Tenyerembe homokszem tapadt

A huszadik napon átjött anyósom, hogy elvigye a gyerekeket, mert szerettek volna még nála lenni, én meg elmentem anyukámmal Fertőrákosra megnézni a nagypapám sírkövét, ami most lett kész, és hétfőn kell kifizetni, ha elégedettek vagyunk vele. Azok vagyunk. Ezután felmentünk nagypapám házába, aki májusban halt meg, és végtelen cuccok között pakolásztunk meg selejteztünk meg cuki régi dolgokat találtunk. Ezután elmentem a thai masszázsra (amit még a harmadik napon le kellett mondani) a thai-ok egy jellemzően osztrákok által látogatott soproni bevásárlóudvarban működnek és csak thai-ul meg németül beszélnek és cukik. Majd pedig közkívánatra a férjem öccséékhez állatozni, ezúttal az ezerlábú és az oroszlánfejű nyúl voltak a highlightok. Ettünk mignonokat és minitartokat, amiket ügyesen vásároltam, mert továbbra is lusta vagyok sütni, lehet kiégtem. 

A huszonegyedik napon elmentünk - surprise - a soproni uszodába, vittük anyámat is, úgyhogy többnyire őt nyegtették a gyerekek, amíg én default mode-ban voltam a jakuzziban. Utána ettünk a lángososnál, aztán elmentünk a kínaiba venni papucsot, mert kiderült, hogy a táborba az is kell, és a Fiúnak nincs. Ezután elmentünk a Fő térre kisvonatozni, ez a városnéző kisvonat, ami többféle méretben létezik és megy kis kört meg nagy kört. Mi azzal szeretünk menni, amelyik elektromos, kis kört megy, és a Csaj vezeti, ezzel a Lány babakora óta kisvonatozunk néha. Úgyhogy már tegnap, amikor átvágtam a téren és láttam, hogy két kisvonat is bent áll, megkérdeztem a Csajt, hogy mikor lesz tutira ő, mondta, hogy holnap 3-kor és 5-kor. Odamentünk 3-ra, de olyan sokan voltak a kisvonatozni vágyó ügyfelek, hogy végül mindet átültették a nagyobbikba (ami benzines és több és szélesebb kocsit húz és egy pasi vezeti), de minket hármunkat a Csaj külön elvitt egy körre a kicsi, elektromos kisvonattal, mivelhogy tegnap megígérte. Ő különben nem ismerősünk vagy valami, hanem A Csaj, Aki A Kisvonatot Vezeti, szóval hatalmas jófejség volt tőle ez, hogy ahelyett, hogy élvezné a váratlan szünetét, minket vonatoztat. 

 A huszonkettedik napon elvittem a gyerekeket a napközis táborba (ez nem ilyen lepasszolás, hanem direkt akarom, hogy magyar gyerekek között is legyenek), aztán elmentem kifliért a menő pékségbe, pisztáciás minitart-ért a Kultúrpresszóba (mert a Lány azt imádja, de nem volt, csak holnap lesz), buszbérletért a buszvégállomásra, sajtért az intersparba, majd hazafele a Deák téren véletlenül összefutottam az Idegenvezetővel és beszélgettem vele Brennbergbányáról, csoportdinamikáról és digitális oktatásról. Döglöttem otthon fél órát a hűvösben, majd elmentem ebédelni Gabóval és Hajnalkával, beszélgettünk Taylor Swiftről, gyerekekről és tanárokról, meg hogy a Tóth Imre ugyanúgy néz ki, mint 30 évvel ezelőtt, aztán átmentem a Cédrusba (az a könyvesbolt) és beszélgettem a Zsuzsával meg a Könyvesboltos Lánnyal fakivágásról, Kun Árpádról, meg arról, hogy mi lett a kutyakölykökkel?? mert a Könyvesboltos Lány a 19 éves kori naplómban váratlanul kapott két németjuhász kutyakölyköt, úgy, hogy nem nagyon tudta őket épp hova tenni, de további sorsukról már nem írtam, nos hosszú, boldog életet éltek egy ismerős ismerősénél, családi háznál, és nagyon okos kutyáknak bizonyultak. Ezután összeszedtem a gyerekeket és hazamentünk és megettük a kifliket és nyomódtunk a hőség miatt, meg lefotóztuk, majd szabadon engedtük a redőny és a szúnyogháló közé szorult denevért. 

A huszonharmadik napon elvittem a nyűgös és álmos gyerekeket a napközis táborba, elmentem kifliért a pékségbe, aztán pisztáciás minitartokért a Kultúrpresszóba, vettem hármat a Lánynak és hármat a Könyvesboltos Lánynak, aztán leültem és bedugtam a laptopomat a konnektorba és megírtam a regényem vázlatát meg még egy kicsit a szövegből is, mert volt egy ilyen kép a fejemben, hogy a Kultúrpresszóban írom a regényemet egy iced latte mellett a nagy asztalnál, ahol a Fiú anno megtanult sakkozni, és bár nyilván nem itt fogom írni, de gondoltam, szép gesztus itt elkezdeni. Végtelenül para elkezdeni, még vázlatot csak-csak oké, de konkrétan a "create blanc document" kattintásnál rendesen rettegtem, ugyanakkor eleget tudok már a szorongásról ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Például az, hogy a lehető legkevesebbet beszéljen az ember a kreatív projektjéről és a blogjába se írjon róla, mert ez azt az illúziót kelti, mintha csinált volna valamit, miközben nem, szóval be is fejeztem az erről beszélést. A pultos fiatalember közben becsomagolt nekem összesen 7 minitartot elvitelre, sokáig és komolyan győzködtem, hogy de én csak hatot fizettem ki és nem akarom megrövidíteni őket ingyen minitarttal, de ő állította, hogy nem, hetet fizettem ki, úgyhogy végül kénytelen voltam ráhagyni.
A kisvárkerületen pedig reggel két rendőr vezetett egy hátrabilincselt kezű huszonéves leányt a rendőrautó felé, épp meglátta őket az utca távolabbi részéből egy férfi és odakiabált, hogy: 
- Anita! Há mér visznek el? 
Rendőr (a férfinak, barátságos hangon): - Na még pont te hiányoztál, Zsolti! 
Zsolti: - Mér viszitek be, mit csinált? 
Rendőr: - Hát nem volt okos. 
Pontosan ugyanitt délután egy földön ülő, eléggé vérző fejű, de eszméleténél lévő férfi és két, elektromos roller mellett síró lány mellett haladtam el, megkérdeztem, de nem szorultak segítségre, egy nő már kihívta a mentőt és addig is egy talpraesettnek tűnő, épp arra járó sebész rezidens pátyolgatta a sérültet (mondjuk melyik sebész rezidens nem talpraesett?). Úgy vettem ki, a rolleres lányok hibájából történt a baleset, ők nem sérültek meg, hanem ijedtségből és bűntudatból sírtak. 
A sütiket bevittem a Könyvesboltba, és megkérdeztem a Bélától, mivel gyanút fogtam, hogy nem idén lett 30 éves a Cédrus? Vagy jövőre? De nem tudta, pedig ő alapította személyesen 29 vagy 30 vagy 31 évvel ezelőtt. Eszébe sem jutott, hogy ez így valami, hogy kellene ünnepelni, vagy hogy ez nagy szó, hogy városunk ikonikus könyvesboltja 30 éves, és ezalatt hány és hány ember életében játszott szerepet, én bevallom eredetileg utcabálban gondolkodtam, de láttam, hogy ebből jóval visszébb kell vennem, a hála és az ünneplés itt éppenséggel nem annyira passzol a zeistgeist-be, mármint nem konkrétan a könyvesboltban, hanem az országban, de Sopronban legalábbis biztos. 
Aztán ettünk fagyit a Kiwiben, volt joghurt, ami a legjobb a világon, aztán hazamentünk nyomódtunk a hőségben, lefotóztuk majd kiszabadítottuk a redőny és a szúnyogháló közé szorult sáskát. 

