Feeling wrong 'cause the days are too long

Múlt hétvégén volt szentivánéji máglyagyújtás a kedvenc strandomon*, a gyerekek nem hajlandóak lefeküdni, és este tízkor nem látjuk rendesen a tévét, mert besüt a nap a szobába. Amúgy kb másfél évvel ezelőtt pár nap különbséggel alaposan kiosztottak a szociális médiában, hogy: 1. mindenben hibát találok a világ legjobb országában is, és rinyálok és a kákán is csomót keresek és van, akinek nem lehet a kedvére tenni, 2. a külföldre költözött magyarok nagy része kényszert érez, hogy az általa választott országot tökéletesnek fesse le mások előtt, persze nyilván elsősorban maga előtt, hogy megerősítse magában, hogy jól választott és ez néha egészen abszurd mértéket ölt, mint például esetemben. Szóval túl kritikus vagyok Norvégiával / abszurd módon pozitív vagyok Norvégiával. Az első kommenten kb negyed órát puffogtam (jó, hát az igaz, mindenhol fogok nyígni, akárhova tesztek, most is mindjárt nyígni fogok, hogy túl sokat süt a nap), a másodikon hetekig, és még mindig bármikor fel tudom húzni magam rajta. Méghogy én??! Akinek középső neve a "főleg nyafogás"? Hogy én, másokat és magamat becsapva pozitív színben tüntetem fel a választott országomat?? Az isten szerelmére, csak pár napja volt, hogy ötkor keltem, fájt a hátam, átrepültem fél Európát, és aztán azon örömködtem, hogy a napfényes Vestfold megye helyett a Nyugati óránál lehetek és sötét van, ne vicceljünk már. 

Tehát Szentivánkor, vagy hát a hozzá legközelebb eső hétvégén pluszmínusz egy-két nap, tüzet kell rakni. Nyáron általában tűzgyújtási tilalom van érvényben, de a szentivánéji máglya kivétel, mert azzal űzzük el a gonosz lelkeket. Sajnos a környezetemben élő norvégok ezt nem veszik igazán komolyan, én simán benne lennék abban, hogy virágkoszorúval a fejemen táncoljam körbe a tüzet ősi dalokat kántálva, vagy shakespeare-ileg szamárrá változzak meg ilyesmi (jó, a Midsommar-ben szereplő dolgokat nem mind vállalnám be). Ehelyett itt az a szokás, hogy kimegyünk a strandra, ahol a tradicionális norvég módját választjuk a kikapcsolódásnak: virslit grillezünk. A kedvenc strandomon a szervezők (a kemping pizzériájának görög tulajdonosai) egy boszorkányt is tesznek a máglya tetejére. Idén annyira fújt a szél, hogy a lángok nem értek fel a boszorkányig, legalábbis egy óra alatt nem, aztán hazajöttünk, mert meguntuk, de addigra már kisebb volt a tűz, szóval nem tudom, mi lett, elégett-e végül a boszorkány? És ha nem, az mit jelent? Ezért megkérdeztem a norvég kollégáimat ebédnél, mit jelent, ha nem ég el a boszorkány, kiderült, hogy még sosem hallottak arról, hogy a tüzet a gonosz lelkek elűzésére gyújtjuk, és fogalmuk sincs. Úgyhogy nem tudom, ez rossz jel-e a következő évre nézve (a híroldalakat elnézve egészen könnyű elhinni, hogy rossz jel), vagy inkább kifejezetten jó jel, hiszen a boszorkányok valójában okos nők voltak, akik ismerték a gyógyfüvek meg a sörfőzés titkát és macskát tartottak és már eleve mindig is hiba volt elégetni őket. 

