Pumpkin spice

Az osloi egyetemen vagyok egy statisztika kurzuson, mennyire menő már. Most lett vége és az egyetemi büfében kávézom, mielőtt indulnom kell a vonatomra. Úgy kerültem ide, hogy van ugye a kis kutatásunk, ami egy pilot study (nagy kutatást előkészítő minikutatás) és egy fura és teljes mértékben szélhámosságnak tűnő traumaterápiás módszer hatékonyságát méri, és tökre úgy tűnik, hogy hatékony, és ezért a következő lépés az lenne, hogy egy randomizált, kontrollált kutatást (RCT, randomized controlled trial) csinál rá az ember, mert ezzel a fajtával lehet igazán megmérni bárminek is a hatásosságát. Azt jelenti, hogy a poszttraumás stressz zavaros betegeket véletlenszerűen osztjuk két csoportba, a fele banda a furcsa, új terápiát kapja, a másik fele meg valami régi fajtát, és aztán összehasonlítjuk a végén.

Egy kisvárosi szakrendelőben dolgozom, ahol normális körülmények között nem csinálnak RCT-ket, mert azokat egyetemi klinikákon szokás, viszont itt ketten a pszichológussal már megcsináltuk a pilot-ot, ismerjük a módszert, ismerjük a terepet, és a bergeni egyetem két professzorasszonya áll mögöttünk az elméleti tudással és statisztikai háttérrel. Így aztán most az a terv, hogy megcsináljuk az RCT-t itthon a sufniban nulla pénzből, ebben mondanom sem kell, hogy rengeteget segít keleteurópai neveltetésem, ahol sok kutatásban vettem részt és kevésre volt kiszignált pénz vagy idő. Meg amúgy is. Normális ember, mielőtt belevág egy projektbe, felméri, hogy a rendelkezésére állnak-e a projekt anyagi, fizikai és személyi feltételei, én meg belevágok, aztán majdcsak lesz valami, most írok regényt úgy, hogy nincs rá egyáltalán időm, nincs íróasztalom, nincs egy normális laptopom, és nem tudom, hogyan kell regényt írni. Majdcsak lesz valami. 

A pszichológus már öreg és sok kutatásban részt vett és okos, valamint optimista és lelkes, én meg harcedzett vagyok, gyakorlatias és szkeptikus, szóval remek kombináció. Tehát felhívott a pszichológus péntek délután negyed négykor, hogy a kórházunk honlapján (minek ment oda?) talált egy kurzust, ami az osloi egyetemen van és az RCT-k statisztikai háttere klinikusoknak, vagyis azoknak, akik nem a statisztikus, hanem orvos stb egyéb személyzet és RCT-n dolgozik, pont nekünk tervezték, menjek el rá, de ma négyig van a jelentkezési határidő, tehát 45 percem van kideríteni, ja és jövő szerdától 3 napos a tanfolyam, Osloban, ami tőlünk másfél óra vonattal. A kurzuskiírásban nem szerepelt a kurzus ára.  

Felhívtam a férjemet, neki oké-e, ha ezeken a napokon korábban megyek el és később érek haza, aztán felhívtam a közvetlen főnökömet, hogy ő mit gondol, azt mondta, hát végül is neki oké, de fel kell hívnia a nagyfőnökasszonyt, mert kórházunkat sújtó gazdasági nehézségek és megszorítások miatt senki nem mehet tanfolyamra anélkül, hogy azt nagyfőnökasszony személyesen engedélyezte volna. 

Aztán visszahívott és azt mondta: a nagyfőnökasszony szerint ez számomra nem szükséges tudás, mivel a statisztikát úgyis a bergeni egyetemen csinálják majd, és nem nekem kell, és akkor meg minek kell tudnom, hogy hogyan csinálják, amúgy meg nincs pénzünk. 

Mondtam, hogy de a norvég orvosi kamara szerint jogom van évi 10 ezer korona büdzsére a munkahelyemtől, amit kurzusra költhetek és idén nem költöttem kb semmit ebből. 

Mondta, hogy igen, de csak akkor, ha a munkavégzésemhez szorosan kapcsolódik a téma és kórházunk számára hasznos és releváns, szükséges tudás, ez pedig Nagyfőnökasszony megítélése szerint nem szükséges. 

Mondtam, hogy hm, így ránézve a tematikára, úgy tűnik, hogy az első és a harmadik nap nagyon is releváns (RCT-t fajtái, buktatói, tervezése, hiányzó adatok, együtt nem működő páciensek, egyéb gyakorlati problémák). A második nap valóban színtiszta statisztika. 

Mondta, hogy akkor írjak a szervezőknek és kérdezzem meg, lehet-e menni csak az első és a harmadik napra és hogy úgy olcsóbb-e és mennyibe kerül. 

Hát szerintem ez halál ciki, de oké, írtam (fél négykor) a szervezőknek, hogy Ezésez Géza vagyok és olcsóbb-e úgy. Visszaírtak (15.50-kor), hogy a kurzus ingyenes, de az komoly, hogy ma négyig lehet jelentkezni, azaz még tíz percig. 

Felhívtam a közvetlen főnökömet, azt mondta, oké. Nem hoztam szóba, hogy akkor ugye megyek mindhárom napra, hanem úgy értelmeztem, hogy ha ingyen van, akkor ez nyilvánvaló. Jelentkeztem a kurzusra 15.55-kor, átszerveztem a naptáramat, örültem. Nyilván fura, hogy boldog vagyok attól, hogy statisztika kurzusra ingázhatok be Osloba napi 3 órát vonattal, de az vagyok, még úgy is, hogy nem lesz időm Osloban mászkálni vagy emberekkel találkozni vagy mittudomén, múzeumba menni, csak hát már az is élmény, hogy metróra szállhatok és láthatok emeletes házat és pumpkin spice latte van az egyetemi büfében és vihetek elviteles sütit az új francia cukrászdából (not impressed és a gyerekeim sem). 

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy: sok évig Magyarországon dolgoztam az egészségügyben, ugyan menő helyen, de attól még nagyon is jól ismerem azt az érvelést, amikor nem engednek el kurzusra, mert 1. nincs rá pénz, és/vagy 2. szükség van rád az osztályon, mert egy orvos van és ha eltűnsz 3 napra, akkor egy se lesz. Ezekkel semmi bajom, reális érvek, vagy bele kell nyugodni, vagy ha az ember nagyon akarja azt a kurzust, akkor kifizeti maga (sokszor volt olyan is, hogy a felét fizettem én, a felét a munkahely, meg mindenféle felállás), és próbál a más osztályokon dolgozó kollégákkal boltolni, sírni, egyeztetni, szívességet kérni, hogy legyen helyettese és elmehessen. Oké. De akárhogyan erőltetem a memóriámat, én nem hiszem, hogy hallottam volna azt az érvelést, hogy "ez egy szükségtelen tudás". Pedig egyszer majdnem elmentem egy EEG-kurzusra, ami számomra végképp szükségtelen tudás (végül azért nem mentem, mert á, úgyse érteném). 

A norvégok ebben tök ügyesek, mármint abban, hogy ne tanuljanak meg szükségtelen dolgokat, hanem a szükségeseket tanulják meg. Volt az, amikor a pszichotikus osztályon volt kvíz-délután, és a pszichológusasszony utána mesélte nekem, hogy négyen voltak a csapatban, rajta kívül két nővértanuló, egy pszichotikus beteg, szakmáját tekintve edző, és arra a kérdésre, hogy "Ki írta a Rómeó és Júliát?", a nővértanulók beírták, hogy Winston Churchill, és csak azért nem az lett a végső válasz, mert a páciens tudta, hogy nem az. Ahhoz, hogy jó ápolónő legyél, tudnod kell injekciót beadni meg sebet kötözni meg felismerni az anafilaxiás sokk jeleit, és az, hogy ki írta a Rómeó és Júliát, az nem egy szükséges ismeret. Ezt amúgy elmeséltem egy másik pszichológuscsajnak, de nem jött ki jól a sztori, mert kiderült, hogy ő sem tudja, ki írta a Rómeó és Júliát (de legalább azt tudta, hogy nem Churchill). És az itteni ápolók iszonyú ügyesek a sebkezelésben meg minden ilyen praktikus dologban, ez igaz. Én nem tudok egy sebet összevarrni, de a citrátkört talán el tudom magyarázni, a többi millió felesleges dolgot meg úgyis azonnal elfelejtettem egyetemi éveim végeztével.

Az én esetem azért eggyel trükkösebb, mert egy kutatási projektben, még ha nem is én csinálom a statisztikát, azért nem árt, ha értem, miket beszél a statisztikus: mint amikor van autód, nem te javítod, de nem baj, ha érted, amit mond az autószerelő. Nyilván meg lehet csinálni anélkül is, de adott esetben lehet előnye. 

Meg hát egyébként is: nyilván szkeptikus vagyok a szükségtelen tudással kapcsolatban. Mármint, nem hiszek a létezésében. Nyilvánvalóan felesleges volt 1993-ban a Kitaibel Pálról elnevezett biológiai versenyre megtanulnom az Élet és tudomány szócikkét az avokádóról, amikor 1993-ban Magyarországon nem láttunk még avokádót és szó se volt róla, hogy valaha is fogunk, de aztán 1996-ban buszos, buszonalvós társasutazással kiutaztunk Párizsba két napra és bementünk a boltba és le volt árazva a fura zöld gyümölcs és akkor tök jól jött, hogy tudtam, mi az, és meghámozva, vagy magját eltávolítva, héjából kikanalazva fogyaszthatjuk. 

Meg egyszer volt egy közös beszélgetésünk egy pácienssel, aki már régóta jár a pszichológushoz, de velem most először találkozott gyógyszeres ügyben, egy fiatal, akinek a vallástörténet a hóbortja és az idő egy részében akkor is arról beszél, ha nem az a téma, ráadásul félig norvégul, félig angolul, és egy ponton, amikor a gyógyszereiről beszélgettünk, váratlanul hozzám fordult és megkérdezte, tudom-e, mi az a szkizma, és bár legalább 30 éve nem hallottam ezt a szót, megkérdeztem, hogy várjál, az az, amikor szétvált az ortodox meg a nem ortodox kereszténység? És láttam, hogy ezzel meg is alapoztam a terápiás kapcsolatot és bizalmat, mostantól komolyabban vesz. 

Ezek egyike sem fontos tudás, és ezek apróságok, és akkor ott van összehasonlítási alapnak a magyar oktatás, ahol a Lány (11) kortársai elméleti nyelvészeket megszégyenítő magasságokban tanulják a magyar nyelvtant és sírnak a doga előtt meg nem alszanak, és az avokádó meg a mássalhangzótörvények mellett azt is megtanulják, hogy akármilyen okosak is, sose lesznek elég okosak, és világéletükben attól kell majd félniük vagy szégyenkezniük, hogy nem elég okosak. A Lány most hatodikos a norvég iskolájában, első óta van ének-zene az órarendjükben, ezen youtube-videókat néznek/hallgatnak, amit a gyerekek választanak ki, annyi, hogy ne legyen benne káromkodás, és egyszer volt olyan, hogy fel kellett készülni egy előadóból kiscsoportos projekt formájában és azt prezentálni, de akkor is Michael Jacksont választották (valami listából lehetett), és soha életükben nem hallottak még a hangokról vagy hangjegyekről vagy jó, hogy Kodályról nem, de Mozartról se. Akit érdekel a zene, az mehet az ünnepélyeken játszó rezesbandába vagy különóraként zeneiskolába, és ott megtanulnak kottát olvasni, de aki nem zenész vagy hangmérnök, annak minek kellene tudnia arról, hogy miből van a zene? Anélkül is hallod. 

Mondanom sem kell, hogy ettől a pragmatikus és gyakorlatias hozzáállástól, bármennyire is tökre értem a hasznát, én a részemről kéthavonta idegbajt kapok, szerintem ez nem dicséretes minimalizmus, hanem felszínesség és sekélyesség és ignorancia, és teljesen érthetetlen számomra, hogyan maradhat fenn így egy társadalom. 

A statisztika kurzus amúgy pont olyan volt, mint amire számítottam: volt előadó, akinek 100%-át értettem, volt, akinek 50-et, és sosem tudnék olyanokat csinálni, hogy stratifikált randomizálás vagy többszörös imputáció, de ha a statisztikus majd ilyeneket mond, akkor fogok tudni okos arcot vágni. Külön dicséretes, hogy szükségtelen tudással is gazdagodtam, mégpedig, hogy az első (nem randomizált) klinikai vizsgálat leírását a Bibliában találjuk, Dávid könyvében, és a hús alapú versus növényi alapú étrendet hasonlította össze, szóval ebben a kontextusban elég szomorú, hogy 2500 évvel később sem tudunk egyértelmű választ adni a kérdésére. 

A Nyúl Éve (tldr)

Elmondom, mi volt 2023-ban, amíg még nem késő. Még nem szedtük le a karácsonyfát, úgyhogy még ér. 

A legjobb az volt, amikor a Lánnyal lementünk a boltba Párizsban, sima élelmiszerboltba, aztán meg a pékségbe, ahol látványos eclaire-ek voltak eperrel és vaníliakrémmel. A Lány azt mondta, ó, de jó lenne olyan süti, de biztos túl drága, én megnéztem az árát és azt mondtam, hát valójában pont annyiba kerül, mint egy kardamommebolle (norvég péksütemény), mire ő teljesen kiakadt, hogy JÉZUSOM ne emlegess itt ilyesmit, hallani sem bírom! úgyhogy megvettük a sütit, ettük hazafelé zacskóból a vacsorára szánt bagettet az utcán, és norvég ételek nevével ijesztgettük egymást. "Sjokoladekake!" "jézusom, hagyd abba!" "Pølsebrød!", majd a Lány véres komolysággal azt mondta: "De ugye tudod, hogy ezek után többé soha nem fogom megenni a nyomi norvég kenyeret." Bocsánat, Norvégiáról nagyon sok jót is tudunk mondani, a gasztronómia nem tartozik közéjük. 