A huszonnegyedik napon elvittem a gyerekeimet a napközis táborba, elmentem a pékségbe sajtos-tejfölös pogácsáért, aztán a postára feladni a Lány rajzát a Minecraft újság rajzversenyére, meg gyönyörködtem a soproni posta szecessziós belső terében. Én ezzel különben tisztában vagyok, hogy ez egy luxus, hogy én itt gyönyörködöm meg hálás vagyok meg péksütemények, főzött fagylalt, macskakövek és szecesszió miatt ujjongok, és ez csak azért van, mert nem itt élek, és ha itt élnék, akkor a postán azzal foglalkoznék, mint a normális ember (hogy nem megy a sor). Igyekszem nem tenyérbemászóan csinálni. Otthon pakolásztam és szortíroztam és válogattam (mert ez egy ilyen többgenerációs családi ház és a már meghalt nagyszülők és apukám összes cucca plusz az én gyerekkori cuccaim egy örök és soha véget nem érő szortírozást igényelnek, és akármennyi holmit selejteztünk már le, soha nem fogy el), találtam Barbie Lutra Albumot, vadbarbár módon kioperáltam egy régi számítógép winchesterét, meg fetrengtem és kiolvastam a Kun Árpádot. Délután bementem a Cédrusba a rendelt könyvemért, amit még a Kriszta ajánlott a kamaszkorról, pont sárga volt, így ment a ruhámhoz, és beszélgettem a Zsuzsával, aki tudta, hogy a Cédrus már elmúlt 30 éves, így az utcabál megrendezéséről lemaradtunk. Aztán elhoztam a gyerekeket, akik ma kiselőadást tartottak a többieknek Norvégiáról. Ma nem szorult be semmilyen bibliai állat a redőny és a szúnyogháló közé. 

A huszonötödik napra a gyerekek kisírtak egy szabadnapot a táborból a meleg miatt (ez kirándulós tábor és 35 fok van, szóval bár délutánonként már nem kirándulnak, hanem a kertben vízipisztolyoznak, azért megértem) és a nagymamák is igényeltek unokás programot, ezért elmentünk a soproni uszodába, két nagymama is jött, úgyhogy vittem a kamaszkoros könyvet. A reggeli norvég hírekben volt valami a Merkúrról, amiről eszembe jutott, hogy megnézzem a havi horoszkópomat, ez van benne: "Egy Mars-Jupiter együttállás az egész hónapodra kihat, és olyan találkozásokat mutat, amelyek intenzív reakciókat váltanak ki belőled. Lesznek, akik inspirálnak, és lesznek, akik provokálnak. Szerencsére 15-én a Merkúr visszalép az Oroszlánba és téged nem kell félteni." Hogy mitől és miért, azt nem részletezi, de mivel pont ma van 15-e, ez mindenképpen megnyugtató. Uszoda után lángosos, aztán elmentünk a Malmacskába, ami Sopronban a macskás kávézó, meglepően gyönyörű, barátságos és szemlátomást jól gondozott macskák uralják a terepet, jól összeválogatva több különböző fajta, szín és személyiség, mint egy jól castingolt lány/fiúbanda. 

A huszonhatodik napon megint mentek táborba, addig bevásároltam egzotikus ételeket, mint kifli, körözött, kakaós csiga, gránátalmás actimel és sajtos Pom Bär, meg feladtam anyukám csekkjeit a postán, meg beszélgettem a Könyvesboltos Lánnyal Havas Juliról meg arról, hogy jövőre eljönnek-e hozzánk öntözni a paradicsomot a távollétünkben, aztán elmentem az erdőbe ciklámeneket nézni, de már csak egy volt, mert vége a szezonnak, azt lefotóztam, meg sétáltam a Ciklámen tanösvényen a hőség miatt a tavalyi húsz km helyett kb húsz métert, meg olvastam. Ezt a hetet amúgy eléggé elrontotta a hőség, sokkal többet akartam az erdőben sétálni, de túl meleg van mindenhez.

A huszonhetedik napon már nagyon nyűgös voltam a hőség, a PMS és a hőség miatt. Elmentünk a Lánnyal a könyvesboltba visszavinni a kölcsönkapott Havas Julit, aztán vettünk körömlakkot, rendeltünk pizzát, a rokonság egy része elment uszodába, én becsekkoltam online a holnapi repülőjáratokra meg elolvastam az ezer üzenetet, ami jött a gyerekek iskolájától, mivel hétfőn (aug 19) kezdődik az iskola, aztán elmentem Brennbergbe a könyvbemutatóra szerezni dedikált példányt, ahol egymillióan voltak (mármint én úgy gondoltam, hogy a brennbergi kultúrházban egy Brennbergbánya történelméről szóló könyv bemutatóján lesznek úgy 30-an, de minimum 130-an voltak tényleg, mind ezek a keménykötésű hetvenévesek, akik tájfutnak meg a túrabiciklis szakosztály vezetője, miközben nekem kikészül a derekam húsz perc álldogálástól), Brennbergben változatlanul jó a csí. 

A huszonnyolcadik napon pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk, aztán eltaxiztunk Bécsbe a reptérre ("Kellemes nyaralást!" - mondta a taxis), elrepültünk Osloba, világrekord sprinttel elértük a vonatot Sandefjordba, hazataxiztunk a lakásba, visszakapcsoltuk a vizet és az áramot, és aludtunk, mert másnap iskola és munka. 

A Nyúl Éve (tldr)

Elmondom, mi volt 2023-ban, amíg még nem késő. Még nem szedtük le a karácsonyfát, úgyhogy még ér. 

A legjobb az volt, amikor a Lánnyal lementünk a boltba Párizsban, sima élelmiszerboltba, aztán meg a pékségbe, ahol látványos eclaire-ek voltak eperrel és vaníliakrémmel. A Lány azt mondta, ó, de jó lenne olyan süti, de biztos túl drága, én megnéztem az árát és azt mondtam, hát valójában pont annyiba kerül, mint egy kardamommebolle (norvég péksütemény), mire ő teljesen kiakadt, hogy JÉZUSOM ne emlegess itt ilyesmit, hallani sem bírom! úgyhogy megvettük a sütit, ettük hazafelé zacskóból a vacsorára szánt bagettet az utcán, és norvég ételek nevével ijesztgettük egymást. "Sjokoladekake!" "jézusom, hagyd abba!" "Pølsebrød!", majd a Lány véres komolysággal azt mondta: "De ugye tudod, hogy ezek után többé soha nem fogom megenni a nyomi norvég kenyeret." Bocsánat, Norvégiáról nagyon sok jót is tudunk mondani, a gasztronómia nem tartozik közéjük. 

A második legjobb az volt, amikor augusztusban Sopronban voltunk, ott van Brennbergbánya, ahol már mindenhol voltam, kivéve a Szálasi-bunkerben, mai nevén Breuer-vágat, amit tényleg Szálasi, az őrült náci építtetett magának, amikor az aranyvonattal Brennbergbányán volt szökésben. Ez egy mesterséges barlang, nem látogatható, mert a nácik elmúltával beköltöztek a védett, patkósorrú denevérek, és a geológusok szeizmográfjai, mert van itt vmi törésvonal. De évente négyszer a Nemzeti Park munkatársa kikulcsolja, és ekkor az Idegenvezető korlátozott létszámú (12 fő) túrát vezet benne. Ez egy több száz méter hosszú föld alatti folyosó és terem. Szóval láttam Facebookon még júniusban, hogy lesz a túra, írtam az Idegenvezetőnek, visszaírt, hogy már betelt, de nekem természetesen "betesz egy pótszéket", mivel emlékszik rám korábbi brennbergi kalandozásaimból, ahol az volt a deal, hogy ingyen körbevezet és bemutat embereknek, és cserébe megosztom vele a dokumentumokat és forrásokat és újságcikkeket, amiket találok, így is lett. Hát egyrészt iszonyat izgalmas volt a túra, de ebben nyilván fura nerd vagyok, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy Brennbergben emlékeznek rám és számon tartottak. 

A harmadik legjobb az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve nem fodrászhoz mentem az egyetlen gyerekmentes soproni szabadnapomon, hanem 20 km-t gyalogoltam az erdőben, ciklámenek és kelta halomsírok és minden volt, a Várhely még mindig a Föld szívcsakrája. 

Rövid verzió: 2023 első felében depressziós voltam, amiért Norvégiában kell élnem, aztán egy ponton váratlanul megint normális lettem (ez nagyjából a Ciklámen tanösvényen történt), egy másik ponton pedig rájöttem, hogy nem akarok még visszaköltözni (ez az itteni élelmiszerboltban történt az önkiszolgáló gumicukrospultnál decemberben.) 

 

A hosszú verzió hosszú: 

A januárt és a februárt azzal töltöttem, hogy a Jéghegyek Népét olvastam és vártam, hogy vége legyen, mármint mind a télnek, mind a sorozatnak. Februárban voltunk Sopronban, ott megvilágosodtam, hogy az a bajom Norvégiában, hogy nincs a helyeknek története (sem saját, hogy ne feleljek, erre a kőre léptem én, de Sopronhoz képest a történelmi korok szelleme is kevésbé van jelen), meg az, hogy az emberek nem viselkednek őszintén. Ezen az utóbbin egész évben idegesítettem magam, és még most is végtelenül bosszant és egy csomó helyzetben belefutottunk idén, mind szakmailag, mind emberileg, hogy mosolyognak rád és soha nem derül ki, mit gondolnak. Ennek nyilvánvaló előnyei is vannak, hogy senki nem kurvaanyáz hangosan, de számomra, keleteurópai neveltetésemből adódóan ez csak fura és kényelmetlen és rémes. Mindenki csinálja, minden szinten. A Fiút konkrétan ghostingolta az osztálytársa (7 éves), akit áthívtunk játszani, úgy tűnt, tök jól érzi magát, áthívtuk máskor is, mire azt mondta az anyja, sajnos most nem jó, mert rokonok jönnek látogatóba, aztán kiderült, hogy az osztályból egy másik kisfiút hívtak át magukhoz pont aznap, és egy még egyszer megismétlődött. Nekem nem tetszik, hogy ez az anyuka mosolyogva hazudik nekem, és az sem, hogy a hétéves gyerekének is már ezt tanítja, de tény, hogy itt mifelénk ez a szokás és ez egy kulturális különbség, amivel tanuljak meg együtt élni. A munkahelyemen hasonlóképpen, az ambulancián, ahol dolgoztam, a személyiségzavar-team járatja ezt csúcsra (mosolyognak, aztán lefelejtenek a levlistáról stb). Sopronban építettünk magaságyást és megnéztük a sógorom frissen nyílt kisállatboltját, amiben minden van botsáskától sisakos kaméleonig plusz patkány, kivéve béka, mert azt nem szereti.

Áprilisban is utaztunk, akkor Budapestre, azzal az volt a probléma, hogy kikértük hozzá a gyerekeket 4 napra az iskolából (elvileg évi 2 hétre kikérheted őket, ha van rá okod), amit először nem adtak meg, aztán fellebbeztem, és megadtak. Aztán becitáltak egy meetingre, mert ezzel együtt a Fiú 20 napot hiányzott a tanévben, és 20 napnál meeting keretében kell felmérni, jelentsenek-e a gyámügynek. Itt felöltöztem szépen norvégnak és mosolyogtunk a Fiúval, papírt lobogtattunk asztmás bronchitishajlamáról és elmeséltük, hogy a 4 napban, amíg keleteurópában hesszeltünk, végig vigyáztunk rá, hogy ne felejtsenek el a gyerekek norvégul, és elolvastuk kb. 8x az Aranyhaj és a 3 medvét norvégul. Így csak leírták, hogy anyuka majd legközelebb, ha nem tudja eldönteni, beteg-e a gyerek, akkor küldje be és majd az osztályfőnök eldönti, amiért máig haragszom (mert EL TUDOM DÖNTENI meg orvos is vagyok) (de szerintük azért nem tudom eldönteni, mert Norvégiában máshol van a határ és én ezt keleteurópaiként még nem tudhatom) (hogy félholtan is küldik a gyereket iskolába). Idén egy csomó ilyen esemény történt, amikor norvégok kedvesen, de lekezelően bántak velem, keleteurópai származásom miatt, és kapják be.