Ez este tíz körül készült. Szóval itt nálunk, délen is hosszúak a nappalok, így júniusban éjfél körül sincs teljesen sötét, úgy hajnali 1-2 között van egy ilyen éjszakának nevezhető valami. Ez egyrészt gyönyörű, másrészt rémes, és teljesen irreálissá válik tőle az ember időérzéke és kibírhatatlan. A gyerekek nem hajlandóak lefeküdni este, hiszen sziporkáz a nap, és hiába húzzuk be a sötétítőt (a redőnyt itt valamiért nem ismerik), akkor is TUDOD, hogy odakint hétágra süt a nap, és nehezebb aludni úgy. Itt sosem tudsz a meleg, nyári estéken a teraszon csillagokat nézni, mert nem látszanak. Télen tudsz, de akkor mínusz tíz fok van, annyira nem kellemes a terasz. Ha fiatal lennék, én el nem tudom képzelni, az hogy megy, hogy este a randi után hazakísér a fiú, és csókolózunk meg pettingelünk a házunk előtt vagy egy kapualjban, tekintve, hogy minden ház fehér deszkaborításos családi ház, a kapualj eleve ismeretlen fogalom, és hétágra tűz a nap, reflektorfényben vagytok mindenütt. Eleve van ennek a sok világosságnak egy ilyen kényszerítő hatása, hogy az ember csináljon már valamit, aktív legyen, cselekedjen. A borderline betegem mesélte, és aztán fact-csekkoltam én is: késő tavasszal - kora nyáron több Norvégiában az öngyilkosság, mint a téli hónapokban, a csaj elmélete szerint azért, mert a depressziósok is úgy érzik, hogy tenniük kell valamit, nem ülhetnek tovább tétlenül szomorkodva. Nehéz nyugton maradni, a volt főbérlő nénink mesélte, hogy gyerekkorában simán kimentek éjfélkor halászni és hajnali háromkor megsütötték a halat. Gyönyörű és idegesítően természetellenes és van benne valami nyomasztó. Az alábbi képeket este fél 8 körül csináltam, ugyanott a kedvenc strandomon. 

Az évi napsütéses órák száma Sandefjordban 2720.94 óra, Budapesten 2040 óra, Sopronban 1800 óra. Érzésre ezt itt mindet elhasználtuk kb a múlt héten.

 

A nyertese a dolognak (az idei boszin kívül) az eper (képünkön), mert az szereti a sok-sok fényt, viszont nem szereti a túl sok esőt és a túl meleget, ezért a 25 fokos vestfoldi nyarak tökéletesek számára. Mindenki azt hiszi, viccelek, amikor a norvég eperföldekkel jövök, pedig az itt egy dolog, és esküszöm, hogy finomabb bármely nemzet eprénél. 

Napközben olyan a nyár, hogy amikor süt a nap, akkor nagyon erősen süt, világosabb, forróbb, érzésre is jobban éget és hamarabb le is ég az ember, mint Magyarországon. Kiugróan gyakori a melanóma miatti halálozás is (mondjuk nem igazán szűrik, szerintem amiatt is több). Nincs az a fajta napsütés, ami inkább aranyszínű, narancssárga, és simogatja a bőrödet, anélkül, hogy égetne. Így huszonöt fokban már megdöglünk a napon és szalmakalapban meg baseballsapkában járunk, miközben az utca túloldalán, az árnyékban meg lehet fagyni. Nincsenek annyira átmenetek, félárnyék, hajnalpír, és ez amúgy egy állandó érzésem itt, hogy minden sokkal kontrasztosabb. A borderline páciensek nem vágják meg magukat kicsit, hanem vagy semennyire, vagy nagyon mélyen. A fiúk - férfiak nem taperolnak le a villamoson és nem fütyülnek utánad az utcán (mármint oké, én öreg vagyok, de másnál sem láttam még), hanem vagy rendesek, vagy megerőszakolnak. Vagy a menő, kézilabdás lányok közé tartozol az iskolában, vagy a lúzerek közé, nincsenek köztes emberek. Vagy világos van, vagy sötét. Vagy meleg van, vagy hideg. 

Télen ugyanez van, csak fordítva, a téli napforduló körül kb délelőtt tíz és délután három között van világos. Azt hittem, az jobban fog zavarni, és azt hittem, a sok nyári világosságot meg imádni fogom, és egyáltalán nem így lett. Persze, zavar a tél, de az tök jó, hogy abban a pár órában, amikor világos van télen, akkor süt a nap és hó van és kék ég, nincs sohasem a februári, szürke Budapest szmogriadóval és a metrópótlón alvó hajléktalanokkal. Nincs annyi szürke, mert vagy fekete van, vagy fehér. Itt vagy van valami, vagy nincs (és nincs olyan, hogy "akár lehetne is" meg "talán nem volt, de el tudom képzelni, mi lett volna, ha lett volna"). Most így lenne kedvem belekezdeni egy esszébe az átmeneti térről** és hogy ez a végletesség és kontrasztosság a költőknek és álmodozóknak miért nem kedvez, de megússzátok, mert épp ráébredtem, hogy basszus, vacsorát kell csinálnom, már annyi az idő, hiába, hogy délután fél kettőnek látszik. 

