Akkor legyen minden így

2023.06.05. 11:12 - címkék: Címkék: nosztalgia - komment

Ma 20 éve írtam az első bejegyzést, természetesen a freeblogon, egy internetkávézóban a körúton, ez volt az. Igen sajnálatos módon később kb. egy évnyi tartalmat levettem, több okból, egyrészt még nem voltam elég ügyes abban, hogy másokról mit szabad és mit nem írni (hogy valaki másnak melyik csaj vagy fiú jön be, meg ilyesmi), de főként a Boardos Fiúval való röpke kapcsolatomat övező _hiszti_ miatt. Nade, fiatalság, bolondság. 

Még korábban az volt, hogy 13 évesen elkezdtem naplót írni papírra, füzetekbe, és jó sokáig írtam is, még azután is, hogy már blogot írtam. Tehát valójában egész felnőtt életemben, kb amióta az eszemet tudom, ilyen vagy olyan naplót írtam. El nem tudom képzelni, milyen egy olyan élet, amiben az ember nem ír naplót. Ha eléggé megvilágosodott lennék, mondhatnám, hogy van történetem, de nem a történetem vagyok, de: de, a történetem vagyok. És persze volt olyan a húsz év alatt, hogy napi 5 bejegyzést írtam, és olyan is, hogy több hónapig nem írtam. 

Blogot írni persze teljesen más, mint naplót írni füzetbe, mert a naplóban a füzetben teljesen (vagyis, amennyire lehetséges) önmagamat írtam, a blogban meg az ember cenzúráz meg magán érzi a közönség szemét is. Emlékszem, amikor először, kb. 2003 elején olvastam egy újságcikket talán a Magyar Narancsban? az úgynevezett blogokról, Nevermindert és Suematrát nevezték meg példaként, akik naplót írnak az interneten, és gondoltam, hogy fú basszus, de bátor, én ilyenre sosem lennék képes. 

Aztán az lett, hogy mégis létrehoztam isoldét, mint álszemélyiséget, és isolde viccesebb, magabiztosabb és szociálisabb, mint én, de aztán ezt addig csináltam, amíg visszafele is hatott és tényleg viccesebb, magabiztosabb és szociálisabb lettem. Mondjuk lehet, hogy ez nem a blog hatása, hanem simán a kor, vagy a sok pszichoterápia! Ki tudja. Isolde két különböző regényhősnőről kapta a nevét, az egyik Marilyn French: Nők c. könyvében Isolde, a másik pedig Updike: Brazília c. regényéből Isabel (de az igazából egy Trisztán és Isolde-történet, csak megváltoztatta a szereplők nevét Tristao és Isabelre). 

Voltak a húsz év alatt rossz élményeim is, az internetes mobbing két legendás alakja is mobbingolt, hát, az nem volt túl jó. Egyikük esetében Suematra is belekeveredett valahogy és vele még extrán is gázul viselkedett. És volt az említett dinamika a Boardos Fiú-ügy környékén, amikor levettem azt az évet, ami eléggé kár, mert így nem emlékszem pontosan, mi is volt a balhé lényege. És aztán még az is volt, hogy a Bright (későbbi férjem) egyik haverja azt mondta isoldéról, hogy csak egy bizonytalan, érzelemvezéselt kislány, aki a Balettcipő-Chagall-internetcafé univerzumban mozogva próbál mindent meg- és kimagyarázni, és a Bright húsz év alatt sem árulta el, hogy ki volt az, úgyhogy most már nyugodtan jelentkezhet, nem esik bántódása, egyáltalán nem az a típus vagyok, aki húsz év után is felemleget apró sérelmeket, tuti nem fogom véletlenül leönteni egy pohár vörösborral. Ezen azért sértődtem meg, mert az illető nem személyes ismeretség, hanem blog alapján ítélkezett rólam ilyen okosan és le akarta rólam beszélni a Brightot. Amúgy milyen legyen az ember 26 évesen, ha nem bizonytalan és érzelemvezérelt? 

De azért összességében olyan csodálatosan jó dolgokat köszönhetek ennek a blognak, amiről sose gondoltam volna. Egy csomó mindenféle barátságot. Jó, hát eleve a férjemet. Sőt, akkor közvetve gyermekeim létezését is. Az volt, hogy amikor blogger lettem, akkor összehaverkodtam Neverminder Suzie-val, és meghívtam a szülinapi házibulimra, és megkérdezte, hozhat-e plusz egy főt a Bright nevű blogger személyében, aki a haverja, és aztán a bulin kiderült, hogy a Bright nevű bloggert én ismerem régről, mert együtt jártunk általánosba meg együtt elsőáldoztunk. Aztán összejöttünk, aztán kirúgtam, mert megtetszett a Boardos Fiú, aztán néhány hét után rájöttem, hogy á, inkább mégis a Bright tetszik, de addigra a Boardos Fiú pont kirúgott a Szigeten, mert rájött, hogy pszichopata szörnyeteg vagyok, úgyhogy nem volt akadálya, hogy visszasírjam magam a Brighthoz. Különben nem tudom, a Véletlenben higgyünk vagy az Eleve Elrendelt Sorsban, lehet simán összejöttünk volna akkor máshogyan, ha nem így, akkor véletlenül egymás mellé szólt volna a jegyünk a Scarbantia Intercity-n vagy valami ilyesmi. 