Április végén összefutottam a parkolóban a szomszédos pszichoterápiás osztály vezetőjével, aki megkérdezte, nem akarom-e megpályázni a náluk meghirdetett állást, holnap van a határidő. Ebédszünetben megkérdeztem a Ji Csinget (sajnos csak online, ami biztos égő, de maga a könyv Budapesten van), azt mondta, beszéljek a Bölcs Emberrel és az majd segít eldönteni a kérdést, és hogy Délnek tartani előnyös. Gondolkodtam, ki lehet a Bölcs Ember, arra jutottam, az öreg bergeni pszichológus, akivel régen együtt dolgoztunk, de ő már ezen az új helyen dolgozik, úgyhogy lementem hozzá és megkérdeztem. Azt mondta, jó a hangulat az osztályon. Megnéztem, az épületegyüttes déli részén fekszik. Szóval május 1-től ezen az új részlegen dolgozom, teljesen rendben van, főleg annak fényében, hogy a régi szakrendelő, ahonnan eljöttem, azóta több vezetőváltáson túl van, kizárólag a toxikus munkakörnyezetet teremtő személyiségzavar-team egységes, a többiek mind felmondtak vagy betegállomámyba mentek, szóval full süllyedő hajó, persze, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de szerencsére ezt már a partvonalról (= a parkoló túloldaláról) szemlélhetem. Szakmailag továbbá tök jól megy a kutatásunk, lassan, de biztosan, amiben az új, obskurus traumaterápiás módszert teszteljük, és csodával határos módon működni látszik, nagyon örülök, hogy véletlenül belekeveredtem ebbe is. 

Júniusban elmentünk Párizsba egy hosszú hétvégére. Úgy, hogy ezt kapták karácsonyra és szülinapra tőlünk a nagymamák, anyukám és anyósom, ők Magyarországról, mi innen repültünk és ott találkoztunk. Végtelenszer végtelen pénzbe került azért, mert a nyomorult munkahelyem nem bírta időben kinyögni, melyik hétvégén mehetek majd szabira, és mire kiderült, már sokkal drágább volt a repjegy. Valamint az is kiderült, hogy a végül kiszemelt hétvégén van Párizsban a Pride, amit amúgy ha valahol, akkor Párizsban biztos nagy élmény megnézni, de több százezer ember utazik oda csak ezért és mindenhol dugó van, ezért kitaláltam, hogy arra a szombatra menjünk el a városból. Disneylandbe. Most szerintem kétféle ember van, én az vagyok, aki nem megy önszántából Disneylandbe, de végül még egyforma családi pólókat is terveztem és nyomtattam, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Egyszer elmegy. Párizsban újfent kultúrsokkot kaptam, mint mostanában mindig, amikor elhagyom Norvégiát, most épp azon, hogy itt mennyire mindenféle és különleges ruhákban járnak az emberek, rengeteg könyvesbolt van és bennük egy csomó ember, aki könyveket nézeget és vásárol, és egy csomó pékség csodálatos péksütikkel és sütikkel, és uramisten, mit tettem az életemmel, amikor Sandefjordban telepedtem le. 

Közben sokszor fájt a mellem és az összes barátnőm volt már mammográfián, úgyhogy kitaláltam, hogy én is akarok, kiderült, hogy itt csak 50 felett van szűrés, de privátban elmehetsz, nem vészes az ára, viszont ahhoz is beutaló kell a háziorvostól (mert sugárterhelés). Írtam a rendszerben a háziorvosomnak, hogy 46 éves vagyok, fáj a mellem, mik a lehetőségek. Előjegyzett egy telefonbeszélgetésre. Elmondtam neki ugyanezt telefonon. Azt mondta, csak 50 felett van ingyenes szűrés. Mondtam, hogy semmi gond, utaljon privátba, nem probléma. Beutalt a kórházunk mell-ambulanciájára, hogy ők majd megítélik, hogy kell-e nekem mammográfia, beleírta a beutalóba, hogy a páciens rendkívül szorong/aggódik, valamint egy komplett vizsgálati státuszt, hogy nem tapintható hónalji nyirokcsomóm. Ezen felhúztam magam, mert 1. semennyire sem aggódtam, mert legrosszabb esetben megcsináltatom privátban Budapesten, csak az nyűg, meg amúgy se szokás a családunkban a mellrák és még szoptattam is csomót, ami véd, 2. telefonon nem tudod kitapintani a nyirokcsomóimat és ilyet leírni az csalás és hazugság. Legalább két éve nem találkoztam ezzel a dokival. Mi van, ha áttétes mellrákja van a betegnek hatalmas nyirokcsomókkal? Hogy van bátorsága ilyet csinálni?? Na mindegy, ezt elengedtem, mert közben volt a Fiú fogorvosával való kalandregényünk, aki szintén mindenfélét és az ellenkezőjét is leírt rólunk és inkább oda csoportosítottam az asszertivitásomat. Végül eljutottam mammográfiára, találtak csomót, vettek belőle biopsziát, jóindulató, happyend. 

Szóval az év első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, mi bajom van Norvégiával. Ez nem könnyű, mert ha beírod a google-be, hogy "miért szeretem Norvégiát", akkor kijön több ezer találat, de ha beírod, hogy "miért utálom Norvégiát", akkor egy se. De azért rájöttem sok dologra. Augusztusban meghívtak egy podcastbe, hogy beszéljek a gaslightingról (Magyarországon), ezért utánaolvastam, és rájöttem, hogy itt (Dél-)Norvégiában egy társadalmi szintű gaslighting elszenvedői vagyunk, szerintem és a PISA-eredmények szerint is az oktatási rendszerük RÉMES, a hazug háziorvosomnak örülnöm kell, mert egy csomó embernek egyáltalán nincs is háziorvosa a háziorvoshiány miatt, a pszichiátriai ellátásról országosan nem tudok nyilatkozni, de a számok szerint a mi megyénkben a legjobb és itt eléggé csapnivaló és én szégyellem magam, annyira szarul működik, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és a világ legboldogabb és legjobb országában élnénk, és minden kellemes (hyggelig), és ami nem, az majd magától az lesz (det ordner seg). 

Nyári szünetben 3 hétig voltunk Magyarországon, addigra már eleve elterveztem, hogy végre lehet panaszkodni, és bárki megkérdezi, hogy vagyok, soha nem fogom azt mondani, hogy jól (mert nem vagyok jól), és aztán egyszercsak jól lettem. Pontosan emlékszem, melyik napokon történt, fokozatosan egyszer csak már emlékeztem, ki vagyok én és miket szoktam mondani és hogyan viselkedem, amikor őszintén viselkedem, és nem mérlegelek minden szót és nem fogom vissza a nonverbális érzelemkifejezést még a szokásosnál is jobban. Fura. A norvég kollégáimmal volt egy nyári kerti party (sommerfest), volt egy kvíz, ahol nem jöttem rá egy darabig a megoldásra, és most decemberben mondja nevetve az egyik ápolónő, hogy emlékszik, mennyire ideges voltam attól. Dehát egyáltalán semennyire nem voltam ideges, csak van az, amikor az ember poénból túljátssza ("hogy nem a sátor a megoldás, jééézusom, nemár, el nem tudom képzelni, hogy akkor mi, az lehetetlen!!!" - de röhögve), és ezt ők idegességnek értelmezték. A háziorvos azt hitte, szorongok. A Fiú fogorvosa minden lehetséges módon értelmezte félre a reakcióinkat. Ebben az évben én megtanultam, hogy ha jót akarok magamnak, akkor itt nem viselkedem természetes módon, mert azzal csak a baj van. És Budapest rémes nyáron, szó se róla, és gecidrága minden és koszos, de azért nagyon jó volt természetesen viselkedni kicsit. 

Visszajöttünk, és augusztus végén azonnal elmentünk Kristiansand nevű norvég városba, ahol a Lánynak volt 3 napos kézilabda kupa, és ott gyorsan fel kellett pörgetnünk a semennyire sem önazonos viselkedést (hogy például úgy tegyünk, mint akit érdekel a kézilabda) (beleértve a Lányt is, mert őt érdekli a legkevésbé, csak azért járt, mert itt mindenki jár). Rémes volt. 

Szeptemberben elkezdtünk nanbudora járni; 4,5 órát arcfestettem az iskolai családi napon; véletlenül nálunk tartottuk a Fiú szülinapját; és munkába menet a dombon felfelé hosszasan a szemembe nézett egy macska, és akkor rájöttem, hogy innentől már felfelé megyünk. Amúgy nem volt semmi különös ősszel, csak szerintem attól, hogy fejben megírtam a listát, mi bajom van Norvégiával, valamelyest lenyugodtam és már nem kapok sokkot hetente, amikor a norvég főfőorvos úgy beszél velem, mint egy szomáliai óvodással, mert meg van győződve róla, hogy Bulgáriában, ahonnan én jövök, még nem láttak laptopot. A teljesen norvég, nálam idősebb jófej titkárnő meg azt mondja, ő csak akkor érzi, hogy él, amikor utazik. Nincs semmi baja Sandefjorddal meg szereti, de itt ő nem érzi, hogy él. Nem tudja, miért. Szerintem az őszinte érzelemkifejezés hiánya és az egyetemes emberi kultúra (beleértve art deco építészet és pisztáciás mille feuille) hiánya az ok, de ez csak az én elméletem. 

Felhívott decemberben Kolléga, pont bevásároltunk gumicukrot az önkiszolgáló boltból, mert az utolsó tanítási napra szünet előtt vinni kell egy db félliteres szénsavas üdítőt és egy zacskó önkiszolgálópultos gumicukrot a gyermekeknek az iskolába, és nem akarunk furák lenni és meghajolunk a kortársnyomás előtt. Többek között megkérdezte, nem jövök-e haza az ambulanciára dolgozni, most ő ott a főnök, és rájöttem, hogy hiába a gaslighting, minimalizmus, képmutatás és kötelező gumicukor, valójában nem mennék most haza, és azért nem, mert az visszafelé menés. Hiányozna a kutatásunk, a nanbudo, és a természeti környezet, és nem vágyom békávézni többé az életben, de nem csak az. Hanem az is, hogy ha hazaköltözünk, akkor utána már tuti nem költözünk máshova és bezárultak a lehetőségeink. Most meg arról beszélünk, hogy pár év múlva vagy hazaköltözünk, vagy Osloba költözünk, vagy veszük itt házat, vagy, amikor épp szétvet az ideg valamelyik norvég baromságon, akkor magyarázom a férjemnek, hogy válasszon egy szimpatikus országot a térképről, amelyik a következő lesz. Még tetszik, hogy nem lehet tudni, mi lesz, még nem akarom látni magam előtt az életem összes következő napját (főleg azokat nem, amiben metrópótló autóbusz szerepel). Meglátjuk.

Jövőre pedig írok egy vicces, illusztrált könyvet (norvégul), fitt leszek, és megtanulok royal icinggal díszített kis kekszeket sütni, ezek a világmegváltó terveim. De lehet, hogy a Lány fogja illusztrálni a könyvet, az még menőbb lenne. 

 

Time for some thrilling heroics

Meg még az is volt, hogy elmentem a coachhoz. A coach az az örömterv blogot író csaj, aki még úgy február táján felajánlotta, hogy egy alkalommal ingyen megcoachol, ezt sikerült is már júniusra összehozni. Részben azért mentem el hozzá, mert ingyen volt, részben azért, mert ő is kisgyerekes anyuka, így a dolog ezen oldalát nem kell magyaráznom (hogy mennyiben érinti a tervezhetőséget és a logisztikát a kiszámíthatalan kis lények nyüzsgése), harmadrészt pedig mert olvastam a blogján vmi interjút vmi közösségi teret nyitó csajjal, és abban feltett neki egy kérdést, ami arról árulkodott, hogy többet tud a kreatív folyamat, a kreatív projektek lélektanáról, mint én. Addigra már pont eldöntöttem, hogy az életemen nincs mit megoldani, meg van az oldva, azt csinálom, amit szeretek, a túlvállalásból úgyse gyógyulok meg, nevem van a szakmában, a szakmán belül kedvem szerint továbbképzem magam, a magyar egészségügyi rendszer problémáival meg úgyse tudunk mit tenni. De a könyvem! A könyvemmel baj van, és ez a csaj olyannak nézett ki, aki hozzá fog tudni szólni. 

Még előtte pár héttel is valamit rinyáltam a könyvemmel kapcsolatban, amire azt mondta a Móni, hogy miért értékelem le ennyire ezt a dolgot, hogy mindig a kis haszontalan hobbimnak állítom be, holott ez értékteremtés. What?? Hát tényleg nem gondoltam rá eddig úgy, mint értékteremtésre, de ezt követően megpróbáltam beépíteni a rendszerbe azt, hogy írni egy könyvet Brennbergbánya történetéről miközben halomban áll a mosatlan edény, az nem a totál haszontalankodás, hanem értékteremtésnek számít. El is döntöttem, hogy szeptembertől heti két órát a könyvemre fogok szánni, lesz, ami lesz. 

