Az ügyelet, vagyis az a fajta, amit csinálnom kell, az olyan, hogy 32 naponta kerül rám a sor, és akkor két napot kell egymás után ügyelni 16.00-másnap reggel 8.00-ig, de közben dolgozni is kell 8-16-ig a sima melóban. Az ügyeleti részben az ember otthon van és felhívhatják vagy behívhatják fizikailag. Állítólag igen ritkán van rá szükség, hogy fizikailag is odamenjen az ember, ami nem baj, mert a 6 telephely, amire ügyelünk, 3 különböző városban van (hivatalosan 1 órán belül kell odaérni). Persze rögtön első este be is hívtak, szerencsére arra az osztályra, ami a közelebbi szomszéd városban van, és ahol ősszel három hónapig dolgoztam, szóval ismerem őket. A második napon csak felhívtak hatszor, ilyen-olyan gyógyszeres tanácsért, ami elvileg szuper, mert minden telefonhívásért fizetnek, és van, ami 3 percig tartott, de persze mindig akkor hívtak, amikor 1. elkezdtem rántottát sütni, 2. beléptem a fürdőkádba, 3. leültem a kanapéra és a számhoz emeltem a teásbögrét, stb. Hát nem vagyok elragadtatva, de nyilván túl lehet élni.
Szóval ezzel töltöttem a hétfő és kedd délután-estémet. Szerdán szülői értekezlet volt a Fiú osztályában, csütörtökön szülői értekezlet volt a Lány osztályában, és ha azt hinnénk, a világ legboldogabb országában rövid a szülői értekezlet, akkor tévedünk. A Fiúé két és negyed óra volt, a Lányé két és háromnegyed, utóbbi azért, mert új SZMK-s anyukát kellett választani, a régi négy év után leadja ezt a feladatot. Az is egy mennyire univerzális és kultúrákon átívelő szituáció, amikor ülünk a szülőin, várjuk, hogy önként jelentkezzen valaki SZMK-s anyukának, az osztályfőnök (poénból?) megjegyzi, hogy az ajtókat bezártuk, mindenki nézeget körbe, mintha ott sem lenne, míg végül Mette nem bírja tovább és kelletlenül megjegyzi, hogy ha senki más nem hajlandó vállalni, jó hát akkor ő esetleg, de szavai máris tapsviharba fulladnak. Az első másfél óra egyébként az internetbiztonságról szólt, ehhez meghívtak egy vendégelőadót, aki egy másfél órás konkrét stand up-ot nyomott arról, hogy a gyerekeink milyen appokat használnak és a Roblox vagy a Fortnite gázabb-e. Nem volt extra nagyon vicces, és különösen informatív sem, de átlag szülői értekezlethez képest azért valamennyire vicces volt. Elsőre. Másnap még egyszer ugyanazokkal a poénokkal már azért kicsit uncsi volt.
Ezenkívül még azt a krízist kellett megtárgyalnunk szülőin, hogy a negyedikes lányok (a Lány osztályában) sms-csoportot csináltak iMessage-en, és egyfolytában irkálnak egymásnak, ami önmagában tényleg kilencévesek minek, de feltesznek fotókat, ha hárman pl. itt játszanak együtt, és akkor a többi kirekesztve érzi magát, aki nem volt ott, meg hát eleve alapból ki van rekesztve mindenki, akinek nem iPhone-ja van. Ez egy baromság és be kéne tiltani / nem betiltani kell, mert akkor titokban fogják csinálni, hanem folyamatosan ellenőrizni és rávezetni őket a helyes internetes kommunikációra, kb.ezen folyt a kulturált és barátságos vita, nem jutottunk persze semmilyen döntésre, ami a demokrációk örök hátránya. A személyes véleményem alapból az, hogy minek a kilencéveseknek iPhone, és minek a kilencéveseknek csetcsoport, de látom, hogy a világ sajnálatosan nem hozzám igazodik.
Azzal kapcsolatban, hogy jaj, három kislány együtt pizzázott és erről felraktak fotót a csoportba és akkor a többi majd szomorú lesz, is van véleményem. Remek itt Norvégiában a folyamatos párbeszéd arról, hogy mobbing, kirekesztés, mindenkit be kell fogadni és szeretni, de amikor ez az álszentségig erőltetve van, azt már nem bírom. Igen, a világ, és a negyedikes kislányok is úgy működnek, hogy vannak, akiket kedvelünk és elhívunk a kocsmába, míg másokkal nincs kedvünk együtt tölteni a kedd estét, tehetünk úgy, hogy ez nem igaz, de attól még igaz. Az ember pszichológiailag elég sokat bír, a többi kislány ki fogja bírni, ha három közülük együtt lóg kedd este és a többi 9-et nem hívta oda, és ezt a kislányok is jól tudják, mert másnap megbeszélik az iskolában. Nyilván nem lenne feltétlenül muszáj mindezt posztolni csetcsoportba is, ugyanakkor én mit beszélek, minden egyes nyaraláson az összes közeli és távoli ismerősöm arcába tolom instán és FB-on, hogy milyen szép helyen vagyok, milyen finomat eszem, és bibibí, ti nem vagytok itt és nem kaptok sós mogyorós baracktortát. Nem érzem magamban az erkölcsi fölényt.
