Káposzta, bogár, hírnév és vagyon

Breaking: a házunkkal szembeni szántóföldön eddig minden évben valamilyen gabonát termeltek (talán búzát, de bevallom, nem mentem le a kis növényhatározóval, szóval lehetett árpa is vagy rozs), idén viszont sok, kicsi, kerek levelekkel rendelkező növényke bújt elő tömött sorokban. Messziről epernek is lehetett nézni, de ahhoz túl sűrűn állnak a sorok, és közelről nem is olyan a levele, nem fűrészes és recés, hanem lekerekített és sima. Fogalmam sincs, mi lesz belőle. Krumpli? Káposzta? Marharépa? Még csak tíz centisek, szóval korai bármilyen találgatás, de hamarosan tetőfokára hág az izgalom. (Persze, tippelhettek kommentben, ha akartok). 

Amúgy olyanok történtek, hogy voltunk Thaiföldön februárban, a férjem kapta ötvenedik születésnapjára az utazást, amihez végre felhasználhattam az általában parlagon heverő képességemet, hogy remekül tudok hazudni. Ezt a szuperképességemet már jó ideje nem használom, mert jó útra tértem, és Göri óta vénségemre hűséges is lettem (jó, az a sztori 26 éves koromban történt, szóval a vénség talán enyhe túlzás) és csak ritkán adódik olyan esemény, amikor hasznát veszem. Például, amikor a gyerekek már kezdtek gyanakodni, hogy valóban az angyal hozza-e a karácsonyfát: elmentem velük a boltba és mondtam, hogy vegyünk kockacukrot, mert tavaly karácsonykor félálomban hallottam, hogy az angyalok elégedetlenkednek, hogy ugyan készítettem ki nekik kávét a konyhaasztalra, de nincs kockacukor. Úgyhogy vettünk, és aztán karácsony reggelre rutinosan elhelyeztem három koszos kávésbögrét, cukormaradékkal az aljukon, el is hitték még egy plusz évig. 

A férjemet nehéz átverni vagy meglepni, de azért tavaly június környékére elsikkasztottam négy Oslo-Bangkok repjegy árát a családi kasszából, rávettem, hogy oltassa be a gyerekeket Hepatitis A és B (fertőző májgyulladás) ellen, mert az Norvégiában benne van a kötelező-ajánlott oltási sorban, és a mi szegény keleteurópai gyerekeink az egyetlenek, akik nem kapták meg, és rávettem, hogy beadassa saját magának a DiPerTe oltást, a Norvégiában aktuális szamárköhögésjárványra hivatkozva (ebből a tetanusz kell Thaiföldre, de egy csomagban van a Diftéria, tetanusz, szamárköhögés). Nagyon büszke vagyok rá, hogy semmit sem sejtett addig, amíg ki nem nyitotta az ajándékot a szülinapján (ami egy kifejezetten hosszú repülőutakra a mélyvénás trombózis megelőzésére készült, rugalmas térdzokni volt, plusz repjegyek). Úgyhogy tavaly júniustól idén februárig szétparáztam magam, hogy majd milyen lesz, a gyerekek betegek lesznek, elkapják a hasmenést, megcsípi őket a Dengue-szúnyog, felborulunk a dzsungeltaxival, megesz a kockamedúza, valamelyik megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, szájába nyomják az első marihuánás cigarettát és májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől. Azt mondjuk pont nem, mert be van oltva ellene. És én, gyakorlott szorongóként, aki többször járt már konkrétan ezen a szigeten, azt hittem, minden veszéllyel tisztában vagyok, erre kiderült, hogy itt is van A Bogár!!! Szerencsére nem találkoztunk vele, de basszus, ez is mi. És ilyen lenyűgözően jól sikerült, és a gyerekek legalább ugyanannyira imádják Koh Phanghant, mint mi, és most persze majd minden évben oda akarnak menni (annyi pénzünk nincs). És volt ez: 

Fiú (coconut shake-et szürcsölve Koh Phanghan Salad Beachen, a csodálatos szállásunk óceánra néző teraszán): - De Anyi. Tulajdonképpen miért pont Norvégiába költöztünk? 

Erre amúgy azt a választ szoktam adni, amit a Fiú osztálytársának anyja mondott rezignált hangon, amikor megkérdeztük, miért költöztek Oslóból ide a kisvárosunkba: "Yeah, why." Tényleg, miért. Jó, amúgy tudom, miért, tiszta levegő, olcsó lazac, működő demokrácia. Most akarja eladni az itteni önkormányzat a kedvenc, közös, önkormányzati tulajdonban lévő strandunkat pénzhiány miatt, máris megy a petíciók aláírása meg a médiához fordulás, izgatottan figyelem, mi történik, és persze máris otthon érzem magam, hiszen pár éve privatizálták és rombolták le otthon a kedvenc strandomat (Fertő-tó). Vajon itt célravezet majd a nép tiltakozása? A legutóbbi cikkben azt írták, hogy a civil felzúdulás miatt most először a DNT-nek, ami a Norvég Túraegyesület, próbálják eladni a partszakaszt, ők tuti nem építenek majd rá luxushotelt, csak még nem biztos, hogy lesz pénzük megvenni. Izgi. 