A coach-ot meg iszonyúan élveztem, ráadásul még gyakorlati haszna is volt. Hát, pszichoterapeutaként mondjuk eleve kurvajó a másik székben ülni, ezt eddig is tudtam: az aszimmetrikus kapcsolatnak abban a székében, ahol semmit sem kell megtudnom a másik félről, mert a beszélgetés csak rólam szól. Kb. egy éve csinált velem egy mélyinterjút egy marketinges, azt is imádtam. De a lényeg azért nem ez. A csaj mindvégig teljesen értelmes, józan kérdéseket tett fel, egyik sem volt teljes újdonság, de közben meg mégis.

Így hetekkel később három dolgot tudok kiemelni, ami segített. Az egyik a szakértőség: arról beszéltünk, hogy miért szeretném ezt a könyvet és mi fog történni, ha megvalósul, és hogy számoltam-e azzal a lehetőséggel, hogy akkor majd én leszek a téma szakértője. Nyilván nem hívnak be az RTL Klub reggeli műsorába, hogy Brennbergbányáról beszéljek, de mégiscsak én leszek a nő, aki a Brennberg-könyvet írta. Hát én eddig erre nem gondoltam, de nagyon tetszik! Kevés dolgot szeretek jobban, mint valaminek a szakértője lenni, és úgy osztani róla az észt, hogy tényleg képben vagyok. Egy okkal több, hogy csináljam. 

Másrészt azt mondta, hogy úgy látja, hogy a férjem is és én is ügyesen zsonglőrködünk a túlvállalásainkkal, csakhogy míg az ő hobbija benne van a labdái között, addig az enyém nincs: mintha nála a hobbija benne lenne a bolygórendszerében, nálam meg a többi bolygótól százezer fényévvel kijjebb egy kis nyomi üstökösként kering ez a könyv, és be kéne emelni a többihez. Számomra ez a kép remekül leírja a problémát, pontosan erről van szó. 

Harmadrészt mondtam neki, hogy heti két órát fogok rá szánni terveim szerint szeptembertől, bébiszitter közreműködésével, hiszen olyan úgyse lesz, hogy hetekre leköltözzek a barátaim nyaralójába könyvet írni. Mire megkérdezte, hogy ez tényleg teljesen elképzelhetetlen? Persze, most igen, de végülis a szoptatás végeztével elvi akadálya nincs. Azt is megkérdezte, hogy a heti két óra az hogy jött ki, és miért nem heti 6 vagy 4. Kiszámoltam neki, hogy heti két óra bébiszitter az havi 20 ezer Ft, heti 4 óra meg harminc, ugyanakkor 4 óra alatt sokkal jobban el lehet mélyülni és több értelme van, egy plusz tízest meg csak összespórolok valahogy. Így aztán a végén arra jutottunk, hogy heti 4 óra az vállalható; hogy nyilván lesz, amikor kimarad, mert a gyerekek betegek v ilyesmi. Hogy fél év múlva ott szeretnék tartani, hogy az anyag rendezése lassan befejeződik és kezdek szöveget írni, és egy év múlva ott, hogy már szövegekkel traktálom azt a néhány embert, aki felajánlotta ilyenfajta segítségét. 

Ezeken kívül is még egy csomó szempont felmerült, másfél órát beszéltünk csak erről, nekem nagyon jó volt, hogy a csaj értette, mit beszélek, és hogy jó volt az arány a gyakorlatiasság és a lelkizés között is. 

Szóval ez lesz, heti 4 óra, aztán lesz, ami lesz. Először be kell gépelnem az egy-két évvel ezelőtt felvett interjúkat, elolvasni a számtalan cikket és kevés könyvet, szóval az összegyűjtött anyag rendezése jön. Mivel még sose csináltam ilyet, a jóég tudja, meddig fog tartani, de most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy valójában írtam több tankönyvfejezetet meg egy PhD disszertációt, ott is kb. ezt kellett csinálni, szóval. 

Szeptembertől tehát vár rám a rettegés és a bűntudat, jééj! Rettegni fogok mindvégig szüntelenül, hogy nem tudom megcsinálni, túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem lesz kész sose vagy szar lesz és csalódást okozok mindenkinek, a barátaimnak, a férjemnek, a brennbergi néniknek és a volt magyartanáromnak és rettenetesen égő és szégyenteljes, csúf véget érek. A bűntudatom az azért lesz szüntelenül, mert úgy racionálisan én azt értem, hogy értékteremtés, de csak több értelme lenne mégis a gyerekeimmel töltenem az időt, minek szül az ilyen, üveges bébiétellel tömöm a szerencsétlen gyereket, mert főzés helyett itt az író szerepén tetszelgek, valamint akkor legalább pénzt kereshetnék ezalatt, heti négy óra magánrendeléssel már lehetne anyagilag mit kezdeni. Ez a két érzés fog beköltözni hozzánk a gyermekek egészsége, a klímakatasztrófa miatti és az alap egzisztenciális szorongás, meg a kialvatlanság miatti idegbaj mellé, szóval, mondom, hősies idők jönnek. 

Awww

Amikor a brennbergi Bányásznap szervezője személyesen hív fel telefonon, hogy meghívjon a rendezvényre. Persze, nem tudok menni, mert szeptember 3-án lesz. 

Amelyben gourmet lekvárral vesztegetek meg gyanútlan időseket

Rendesebb riporterek és antropológusok az úgynevezett "résztvevő megfigyelés" eszközével élnek, ami azt jelenti, hogy nem csak kimegyek Brennbergbe diktafonnal és az első szembejövőt meginterjúvolom, hanem eljárok a rendezvényeikre, megkoszorúzom velük a bányaszerencsétlenség áldozatainak sírkövét, énekelek velük a kórusban, ücsörgök a kocsmában, ilyesmi. Nagyon szerettem volna így csinálni, jobban beépülni - velük mondjuk nem is lehet máshogy, mivel nem állnak szóba idegenekkel - dehát egy másik városban élek, munkám van és kicsi gyerekem, plusz most már terhes is vagyok, ja, meg a társas készségeim hiánya. 

De az előbb felhívott vezetékes telefonjáról az egyik brennbergi néni, hogy nagyon ízlett neki a mentás-citfromfüves eperlekvárom. 

What... you didn't really think we'd kill the fuckin' koala bear, now did ya?

Például az olyasmit is szeretem a hobbimban, amikor mai interjúalanyomat, a brennbergi buddhista pasast a települést övező legendákról faggatom, mire ő teljesen komoly arccal hosszan fejtegeti, hogy létezik egy régi tárna, ami Új-Zélanddal köti össze a Brennberg-völgyet, ezért van, hogy Hermesen az erdőben néha lehet látni kengurut meg koalát.