A második legjobb az volt, amikor augusztusban Sopronban voltunk, ott van Brennbergbánya, ahol már mindenhol voltam, kivéve a Szálasi-bunkerben, mai nevén Breuer-vágat, amit tényleg Szálasi, az őrült náci építtetett magának, amikor az aranyvonattal Brennbergbányán volt szökésben. Ez egy mesterséges barlang, nem látogatható, mert a nácik elmúltával beköltöztek a védett, patkósorrú denevérek, és a geológusok szeizmográfjai, mert van itt vmi törésvonal. De évente négyszer a Nemzeti Park munkatársa kikulcsolja, és ekkor az Idegenvezető korlátozott létszámú (12 fő) túrát vezet benne. Ez egy több száz méter hosszú föld alatti folyosó és terem. Szóval láttam Facebookon még júniusban, hogy lesz a túra, írtam az Idegenvezetőnek, visszaírt, hogy már betelt, de nekem természetesen "betesz egy pótszéket", mivel emlékszik rám korábbi brennbergi kalandozásaimból, ahol az volt a deal, hogy ingyen körbevezet és bemutat embereknek, és cserébe megosztom vele a dokumentumokat és forrásokat és újságcikkeket, amiket találok, így is lett. Hát egyrészt iszonyat izgalmas volt a túra, de ebben nyilván fura nerd vagyok, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy Brennbergben emlékeznek rám és számon tartottak. 

A harmadik legjobb az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve nem fodrászhoz mentem az egyetlen gyerekmentes soproni szabadnapomon, hanem 20 km-t gyalogoltam az erdőben, ciklámenek és kelta halomsírok és minden volt, a Várhely még mindig a Föld szívcsakrája. 

Rövid verzió: 2023 első felében depressziós voltam, amiért Norvégiában kell élnem, aztán egy ponton váratlanul megint normális lettem (ez nagyjából a Ciklámen tanösvényen történt), egy másik ponton pedig rájöttem, hogy nem akarok még visszaköltözni (ez az itteni élelmiszerboltban történt az önkiszolgáló gumicukrospultnál decemberben.) 

 

A hosszú verzió hosszú: 

A januárt és a februárt azzal töltöttem, hogy a Jéghegyek Népét olvastam és vártam, hogy vége legyen, mármint mind a télnek, mind a sorozatnak. Februárban voltunk Sopronban, ott megvilágosodtam, hogy az a bajom Norvégiában, hogy nincs a helyeknek története (sem saját, hogy ne feleljek, erre a kőre léptem én, de Sopronhoz képest a történelmi korok szelleme is kevésbé van jelen), meg az, hogy az emberek nem viselkednek őszintén. Ezen az utóbbin egész évben idegesítettem magam, és még most is végtelenül bosszant és egy csomó helyzetben belefutottunk idén, mind szakmailag, mind emberileg, hogy mosolyognak rád és soha nem derül ki, mit gondolnak. Ennek nyilvánvaló előnyei is vannak, hogy senki nem kurvaanyáz hangosan, de számomra, keleteurópai neveltetésemből adódóan ez csak fura és kényelmetlen és rémes. Mindenki csinálja, minden szinten. A Fiút konkrétan ghostingolta az osztálytársa (7 éves), akit áthívtunk játszani, úgy tűnt, tök jól érzi magát, áthívtuk máskor is, mire azt mondta az anyja, sajnos most nem jó, mert rokonok jönnek látogatóba, aztán kiderült, hogy az osztályból egy másik kisfiút hívtak át magukhoz pont aznap, és egy még egyszer megismétlődött. Nekem nem tetszik, hogy ez az anyuka mosolyogva hazudik nekem, és az sem, hogy a hétéves gyerekének is már ezt tanítja, de tény, hogy itt mifelénk ez a szokás és ez egy kulturális különbség, amivel tanuljak meg együtt élni. A munkahelyemen hasonlóképpen, az ambulancián, ahol dolgoztam, a személyiségzavar-team járatja ezt csúcsra (mosolyognak, aztán lefelejtenek a levlistáról stb). Sopronban építettünk magaságyást és megnéztük a sógorom frissen nyílt kisállatboltját, amiben minden van botsáskától sisakos kaméleonig plusz patkány, kivéve béka, mert azt nem szereti.