Cím innen, a Cibo Matto-t amúgy onnan ismerem, hogy egyszer felléptek a Bronze-ban a Buffy, the vampire slayer-ben, és annyira megtetszett, hogy utánanéztem, kik azok. Sean Lennon is játszott benne, aki a John fia. 

* Amiről most megy a vita és tiltakozás, hogy privatizálják és letérkövezzék-e, izgi. 

** Az átmeneti tér a belső és a külső világ, valamint a valóság és a képzelet közötti határterületet jelenti. Lehetővé teszi a játékot, a kísérletezést, a művészeti alkotást. 

I do not do heels (oh and the climate ain't right)

Tehát a vibe az az, hogy Budapest, szerda este van, sötét, tizenegy körül, dobozos Soproni Démont lóbálok a kezemben és kortyolgatom menet közben a Bajcsy-Zsilinszky úton. Az előbb jöttünk ki a koncertről, meleg van, de nem az a hőség, mintha a sütőben lennél 180 fok légkeverésen, csak sima pántosruhás június, és az aktuális témáimmal traktálom Humant, amelyek ma este: 1. öregedés, 2. autofikció. Épp ott tartok, hogy az autofikcióban dokumentarista módon le kell-e írni a részleteket, ahogy azok a valóságban megtörténtek (mert én ezt szeretem csinálni), vagy a részletektől akár tökéletesen eltérve kell arra törekedni, hogy leírd magát a hangulatot, és ragaszkodom hozzá, hogy ha az ember le akarja írni ezt itt, akkor bele kell írni az előbbi Predator-pólós pasast, mert pont az olyasmi részletektől lesz meg a vibe.  

Azt is magyarázom, hogy ez itt maga a mennyország, mert sötét van, mert élet van az utcán és mert végtelen fajta sört lehet kapni a boltban este tizenegykor. Norvégiában este nyolc után nem vehetsz alkoholt, ráadásul ott ilyenkor még éjfélkor is világos van, pedig mi délen lakunk, északon még rosszabb. Itt Budapesten sötét van, magas, sokemeletes bérházak vannak, utcalámpák, neonreklámok, kerülgetnünk kell a szembejövő embereket, csodálatos. Nem, soha nem gondoltam volna, hogy azon fogok lelkesedni, hogy este sötét van, de a férjem is, aki múlt héten volt otthon könyvhéten, lelkesedett ugyanezen, szóval nem csak én vagyok őrült. Az előbb találtam ki, hogy szomjas vagyok, bementünk a Nemzeti Dohányboltba innivalóért, félre kellett állnunk az ajtóhoz vezető kis lépcsőn, mert pont kijött egy ilyen göthös, középkorú, kopaszra nyírt fickó, a kezében nagy, fekete szemeteszsákkal, "Predator" feliratú pólóban, kidobta a szemetet a bejárat melletti nagy kukába, úgy nézett ki, mint a Guy Ritchie filmekben a rosszarcú keleteurópai mellékszereplő, és ezért magyarázom, hogy bele kell írni a Predator-pólós fickót. Human szerint ha akarom, simán változtathatom a tényeket, mondjuk a pólófeliratát valami másra, ami még inkább hozza a keleteurópai nagyváros este tizenegykor-érzést, és adott esetben erősíti a hangulatot.

De nem jut eszembe jobb, úgyhogy meg kell elégednetek a Valósággal. 

A koncert az Cat Power Sings Dylan: The 1966 Royal Albert Hall Concert. Még januárban impulzusvásároltam jegyet, mert kiváló önismerettel tudtam, hogy júniusban a legszebb Vestfold megye, érik az eper, virágzik a bazsarózsa a teraszomon, világos van éjfélkor, strandokon fogunk hömbölögni, és gyűlölni fogom és európai nagyvároshangulat után fogok sírni. Valamint Niké egyszer, mintegy harminc évvel ezelőtt azt mondta: "az életnek az az értelme, hogy Kerekes koncertre menj a barátaiddal", és bár a Kerekest még mindig utálom, az alapvetésével egyetértek. Annyiba került a repjegy és a koncertjegy, mint egy fogtömés. Az elmúlt évben 4 db fogamat tömték be Norvégiában, ezért ebben mérem a dolgok árát. 