Valamint beiratkoztam levelező írótanfolyamra, ami meglepő módon nem volt haszontalan! Elég szkeptikus voltam, de ki akartam próbálni, és olyat választottam, amiről jókat hallottam (a Havas Julitól) és ami tematikáját illetően a lehető leggyakorlatiasabbnak tűnt és nem voltak vendég őszülő halántékú Nagy Írók, akik elmondják, ők hogyan írnak, mert arra a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. Nem fogom tudni minden előadás anyagát hasznosítani, mivel a regényem ugye autofikció, és azt nem pont ugyanúgy kell írni, mint a sima bestsellert, de van olyan előadás, aminek alapján átírtam fejezetet a regényemben és jobb lett tőle. Valamint a heti házifeladatoknál is néha regényfejezetet küldtem be, néha pedig az adott témára írtam, és az ottani visszajelzések is hasznosak, bár ki kellett válogatnom, minek veszem hasznát és minek nem. Például egyszer az volt a feladat, hogy a heti előadásban tanult technikát alkalmazva (cselekmény-reflexió-cselekmény, valamint a szereplő valamit akar az elején, de nem azt éri el) írjon novellát az alábbi témában: a főszereplő helye az exe mellé szól zsúfolt repülőjáraton. Azt írtam, hogy Piroska helye a farkas mellé szól, csak persze Piroska már 50 éves, a farkas meg a Wolf nevű német cserediák, aki 16 éves korában megerőszakolta. A tanárunk egy csomó részt megdicsért, főleg az ilyen traumareakciókat (mondjuk ciki lenne, ha pszichoterapeutaként abban nem lennék jó), csak aztán kihúzta azt, amikor Piroska a parkon keresztül a nagymamájához igyekszik, mert ez túlságosan emlékeztet a Piroska és a farkas című mesére, és kiderült, hogy végig nem jött rá, hogy direkt. Az ilyennél tudom, hogy egyszerűen nem a buborékomban vagyok és ő pont nem célcsoportja az ilyesfajta humornak, és a Scriptorium írókörben mindenki azonnal vágta volna (az első mondatnál, amikor a Piroska nevű nő a fedélzeti poggyásztartóba gyömöszöli piros kapucnis Helly Hansen esőkabátját), hogy ez itt direkt a mese. 

Viszont kb minden beküldött írásomban kiderült, hogy csomó mindent nagyon túlmagyarázok és szájbarágok az olvasónak és azóta magamon is elkezdtem észrevenni, amikor csinálom, és ez máris hasznos. 

Ami magát a regényemet illeti, nem tudom, hogy áll - nyilván nem haladtam vele úgy, ahogy szerettem volna, viszont haladtam és nem hagytam abba, és még mindig ott tartok, hogy írom és meg is akarom írni és meg is fogom (ha nem jön közbe addig a világvége). A Kreativitás c. könyvben volt egy idézet, amiben azt mondja egy norvég írónő, aki az apjáról írt könyvet, hogy "kitartottam emellett a cél mellett, mert magamra nézve kötelező érvényűnek éreztem a feladatot" és pont ilyenem van. Úgy látom, ezt a regényt nem írja meg rajtam kívül más, és akkor nem tehetek mást, mint hogy megírom én, mert annyira idegesít, hogy nincs megírva. Ha több évbe telik, akkor több évbe, ez van. Amúgy terjedelemben a felénél tartok, de az nem jelent semmit, mert ki tudja, hányszor fogom még átírni. És még mindig az a koncepcióm, hogy igazat írok, mármint, nyilván az autofikcióban muszáj néha az ujjamból szopni dolgokat, mert mindenre nem emlékezhet az ember, hogy pont aznap meleg szél fújt vagy hűvös szél, de nem akarok direkt fikciót írni bele. Kíváncsi vagyok, meddig tartok ki ebben, kb mindenki szerint ez lehetetlen. Reméljük, megveszitek majd legalább hárman, mert nagy álmom, hogy a könyvfesztiválon dedikáljam. 

Apropó, világvége: azt mondta az Anita, amikor épp a világvégével traktáltam, hogy a nyafogás helyett inkább gondoljam át, milyen konkrét dolgot tehetek ezügyben. És gondoltam, hogy ez mekkora hülyeség, mert persze, mehetek klímatüntetésekre meg háborúellenes tüntetésekre, meg szortírozhatom a hulladékot, meg amúgy se vettem PET palackos üdítőt kb 8 éve, meg használt ruhát veszek, meg van itthon a norvég állam által javasolt most nem emlékszem, hány liter víz, ami elég egy családnak 3 napra, de ne vicceljünk már. Bunkert építeni nem tudok, rendes prepper a gyakorlati készségeim hiánya meg a lustaság miatt úgysem lesz belőlem, a világpolitikára hatni pedig csupán illúzió (bocsánat, biztosan amiatt lettem szkeptikus, hogy még a Fertő-partot se tudtuk megmenteni a NER-től, ne hallgassatok rám). És akkor rájöttem, hogy annyit tehetek, hogy jó fizikai állapotban leszek, mert az mindig jól jön, akármelyik fajta világvége lesz is - megmenteni nem fog, de jobbak az esélyeink, mintha beteg, nyamvadt, nyomi lennénk. A Last of us-ban is egy csomót kell futni meg elugrani a zombik elől meg átmászni kerítésen meg ilyesmi. Szóval most a nanbudo mellett edzeni járok edzőterembe, inspired by the apocalypse. Épp szünetet tartok, mert beállt a hátam meg fáj a torkom, haha.