjatok tőlem, az én fejemben ezek módszerek, nem pedig vallások. A BWRT közösség, mint minden új pszichoterápiás módszer formálódó közössége, kicsit még ezen a vallásosan hívő tracken van. Ettől próbáljunk meg elvonatkoztatni, ettől még a módszerük lehet hasznos is vagy nem hasznos. 

I've still got sand in my shoes

A tizenkilencedik napon még az is van, hogy tovább folytatom obskurus, régi zenék előtúrását - eredetileg a regényem miatt kezdtem el, hogy jobban meglegyen az 1996-vibe, és büszkén mondhatom, hogy igazi true rajongó vagyok, mert találtam Step on the blues floor-cédét, James Band-pólót és két különböző James Band kazettát, és Szakadék cédét és kazettát, és ezek olyan zenekarok, amikre szerintem már a saját tagjaik közül sem emlékszik mindenki. Egyedül A Kert-kazettámat nem találtam meg: a budapesti lakásban a múltkor a tokjában egy Best of Joni Mitchell volt, és most, amikor a soproni dobozomban találtam egy Best of Joni Mitchell-tokot, benne felirat nélküli kazettával, akkor felcsillant a remény, és belehallgattam anyukám walkmanjén, és tudjátok, mi van rajta? Bryan Adams. Most szerintetek én egy ponton letöröltem A Kert-kazettámat, és Joni Mitchellt vagy Bryan Adamset vettem rá? Sose fog kiderülni. Ezek amúgy (pont A Kert kivételével) többnyire amatőr diákzenekarok rossz minőségű felvételei, és még így is, belehallgatva egy teljesen más minőségben és szinten érzem vissza a kilencvenes évek Sopronban-hangulatot, mint amikor beszélek róla vagy olvasok róla a naplómban. A feelgood japán kajadetektíves regény szerint, amit most olvasok, az ízemlékezet az egy teljesen külön dolog, máshogyan visz vissza az időben az anyukád ramen-jének húsz évvel későbbi újra megkóstolása*, mint bármilyen fotó vagy történet, és ez a zenére is egészen biztosan igaz. De amúgy itt egy cikk is erről. 

Mindenesetre rendeltem az internetről egy kazettadigitalizáló kütyüt, csak még nem érkezett meg. Én is tudom, hogy mindezek, mármint kazettákat digitalizálni, vagy regényt írni a kilencvenes évekről is felesleges dolgok így a világvége küszöbén, mint amikor a Háromtest-trilógia utolsó kötetében megpróbálják űrhajóval kivinni a Plutón túlra a Mona Lisát, miközben sejthető, hogy a komplett univerzumnak sincs sok hátra (remélem, ez nem spoiler, hiszen a trilógiában nem egyszer és nem kétszer áll küszöbön a világvége), de mi mást tehetnénk.

A huszadik napon kiszámolom, hogy ha még idén akarok látni cikláment, akkor ma kell, úgyhogy kényszerítem a gyerekeimet, hogy végigjöjjenek a Ciklámen tanösvényen. Úgy ítélem meg, most elég idősek hozzá (9,1 km), és tényleg. Bár nyígnak, meg meleg van, azért látunk csomó lepkét, és meghatározunk pár növényt az appal, meg eszünk Kvikk lunsj-öt, ami a norvég túracsokoládé. A ciklámen gyönyörű (képünkön). A Ciklámen tanösvény turistajelzései még csak véletlenül sincsenek rendesen felfestve, és nem is találnánk oda, ha nem ismerném az utat magamtól a Várhelyig, utána pedig helyismeretem ellenére sem találom meg a további részt (de úgy, hogy megkérdezek egy épp ott valami fákat rakodó, tanulmányi erdőgazdaság-pólós fiatalembert is és ő sem tudja), és szégyenszemre a sárga háromszögön kell lemennünk Bánfalváig (különben mindig azon szoktam, csak gondoltam, most, hogy itt vannak a gyerekek, csináljuk rendesen) (igen, vihettem volna a papír túratérképet, vagy biztos van valami túraalkalmazás, amit letölthetsz, de a sárga háromszög is majdnem ugyanoda visz, csak a másik buszmegállóba). A Várhelyen, ami a föld szívcsakrája, még mindig nem újították fel a kilátót és nem lehet felmenni, igazán találhattak volna valami EU-s pályázatot rá, aminek ellopják a felét, de a másik feléből megcsinálják, vagy ilyesmi. Délután jön Húgom, és pont lemaradok róla, hogy megfürdeti a macskáját. Este meg újabb réteg szúnyogriasztót fújok magamra és találkozom a barátnőimmel a Deákban, eszem kéksajtos körtekrémlevest, beszélünk az oktatásról, a gyereket vállaló nők gazdasági kizsákmányolásáról, a betegségeinkről, és arról, hogy a Tóth Imre még mindig ugyanúgy néz ki, mint fiatalkorában (ezt tavaly is megbeszéltük). 