A jelenlegi lakásomat a napfényes Sandefjordban, Norvégia Riviéráján is azért tudtam megvenni, mert pont kifizettem az első, magyar kis körgangos lakásom lakáshitelét és azt eladtam. Azt a lakáshitelt pedig azért tudtam egyáltalán valaha is kifizetni, mert amikor felvettem, 2004-ben, egy blogolvasó, aki közgazdász vagy közgazdászhallgató volt, meggyőzött, hogy bár nagy a csábítás, ne vegyek fel svájci frank-alapú hitelt, hanem az államilag támogatott forint alapú hitelt vegyem fel, és így nem dőlt be a hitelem a válságkor. 

Egy csomó munkalehetőséget is kaptam a blogom révén, ilyen mindenféle pénzért blogolást meg internetes újságíróskodásokat. Csomó mindenféle jó tanácsot. Amikor a Lány született, emberek, akikkel sosem találkoztam, apró ajándékokat küldtek neki postán. És én is kaptam mindenféle dolgot, könyveket, ruhákat, edzéstervet, zenéket... fú, biztos elfelejtek egy csomó mindent. Dehát persze főleg a kapcsolatok, a valódi barátságok is és a távoli, laza kapcsolatok is. Erről hogy kell úgy írni, hogy ne legyen dagályos? Embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Egyszer még az elején meghívtak valami kerekasztalbeszélgetésbe a Szigeten, arról volt szó, hogy veszélyesek-e ezek a blogos ismeretségek, hiszen az ember az ismeretség kezdetén nem a valódi arcát mutatja, hanem egy ilyen álszemélyiséget, és akkor lehet-e ebből valódi kapcsolat, vagy valódi emberi kapcsolatot efféle arctalan nicknévvel ismerkedésre nem építhetünk. Hát ez még a Tinder meg úgy a komplett szociális média előtti időkben volt nyilván.

Voltak ilyen mindenféle blogos díjak is, Goldenblog és társai, és soha semelyiken nem nyertem semmit, ami nyilván helytelen, és mire elértem azt a kort, hogy kaphatnék Életmű-díjat, addigra megszűnt minden ilyesmi, meg úgy kb. maga a műfaj is. Sebaj. A múltkor a Lány itt magyarázta, hogy a szomszéd interiőrdizájn-influenszeranyuka milyen híres, mert benne vagy egy kép a kertjéről az újságban, úgyhogy mondtam neki, hogy én is híres vagyok, mert én vagyok isolde! Meg elmagyaráztam neki, mi az a blog, és akkor elgondolkodtam, hogy vajon egy napon fogja olvasni? Elolvassák vajon az emberek a saját babakorukat az anyjuk blogjában? Vicces. Írni fogok vajon még húsz év múlva, azaz 65 éves koromban is? Ilyen nénis tartalmat? Vagy előbb lesz az, hogy teljesen eljár az idő a műfaj felett? Mondjuk, az kit érdekel, már most is eljárt. 

Nagyon köszönöm, hogy ennyien olvastatok ilyen végtelen hosszú ideig, teljesen komolyan hálás vagyok már magáért a figyelemért is, és még külön minden normális kommentért és a mindenféle egyéb jótanácsokért, ajándékokért, miegymásért. Puszi. 

Micsoda keserűség mondatta vele, hogy múlik az idő!

2014.07.17. 09:06 - címkék: Címkék: nosztalgia Sopron - komment

Nagyjából húsz év után most megint végigsétáltam a soproni Templom utcán hosszúszoknyában*, erre másnap egyből azt álmodtam, hogy régi középiskolánkban összefutottam a Kovács-testvérekkel**. Hogy milyen viccesen van huzalozva az emberi agy.***

*A Templom utcán rendszeresen végigsétálok, de hosszú szoknyát tipikusan tizenhét éves koromban viseltem és még egy pár évig egyetem alatt, aztán megváltozott a stílusom meg pont annyit híztam, hogy karcsú leány helyett már túlságosan asszonyosan néztem ki bennük, most viszont vettem egyet hirtelen felindulásból, mivel nagyon le volt árazva és most épp nem vagyok dagadt. 

**Tényleg, mi lehet velük vajon? Az álmomban a Bendegúz színházban volt rendező és épp megsérült a lába, de asszem a valóságban inkább filmes területen dolgozik. 

***Cím innen. 

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása