A legfurább az volt Thaiföldön, hogy milyen hamar visszaváltoztam. Van ez a dolog, hogy Norvégiában ilyen normálisan, szakmaian, visszafogottan viselkedem, részben direkt, de leginkább automatikusan, szerintem a konformitás miatt van, itt mifelénk mindenki ugyanúgy viselkedik és szabálykövető és hyggelig (az kb a kellemes stílust jelenti), és az egész vibe úgy, ahogy van, a lazaság és a spontaneitás ellentéte. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz, mert nagyon kellemes, hogy soha egyszer sem semennyire sem kurvaanyázott még velem a pénztáros, és hogy az autósok megállnak a zebránál és betartják a sebességkorlátozást, és a legdurvább tanár is csak nagyon-nagyon lightosan szólogat be a gyerekeknek (a gyerekeim szerint persze az bullying, de ők még nem találkoztak Zsóka nénivel). És rendszeresen van olyan élményem, amikor kiderül, hogy túllőttem a célon, most derült ki például, hogy itt ciki takarítónőt tartani, de persze azért csomó embernek van, csak nem illik róla beszélni, olyan, mint a pszichoterápia :) na, én meg pont beszéltem róla, hogy mostanra arra jutottam, professzionális segítséget kérek, mert szégyenszemre sem szakmailag, sem emberileg nem vagyok alkalmas a lakás folyamatos tisztántartására (mert inkább álmodozom helyette, meg regényt írok, meg edzeni járok, meg elmegyek a gyerekeimmel trambulinparkba, meg dolgozom, meg kutatok, egyszerűen nem vagyok képes elég magasan tartani a prioritáslistámon a takarítást). Szóval van itt ez a folyamatos érzésem, hogy itt viselkedek, mert itt viselkedni kell. Furcsa módon a gyerekeim ugyanezt csinálják, a Lánynak konkrétan vannak ruhái, amiket nagyon szeret, de csak Magyarországon vesz fel, mert az itteni iskolában beszólnak rá, hogy túl színes vagy túl valamilyen, itt normcore HM-ben kell járni, itt nem táncolunk a moziban a végefőcímzene alatt, sőt, egyáltalán nem táncolunk józanul. Amikor Magyarországra megyünk, bele szokott telni pár napba, amíg visszaérek a valódi szelfembe, és spontánul beszélgetek és érzelemkifejezek, mindig van ez az érzés, a "jaa, már emlékszem, milyen szoktam lenni".
Thaiföldön még olyanabb szoktam lenni, mert az nyaralás, meg Koh Phanghanon, bár sokat változott, még mindig érezhető némi hippi vibe, és gondoltam, hogy jaj, vajon elég lesz-e egy hét arra, hogy tizenöt év kihagyás után újra felfedezzem a kagylófülbevalós, bikinifelsős, színes strandleplekben mezítláb a homokban bóklászó énemet, vagy az már amúgy is örök időkre elveszett a felnőtté válás és felelősségvállalás és mindezek miatt, és tudjátok, mi történt? Másfél nap alatt visszaváltoztam azzá. Olyan érzés, volt, mint az ilyen filmekben, amikor lehántanak egy gumiálarcot és alatta van a szereplő valódi arca, másfél nap alatt változtam át a szürkéskék tollkabátos szigorú nőből a kagylófülbevalóssá. A szigorúságot persze nem lehet teljesen levetkőzni, mert veszekedni kell a gyerekekkel, hogy kenjék be magukat szúnyogriasztóval és ne telefonozzanak a beachen, but still. És nem, nem a ruhákról van szó, fel tudok venni színes lepleket és azokban is visszafogott professzionalitással létezni, hanem, hogy a második napon már teljes természetességgel és önazonosan viseltem a színes lepleket. Képzeljétek, a szigorú és aggodalmaskodó és visszafogott középkorú nő álarca alatt egy ilyen színes leplekben a tengerparton táncoló lány vagyok, csak le kell húzni az álarcot. Nagyon jó érzés és legalább ugyanennyire szomorú.
Ami a norvég életet illeti, épp véget ért a Mattemaraton, ami egy szuper kezdeményezés, mindjárt elmondom, mi az, és ennek végén jutalmul a gyerekeimmel áthajóztunk a komppal Svédországba meg vissza, ami itt gyakorlatilag kötelező program és mindenki csinálja és már tök ciki volt nekem is meg nekik is, hogy még sose voltunk és mikor jön értünk az UDI (bevándorlási hivatal) fekete autóval és utasít ki az országból, mert nem integrálódtunk rendesen. Egy út 2,5 óra, a hajón az ember kajál meg shoppingol, mert a svéd árak olcsóbbak, plusz vámmentes is. Sokkal jobb volt, mint gondoltam, egy úszó étterem / pláza / játszótér, simán megérte. A büféebédhez korlátlan alkoholfogyasztás van, egyféle sörcsap és ugyanolyan csapból folyó fehér és vörösbor, magadnak csapolod, én gyerekkel voltam, így nem tudtam leinni magam gazdaságosan a sárga földig, de most már jobban értem, miért kompozgat ennyi norvég minden hétvégén fel-alá.
A Mattemaraton egy országos kampány, májusban tart egy hónapig, az ország összes általános iskolája részt vesz benne. Egy hónapig matekfeladatokat kell megoldani online ÉS mozogni, és a mozgást (bármilyen sport vagy túra) regisztrálni. Adott számú matekfeladat és 42 km-nek megfelelő mozgás (a rendszer átszámol mindenféle mozgást km-re) után kapsz egy lodd-ot, az egy sorsjegy. Összesen 5 loddot per fő lehet összegyűjteni egy hónap alatt. Csodálatos ötlet. Elmondom, mi a baj vele.