A huszonegyedik nap az utolsó előtti nap, úgyhogy sok dolog van. Kezdetnek egy soproni ékszerüzletben kilyukasztatjuk a Lány fülét, már régóta ígérgettem neki és most került sorra. Akkor már újralövetem én is a plusz, harmadik lyukat a fülemben, amit még a koleszban a szobatársam csinált injekcióstűvel, és sokáig megvolt, de aztán benőtt. Kis kerülőt teszünk, hogy keresztülvághassunk a Fő téren, és akkor már beugrunk a francia delikátba citromos kekszért**. Elmegyünk a Cédrusba, ahol pont nincs meg egyik könyv sem, amit keresünk, de megrendeljük. Esélytelen a Könyvesboltos Lánnyal dumálni, mert egyfolytában annyi a vásárló, ha esetleg aggódnátok, hogy az emberek nem vesznek könyvet manapság. Ezután elbuszozunk a macskás kávézóba, simogatunk macskákat, lefotózom Kis Kárpáti-t, aki amúgy világsztár, mert ő van a győri színház Szaffi-előadásának plakátján is, rengeteg fekete macska közül castingolták. Most alszik. 

Délután a gyerekek a szomszéd kisfiú szülinapi bulijára hivatalosak, addig rájövök, hogy túl sok cuccunk van és nincs elég bőröndünk és elmegyek az interspárba bőröndöt meg hungarikumokat venni (gránátalmás actimel, füstölt ízű leveskocka, reszelt citromhéj, pilótakeksz, zacskós daragaluskaleves), aztán elmegyek értük a szülinapi buliba, ahol megtekintem a tizenkétéves óriáspitont. Este pedig a férjem öccséékhez megyünk sütögetni, simogatunk nyulat és tengerimalacot az állatboltjában, átadom a citromos kekszet, meg az óriáspiton-tulajdonosok üzenetét, hogy a kígyó végül megette az eledelnek vásárolt patkányt (néha nem eszi meg és akkor visszaviszik a boltba) (a patkányt). 

A huszonkettedik napon pakolunk, aztán taxizunk, vonatozunk, repülőzünk, autózunk, másnap meg már dolgozom. Az mindig fura, mert akárhányszor Magyarországon vagyunk, mindig elfog egy ilyen fura érzés, hogy valójában sose mentünk el, sokkal valóságosabbnak tűnik, mint Norvégia, és beletelik pár napba, mire visszazökkenek ebbe a dimenzióba meg ebbe az énembe meg rájövök, mit szokás itt felvenni és hogyan kell viselkedni. Mit kell mesélni ebédszünetben, ami nem nulla, de nem is oversharing. 

 *Tudom, Proust meg madeleine meg az Eltűnt idő nyomában, de azt nem olvastam. 

**És ebben a mondatban össze is foglaltam a komplett életfilozófiámat. 

 

Bulldog, szex, cédrusok, órák

A tizenkettedik napon az a terv, hogy Nikével reggelizem valahol, délután meg bemegyek a volt munkahelyemre Kollégával találkozni, aki visszaadja a kocsikulcsot, meg ad pénzt. Reggel felhív Niké, hogy menjek inkább hozzájuk, mert beteg a gyereke, úgyhogy veszek péksüteményeket és náluk reggelizem úgy 11-ig, beszélünk lakberendezésről meg az aktuális magyar lelkiállapotról meg Schwab Richárd szerelmi életéről. Ahogy kilépek, felhív Kolléga, hogy beteg, ezért nem ment ma dolgozni, meglátogathatom otthon, úgyhogy veszek neki kaját a sparban és odamegyek, főleg a teraszon ülünk két méter távolságban, ami valójában hülyeség annak fényében, mennyit bkv-ztam egész héten mindenféle népektől tíz centire. Megcsinálom vele a furcsa traumaterápiás módszerünket a fóbiájára, izgi, beszélünk pszichiátriáról meg a szüleinkről. Végül nem mentek fel a Trolltungára, csak egy másik hegyre, meg kajakozni. És nem hisz az intermittent fastingban, ez meglep, mert abban általában mindenki hisz, de azt mondja, most jelent meg valami nagy tanulmány, ahol nem jött ki előnye. Ezután elmegyek a gyerekekért, közben megvilágosodom, miért nincs időm semmire (mert a gyerekek napközis tábora tőlünk fél óra, de ez azt jelenti, hogy ha elviszem őket reggel és értük megyek, akkor alapból már minden nap két órát BKV-ztam). Kimegyünk a Római partra, nagyon magas a víz, de azért hesszelünk kicsit babzsákfotelben a Nap Bácsinál, meg eszünk nem túl jó lángost a buszos helyen.

