Life indeed can be fun, if you really want to

Biztos izgultok, mi lett a répatortával, úgyhogy elmondom. Breaking: megették. Tettem rá menő színes csillámos unikornisos szórócukrot. Bevittem reggel mosolyogva és odaadtam a szervező anyukának. Délután azt mondta a Lány, az összes elfogyott (ez egy nagyon nagy adag süti, ha magunknak sütök egy sima tortát, akkor az egyharmadát készítem), és mindenki arról beszélt, hogy ez milyen finom és ki sütötte. Remélem, ez sikernek számít, és nem lesz ciki, hogy túl jó tortát sütök, amúgy is csak követtem a receptet. 

Mert a Fiú és a Lány osztályában is volt péntek reggel ún. húsvéti reggeli, amit a szülői munkaközösség szervez, és kb. az, hogy kapnak reggelire szendvicseket meg gyümölcsöt meg sütit. Úgy látom, itt Norvégiában ez egy ilyen dolog, az ünnepnapokon reggelizés, van a påskefrokost (húsvéti reggeli), a julefrokost (karácsonyi reggeli) és a 17 mai frokost (május 17-i reggeli a nemzeti ünnepen, akkor pezsgőzni is illik). Magyarországon én csak a húsvéti reggelit ismertem sonkával meg kaláccsal, de tetszik a többi is, és az is tetszik, hogy a gyerekeknek is csinálunk ilyet az iskolában már elsőtől. A gyerekeknek most elkezdődött a tavaszi szünet, ami a jövő hét, mondjuk a "tavasz"-t inkább idézőjelbe tenném, mivel épp így néz ki a szemközti mező: 

Sajnos én nem kaptam szabit jövő hétre, mert mindenki más akart szabira menni, ezért szerda délig még dolgozni fogok. Lesz benne izgi rész is, mert végre elkezdtük a Kutatást, amelynek során egy furcsa traumaterápiás módszer hatásosságát vizsgáljuk, de nem randomizált-kontrollált vizsgálat, csak ahhoz egy pilot study (bevezető vizsgálat, amelynek segítségével eldöntjük, hogy érdemes-e majd egy nagyobb, rendes kutatást csinálni ezzel). Ebben az a szuper, hogy végre kutatásban vehetek részt és vehettem hozzá színes mappákat (bár elég lehangoló volt a választék sajnos a papírboltban), és az is, hogy ezt a módszert még soha senki nem tesztelte rajtunk kívül, és rajtunk a Világ Szeme, és ha kimutatjuk, hogy működik, akkor sokkolni fogjuk a szakmai világot, ha pedig kimutatjuk, hogy nem működik, akkor sokkolni fogjuk a módszer feltalálóit. A kutatásban összesen négyen veszünk részt, de a gyakorlati részben csak ketten, a kollégám meg én. A másik kettő az elméleti hátteret biztosítja, ők Nyugat-Norvégiában, illetve Svédországban élnek. És ez a Janteloven-féle egyenlőség csodálatos pozitív oldala: az egyik, kutatásban részt vevő pszichológusnő pár évvel ezelőtt a Time Magazin "50 legfontosabb ember az egészségügyben a világon" listáján is rajta volt, a kollégám, akivel ketten csináljuk az itteni, gyakorlati részt, is elég menő egyetemi ember, több könyvet írt és innovatív, új terápiákat vezetett be, és soha egyetlen pillanatig egyik sem volt semennyire nagyképű és egyik sem éreztette sem direkt, sem indirekt módon, hogy följebb vannak nálam bármilyen valós vagy képzeletbeli ranglétrán. A nagyképűsködés teljes hiánya, nagyon furcsa és üdítő. 

Nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon mindenkinek totál el volt szállva magától az arca, mert nem, ugyanakkor azért valljuk be, ha az ember együtt ebédelt valami kongresszuson a FőFőFőPszichológusasszonnyal, akkor el lehetett vele tök normálisan beszélgetni hétköznapi dolgokról és néha még aranyos is volt, de azért mindvégig ott volt a levegőben, hogy itt azért nem akárkivel esszük együtt a miniszendvicset. És a Filozófus se rögtön akadt ki, amikor a rezidenslány Docensúr helyett "Figyelj, Zsé!"-nek hívta, csak egy idő után. Vagy ott van Valahavolt Kedvenc Főnököm, aki elég jól kommunikálta szellemi fölényét, valahogy úgy, hogy tudtuk, hogy okosabb nálunk, de ez sosem volt bántó vagy lekezelő. De azért úgy összességében a magyar egyetemi életben van ez a taláros-egyetemizászlós-professzoruras körítés, illetve az egészségügyben a főorvosurazás, hogy tudja az ember, hol a helye a hierarchiában. Itt ezek a norvégok ezt megdöbbentő módon nem csinálják, nagyon furcsa. Szóval tök véletlenül abba keveredtem bele, hogy a norvég pszichológia menő arcaival vagyok egy közös kutatásban, és ráadásul olyan kutatás, ahol tényleg nem tudjuk, mi fog kijönni, nagyon kíváncsiak vagyunk rá, mi fog kijönni, és az eredménynek következményei is lesznek. Elég menő szerintem. De csak itt nektek menőzhetek ezzel, mert sajnos rám is vonatkozik, hogy itt nem nagyképűsködünk. Na és végre bevontuk és megkezeltük az első pácienst, és jövő héten jön kontrollra, amikor is majd kiderül, hogy jobban lett-e vagy sem! Semmiféle következtetést nem lehet levonni abból, hogy az első páciens jobban lett-e vagy sem, de akkor is izgi. 

A múltkori sajtos-vörösborozós anyukáról meg kiderült, hogy csak félig norvég, mert félig olasz, és amellett, hogy szakmáját tekintve vmi marketinges, ezentúl zumbaórákat is fog tartani a helyi edzőteremben, én pedig szeretek zumbaórákra járni, úgyhogy lehet, hogy fogok is. Meglátjuk. És vettem jegyet a Super Mario film norvég premierjére az egész családnak. És ugyan még mindig minden csupa hó, de állítólag holnaptól már nem esik több! És április elsejével kezdődik a munkahelyemen a badekonkurranse, vagyis fürdőverseny, aki a legtöbbször megfürdik a (jelenleg 2,5 C-os) tengerben áprilisban, az nyer egy wellnesshétvégét. Hogy klasszikust idézzek (a Filozófust), az élet egy folyamatos örömforrás. 

Pont nemrég jött ki a WHO World Happiness Report, Norvégia a hetedik helyen végzett idén, az első pedig Finnország, szóval már nem a világ legjobb országában élünk. Meg amúgy is, szerintem azt érdemes tudni, hogy a Reportban nem kérdezik meg az embereket, hogy boldogok-e, és igazából ezt nem is mérik, hanem azt nézik, hogy az országban adottak-e a feltételek ahhoz, hogy az emberek boldogan éljenek. Azok a "boldog" országok, ahol hosszú a várható egészséges élettartam, magas a GDP, jó a szociális háló, szabadon lehet dönteni az élet nagy döntéseiben, magas az altruizmus mértéke és alacsony a korrupció. Vagyis ahol minden megvan hozzá, hogy boldog legyen bennük az ember. Az nem derül ki, valójában hogy érzik magukat a finnek vagy a malájok.

Majd egyszer forradalmasítom a módszertant egy ilyen teljesen értelmezhetetlen és random kérdéssorral, hogy szabadon dönthetsz-e, hogy répatortát vagy tasakos csokitortát viszel-e az iskolai ünnepségre, jön-e koncertezni a Rolling Stones vagy legalább Rihanna, kapható-e a városodban főzött fagylalt valódi pisztáciával, hány embert tudsz megnevezni, akivel lehet hülyeségeken röhögni, de ha sírsz nekik, az is oké, van-e 100 km-es körzetben hivatalos Firefly rajongói klub, jóban vagy-e a helyi könyvesboltossal, hányféle gyümölcs terem meg szabadföldön, és könnyen hozzáférhető-e az akár új, akár kilós turkálóban vásárolt kasmírpulóver az átlagember számára. El lehet-e jutni egy erdőszélre fél óránál hosszabb autózás vagy átszállás nélkül, látszanak-e este a csillagok vagy csak a fényszennyezés, mikor ültél utoljára metrópótló autóbuszon, mikor simogattál utoljára macskát, hangosan kurvaanyáz-e a szomszéd éjszaka, napsütéses órák száma, iható-e és finom-e a csapvíz, mekkora a társadalmi nyomás, hogy nőként kényelmetlen cipőben járj, könnyen felverődik-e a tejszín, és egy nap hány poloskát látsz. (Igen, vannak kérdések, ahol a pontszám negatív előjellel számolódik. De no pressure, ha entomológus vagy, és utálod a macskát, de a poloskát bírod, akkor beírhatod megjegyzésbe.)