Sopron és más kalandok

Hadd mutassam meg itt is ezt a videót: Eszterházy Antal herceg úr (?) mesél mindenféléről. Például, hogy az apja, aki autó- és motorversenyző volt, második lett a két világháború között országos hírű Brennbergbánya-Sopron futamon, egyébként pedig Az angol beteg c. film hőseként ismertté vált Almásy gróf nagy haverja volt, együtt szelték át a Szaharát egy Bugattiban. A herceg úr jelenleg a tavaszi-nyári (komolyzenei) fesztiválszezont a fertődi Eszterházy-kastélyban tölti, ahol már nem tulaj (a kastély közvagyon), de ott lakik és a komolyzenei esteken házigazdaként vesz részt, illetve december 6-án jó pár éve ő öltözik be Mikulásnak. Amúgy nyugdíjas mérnök. 

El is spoilereztem rendesen, dehát tudjuk, hogy csak extrém hardcore arcok néznek meg énblogokba beillesztett, helytörténeti témájú, félórás youtube-videókat, ha egyáltalán. 

Villámmal b*szta meg apját, szentté avatták

Elnézést a címért, az online bulvárújságírás kimosta az agyamat, nem tudtam ellenállni. Szóval ma van Szent Borbála napja, aki annak a védőszentje, hogy támogassátok bármilyen kis összeggel anyagilag a Központi Bányászati Múzeumot. Tessék, itt a közvetlen link a Paypal oldalukra. Update: Jó, bocs, én kétszer is megpróbáltam linket berakni, de nem sikerült, úgyhogy most fogom és berakom a gombot. E:

Tehát Borbála, angol nyelvterületen Barbara a bányászok, kohászok, tűzoltók, tágabban egyéb, hirtelen halállal rendszeresen szembenéző szakmák védőszentje. Szentté avatásához kezdetben a szokásos utat követte, hogy tudniillik olyan időszakban akart keresztény leány lenni, amikor az még nem volt menő. Korunkat megelőzni veszélyes is lehet, Borbálát egy toronyba záratta be feltehetően Grimm-meséken nevelkedett apja, hogy ott gondolkodjon tovább teológiai témákról. Ehelyett a leány például kibulizta, hogy fürdőépületére a tervezett kettő helyett három ablakot vágjanak az építőmesterek, merthogymivel a Szentháromság. Borbálát a fentiek miatt gyakran egy három ablakú toronnyal ábrázolják. 

Borbála megszökött a toronyból, pásztorok bujtatták, majd elkapták a hatóságok és változatos módon kínozták, de ő hű maradt hitéhez, valamint mindenféle csodák történtek. Végül lefejezésre ítélték, amit saját apja hajtott végre. Amikor azonban az ödipális konfliktus ily szokatlan megoldása után apa hazafelé tartott a sikeres lefejezésről, villám sújtotta halálra. Így lett Borbála a hirtelen, váratlan halálesetek elleni védekezés szentje, különös tekintettel az olyanokra, amikor az tűzzel is jár. Mondjuk az eredeti sztoriban Borbála éppenséggel nem védett meg senkit a villámcsapástól, sőt, de ezt hagyjuk. 

A bányászok tehát Borbálához imádkoznak a bányába való leszállás előtt és a feljövetelkor. Márkushegyen például, ami az ország utolsó mélyművelésű szénbányája volt, ez a Borbála-szobor van az előtérben. Az ország bányáiban számtalan szép, Borbálához szóló bányászimádság maradt fenn, ezeket Faller Jenő gyűjtötte össze cikkében, amin elég sokat röhögtem (Ethnográfia, 1942). A bányászimádságok általános leírása után ugyanis a helységnevek ABC-sorrendjében következnek a szép, régies fohászok, Aknaszlatinán így imádkoztak, Baglyasalján amúgy, lapozok izgatottan a B betűhoz, "Brennbergbánya: sem leszálláskor, sem munkából jövet nem imádkoznak". Ennyi, érted. Bocs, Borbála, sietünk. 

Tehát akkor küldjetek pénzt és nem csap belétek a villám használjuk ki e szent leányra való emlékezést arra, hogy valami jót cselekedjük. 

Ez volt tegnap a buszon

Brennbergbányáról Sopron felé tartó, óránként közlekedő távolsági busz. Az első ülések egyikén erdei kirándulásból hazafelé buszozó, sáros Martenst viselő, hátizsákos nő bambán nézeget kifelé. A bánfalvi kolostor lábánál lévő buszmegállóban egy öltönyös és egy sapkás fiatalember várakozik. A sapkás afféle szemébe húzott kötöttsapkás suhanc ötvenliteres túrazsákkal, akit a Camino-n képzelsz el két túraszakasz meg a kanadai csajoknak udvarolás között instagramra tolni a kontentot. A bakancsos nő (én) elmélázik azon, hogy megváltoztak a zarándokok manapság, ugyanakkor milyen szép, hogy a mai hipszterkülsejű fiataloknak is igényük van a spirituális ihletettségű, túraszerű kolostorlátogatáshoz. El kellene már menni a bánfali kolostorba kajálni, állítólag extrajó fine dining-ot üzemeltetnek ott a barátok, csak hát drága, meg kéne kérdezni ezt a fiút, milyen a kaja, habár nem olyannak néz ki, aki épp az imént fizetett ki több tízezer forintot egy degusztációs menüért.  

A sapkás fiúnál csak tízezres van. A buszsofőr nem tud visszaadni, jegy nélkül meg nem szállhat fel. Egyezkednek, a sofőr hajthatatlannak tűnik. A fiú elpanaszolja, hogy nagyon hosszú európai utazgatáson van túl, elaludt a vonaton, idáig elhozták, haza szeretne jutni (szóval nem is a kolostor miatt jött. De hogyan lehet valakit pont Bánfalváig elhozni, rejtély), mindhiába. 

Isolde a délelőtti sok kilométeres erdei túra miatt épp emberbarát hangulatban van, így előhúzza pénztárcáját és odanyújt a fiatalembernek 390 forintot. A fiú hálálkodik, nem is tudja, hogy köszönje meg, hogyan tudja megadni, nagyon hosszú útról jött épp és hazafelé tart. Isolde nagyvonalúan legyintget. A busz közben továbbindul. Néhány perc múlva a fiú egy kettétépett papírlapot nyújt isoldénak, amelyen a neve és a telefonszáma áll. 
Sapkás zarándokkülsejű fiú: - Ha esetleg orvosi tanácsra vagy segítségre van szükséged, akkor én Pesten vagyok orvos, hívj fel nyugodtan.