A tizenharmadik napon elmegyek manikűröshöz, a körmös csaj francia bulldogja is jelen van és valamivel zavaróbb, mint a múltkor a pedikűrös tengerimalacai, tök sokat ugat, de látszik, hogy mindkét manikűrös és a másik vendég is az a fajta kutyás, akik nem tolerálják, ha valaki nem kutyás, szóval beletörődöm a lábamhoz dörgölőző francia bulldogba és meghallgatom az állatos történeteket, a kutyát csak fürdőruhában lehet megfürdetni, mert fröcsköl, a másik csaj macskája a múltkor egy hétig feküdt a kórházban és 250 ezer Ft-ba került a gyógyítása, mert homok ment a fütyijébe, és amúgy olyan nagy, hogy feléri a kilincset. Mármint a macska. A gyönyörű körmökkel elmegyek a férjemmel ebédelni a Dim +886 Sum bisztróba, amit egyedül csinál egy tajvani csaj, összesen kb háromféle kaja van, ő főz, ő festette ki a falakat és mindenhol cica van, nagyon cuki az egész és a kaja is finom. Utána visszaviszem az üvegeket (Norvégiában ugyanez az automatás üvegvisszaváltó rendszer van mióta a világ világ), aztán találkozom a Táncosnővel a Rómain, beszélünk a középiskolás élményeinkről és hogy az mennyire meghatározó vagy nem az, meg az AI hatásáról a filmiparra, meg a lúdtalpamról* (mármint én beszélek róla), meg elhozzuk a gyerekeimet a napközis táborból, ahonnan nem akarnak eljönni. Itthon meg legyőzzük a krakent a társasjátékban, amit a Fiú vett múlt héten a Szondi utcában. 

A tizennegyedik napon felmegyünk  Várba és ott is a Nemzeti Galériába, megnézni a festményt, ami anno, a Covid alatt a "készítsd el kedvenc festményedet csak otthon található dolgokból"-sorozatunk első darabja volt, képünkön:

Ugyanis tavaly voltunk Pécsett, a Csontváry-múzeumban, mert meg akartam mutatni a gyerekeknek a Baalbek-et, de ez a kép nem ott van, hanem itt Pesten. A külföldön élő magyar gyerekek magyar kultúrára "nevelése" egyébként egyáltalán nem könnyű, és csomó szülő sokkal tudatosabb nálunk, vagy járatja a gyerekeit valami online magyar irodalom és történelem oktatásra (kerestünk ilyet, de nem találtunk szimpit), vagy legalább valami rendszer (pl tankönyv) alapján adja át a tudást. Nálunk ez úgy megy, hogy ötletszerűen megmutatunk nekik dolgokat, ami magyar és szerintünk menő, és zsarnoki módon és ördögi kacajjal hagyom ki teljesen a nevelésükből, ami szerintem hülyeség, és teszem bele, ami szerintem fontos. Jó, hát gondolom, hogy minden magyartanárt kiráz a hideg mindettől, de nekem nem a tények átadása a célom, hanem a szeretnivaló magyar dolgok szeretetének az átadása. De most már megmutatom magát a festményt is. Ez azon festmények egyike, ami élőben sokkal gyönyörűbb, mint bármilyen képen. 

A legdurvább persze ez a fotó, amikor csak így lazán kinn van a falon a Gerlóczyéknál a nappaliban. A Várba a siklóval megyünk fel, ami majdnem kétszer annyiba kerül, mint a belépőjegy, és nem jár nekünk a családi jegy, mert csak két gyereket tudunk felmutatni három helyett. A Nemzeti Galériában mindenki meglepően kedves. A gyerekeim mondjuk végig nyígnak, pofákat vágnak és vonszolják magukat, amitől én persze idegbeteg leszek, ezt csak azért mondom, nehogy azt higgyétek, hogy itt ilyen idilli minden pillanat, délután meg már azt állítják, hogy én félreértettem és a lelkük mélyén igazából élvezték és nagyon tetszett nekik a siklózás és a múzeum is (nem kellett megnézniük az egészet, nyugi) (de fel lehet menni a kupolába, az tök jó). Este meg elmegyünk az Enter Bárba, mert a férjem oda megy egy rendezvényre, ez egy társas- és videójátékos kávézó/kocsma a gyerekek legnagyobb örömére, iszom egy Korongvilág koktélt (nagyon jól néz ki) és olvasom a cuki kis feelgood japán regényemet, amíg ők Super Smash Bro-znak (ezt így kell írni?). 