In headaches and in worry vaguely life leaks away / And Time will have his fancy tomorrow or today.

Hát én gondoltam, hogy írok évértékelőt, de aztán eltelt pár nap, elolvastam a neten hatezer évértékelőt cikk, publicisztika, blogbejegyzés, tumblrposzt formájában, és úgy érzem, nekem már nem kell évértékelőt írnom, meg van ez eléggé értékelve. A szörnyű év volt, jó hogy vége / vegyük észre a jót is / mit tanultam magamról és másokról tematika mentén szokás értékelni az évet. Ami engem illet, Norvégiába költöztünk március elején, a vírushelyzet annyiban érintett, hogy nem talákoztunk egész évben kb. senkivel, és végig alapvetően jól voltunk, de azért én jellemzően szétparáztam magam a híreken, és annyi mindent tanultam a norvég ügyintézésről, társadalomról, nyelvről, pszichiátriáról, elektromosautózásról, gyermekruhákról, bevásárlásról, hogy én már tutifix, hogy semmi több dolgot nem bírok megtanulni a közeljövőben. 

Mondjuk vesztemre most beszéltem meg a norvégtanárommal, hogy ha már itt finomítjuk a nyelvtudásomat (elvileg most B2 vagyok és februárban leszek C1), akkor készítsen már fel valami hivatalos nyelvvizsgára is, meg jelentkeztem még régebben egy izgi traumaterápiás technika online kurzusára, január végén indul, de csak 10 alkalom, meg a munkahelyem beiratott még tavaly a BET (basal eksponeringsterapi, egy nagyon norvég pszichoterápiás módszer) kétéves tanfolyamára, ami szintén január végén indul. Ja, meg gondoltam, most már megcsinálom a sématerápiás nemzetközi akkreditációhoz szükséges szupervíziót online magyar szupervizorral norvég páciensekkel. Maminti-szindrómám van. (Reméljük, a szindróma névadója nem veszi sértésnek, hogy róla neveztem el, ha igen, szóljon és kitalálok mást.) 

További terveim az új évre, hogy egészségesebben eszem, bár szerintem eddig sem volt rémes, de rosszabb, mint otthon. A norvég sajtó szerint erről a covid tehet, mert az emberek ritkábban vásárolnak be, ezért tele a hűtő és sokat vannak otthon, ezért többet esznek, ráadásul az is megtanult sütni, aki eddig nem sütött, és sokkal több liszt, vaj, cukor és csokoládé fogyott a boltokból, mint más években. Szerintem ezenfelül még a norvég étkezési hagyomány is befolyásol, hogy itt sokkal kevesebb zöldséget és gyümölcsöt eszik a nép, mert itt nem igazán terem (jó, egy kis bogyósgyümölcs, alma meg krumpli), és bár már importálnak mindent és az ellenkezőjét is, most is lehet dinnyét meg mangót kapni, azért az más, mint amikor hetente húzgáltam haza ezer tonna szezonális mindent az óbudai piacról a babakocsi aljában. Még fagyasztott zöldségkeverékből is sokkal kisebb a kínálat, a nagy boltban is ugyanaz a háromféle van. Persze, ettől még megoldható lenne, hogy több zöldséget egyek, csak közben elkezdtem hat év gyes után teljes munkaidőben dolgozni, és így kevesebb időm van főzni meg kaján gondolkodni, és így hamarabb lesz a vacsora a norvég nemzeti ételként számontartott fagyasztott Pizza Grandiosa, pedig utálom. De majd most. 