Aztán hozzáokoskodtam, hogy anyukámat magammal hozom visszafelé, aki ugyan képes egyedül repülni, de utál, és akkor nálunk lesz júniusban egy hétig. Tehát kivettem két nap szabit, felkeltem szerdán hajnali ötkor és elrepültem Ferihegyre ("na gyere fiam, igen, te vagy az utolsó, pont rád várunk már csak, oda szálljál szépen be" - mondta barátságos hangon a repülőtől az épületig szállító busz sofőrje a magyarul nyilvánvalóan mit sem értő, dubai üzletembernek), aztán vettem 24 órás Budapest-jegyet, elbékávéztam a lakásunkba. Ahol régi CD-ket pakolásztam, meg ráfújtam a hajamra a duty free-ben vásárolt Kerastase Curl Manifesto hullámfrissítő spray-t (február óta behullámosodott a hajam, a menopauzától van, tök durva). Nagy örömömre megtaláltam A Kert-kazettámat, csak sajnos a tokjában nem az volt, hanem egy Joni Mitchell-kazetta, hát kár, nem sok minden maradt fenn a Kert zenekartól, és úgy látszik, azt is elkevertem valahová. Cat Powert (Chan Marshallnak hívják igazából) eredetileg a Satisfaction-feldolgozásáról ismerem, amit talán még az L. küldött? mivel örök rajongója vagyok klasszikus férfizenék női coverjeinek. Mondjuk azok a kedvenceim, amik teljesen eltérnek az eredetitől és egy totál más szám a vége, mint a végtelenül szomorú Ane Brun: Big in Japan, meg Patricia Barber: Norwegian Wood-ja, ami meg mi a franc?? Cat Power ezt a Dylan koncertlemezt teljesen hűen követi, ezt tudom, mert ismerem ezt az albumot, a felénél Dylan elektromos gitárra vált 1966-ban és a közönségből fújolják és júdásnak nevezik. Cat Power csodálatosan lehozza ezt a váltást, az első számoknál tétova és szétszórt, a közönséget nézegeti meg félpercenként belekortyol a teásbögréjébe, amiben még benne a filter, és a Desolation row-nál (eredetiben is egy unalmas szám) már azon gondolkodom, hogy máris megfájdult a hátam az állástól és ezek a számok tulajdonképpen ugyanígy hangoztak spotify-on is, de aztán van az a rész, amikor a Tambourine man után előveszi a zenekart, és életre kel az egész és egy ponton már nem gondolkodom más dolgokon, mert koncertélmény. Cat Power különben leginkább zaklatottnak tűnik, nem megjátszásból, hanem igaziból, a felkonfokban is háborúról beszél meg a gyerekekről, akik ezt nem hallhatják, és ettől jobb lesz a koncert, a fiatal Bob Dylan eredeti koncertjében tuti nem volt ennyire fájdalmas az, hogy I'm one too many mornings and a thousand miles behind, de most az, imádom. 

A koncert előtt összefutunk Hannával, lila haja van, aztán ülünk az Akvárium Klub teraszán, próbálok a szívószálammal pár korty gintonikot találni a vizespohárnyi jégkocka között, és a kicsit túl hangos zenét túlkiabálva a regényemet magyarázom. Fehér, trikópántos ruhában vagyok, tegnapelőtt vettem a Sandefjord plázában, meg a fancy Sketchers memóriahabos fehér belelépős sportcipőmben, ami persze kitörte a lábamat már délelőtt, de jól beragtapaszoztam. A tumblr-es bolgár-orosz üvegfúvólány fülbevalói vannak rajtam és egy régi, fém karperec, amit a lakásban találtam délután, reggelre majd kiütéses lesz tőle a csuklóm a fémallergiám miatt, de nagyon szeretem koncerteken a karkötőt, ahogy fel-le csúszkál, amikor felemelt kézzel tapsolok. Ezért bevállalok egy kis kiütést. Human szerint az autofikcióban nem szükséges leírni, milyen ruha volt rajtad, de nekem az agyamra mentek a Shopaholic-könyvek, ezért ebből nem engedek sajnos. Arról beszélünk, hogy az emberek vajon mit szólnak ahhoz, ha írnak róluk. Mert szerintem az nem olyan egyszerű, hogy ha jót írnak róluk és nem rosszat, akkor oké. Nem ilyen egyszerű. Human azt mondja, vagyis asszem valójában valami mást mond, de én erre jutok belőle, hogy az emberek nem feltétlenül biztosan szeretik a saját élményeiket más által leírva olvasni, mert nem akarják átírni a fejükben lévő élményt, de mondjuk akkor max nem olvassák el, mármint a készülő regényemben szereplő népek, akik a soproni fiatalkoromban részt vettek. 

