What doesn't kill me, better start fcking running

2023.03.12. 20:35 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Holnap lesz az első ügyeletem itt, behívós ügyelet, vagyis otthon vagyok és felhívhatnak telefonon gyógyszeres tanácsért az ápolók (gyakori) vagy behívhatnak személyesen is akut nehéz esetekhez (ritka, de előfordul). Szubakut osztályokról van szó, ahova új páciens nem érkezik ügyeleti időben, csak a bentfekvőkre kell ügyelni, azok viszont 6 különböző osztályon vannak három különböző városban. Ebből 3 drog- és alkoholosztály, amihez kevésbé értek és azt se tudom, hol vannak (de nyugalom, google maps). Izguljatok, hogy ne hívjanak be holnap éjjel a szomszéd városba személyesen, mivel szakadni fog a havaseső egész nap. Az ügyeletért elvileg jól fizetnek, vagyis van egy alap, nem túl sok pénz a készenlétért, de minden dologért, amit az ember csinál (telefonon szakért vagy odamegy) pluszban külön jár pénz. Én semmi pénzért nem szerettem volna vállalni, hogy éjszaka kirángassanak az ágyamból, és mindig is gyűlöltem az ügyeletnek minden formáját, de nem volt választásom sajnos. 

Egyébként munkafronton májustól a kórházunknak egy másik részlegén fogok dolgozni, másik épületben. Ez úgy történt, hogy épp rohadtul elegem volt a szakrendelőnkben uralkodó úgynevezett dinamikából, amikor a szomszéd fekvőbetegosztály vezetője leszólított a parkolóban, hogy kiírnak egy állást, nem akarom-e megpályázni. Ez egy hatágyas pszichoterápiás osztály, és a BET (basal exposure therapy) nevű módszerrel dolgoznak, amit két évig tanultam és nem tudom, szeretem-e vagy utálom. Így aztán megkérdeztem a Ji Kinget (sajnos csak online, mivel nincs nálam a könyv, Pesten van), és az jött ki, hogy beszéljek a Bölcs Emberrel. Gondolkodtam, ki lehet a bölcs ember, arra jutottam, hogy az öreg pszichológus, aki régen a főnököm volt, de már átment egy ideje arra az osztályra, így felhívtam, hogy milyen ott a hangulat. Azt mondta, meglepően szuper. Így aztán annak rendje és módja szerint állásinterjúztam és felvettek a parkoló túloldalán lévő épületbe, májusban kezdek. Kíváncsi leszek, szeretni fogom-e az új helyet vagy kiég az agyam egy hét alatt és sírva pályázok vissza. 

A trauma- és személyiségzavar szakrendelőben dolgoztam az elmúlt majdnem három évben (kisebb szünetekkel, amikor 1-12 hetekre ide-oda helyeztek), és az agyamra ment lassan. Önmagában traumatizált páciensekkel (a személyiségzavarosok 95%-a is traumatizált) beszélgetni évekig minden nap egész nap nem normális dolog, mert az ember szekunder traumát kap. Az az, hogy attól betegszel meg, hogy ugyan nem kellett átélned autóbalesetet meg nem hanyagolt el a heroinista anyád meg nem erőszakolt meg a nagyapád meg nem adott közre az amúgy vallási vezető apád a haverjainak, hogy kedvüket töltsék rajtad süldőlány korodban, hanem csak végig kellett hallgatnod ezeket a történeteket és attól egy idő után szorongani kezdesz meg rémálmaid lesznek. Van, aki nem hajlamos az ilyesmire, én sajnos az ideggyenge szeronintranszporter gént örökölhettem, mert képes vagyok még fiktív regényektől is szekunder PTSD-t kapni, Bodor Ádámot pl. tuti be kéne perelnem. Amúgy azt gondolnám, hogy itt a fejlett nyugaton bele van építve a rendszerbe valami szekuder traumatizációt megelőző módszer a dolgozók részére, Bálint-csoport, autogén tréning, táncterápiás workshop munkaidőben, dehát szó sincs ilyesmiről sajnos, kiírathatod magad betegállományba a háziorvosoddal, ha végképp kinyúltál. 

A másik baj, hogy a szakrendelőnkben hagyományosan két munkacsoport dolgozik, és mi a pszichológuslánnyal, később két pszichológuslánnyal voltunk a harmadik, extra team. Ennek végig volt egy ilyen sehova sem tartozás érzése, annak minden előnyével és hátrányával (senki se dumált bele mit csinálunk, de nem is segített). Mindehhez a mentalizációs terápiával dolgozó team még extra toxikus munkakörnyezetet is teremtett, de nem nyíltan, hanem a kedves, udvarias, norvég passzív-agresszív módon, aminél évekig azt érzed, hogy á, biztos én vagyok csak paranoid, pedig nem. Eh, rémes. Fél órás monológot tartottam a múltkor a Könyvesboltos Lánynak arról, hogy mennyire hiányzik nekem Magyarországról a nyílt gyűlölködés. Nyilván nem a gyűlölködés hiányzik, de azért az rettenetesen hiányzik, hogy lehessen tudni és ki lehessen mondani a dolgokat. Lényegesen nyugisabb munkakörnyezetet teremt Norvégiában, hogy nem ordítoznak egymással a nővérek a kezelőben és nem kurvaanyáznak egymás háta mögött a konyhában, ehelyett ha véletlenül a mentalizációs team által uralt, bár elvileg közös konyhában felejtesz egy kiskanalat, akkor tuti jön másnap egy nagyon kedves köremail, hogy kérjük, ezentúl mindenki ügyeljen arra, hogy az edényeit a mosogatógépbe helyezze, az utóbbi időben ugyanis gyakran előfordul, hogy használt, mosatlan evőeszközök hevernek szanaszét halomszámra. Vagy amikor norvég létükre látványosan nem értették a félig norvég, félig dán pszichológuscsaj beszédét (én értem). Néha odaültem hozzájuk ebédnél, hogy ne én legyek a duzzogó kismalac, mindig van valamilyen kétértelmű megjegyzésük a külföldi orvosokról (amit persze az ember csak akkor vonatkoztat magára, ha paranoiás), vagy pedig arra panaszkodnak, hogy a kórház nem fizeti a mentalizációs tanfolyamuk magasabb szintjeit, míg másoknak bezzeg fizet tanfolyamokat (például nekem, de nyilván nem rólam van szó és ezt csak akkor veszi magára az ember, ha paranoiás). Minden, velünk közös szakmai napon hirtelen más elfoglaltságuk akadt, minden közös szakmai egyeztetés elmaradt valahogy, sose akadt ezekre idő vagy alkalom. Soha egyetlen rossz szavuk sem volt hozzám, se a teamem más tagjaihoz, csak nagyon sok apró megjegyzés és köremail és félreértés, amit ne vegyünk magunkra. Nyilván nyíltan gyűlölködni sem jobb, de legalább, nem tudom. Átláthatóbb. 

De most mennem kell aludni. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása