Bulldog, szex, cédrusok, órák

A tizenkettedik napon az a terv, hogy Nikével reggelizem valahol, délután meg bemegyek a volt munkahelyemre Kollégával találkozni, aki visszaadja a kocsikulcsot, meg ad pénzt. Reggel felhív Niké, hogy menjek inkább hozzájuk, mert beteg a gyereke, úgyhogy veszek péksüteményeket és náluk reggelizem úgy 11-ig, beszélünk lakberendezésről meg az aktuális magyar lelkiállapotról meg Schwab Richárd szerelmi életéről. Ahogy kilépek, felhív Kolléga, hogy beteg, ezért nem ment ma dolgozni, meglátogathatom otthon, úgyhogy veszek neki kaját a sparban és odamegyek, főleg a teraszon ülünk két méter távolságban, ami valójában hülyeség annak fényében, mennyit bkv-ztam egész héten mindenféle népektől tíz centire. Megcsinálom vele a furcsa traumaterápiás módszerünket a fóbiájára, izgi, beszélünk pszichiátriáról meg a szüleinkről. Végül nem mentek fel a Trolltungára, csak egy másik hegyre, meg kajakozni. És nem hisz az intermittent fastingban, ez meglep, mert abban általában mindenki hisz, de azt mondja, most jelent meg valami nagy tanulmány, ahol nem jött ki előnye. Ezután elmegyek a gyerekekért, közben megvilágosodom, miért nincs időm semmire (mert a gyerekek napközis tábora tőlünk fél óra, de ez azt jelenti, hogy ha elviszem őket reggel és értük megyek, akkor alapból már minden nap két órát BKV-ztam). Kimegyünk a Római partra, nagyon magas a víz, de azért hesszelünk kicsit babzsákfotelben a Nap Bácsinál, meg eszünk nem túl jó lángost a buszos helyen.

A tizenharmadik napon elmegyek manikűröshöz, a körmös csaj francia bulldogja is jelen van és valamivel zavaróbb, mint a múltkor a pedikűrös tengerimalacai, tök sokat ugat, de látszik, hogy mindkét manikűrös és a másik vendég is az a fajta kutyás, akik nem tolerálják, ha valaki nem kutyás, szóval beletörődöm a lábamhoz dörgölőző francia bulldogba és meghallgatom az állatos történeteket, a kutyát csak fürdőruhában lehet megfürdetni, mert fröcsköl, a másik csaj macskája a múltkor egy hétig feküdt a kórházban és 250 ezer Ft-ba került a gyógyítása, mert homok ment a fütyijébe, és amúgy olyan nagy, hogy feléri a kilincset. Mármint a macska. A gyönyörű körmökkel elmegyek a férjemmel ebédelni a Dim +886 Sum bisztróba, amit egyedül csinál egy tajvani csaj, összesen kb háromféle kaja van, ő főz, ő festette ki a falakat és mindenhol cica van, nagyon cuki az egész és a kaja is finom. Utána visszaviszem az üvegeket (Norvégiában ugyanez az automatás üvegvisszaváltó rendszer van mióta a világ világ), aztán találkozom a Táncosnővel a Rómain, beszélünk a középiskolás élményeinkről és hogy az mennyire meghatározó vagy nem az, meg az AI hatásáról a filmiparra, meg a lúdtalpamról* (mármint én beszélek róla), meg elhozzuk a gyerekeimet a napközis táborból, ahonnan nem akarnak eljönni. Itthon meg legyőzzük a krakent a társasjátékban, amit a Fiú vett múlt héten a Szondi utcában. 

A tizennegyedik napon felmegyünk  Várba és ott is a Nemzeti Galériába, megnézni a festményt, ami anno, a Covid alatt a "készítsd el kedvenc festményedet csak otthon található dolgokból"-sorozatunk első darabja volt, képünkön:

Ugyanis tavaly voltunk Pécsett, a Csontváry-múzeumban, mert meg akartam mutatni a gyerekeknek a Baalbek-et, de ez a kép nem ott van, hanem itt Pesten. A külföldön élő magyar gyerekek magyar kultúrára "nevelése" egyébként egyáltalán nem könnyű, és csomó szülő sokkal tudatosabb nálunk, vagy járatja a gyerekeit valami online magyar irodalom és történelem oktatásra (kerestünk ilyet, de nem találtunk szimpit), vagy legalább valami rendszer (pl tankönyv) alapján adja át a tudást. Nálunk ez úgy megy, hogy ötletszerűen megmutatunk nekik dolgokat, ami magyar és szerintünk menő, és zsarnoki módon és ördögi kacajjal hagyom ki teljesen a nevelésükből, ami szerintem hülyeség, és teszem bele, ami szerintem fontos. Jó, hát gondolom, hogy minden magyartanárt kiráz a hideg mindettől, de nekem nem a tények átadása a célom, hanem a szeretnivaló magyar dolgok szeretetének az átadása. De most már megmutatom magát a festményt is. Ez azon festmények egyike, ami élőben sokkal gyönyörűbb, mint bármilyen képen. 