A kreativitásról beszélünk még csomót, hogy vannak azok az időszakok az alkotófolyamatban, amikor nincs meg, és miket lehet mégis tenni az érdekében, kell unatkozni, mert akkor aktiválódik az agyadban a default mode network, ami ugye elengedhetetlen, meg kellenek inspiráló élmények, zene, látvány, meg magyarázom a kognitív kontroll kikapcsolását, amire a könyvben a nő csomó dolgot kipróbált. Az az, hogy ne értékeld logikusan és okosan az alkotás alatt álló művedet, miközben alkotod, ugyanakkor azért időnként mégiscsak állj meg és nézz rá külső szemmel (jó, kivéve, ha Csontváry vagy, akinek megmondta az angyal, hogy a világ legjobb festője lesz, tehát nem kell a kognitív kontrollal bajlódnia). A Táncosnő fogalmazta meg ezt nekem régebben, és most mindjárt bemásolom ide nektek, tessék, reméljük, nem zavarja majd: "Amikor koreográfusnak tanultam, akkor abszolút az volt a hozzáállás, hogy teljes mértékben függetlenítsd magad alkotás közben a feltételezett befogadói elvárásoktól. Azt a nagyon bizonytalan képet ami az ember fejében él, próbáld minél pontosabban megközelíteni, legyen neked nagyon fontos és nagyon személyes." Erre a témára térünk vissza csomószor, már a koncert előtt az Erzsébet téren azt fejtegettem, hogy kell egy ember, aki inspirál, és az vajon a mentor vagy a múzsa vagy lehet-e ugyanaz a kettő, és aztán később valahogy a rutinokról beszélünk, meg hogy ha írsz, akkor sokat kell olvasni, hogy elöl legyenek az agyadban a szavad, mint nyáron a ruhásszekrényben a nyári ruhák, ne a hátsó sorból kelljen előrángatni, hogy várjál mintha lett volna egy zöld szoknyám. 

Amúgy pontosan erre valók az emberek. Nem pedig arra, hogy labdát dobáljunk egymásnak meg frizbigolfozzunk, mint a szabadidős sportokon alapuló norvég barátságmodellben. Arra, hogy megbeszéljük a világ dolgait meg a saját dolgainkat és ránézzünk több szempontból és azáltal jobban megértsük vagy inspirálódjunk belőle, és embereket labdázásra használni végtelen pazarlás. Arra való a kutya. 

A vibe még az is, hogy ülünk egy padon a rakparton a pesti oldalon, szemben a feketén hömpölyögő Duna meg a Margitsziget pár fénye, csillogva tükröződnek a fekete vízen az utcalámpák, meleg szél fúj, csend van és néptelen, mindjárt mennünk kell, mert már elég késő van és végtelen sokat gyalogoltunk, én dohányzom, amit csak keleteurópában szoktam, arany Davidoffot, bár már fekete dobozban árulják, és a hátfájásról beszélünk, hogy milyen gyakorlatokat érdemes végezni rá és hogyan építse be az ember a rendszeres gyógytornáját a szokásai közé.

És van az a rész, amikor sétálok egyedül hazafelé a teljesen kihalt, éjszakai Vörösvári úton, hallgatom a címben szereplő számot. A Szentlélek tér körül megnézem a lépésszámlálómat, nevetségesen keveset mutat, rájövök, hogy mert pont elmúlt éjfél és a tegnapit kell nézni, 15.9 km-t gyalogoltam és ezzel 1041,5 kcalt égettem el. Igen, ha pár évvel ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy valaha az életemben nekem örömöt fog okozni végiggyalogolni egyedül a Vörösvári úton éjféltájban (vagy bármilyen többsávos budapesti utcán bármilyen napszakban), egész biztosan pofán röhögöm. Feljövök a Flórián tér felé, lassítok, próbálom kitalálni, mivel foglalatoskodnak a Főkert kocsija körül láthatósági mellényben tétovázó munkásemberek, az egyik végül elkezdi nyírni a füvet a villamossínek között, a másik három még pakolász. Méghogy itt nem vágják le a füvet, dehát épp azt csinálják. 