És még

A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.

Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.

A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben. 

A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét. 

Még mindig vadnyugat

A folytatásban iszom egy nullaszázalékos soproni radlert a kocsmában, valamint megkérdezem, bedughatnám-e lemerült netbookomat a konnektorba. Kati mama helytelenítő arckifejezéssel hallgat, amire a szőke rendőrcsaj és tetovált barátnője röhögni kezdenek, ezen a pultosnéni megenyhül és felcsatlakozhatok az elektromosságra. A pultnál iszogató németajkú törzsközönség eközben tovább kínálgatja alkoholos italokkal a lányokat, a rendőrcsaj ellenáll, bár már nincs szolgálatban, de még az egyenruha van rajta, ezért nem iszik ("te, ezek még mindig nem értik. Hogy van németül a büntetésvégrehajtás?"), a tetkós az ölelgetésnek áll ellen. Egy kóbor kutyáról beszélgetnek, aki valahogy a kocsma tulajdonában ragadt, valamint a múltkor elvitt sörökről, hogy tudniillik kifizették-e az üvegbetétet vagy majd hozzák vissza az üvegeket. 

Később elmegyek a bányász emlékházba, ez az ország első gőzgép-meghajtású szivattyújának szivattyúházában van, három szobából áll, bányászati eszközöket, dokumentumokat, egy berendezett lakószobát és Goldmann Hugó bányaorvosnak az ankylostomiasisról szóló könyvét tartalmazza (trópusi féregbetegség, amely a trópusokon kívül csak a brennbergi bányákban kapható el). Ide is kapcsolatépítési céllal jövök, régebben egy idős brennbergi volt itt a teremőr, hátha most is az, vagy legalábbis ismer párat, de nem. A mostani teremőr egy nagyon lelkes, ugyanakkor benyomásom szerint átlag alatti intellektussal élő fiatalember, Sopronból jár be dolgozni és nem tud sem jegyet nyomtatni, sem visszaadni az ezresemből (ötszáz forint a jegy). Közben érkezik egy középkorú pár is, kiderül, hogy a fogatlan hölgy itt töltötte gyermekkorának nyarait brennbergi nagynénjénél. A többi gyerekkel mindig bejártak a határsávba szedret meg szamócát szedni, de a határőrök ismerték őket, ezért nem lőttek rájuk. 

A teremőr körbevezet minket, elmondja, hogy a brennbergi temetőt egy bányaszerencsétlenség kapcsán alapították, addig a közeli Ágfalván temetkeztek a brennbergiek. Ez sajnos tévedés, de nem akarom kekeckedéssel elrontania hangulatot. Sajnos több dolgot is lelkesen, de hibásan mesél, ellenállok a kísértésnek, hogy kijavítgassam, mivel nem látom értelmét. "Az nem karbidlámpa, fiacskám, hanem bányamécses" - morogta az orra alatt a rózsamintás nyáriruhájában és vastagkeretes szemüvegében leginkább szabadnapos nevelőnőre emlékeztető fiatalasszony. - "A karbidlámpa ez itt, a másik vitrinben. És ha már itt tartunk, abban a bányamentő készülékben sem két oxigénpalack van. Ez egy légújítós Draeger, a kék valóban oxigénpalack, a másik a kálipatron, amely a kilélegzett levegőből kiszűrve a széndioxidot, ismét belélegezhetővé teszi azt. A brennbergi temetőt pedig nem bányaszerencsétlenség, hanem kolerajárvány miatt alapították, de mindegy."

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergi Madisz-tó partján ülök egy rönkasztal melletti padon rózsamintás nyáriruhában, és egy kis, fehér netbookon gépelem ezt a bejegyzést. A kis tóban fehér és ciklámenrózsaszín tavirózsák virágoznak, valamint aranyhalak úsznak olyan lassan, hogy már azt hittem, döglöttek, de nem. A víz felett óriási, kék szitakötők, körben pedig hatalmas, loncsos, öreg fenyők és fiatal rózsabokrok. Szerintem megérnénk egy akvarellt, most nem azért. Tóparton blogoló hölgy. 

Úgy kerültem ide, hogy először kibuszoztam a bánfalvi könyvtárba, mert ott találkoztam neve elhallgatását kérő kontaktommal, aki jelenleg brennbergi hagyományőrzéssel is foglalkozik, és ígérete szerint összeismertet idős, visszaemlékezni diktafon társaságában is hajlandó brennbergiekkel. Miután megbeszéltünk mindent, megtekintettük a bánfalvi hímzőkör csipkekiállítását és összehaverkodtunk, ő elment a Lidl-be halat venni az ebédhez, én pedig konstatáltam, hogy most ment el a brennbergi busz, ezért kiálltam stoppolni a falu szélére. Egy bácsi vett fel, megkérdezte, hova tartok és miért, így elmondtam neki, hogy a görbehalmi bányászmúzeumba, mivel az alapító pasas majd terveim szerint szociális csomópontként funkcionálva további idős brennbergiekkel hoz össze könyvem számára. A bácsi elmesélte, hogy ő is bányász volt Oroszlányban, konkrétan frontvillanyszerelő, de csak egy pár évig, utána váltott. Beszélgettünk a bányászatról, a sztahanovista mozgalomról, valamint frissen diagnosztizált betegségéről. Kitartást és gyógyulást kívántam neki, majd kitett Görbehalomban. 

A görbehalmi bányászmúzeum alapítója, elnöke, gondnoka és a múzeum maga az egy jelenség, ezt a részt nem fejtem ki bővebben, mindenesetre átlapoztam a Szent István vágat falazásának 1943-as, ceruzával kockás füzetbe vezetett jelenléti könyvét, megittam egy szódát és egy kávét, majd indulás előtt még kaptam a kezembe egy darab frissen sült szalonnát kenyéren, tormával. Erre a néhány percre felfüggesztettem tíz napja tartó vegetarianizmusomat. Ezután tovább stoppoltam Brennberg irányába, két dögös csaj vett fel, akik a kedvemért átrendezték a hátsó ülésen a nagybevásárlást. A kocsiban hangos popzene szólt, az anyósülésen ülő miniruhás, tetovált, pilótaszemüveges csaj pedig bacardi breezer-ezett, délben. Reménykedtem, hogy a szőke sofőrcsaj nem iszik. A brennbergi kocsma előtt szálltunk ki, a csajok is beugrottak Kati mamához egy almafröccsre. Ekkor láttam, hogy a szőke csaj büntetésvégrehajtás feliratú rövidujjú inget visel a hozzá tartozó nadrággal, vissza is utasította a pultnál addig német nyelvű társalgást folytató törzsközönség meghívását egy jégerre, mivel ahhoz még át kell öltöznie.