A legdurvább persze ez a fotó, amikor csak így lazán kinn van a falon a Gerlóczyéknál a nappaliban. A Várba a siklóval megyünk fel, ami majdnem kétszer annyiba kerül, mint a belépőjegy, és nem jár nekünk a családi jegy, mert csak két gyereket tudunk felmutatni három helyett. A Nemzeti Galériában mindenki meglepően kedves. A gyerekeim mondjuk végig nyígnak, pofákat vágnak és vonszolják magukat, amitől én persze idegbeteg leszek, ezt csak azért mondom, nehogy azt higgyétek, hogy itt ilyen idilli minden pillanat, délután meg már azt állítják, hogy én félreértettem és a lelkük mélyén igazából élvezték és nagyon tetszett nekik a siklózás és a múzeum is (nem kellett megnézniük az egészet, nyugi) (de fel lehet menni a kupolába, az tök jó). Este meg elmegyünk az Enter Bárba, mert a férjem oda megy egy rendezvényre, ez egy társas- és videójátékos kávézó/kocsma a gyerekek legnagyobb örömére, iszom egy Korongvilág koktélt (nagyon jól néz ki) és olvasom a cuki kis feelgood japán regényemet, amíg ők Super Smash Bro-znak (ezt így kell írni?). 

A tizenötödik napon egész délelőtt pakolászunk, aztán mi hárman (gyerekek és én) eljövünk Sopronba, a férjem még marad, nem is késik a vonat, bár a Lány elégedetlen a wifi minőségével. Eszünk végre paradicsomot meg fügét a kertből (Sopron az egy ilyen mediterrán város újabban). Este diktatórikusan elviszem őket sétálni a Lővér körútra, nagyon jó, minden sokkal zöldebb és nyugisabb, mint Budapesten, érzem, ahogy helyreáll az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly. A gyerekek arról faggatnak, hogy cigarettázni jobb érzés-e vagy bombayázni (az a szex), mire azt találom mondani, hogy a jó bombaya sokkal jobb a ciginél, de egy rossz bombayánál végülis lehet jobb egy szál cigi, úgyhogy hosszan ki kell fejtenem egy 8 és egy 12 éves szintjén, milyen a jó és a rossz bombaya. "És meg mered mondani apunak, hogy neked mi esik jól? És mikor csináltátok utoljára?" Anyukám pedig prezentál egy cipősdoboznyi régi karórát, amit innen-onnan kapott vagy vett vagy a nagyszülőktől maradt ránk, nincs túl sok, ami tetszik, de egy régi, férfi Larex meg egy Vosztok például van közte, persze, nem jár egyik se. 

A tizenhatodik napon főleg Sopron városában mászkálunk, az órás azt mondja, nem érdemes megjavítani a Vosztokot, és különben is inkább majd ősszel kérdezzem meg újra, mert ez egy egész estés munka és nyáron nincs kedve minden este benn ülni a műhelyben. Legalább őszinte. A másik helyen csak kedden van bent az órásmester, a gyerekeim viszont hirtelen a fejükbe veszik, hogy karórát akarnak és választanak is kettőt, ami tökéletesen passzol a stílusukhoz, analóg, arab számos számlappal, és 10 ezer Ft alatt van. Bár a nagymamáktól karácsonyra kapott forintjaikat költik még mindig, ezt a vásárlást teljesen támogatom, mivel a norvég fiatalok jelentős része nem ismeri már az órát (mert csak a digitálisat ismerik)** és nagyobb esélye van a gyerekeimnek ismerni, ha van egy a csuklójukon. Délután megnézzük a Rosszfiúk 2-t az Elit moziban, ami a helyi kultmozi, 8/10-et adok rá, kiváló Oceans 11 / Bourne-gyerekverzió, olyan akciójelenetekkel, amikre tényleg csak egy animált farkas, jó, max Tom Cruise lenne képes (átugranak egy helikopterről a már kilőtt űrsiklóra), de engem már az elején az autósüldözés Kairóban a tökéletesen passzoló soundtrack-kel megvett. Kicsit túl sok a női gonosz, hát, gondolom, az egyenjogúság ezzel jár. Este rám ír a gyerekek úszóiskolája, hogy mindjárt iskolakezdés, úgyhogy döntsem el még a héten, idén is jár-e a gyerek. Ó, pedig még nem akartam arra gondolni, hogy mindjárt iskolakezdés (Norvégiában augusztus 18). 

A tizenhetedik napon elmegyek a másik óráshoz, kevés bizalmam van benne, mert egy ékszerbolt, de a csinos eladó hölgy hátraszól, hogy Zoli, mire kijön egy bácsi, aki szemlátomást tudja, miről beszél. Közli, hogy az egyik órát (Larex, svájci az ötvenes évekből) már nem lehet megjavítani, a Vosztoknak meg semmi baja, csak fel kell húzni meg kicsit kifényesíteni meg kell rá új szíj. Sokféle szíjat rápróbálok, de végül egy ilyen klasszikus marad (képünkön). 