A tizenötödik napon egész délelőtt pakolászunk, aztán mi hárman (gyerekek és én) eljövünk Sopronba, a férjem még marad, nem is késik a vonat, bár a Lány elégedetlen a wifi minőségével. Eszünk végre paradicsomot meg fügét a kertből (Sopron az egy ilyen mediterrán város újabban). Este diktatórikusan elviszem őket sétálni a Lővér körútra, nagyon jó, minden sokkal zöldebb és nyugisabb, mint Budapesten, érzem, ahogy helyreáll az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly. A gyerekek arról faggatnak, hogy cigarettázni jobb érzés-e vagy bombayázni (az a szex), mire azt találom mondani, hogy a jó bombaya sokkal jobb a ciginél, de egy rossz bombayánál végülis lehet jobb egy szál cigi, úgyhogy hosszan ki kell fejtenem egy 8 és egy 12 éves szintjén, milyen a jó és a rossz bombaya. "És meg mered mondani apunak, hogy neked mi esik jól? És mikor csináltátok utoljára?" Anyukám pedig prezentál egy cipősdoboznyi régi karórát, amit innen-onnan kapott vagy vett vagy a nagyszülőktől maradt ránk, nincs túl sok, ami tetszik, de egy régi, férfi Larex meg egy Vosztok például van közte, persze, nem jár egyik se. 

A tizenhatodik napon főleg Sopron városában mászkálunk, az órás azt mondja, nem érdemes megjavítani a Vosztokot, és különben is inkább majd ősszel kérdezzem meg újra, mert ez egy egész estés munka és nyáron nincs kedve minden este benn ülni a műhelyben. Legalább őszinte. A másik helyen csak kedden van bent az órásmester, a gyerekeim viszont hirtelen a fejükbe veszik, hogy karórát akarnak és választanak is kettőt, ami tökéletesen passzol a stílusukhoz, analóg, arab számos számlappal, és 10 ezer Ft alatt van. Bár a nagymamáktól karácsonyra kapott forintjaikat költik még mindig, ezt a vásárlást teljesen támogatom, mivel a norvég fiatalok jelentős része nem ismeri már az órát (mert csak a digitálisat ismerik)** és nagyobb esélye van a gyerekeimnek ismerni, ha van egy a csuklójukon. Délután megnézzük a Rosszfiúk 2-t az Elit moziban, ami a helyi kultmozi, 8/10-et adok rá, kiváló Oceans 11 / Bourne-gyerekverzió, olyan akciójelenetekkel, amikre tényleg csak egy animált farkas, jó, max Tom Cruise lenne képes (átugranak egy helikopterről a már kilőtt űrsiklóra), de engem már az elején az autósüldözés Kairóban a tökéletesen passzoló soundtrack-kel megvett. Kicsit túl sok a női gonosz, hát, gondolom, az egyenjogúság ezzel jár. Este rám ír a gyerekek úszóiskolája, hogy mindjárt iskolakezdés, úgyhogy döntsem el még a héten, idén is jár-e a gyerek. Ó, pedig még nem akartam arra gondolni, hogy mindjárt iskolakezdés (Norvégiában augusztus 18). 

A tizenhetedik napon elmegyek a másik óráshoz, kevés bizalmam van benne, mert egy ékszerbolt, de a csinos eladó hölgy hátraszól, hogy Zoli, mire kijön egy bácsi, aki szemlátomást tudja, miről beszél. Közli, hogy az egyik órát (Larex, svájci az ötvenes évekből) már nem lehet megjavítani, a Vosztoknak meg semmi baja, csak fel kell húzni meg kicsit kifényesíteni meg kell rá új szíj. Sokféle szíjat rápróbálok, de végül egy ilyen klasszikus marad (képünkön). 