Másnap meg beteszem a cigarettámat simítózáras tasakba és a konyhaszekrénybe (csak Magyarországon dohányzom, kb évi egy dobozzal) (és ha nincs zacskóban, annyi idő alatt kiszárad), áttöltöm a Kerastase Curl Manifesto hullámfrissitő spray-met 100 ml-es palackba, hogy fel lehessen vinni a gépre, gyorsan töltöm még kicsit a fülhallgatómat, bepakolom anyukám kisbőröndjébe a hungarikumokat (macaronok a Málnából és a hajfestékem, mert azt a színt nem lehet Norvégiában kapni) (mert az én kishátizsákomban nincs hely, nála meg van), bekenem a derekamat tigrisbalzsammal, elbékávézunk a reptérre. Átépítették a játszórészt az indulási oldalon, és megszűnt a Costa kávézó, ez van csütörtökön, aztán pénteken meg nem értem a reggeli meetingen, hogy hol vagyok és mit keresek itt. 

Will you feel better, better, better, will you feel anything at all

A legfurább az volt Thaiföldön, hogy milyen hamar visszaváltoztam. Van ez a dolog, hogy Norvégiában ilyen normálisan, szakmaian, visszafogottan viselkedem, részben direkt, de leginkább automatikusan, szerintem a konformitás miatt van, itt mifelénk mindenki ugyanúgy viselkedik és szabálykövető és hyggelig (az kb a kellemes stílust jelenti), és az egész vibe úgy, ahogy van, a lazaság és a spontaneitás ellentéte. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz, mert nagyon kellemes, hogy soha egyszer sem semennyire sem kurvaanyázott még velem a pénztáros, és hogy az autósok megállnak a zebránál és betartják a sebességkorlátozást, és a legdurvább tanár is csak nagyon-nagyon lightosan szólogat be a gyerekeknek (a gyerekeim szerint persze az bullying, de ők még nem találkoztak Zsóka nénivel). És rendszeresen van olyan élményem, amikor kiderül, hogy túllőttem a célon, most derült ki például, hogy itt ciki takarítónőt tartani, de persze azért csomó embernek van, csak nem illik róla beszélni, olyan, mint a pszichoterápia :) na, én meg pont beszéltem róla, hogy mostanra arra jutottam, professzionális segítséget kérek, mert szégyenszemre sem szakmailag, sem emberileg nem vagyok alkalmas a lakás folyamatos tisztántartására (mert inkább álmodozom helyette, meg regényt írok, meg edzeni járok, meg elmegyek a gyerekeimmel trambulinparkba, meg dolgozom, meg kutatok, egyszerűen nem vagyok képes elég magasan tartani a prioritáslistámon a takarítást). Szóval van itt ez a folyamatos érzésem, hogy itt viselkedek, mert itt viselkedni kell. Furcsa módon a gyerekeim ugyanezt csinálják, a Lánynak konkrétan vannak ruhái, amiket nagyon szeret, de csak Magyarországon vesz fel, mert az itteni iskolában beszólnak rá, hogy túl színes vagy túl valamilyen, itt normcore HM-ben kell járni, itt nem táncolunk a moziban a végefőcímzene alatt, sőt, egyáltalán nem táncolunk józanul. Amikor Magyarországra megyünk, bele szokott telni pár napba, amíg visszaérek a valódi szelfembe, és spontánul beszélgetek és érzelemkifejezek, mindig van ez az érzés, a "jaa, már emlékszem, milyen szoktam lenni". 