Még arról is volt szó a stand up-ban, hogy a mai gyerekeknek, velünk ellentétben olyan "barátai" vannak, akikkel csak mondjuk együtt fortnite-oznak neten, és nem is találkoztak személyesen soha az életben, és nem is a nevükön szólítják egymást, hanem felhasználóneveken, és mégis ezt barátságnak élik meg, és iszonyat sok dolgot megosztanak magukról, bezzeg mi együtt bicikliztünk a Kovács Andival. És ráadásul még az is van, hogy ezek az online, nicknévvel azonosított barátok mondjuk ha közel laknak és nem Ausztráliában, akkor adott esetben találkoznak személyesen, és akkor az milyen veszélyes, mert lehet, hogy gyerekrabló pedofil rejtőzik a "tinilány14" nick alatt. Én mindezzel, komolyan mondom, hogy eleinte szívvel-lélekkel egyetértettem, hiszen a valódi kapcsolatok a valóságban léteznek és az az igazi, ha fizikailag találkozunk a kocsmában, aztán egy ponton rájöttem, hogy oh wait, hiszen én blogger vagyok és iszonyat sok dolgot osztok meg magamról az interneten és a barátaim egy igen jelentős részét az interneten ismertem meg és nickneveken szólítom, és eléggé sokszor előfordult velem, hogy előtte ismeretlen, online megismert emberekkel találkoztam helyeken (Neverminden Suzie volt az első, aki látatlanban elhívott koktélozni a Karmába úgy kb. 2004-ben). Természetesen én ekkor minimum 27 éves voltam, és nem pedig kilenc.
Még arról is volt szó, hogy a mai fiatalok online mobbingot is átélnek, és akkor is felcsillant a szemem, hogy ú, tényleg, fénykoromban én is átéltem online mobbingot, ráadásul a legnagyobbak egyike-másika mobbingolt. Mindkettőnél megfogadtam, hogy bármikor is véletlenül találkozom velük az életben, akkor "véletlenül" rájuk fogok önteni egy pohár vörösbort, szóval reszkessetek, bosszúm egy napon utolér (ti többiek pedig drukkoljatok, hogy fehér ing legyen rajtuk). Természetesen tudom, hogy a mai fiataloknak ezeknél sokkal durvább dolgokkal kell szembenézniük, és mindezt fotókkal, és mindezt sokkal fiatalabb korban, egyáltalán nem akarom bagatellizálni, hanem menőzni akarok, hogy engem már akkor online mobbingoltak, before it was cool.
Ráadásul egész héten fájt a hátam és iszonyat kemény székeken kellett ülni a szülőin. Meg itt van látogatóban Anyósom, aminek előnyei és hátrányai is számosak. Szombat reggel meg a Fiú megbetegedett hányós vírusban, úgyhogy főleg vele voltam, kivéve, amikor elvittem a Lányt shoppingolni a plázába, mert kiderült, hogy az összes többi lánynak menő, bő szárú H und M-es farmerja van, a Lánynak meg csak szűk szárúak, és egy H und M-es farmeren ugyan ne múljon a boldogság. Azt mondta, sárga pólót is akar, ami szerintem nem a színe, ezért cseten tanácsot kértem a színtanácsadásban járatos, az internetről nicknéven ismert barátnőmtől, és együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy a Lány a Hűvös Nyár színtípusba tartozik, és kiváló érzékkel ezidáig csupa olyan ruhákat vettünk neki, ami pont a színe. Végül aztán nem is akart sárga pólót (vettem volna neki, nyugi, mi ilyen punk család vagyunk, fellázadhat a színtípusa ellen, ha akar), hanem lilát meg zöldet. Dehát aww, a Lány már olyan nagy, hogy színtípusa van, dehát most született.
És még az volt, hogy inspirálódtam a múltkor a #perfecthome anyukától, és vettem egy csomó képkeretet a használtboltban, amit két öreg hippi üzemeltet és a bevételét jótékony célokra fordítják a drogrehabilitáció terén. És most elkezdtem fotókat keresgélni a jó helyekről, ahol voltunk, és aww mennyi jó helyen voltunk, tényleg. Az Empire State Building tetején sötétben, apró csillagoknak látszottak alattunk a város fényei. Konkréten ez mondjuk fotón nem jön át. Meg jé, tök jól néztem ki fiatalon, szólhattatok volna.