Áprilisban is utaztunk, akkor Budapestre, azzal az volt a probléma, hogy kikértük hozzá a gyerekeket 4 napra az iskolából (elvileg évi 2 hétre kikérheted őket, ha van rá okod), amit először nem adtak meg, aztán fellebbeztem, és megadtak. Aztán becitáltak egy meetingre, mert ezzel együtt a Fiú 20 napot hiányzott a tanévben, és 20 napnál meeting keretében kell felmérni, jelentsenek-e a gyámügynek. Itt felöltöztem szépen norvégnak és mosolyogtunk a Fiúval, papírt lobogtattunk asztmás bronchitishajlamáról és elmeséltük, hogy a 4 napban, amíg keleteurópában hesszeltünk, végig vigyáztunk rá, hogy ne felejtsenek el a gyerekek norvégul, és elolvastuk kb. 8x az Aranyhaj és a 3 medvét norvégul. Így csak leírták, hogy anyuka majd legközelebb, ha nem tudja eldönteni, beteg-e a gyerek, akkor küldje be és majd az osztályfőnök eldönti, amiért máig haragszom (mert EL TUDOM DÖNTENI meg orvos is vagyok) (de szerintük azért nem tudom eldönteni, mert Norvégiában máshol van a határ és én ezt keleteurópaiként még nem tudhatom) (hogy félholtan is küldik a gyereket iskolába). Idén egy csomó ilyen esemény történt, amikor norvégok kedvesen, de lekezelően bántak velem, keleteurópai származásom miatt, és kapják be.

Április végén összefutottam a parkolóban a szomszédos pszichoterápiás osztály vezetőjével, aki megkérdezte, nem akarom-e megpályázni a náluk meghirdetett állást, holnap van a határidő. Ebédszünetben megkérdeztem a Ji Csinget (sajnos csak online, ami biztos égő, de maga a könyv Budapesten van), azt mondta, beszéljek a Bölcs Emberrel és az majd segít eldönteni a kérdést, és hogy Délnek tartani előnyös. Gondolkodtam, ki lehet a Bölcs Ember, arra jutottam, az öreg bergeni pszichológus, akivel régen együtt dolgoztunk, de ő már ezen az új helyen dolgozik, úgyhogy lementem hozzá és megkérdeztem. Azt mondta, jó a hangulat az osztályon. Megnéztem, az épületegyüttes déli részén fekszik. Szóval május 1-től ezen az új részlegen dolgozom, teljesen rendben van, főleg annak fényében, hogy a régi szakrendelő, ahonnan eljöttem, azóta több vezetőváltáson túl van, kizárólag a toxikus munkakörnyezetet teremtő személyiségzavar-team egységes, a többiek mind felmondtak vagy betegállomámyba mentek, szóval full süllyedő hajó, persze, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de szerencsére ezt már a partvonalról (= a parkoló túloldaláról) szemlélhetem. Szakmailag továbbá tök jól megy a kutatásunk, lassan, de biztosan, amiben az új, obskurus traumaterápiás módszert teszteljük, és csodával határos módon működni látszik, nagyon örülök, hogy véletlenül belekeveredtem ebbe is. 

Júniusban elmentünk Párizsba egy hosszú hétvégére. Úgy, hogy ezt kapták karácsonyra és szülinapra tőlünk a nagymamák, anyukám és anyósom, ők Magyarországról, mi innen repültünk és ott találkoztunk. Végtelenszer végtelen pénzbe került azért, mert a nyomorult munkahelyem nem bírta időben kinyögni, melyik hétvégén mehetek majd szabira, és mire kiderült, már sokkal drágább volt a repjegy. Valamint az is kiderült, hogy a végül kiszemelt hétvégén van Párizsban a Pride, amit amúgy ha valahol, akkor Párizsban biztos nagy élmény megnézni, de több százezer ember utazik oda csak ezért és mindenhol dugó van, ezért kitaláltam, hogy arra a szombatra menjünk el a városból. Disneylandbe. Most szerintem kétféle ember van, én az vagyok, aki nem megy önszántából Disneylandbe, de végül még egyforma családi pólókat is terveztem és nyomtattam, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Egyszer elmegy. Párizsban újfent kultúrsokkot kaptam, mint mostanában mindig, amikor elhagyom Norvégiát, most épp azon, hogy itt mennyire mindenféle és különleges ruhákban járnak az emberek, rengeteg könyvesbolt van és bennük egy csomó ember, aki könyveket nézeget és vásárol, és egy csomó pékség csodálatos péksütikkel és sütikkel, és uramisten, mit tettem az életemmel, amikor Sandefjordban telepedtem le. 