Thaiföldön még olyanabb szoktam lenni, mert az nyaralás, meg Koh Phanghanon, bár sokat változott, még mindig érezhető némi hippi vibe, és gondoltam, hogy jaj, vajon elég lesz-e egy hét arra, hogy tizenöt év kihagyás után újra felfedezzem a kagylófülbevalós, bikinifelsős, színes strandleplekben mezítláb a homokban bóklászó énemet, vagy az már amúgy is örök időkre elveszett a felnőtté válás és felelősségvállalás és mindezek miatt, és tudjátok, mi történt? Másfél nap alatt visszaváltoztam azzá. Olyan érzés, volt, mint az ilyen filmekben, amikor lehántanak egy gumiálarcot és alatta van a szereplő valódi arca, másfél nap alatt változtam át a szürkéskék tollkabátos szigorú nőből a kagylófülbevalóssá. A szigorúságot persze nem lehet teljesen levetkőzni, mert veszekedni kell a gyerekekkel, hogy kenjék be magukat szúnyogriasztóval és ne telefonozzanak a beachen, but still. És nem, nem a ruhákról van szó, fel tudok venni színes lepleket és azokban is visszafogott professzionalitással létezni, hanem, hogy a második napon már teljes természetességgel és önazonosan viseltem a színes lepleket. Képzeljétek, a szigorú és aggodalmaskodó és visszafogott középkorú nő álarca alatt egy ilyen színes leplekben a tengerparton táncoló lány vagyok, csak le kell húzni az álarcot. Nagyon jó érzés és legalább ugyanennyire szomorú. 

Ami a norvég életet illeti, épp véget ért a Mattemaraton, ami egy szuper kezdeményezés, mindjárt elmondom, mi az, és ennek végén jutalmul a gyerekeimmel áthajóztunk a komppal Svédországba meg vissza, ami itt gyakorlatilag kötelező program és mindenki csinálja és már tök ciki volt nekem is meg nekik is, hogy még sose voltunk és mikor jön értünk az UDI (bevándorlási hivatal) fekete autóval és utasít ki az országból, mert nem integrálódtunk rendesen. Egy út 2,5 óra, a hajón az ember kajál meg shoppingol, mert a svéd árak olcsóbbak, plusz vámmentes is. Sokkal jobb volt, mint gondoltam, egy úszó étterem / pláza / játszótér, simán megérte. A büféebédhez korlátlan alkoholfogyasztás van, egyféle sörcsap és ugyanolyan csapból folyó fehér és vörösbor, magadnak csapolod, én gyerekkel voltam, így nem tudtam leinni magam gazdaságosan a sárga földig, de most már jobban értem, miért kompozgat ennyi norvég minden hétvégén fel-alá.

A Mattemaraton egy országos kampány, májusban tart egy hónapig, az ország összes általános iskolája részt vesz benne. Egy hónapig matekfeladatokat kell megoldani online ÉS mozogni, és a mozgást (bármilyen sport vagy túra) regisztrálni. Adott számú matekfeladat és 42 km-nek megfelelő mozgás (a rendszer átszámol mindenféle mozgást km-re) után kapsz egy lodd-ot, az egy sorsjegy. Összesen 5 loddot per fő lehet összegyűjteni egy hónap alatt. Csodálatos ötlet. Elmondom, mi a baj vele - nyafogott. 

A lodd-dal semmit nem nyer maga a gyerek, aki gyűjtötte, és soha, sehol nem nézik, kinek van a legtöbb, a gyerekek semmilyen módon nem versenyeznek egymással, és nem kap semmilyen jutalmat vagy elismerést, aki több loddot gyűjt. A jutalmakat az osztályok között sorsolják ki, még sose nyertünk semmit (de egy másik hasonló izével már nyert a Lány osztálya mozilátogatást, szóval létező dolog). Ez nagyon igazságos és etikus így, hiszen a Lány barátnője, aki ADHD-s és diszkalkuliás (de nagyon cuki és bátor és talpraesett) és az anyukája Afrikából menekült és nem tud olvasni, nyilván sosem fog tudni annyit gyűjteni, mint az én gyerekeim, akik eleve nerd génekkel születtek és pluszban még akiket egyetemi tanár matematikusnéni tehetséggondoz online. Csodálatos gyakorlati példája annak, hogy mindenki képességei szerint hozza ki a legjobbat magából a közösség érdekében, és nem az egyén, hanem a közösség fontos. Egyetlen probléma van vele, hogy az általános iskolás gyerekeket ez szemmel láthatóan a világon semmilyen szinten nem motiválja. A Fiú osztálya (ált isk 3) még valamelyest igyekezett, meg ott a tanárok beígértek X lodd után egy közös fagyizást magánakcióban, a Lány osztálya (ált isk 6) már arra sem vette a fáradtságot, hogy regisztrálja a dolgokat, akárhogy és akárhányszor elmondták a tanárok, meg küldték a szülőknek az üzeneteket, hogy motiváljuk a gyereket. A Lány osztálya valamikor a harmadik héten úgy állt, hogy 15 loddot gyűjtöttek összesen (52 fő), abból 4-et a Lány. 