És akkor még van a mozgás is, márciustól novemberig gyalog jártam dolgozni szép erdőn és tengerparton keresztül, ami havonta 160-170 km gyaloglás, dombra fel-le, aztán vettünk autót, most havi 30 km-t gyalogolok. Ez így logisztikailag sokkal könnyebb, az ovi a munkahelyem mellett van, és vaksötétben hajnali reggel hétkor szakadó havasesőben nem annyira vicces gyalogolni, szóval izé. Előnyök-hátrányok. Edzőterembe járni szerintem most túlzott járványügyi kockázat, szóval újfent megkísérelem majd az itthontornázást. Ez nekem csodálatosan jól ment, amíg nem volt gyerekem, beállítottam agyilag magamat fix időpontokra, és képes voltam azt mondani, hogy bocs, sietnem kell haza, mert fél hatkor kezdődik az edzésem, ami Béres Alexandra dvd volt. A gyerekek óta is ment néha, nem tudom, mitől függött, dehát sokkal nehezebb, mindig újrakezdtem aztán abbahagytam, most megint újrakezdem. De szerintem a "két hónapig tornázom, három hónapig nem" is sokkal jobb, mint a soha, szóval nem kívánok emiatt önkritikus lenni. A látvány miatt nem kell aggódnotok, húsz éve 40-es L-es méretet hordok, de nagyon máshogy érzem magam, amikor sportos vagyok, mint amikor nem. 

A hírolvasással nem tudom, mit kellene kezdeni, mert szemlátomást nem tesz jót nekem, hogy naponta sokszor értesülök a járvány állásáról, a maszkvitáról, a védőoltásvitáról, a bosnyák földrengésről, a norvég földcsuszamlásról (most parázhatok, hogy mi vajon milyen geológiai terepen lakunk), ugyanakkor azért valamennyire kell tudni, mi zajlik a világban, nem? Az iskolában a másodikosok környezetismeret órán beszélgettek a titokzatos fémoszlopokról, akkor azért illene annyira képben lennem, mint egy norvég másodikas? Mindegy, ez egy elméleti kérdés, mivel úgyis olvasni fogom a híreket, de igazából simán kiszignálhatnám a férjemnek ezt a feladatot, mint anno a társasház levelezőlistáját, szóljon, ha van valami, én meg nézném csak az időjárásjelentést. 

Egész novemberben szakadt az eső, de most épp egy karácsonyi képeslapban lakunk. 

Most kiderül, tudok-e itthon tornázni

Az van még, hogy elkezdtem az Anyatest Turbó-t (igen, én is hallom, hogy hangzik ez, de emlékszem, amikor Alie pár éve edzeni kezdett, akkor azt AcélMILF Projektnek nevezte, szóval), ez egy ilyen online torna. Online tornát még sose csináltam, de volt időszak az életemben, amikor képes voltam Béres Alexandra dvd-re tornázni itthon heti 4-5x, és olyan is volt (tavaly), amikro egy hónapig minden nap csináltam a Love Your Belly-t (az a szétnyílt hasizom elleni torna, nekem olyanom nincs, de nagyon szép hasat csinál). 

Most meg nem vagyok képes semmire, és nem tudom pontosan, hogy a motivációm vagy az erőforrásaim hiányoznak, valószínűleg mindkettő kicsit, és tavaly kettővel ezelőtti mellékállásom keretében interjúztam a csajjal, aki megdöbbentően értelmes és jófej volt, plusz legalább kétszer használta a testtudat kifejezést, amit táncterapeutaként mindig örömmel hallok, és már akkor kedvet kaptam, hogy na, majd egyszer kipróbálom ezt. 

Viszont az is a lényeg, hogy csináljuk együtt többen és motiváljuk egymást a zárt FB-csoportban, és egyelőre elég nagy a csend ott, szóval gyertek. Hat hétig tart, pénzbe kerül. 

Most fogom még csak megcsinálni a szintfelmérőt, ami hétfő óta kinn van, ez mondjuk nem túl jó jel, de jobb későn, mint soha.