Közben sokszor fájt a mellem és az összes barátnőm volt már mammográfián, úgyhogy kitaláltam, hogy én is akarok, kiderült, hogy itt csak 50 felett van szűrés, de privátban elmehetsz, nem vészes az ára, viszont ahhoz is beutaló kell a háziorvostól (mert sugárterhelés). Írtam a rendszerben a háziorvosomnak, hogy 46 éves vagyok, fáj a mellem, mik a lehetőségek. Előjegyzett egy telefonbeszélgetésre. Elmondtam neki ugyanezt telefonon. Azt mondta, csak 50 felett van ingyenes szűrés. Mondtam, hogy semmi gond, utaljon privátba, nem probléma. Beutalt a kórházunk mell-ambulanciájára, hogy ők majd megítélik, hogy kell-e nekem mammográfia, beleírta a beutalóba, hogy a páciens rendkívül szorong/aggódik, valamint egy komplett vizsgálati státuszt, hogy nem tapintható hónalji nyirokcsomóm. Ezen felhúztam magam, mert 1. semennyire sem aggódtam, mert legrosszabb esetben megcsináltatom privátban Budapesten, csak az nyűg, meg amúgy se szokás a családunkban a mellrák és még szoptattam is csomót, ami véd, 2. telefonon nem tudod kitapintani a nyirokcsomóimat és ilyet leírni az csalás és hazugság. Legalább két éve nem találkoztam ezzel a dokival. Mi van, ha áttétes mellrákja van a betegnek hatalmas nyirokcsomókkal? Hogy van bátorsága ilyet csinálni?? Na mindegy, ezt elengedtem, mert közben volt a Fiú fogorvosával való kalandregényünk, aki szintén mindenfélét és az ellenkezőjét is leírt rólunk és inkább oda csoportosítottam az asszertivitásomat. Végül eljutottam mammográfiára, találtak csomót, vettek belőle biopsziát, jóindulató, happyend. 

Szóval az év első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, mi bajom van Norvégiával. Ez nem könnyű, mert ha beírod a google-be, hogy "miért szeretem Norvégiát", akkor kijön több ezer találat, de ha beírod, hogy "miért utálom Norvégiát", akkor egy se. De azért rájöttem sok dologra. Augusztusban meghívtak egy podcastbe, hogy beszéljek a gaslightingról (Magyarországon), ezért utánaolvastam, és rájöttem, hogy itt (Dél-)Norvégiában egy társadalmi szintű gaslighting elszenvedői vagyunk, szerintem és a PISA-eredmények szerint is az oktatási rendszerük RÉMES, a hazug háziorvosomnak örülnöm kell, mert egy csomó embernek egyáltalán nincs is háziorvosa a háziorvoshiány miatt, a pszichiátriai ellátásról országosan nem tudok nyilatkozni, de a számok szerint a mi megyénkben a legjobb és itt eléggé csapnivaló és én szégyellem magam, annyira szarul működik, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és a világ legboldogabb és legjobb országában élnénk, és minden kellemes (hyggelig), és ami nem, az majd magától az lesz (det ordner seg). 

Nyári szünetben 3 hétig voltunk Magyarországon, addigra már eleve elterveztem, hogy végre lehet panaszkodni, és bárki megkérdezi, hogy vagyok, soha nem fogom azt mondani, hogy jól (mert nem vagyok jól), és aztán egyszercsak jól lettem. Pontosan emlékszem, melyik napokon történt, fokozatosan egyszer csak már emlékeztem, ki vagyok én és miket szoktam mondani és hogyan viselkedem, amikor őszintén viselkedem, és nem mérlegelek minden szót és nem fogom vissza a nonverbális érzelemkifejezést még a szokásosnál is jobban. Fura. A norvég kollégáimmal volt egy nyári kerti party (sommerfest), volt egy kvíz, ahol nem jöttem rá egy darabig a megoldásra, és most decemberben mondja nevetve az egyik ápolónő, hogy emlékszik, mennyire ideges voltam attól. Dehát egyáltalán semennyire nem voltam ideges, csak van az, amikor az ember poénból túljátssza ("hogy nem a sátor a megoldás, jééézusom, nemár, el nem tudom képzelni, hogy akkor mi, az lehetetlen!!!" - de röhögve), és ezt ők idegességnek értelmezték. A háziorvos azt hitte, szorongok. A Fiú fogorvosa minden lehetséges módon értelmezte félre a reakcióinkat. Ebben az évben én megtanultam, hogy ha jót akarok magamnak, akkor itt nem viselkedem természetes módon, mert azzal csak a baj van. És Budapest rémes nyáron, szó se róla, és gecidrága minden és koszos, de azért nagyon jó volt természetesen viselkedni kicsit. 

Visszajöttünk, és augusztus végén azonnal elmentünk Kristiansand nevű norvég városba, ahol a Lánynak volt 3 napos kézilabda kupa, és ott gyorsan fel kellett pörgetnünk a semennyire sem önazonos viselkedést (hogy például úgy tegyünk, mint akit érdekel a kézilabda) (beleértve a Lányt is, mert őt érdekli a legkevésbé, csak azért járt, mert itt mindenki jár). Rémes volt. 

Szeptemberben elkezdtünk nanbudora járni; 4,5 órát arcfestettem az iskolai családi napon; véletlenül nálunk tartottuk a Fiú szülinapját; és munkába menet a dombon felfelé hosszasan a szemembe nézett egy macska, és akkor rájöttem, hogy innentől már felfelé megyünk. Amúgy nem volt semmi különös ősszel, csak szerintem attól, hogy fejben megírtam a listát, mi bajom van Norvégiával, valamelyest lenyugodtam és már nem kapok sokkot hetente, amikor a norvég főfőorvos úgy beszél velem, mint egy szomáliai óvodással, mert meg van győződve róla, hogy Bulgáriában, ahonnan én jövök, még nem láttak laptopot. A teljesen norvég, nálam idősebb jófej titkárnő meg azt mondja, ő csak akkor érzi, hogy él, amikor utazik. Nincs semmi baja Sandefjorddal meg szereti, de itt ő nem érzi, hogy él. Nem tudja, miért. Szerintem az őszinte érzelemkifejezés hiánya és az egyetemes emberi kultúra (beleértve art deco építészet és pisztáciás mille feuille) hiánya az ok, de ez csak az én elméletem. 

Felhívott decemberben Kolléga, pont bevásároltunk gumicukrot az önkiszolgáló boltból, mert az utolsó tanítási napra szünet előtt vinni kell egy db félliteres szénsavas üdítőt és egy zacskó önkiszolgálópultos gumicukrot a gyermekeknek az iskolába, és nem akarunk furák lenni és meghajolunk a kortársnyomás előtt. Többek között megkérdezte, nem jövök-e haza az ambulanciára dolgozni, most ő ott a főnök, és rájöttem, hogy hiába a gaslighting, minimalizmus, képmutatás és kötelező gumicukor, valójában nem mennék most haza, és azért nem, mert az visszafelé menés. Hiányozna a kutatásunk, a nanbudo, és a természeti környezet, és nem vágyom békávézni többé az életben, de nem csak az. Hanem az is, hogy ha hazaköltözünk, akkor utána már tuti nem költözünk máshova és bezárultak a lehetőségeink. Most meg arról beszélünk, hogy pár év múlva vagy hazaköltözünk, vagy Osloba költözünk, vagy veszük itt házat, vagy, amikor épp szétvet az ideg valamelyik norvég baromságon, akkor magyarázom a férjemnek, hogy válasszon egy szimpatikus országot a térképről, amelyik a következő lesz. Még tetszik, hogy nem lehet tudni, mi lesz, még nem akarom látni magam előtt az életem összes következő napját (főleg azokat nem, amiben metrópótló autóbusz szerepel). Meglátjuk.

Jövőre pedig írok egy vicces, illusztrált könyvet (norvégul), fitt leszek, és megtanulok royal icinggal díszített kis kekszeket sütni, ezek a világmegváltó terveim. De lehet, hogy a Lány fogja illusztrálni a könyvet, az még menőbb lenne. 

 

Fogorvos S1E2

Úgy érzem, tartozom a folytatással innen. 

Augusztusban Magyarországon voltunk, ekkor elvittem a Fiút a cuki budai magángyermekfogászatra. Addigra már elkezdtem kicsit kételkedni magamban, hogy most tényleg, mi van, ha én vagyok a hülye és mégis el kellett volna altatni, és most miattam fogorvosfóbiás lesz örök életére. Eddigre az eredeti hatból két lyukat betömött esküdt ellenségem, a norvég fogorvosnő, ez ingyen volt, a Fiú kapott előtte érzéstelenítő injekciót, amit utál, az egész egy óra hosszú volt, a Fiú a szuri után sírt kb. három percig, a többi részben rendkívül ügyesen együttműködött, aztán bosszúból három gumigyíkot vagy mit is zsebretett az ajándékos fiókból, de azért sajnáltam. 

A magyar fogorvosnál két időpontot kaptunk, a külsejében kicsit Aubrey Plazara, stílusában pedig Kolléga feleségére emlékeztető fogorvoscsaj közölte, hogy próbáljuk meg szuri nélkül, majd negyed óra alatt betömött két fogat végig vidám, kötetlen hangulatban. Az elején elmagyarázta a Fiúnak, hogy ha fáj, akkor emelje fel a bal kezét és akkor szünetet tart, a Fiú 3x emelte fel a kezét, egyszer, hogy letesztelje, tényleg működik-e, a másik két alkalommal pedig azért, mert ugyanaz a Bing epizód indult újra a falon lévő tévén ahelyett, hogy a következő epizódra ugrott volna a lejátszó (az egy ilyen nyuszis mese), a kezelés végén pedig hátranézett rám és azt mondta: "Anyi, ez nagyon jó volt!!". A második alkalommal hasonlóképp, csak akkor kb huszonöt perc volt, mert nagyobb volt a lyuk. 