 

Utána elmegyek fodrászhoz, a másik vendég, egy szőke csaj rögtön elmeséli, hogy tegnap jött haza saját felelősségére a kórházból, mert belső vérzése van és meg akarták operálni, de az egy nagy hasi műtét, ő meg nem akar elkapni mindenféle kórházi fertőzést, úgyhogy kapott valami vérzéscsillapító infúziót, most meg itt melíroztat. Pár hete láttam ezt a reelt, ami szerint a "Hungarian small talk" az kb az, hogy "szia, mi volt a legdurvább egzisztenciális krízised az elmúlt 90 napban, munkahelyit leszámítva?", és azóta ezen röhögök, dehát ez annyira igaz, itt aztán nem beszélgettem még az időjárásról senkivel, mármint idegenekkel sem. Jó, nyilván nem okos dolog saját felelősségre a fodrászhoz menni a sebészet helyett, ugyanakkor nem is teljesen hülyeség megpróbálni a konzervatív kezelést, hogy elkerüljük a kórház fertőzéseket, csak hasonló esetben én otthon rettegnék a kanapén félpercenként méregetve a vérnyomásomat, csajszink meg celofánokkal a hajában melírozódik. Amúgy ezek a régi, soproni fodrászaim, akik tavaly véletlenül pirosra festették a hajamat és nem kértek elnézést, és sokszor idegesítőek, de mégis visszamegyek évente, nem is értem, miért. Az István most 40 percet késik (én voltam ma az első kuncsaft) és úgy néz ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, morcos is, de tudom, hogy mindjárt jobb kedve lesz, mert imád hajat vágni, az én hajam pedig a kedvenc fazonja (bixie), amiből világversenyt is nyert. Közben mindenféle történik, bejön anyukája, bejön valami pasi hivatalos papírokat aláíratni, annak azt mondja: "Most benne vagyok, ne zökkents ki, itt ezt a forgót itt hátul még kidolgozom, (hozzám fordul) mert különben amint nem szárítod be, ki fog állni így oldalra, és azt a szégyent nem élném túl." Ja, ezért jövök vissza, mert szeretem, ha valaki az idegbajig igényes a munkájára, meg azt is, ha nem áll ki a hajam oldalra. Aztán felszállok a vonatra és elmegyek Sárvárra, ahová húgomtól kaptunk karácsonyra két nap wellnesst, a férjem odajön Pestről, a gyerekekre meg nagymamák vigyáznak addig. 

A tizennyolcadik napon az ötcsillagos hotelben wellnesszelünk, gyógyvíz - nyugágy - jakuzzi - nyugágy - gyógyvíz, értelmét veszíti az idő és minden értelmes tevékenység, és csak azért nézed az órát, nehogy lemaradj a szaunaszeánszról. Ami a luxihotel-érzés, a finn szaunahagyományok és némi Vas megye-vibe tökéletes keveréke: "Szeretettel köszöntök mindenkit a mai szaunaszeánszon. Engem Tibinek hívnak. Mai első illóolajunk egy nyírfa, második pedig egy vilmoskörte lesz. De nem meginni!" Amúgy minden csodálatos, kivéve, hogy rémes a kávé. 

A tizenkilencedik napon megjön az első értesítés a gyerekek iskolájától az iskolai app-ban, elvonatozom Sárvárról Sopronba, itt más terveim voltak délutánra, de a gyerekek uszodába akarnak menni, úgyhogy elviszem őket uszodába. Még nincs vége a nyaralásnak, csak csütörtök van, de most már kiteszem ezt a bejegyzést, mert túl hosszú lesz. 

 

 *Igazából nem lúdtalpam van, hanem harántsüllyedésem és hallux valgusom, csak pongyolán fogalmazok. Erre azt mondják, hogy a szűk vagy magas sarkú cipő okozza, én pedig életem elhanyagolható részében voltam csak hajlandó kényelmetlen cipőt felvenni, és régen mezítláb meg Martens bakancsokban meg hegymászószandálokban jártam, mostanában meg lábujjnak helyet hagyó Altra edzőcipőkben meg Ugg-ban, nincs is egy normális szépcipőm (a "szépcipőm" a memóriahabos Sketchers), és a nanbudo-n meg az online pilatesemen is mezítláb edzünk, szóval kikérem magamnak az áldozathibáztatást. A feminizmus legcsodálatosabb vívmánya, hogy nem kötelező kényelmetlen cipőkben járnunk, ti se tegyétek. Azért beszélek erről különben, mert hirtelen az Algoritmus váltig állítja, hogy lábtorna-kurzust kell vásárolnom, mert attól fáj a hátam, meg minden bajom is attól van. Még gondolkodom. 

 ** Egy nagyon egyszerű, nemzetközileg ismert demencia szűrőteszt az órarajzolás teszt, leegyszerűsítve, azt mondjuk a páciensnek, hogy rajzoljon egy órát és legyen rajta háromnegyed négy, na, ezt a Z generációtól felfelé már kukázhatjuk majd asszem.