 

Utána elmegyek fodrászhoz, a másik vendég, egy szőke csaj rögtön elmeséli, hogy tegnap jött haza saját felelősségére a kórházból, mert belső vérzése van és meg akarták operálni, de az egy nagy hasi műtét, ő meg nem akar elkapni mindenféle kórházi fertőzést, úgyhogy kapott valami vérzéscsillapító infúziót, most meg itt melíroztat. Pár hete láttam ezt a reelt, ami szerint a "Hungarian small talk" az kb az, hogy "szia, mi volt a legdurvább egzisztenciális krízised az elmúlt 90 napban, munkahelyit leszámítva?", és azóta ezen röhögök, dehát ez annyira igaz, itt aztán nem beszélgettem még az időjárásról senkivel, mármint idegenekkel sem. Jó, nyilván nem okos dolog saját felelősségre a fodrászhoz menni a sebészet helyett, ugyanakkor nem is teljesen hülyeség megpróbálni a konzervatív kezelést, hogy elkerüljük a kórház fertőzéseket, csak hasonló esetben én otthon rettegnék a kanapén félpercenként méregetve a vérnyomásomat, csajszink meg celofánokkal a hajában melírozódik. Amúgy ezek a régi, soproni fodrászaim, akik tavaly véletlenül pirosra festették a hajamat és nem kértek elnézést, és sokszor idegesítőek, de mégis visszamegyek évente, nem is értem, miért. Az István most 40 percet késik (én voltam ma az első kuncsaft) és úgy néz ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, morcos is, de tudom, hogy mindjárt jobb kedve lesz, mert imád hajat vágni, az én hajam pedig a kedvenc fazonja (bixie), amiből világversenyt is nyert. Közben mindenféle történik, bejön anyukája, bejön valami pasi hivatalos papírokat aláíratni, annak azt mondja: "Most benne vagyok, ne zökkents ki, itt ezt a forgót itt hátul még kidolgozom, (hozzám fordul) mert különben amint nem szárítod be, ki fog állni így oldalra, és azt a szégyent nem élném túl." Ja, ezért jövök vissza, mert szeretem, ha valaki az idegbajig igényes a munkájára, meg azt is, ha nem áll ki a hajam oldalra. Aztán felszállok a vonatra és elmegyek Sárvárra, ahová húgomtól kaptunk karácsonyra két nap wellnesst, a férjem odajön Pestről, a gyerekekre meg nagymamák vigyáznak addig. 

A tizennyolcadik napon az ötcsillagos hotelben wellnesszelünk, gyógyvíz - nyugágy - jakuzzi - nyugágy - gyógyvíz, értelmét veszíti az idő és minden értelmes tevékenység, és csak azért nézed az órát, nehogy lemaradj a szaunaszeánszról. Ami a luxihotel-érzés, a finn szaunahagyományok és némi Vas megye-vibe tökéletes keveréke: "Szeretettel köszöntök mindenkit a mai szaunaszeánszon. Engem Tibinek hívnak. Mai első illóolajunk egy nyírfa, második pedig egy vilmoskörte lesz. De nem meginni!" Amúgy minden csodálatos, kivéve, hogy rémes a kávé. 

A tizenkilencedik napon megjön az első értesítés a gyerekek iskolájától az iskolai app-ban, elvonatozom Sárvárról Sopronba, itt más terveim voltak délutánra, de a gyerekek uszodába akarnak menni, úgyhogy elviszem őket uszodába. Még nincs vége a nyaralásnak, csak csütörtök van, de most már kiteszem ezt a bejegyzést, mert túl hosszú lesz. 

 

 *Igazából nem lúdtalpam van, hanem harántsüllyedésem és hallux valgusom, csak pongyolán fogalmazok. Erre azt mondják, hogy a szűk vagy magas sarkú cipő okozza, én pedig életem elhanyagolható részében voltam csak hajlandó kényelmetlen cipőt felvenni, és régen mezítláb meg Martens bakancsokban meg hegymászószandálokban jártam, mostanában meg lábujjnak helyet hagyó Altra edzőcipőkben meg Ugg-ban, nincs is egy normális szépcipőm (a "szépcipőm" a memóriahabos Sketchers), és a nanbudo-n meg az online pilatesemen is mezítláb edzünk, szóval kikérem magamnak az áldozathibáztatást. A feminizmus legcsodálatosabb vívmánya, hogy nem kötelező kényelmetlen cipőkben járnunk, ti se tegyétek. Azért beszélek erről különben, mert hirtelen az Algoritmus váltig állítja, hogy lábtorna-kurzust kell vásárolnom, mert attól fáj a hátam, meg minden bajom is attól van. Még gondolkodom. 

 ** Egy nagyon egyszerű, nemzetközileg ismert demencia szűrőteszt az órarajzolás teszt, leegyszerűsítve, azt mondjuk a páciensnek, hogy rajzoljon egy órát és legyen rajta háromnegyed négy, na, ezt a Z generációtól felfelé már kukázhatjuk majd asszem.