A lodd-dal semmit nem nyer maga a gyerek, aki gyűjtötte, és soha, sehol nem nézik, kinek van a legtöbb, a gyerekek semmilyen módon nem versenyeznek egymással, és nem kap semmilyen jutalmat vagy elismerést, aki több loddot gyűjt. A jutalmakat az osztályok között sorsolják ki, még sose nyertünk semmit (de egy másik hasonló izével már nyert a Lány osztálya mozilátogatást, szóval létező dolog). Ez nagyon igazságos és etikus így, hiszen a Lány barátnője, aki ADHD-s és diszkalkuliás (de nagyon cuki és bátor és talpraesett) és az anyukája Afrikából menekült és nem tud olvasni, nyilván sosem fog tudni annyit gyűjteni, mint az én gyerekeim, akik eleve nerd génekkel születtek és pluszban még akiket egyetemi tanár matematikusnéni tehetséggondoz online. Csodálatos gyakorlati példája annak, hogy mindenki képességei szerint hozza ki a legjobbat magából a közösség érdekében, és nem az egyén, hanem a közösség fontos. Egyetlen probléma van vele, hogy az általános iskolás gyerekeket ez szemmel láthatóan a világon semmilyen szinten nem motiválja. A Fiú osztálya (ált isk 3) még valamelyest igyekezett, meg ott a tanárok beígértek X lodd után egy közös fagyizást magánakcióban, a Lány osztálya (ált isk 6) már arra sem vette a fáradtságot, hogy regisztrálja a dolgokat, akárhogy és akárhányszor elmondták a tanárok, meg küldték a szülőknek az üzeneteket, hogy motiváljuk a gyereket. A Lány osztálya valamikor a harmadik héten úgy állt, hogy 15 loddot gyűjtöttek összesen (52 fő), abból 4-et a Lány.
Mivel az iskola üzengetett, hogy motiváljuk a gyereket, így nem fogtam vissza magam és motiváltam: 3 lodd után elmegyünk moziba választott filmre, 4 lodd után Sverigetur (a komp Svédországba). 5-re nem találtam ki semmit, mert tavaly a 4 is alig és nyögve jött csak össze, erre ezek idén annyira bemotiválódtak, hogy még a kampány vége előtt elértek 5-öt, így kaptak extra elkölthető zsebpénzt a komp vámmentes boltjaiba és arcade-gépeire. Az iskolában semmilyen elismerés nem járt nekik ezért, és semmilyen számonkérés sem volt azok felé, akik nem csináltak semmit egész hónapban. A norvégok szerint ennek van értelme, mert csak annak kell okosodni meg továbbtanulni, akinek ehhez kedve van és motivációt érez rá. Akinek meg nincs belső motivációja, annak nem kell. Ja, osztályzat sincs eleve általános iskolában.
Ez nagyon jól hangzik. Csakhát szemlátomást az általános iskola harmadikasok még nem tartanak itt fejben, hogy magukat motválják. Másrészt pedig a kíváncsiságkutatások szerint csak olyan dolgokra lesz az ember kíváncsi, amiről már tud valamit, azaz eleget. Nem leszel kíváncsi olyasmire, amiről semmit se tudsz (vagy ritkán), de ha megtanítod a gyereknek magyarórán a verseket, meg matekon a geomatriát, meg énekzenén a kottát (bocsánat, nem bírok napirendre térni afelett, hogy ezek még nem láttak kottát), akkor lesz olyan gyerek, aki kíváncsi lesz. Ha túl sok infót adsz át (mint Magyarországon), akkor nem lesz kíváncsi. Ha túl keveset (mint itt), akkor se. Továbbá ha egy közösségben a szellemi teljesítmény elismerése gyakorlatilag nemlétező, a max, amit kaphatsz, hogy strébernek csúfolnak miatta, az eléggé demotiváló azért. Szóval én arra voltam felkészülve, hogy anyaként majd, a magyar oktatási rendszert ellensúlyozandó, rengeteget kell dicsérnem a gyerekeimet, meg meg kell tanítanom őket úszni, főzni és sokat kell velük túrázni. Az iskolában meg megtanulnak olvasni meg számolni meg szolmizálni, meg a neurózist, hogy akármilyen okosak, az sose elég. Erre itt pont az ellenkezője megy, az iskolában van heti egy túranap, megtanulnak tüzet rakni és virslit grillezni, meg úszni meg biciklizni meg főzni (heti egy főzésóra van a Lányéknak az iskola tankonyhájában, a gyerekek főznek hármas csoportokban és meg is eszik), és nekem kell őket nyegtetni meg számonkérni meg motiválni meg matektanárt fogadni meg olvasásra kényszeríteni meg coacholni, hogy többet is kihozhatnak magukból, mint a puszta minimum.
Az álszent része a dolognak szerintem az, hogy szellemi teljesítményben nem ér kiemelkedni, sőt, ciki, mert azzal igazságtalanok lennénk a cuki kis diszkalkuliás lánykával, az nekem tök oké. De sportteljesítményben, ami ugyanúgy valamelyest öröklött képességeken alapul, viszont ér. Aki ügyesen kézilabdázik és gyorsan fut, az sztár. Azt bezzeg szabad. Nyilván ez a tökéletesen önző szempontom és semmi bajom se lenne ezzel, ha buta lennék és sportos, vagy ha legalább a gyerekeim buták lennének és sportosak, dehát pont az ellenkezője vagyunk mind. Arrrghh, most ezt az egészet igyekeztem ilyen higgadt tárgyilagossággal megírni, hogy ne tartsatok egy őrjöngő elitistának, sikerült? Dehát úgyis tudjátok, hogy az vagyok és valójában szétvet az ideg ezen a baromságon. Igen, sportokra is járatom őket, nyugi.