Mivel az iskola üzengetett, hogy motiváljuk a gyereket, így nem fogtam vissza magam és motiváltam: 3 lodd után elmegyünk moziba választott filmre, 4 lodd után Sverigetur (a komp Svédországba). 5-re nem találtam ki semmit, mert tavaly a 4 is alig és nyögve jött csak össze, erre ezek idén annyira bemotiválódtak, hogy még a kampány vége előtt elértek 5-öt, így kaptak extra elkölthető zsebpénzt a komp vámmentes boltjaiba és arcade-gépeire. Az iskolában semmilyen elismerés nem járt nekik ezért, és semmilyen számonkérés sem volt azok felé, akik nem csináltak semmit egész hónapban. A norvégok szerint ennek van értelme, mert csak annak kell okosodni meg továbbtanulni, akinek ehhez kedve van és motivációt érez rá. Akinek meg nincs belső motivációja, annak nem kell. Ja, osztályzat sincs eleve általános iskolában. 

Ez nagyon jól hangzik. Csakhát szemlátomást az általános iskola harmadikasok még nem tartanak itt fejben, hogy magukat motválják. Másrészt pedig a kíváncsiságkutatások szerint csak olyan dolgokra lesz az ember kíváncsi, amiről már tud valamit, azaz eleget. Nem leszel kíváncsi olyasmire, amiről semmit se tudsz (vagy ritkán), de ha megtanítod a gyereknek magyarórán a verseket, meg matekon a geometriát, meg énekzenén a kottát (bocsánat, nem bírok napirendre térni afelett, hogy ezek még nem láttak kottát), akkor lesz olyan gyerek, aki kíváncsi lesz. Ha túl sok infót adsz át (mint Magyarországon), akkor nem lesz kíváncsi. Ha túl keveset (mint itt), akkor se. Továbbá ha egy közösségben a szellemi teljesítmény elismerése gyakorlatilag nemlétező, a max, amit kaphatsz, hogy strébernek csúfolnak miatta, az eléggé demotiváló azért. Szóval én arra voltam felkészülve, hogy anyaként majd, a magyar oktatási rendszert ellensúlyozandó, rengeteget kell dicsérnem a gyerekeimet, meg meg kell tanítanom őket úszni, főzni és sokat kell velük túrázni. Az iskolában meg megtanulnak olvasni meg számolni meg szolmizálni, meg a neurózist, hogy akármilyen okosak, az sose elég. Erre itt pont az ellenkezője megy, az iskolában van heti egy túranap, megtanulnak tüzet rakni és virslit grillezni, meg úszni meg biciklizni meg főzni (heti egy főzésóra van a Lányéknak az iskola tankonyhájában, a gyerekek főznek hármas csoportokban és meg is eszik), és nekem kell őket nyegtetni meg számonkérni meg motiválni meg matektanárt fogadni meg olvasásra kényszeríteni meg coacholni, hogy többet is kihozhatnak magukból, mint a puszta minimum. 

Az álszent része a dolognak szerintem az, hogy szellemi teljesítményben nem ér kiemelkedni, sőt, ciki, mert azzal igazságtalanok lennénk a cuki kis diszkalkuliás lánykával, az nekem tök oké. De sportteljesítményben, ami ugyanúgy valamelyest öröklött képességeken alapul, viszont ér. Aki ügyesen kézilabdázik és gyorsan fut, az sztár. Azt bezzeg szabad. Nyilván ez a tökéletesen önző szempontom és semmi bajom se lenne ezzel, ha buta lennék és sportos, vagy ha legalább a gyerekeim buták lennének és sportosak, dehát pont az ellenkezője vagyunk mind. Arrrghh, most ezt az egészet igyekeztem ilyen higgadt tárgyilagossággal megírni, hogy ne tartsatok egy őrjöngő elitistának, sikerült? Dehát úgyis tudjátok, hogy az vagyok és valójában szétvet az ideg ezen a baromságon. Igen, sportokra is járatom őket, nyugi.