Ezután visszajöttünk Norvégiába, és mentünk a következő kötelező kontrollra kedvenc norvég fogorvosnőnkhöz. Ehhez kivettem szabadnapot és felöltöztem normálisan: időközben további megfigyeléseket végeztem és tökéletesítettem a "vestfoldi anyuka, aki amúgy orvos"-külsőmet, H&M business casual szett betűrt  inggel és kardigánnal, unalmas színekkel (kék, szürke, bézs), valamint világoskék pehely pufidzseki és sportcipő, diszkrét smink, nem-Duchenne-mosoly. So not me. De tényleg csináltam a mosolyt tudatosan. A nőnek annyit mondtam, hogy pár fogat megcsináltattunk időközben privátban. Nem mondtam meg, hogy hol, mert a norvégok általában gyanakvóak a külföldi orvostudománnyal szemben, és nem akartam magunkat rossz színben feltüntetni azzal, hogy keleteurópai sarlatánokhoz hurcolom az ártatlan gyermeket. (De komolyan, bármelyik betegem dokumentációjában külön kiemelik, ha valamelyik diagnózisát külföldön kapta, a "külföldön bipoláris zavar diagnózist kapott", azt úgy kell érteni, hogy akkor vagy az, vagy nem, ki tudja.). Az volt a tervem, hogy ha kérdezi, hogy hol csináltattuk meg a fogát, akkor több körben úgy fogok tenni, mintha nem érteném a kérdést, és azt mondom, hogy "hát kettőt felül, kettőt alul", meg hogy "melyik fogorvosnál? Mariának hívták azt hiszem", meg hogy "melyik utcában?" - és megmondom az amúgy teljesen nemzetközi hangzású utcanevet, hogy feltűnő módon vallatnia kelljen, ha országot akar hallani, de erre nem került sor. Beérte a meglepődéssel, hogy akkor neki ma semmit nem kell csinálnia. A Fiú foga azóta nem romlott tovább, úgyhogy most nincs vele további teendő, és a Fiú még teljesen magától elmesélte neki az Újéletkezdő Versenyünket, ami egy zsetonrendszer és a fogmosás is ér benne pontot.  A fogorvosnő végig kellemes modorban elképesztően leereszkedő volt, a mosolyogva azt mondja, hogy "úgy látszik, akkor talán végre ennyi idő után sikerült közös nevezőre jutnunk, anyuka, így most nem látom szükségét további intézkedésnek" - stílusban (mármint, hogy nem jelent a gyámügynek). Mégis csak képzeletben vágtam pofán, és a valóságban udvariasan, bár kissé értetlenül mosolyogtam, mintha nem is érteném, miről beszélne, hiszen sose voltunk külön nevezőn, vagy? Nem volt túl jó élmény az egész, azért, mert megerőltető volt és fárasztó és jobb dolgot is el tudok képzelni a szabadnapomon. 

Pár nappal később kikértem a dokumentációnkat, mert már érdekel, miket ír rólunk a nő, mivel minden alkalommal ír valamit az aktuális érzelmi állapotomról. Most azt írta, "az anya elégedettnek tűnik". Hát oké. Sajnos a recepciós csaj a teljes dokumentációt kinyomtatta, a korábbiakat is, és csak így belelapoztam a régiekbe, nem tudom, miért, és megláttam, amikor két évvel ezelőtt a Fiú a (norvég) óvodában arccal lefejelt egy biciklit és letörött az a két első foga, ami már eleve le volt törve (mert másfél éves korában beleharapott egy lépcsőfokba) (ő ilyen). Az ovis baleset délutánján (2021-ben) elvittem ügyeletre, mert nagyon fel volt dagadva a szája, de nem törött el semmije, és az ügyeletes orvos azt mondta, hát, tejfog, ez van, majd nő helyette másik. De azért a biztonság kedvéért a férjem a rákövetkező héten elvitte az iskolafogászatra, ahol a szokásos kedvenc nőnk is megvizsgálta, és leírta a fogak státuszát, meg hogy "nem tűnik úgy, hogy apuka különösen törődne a dologgal". 

Ezen a ponton sok napig káromkodtam magyarul, ami csökkenti a stresszt és a fájdalomérzékelésre is hat, mint az közismert, meg mérgemben lestalkoltam a nőt az interneten, szóval most már tudom, amit eddig is tudtam, hogy igazi egyennorvég, itt nőtt fel és járt egyetemre, május 17-én népviseletben zászlóval fotózkodik, a többi napon túrázik, sífut és vitorláz (utóbbi sztem csak a nyugati és déli megyékben kötelező), meg a szülői munkaközösség tagja. Ez mind haszontalan információ, de ismerd meg az ellenséged. Bevallom, legszívesebben megátkoztam volna, mint ahogy Göri fogorvos excsaja engem anno, de nem tudom, hogy kell. Gondolkodtam azon is, tegyek-e panaszt, mert ez már az, amiért panaszt tennék a jegyzőnél, csak hát szerintem két évvel később panaszt tenni kicsit fura lenne, ezért végül nem tettem. 

Mármint azért húztam fel magam és szeretnék panaszt tenni, mert a nő számos alkalommal leírja a kísérő szülő érzelmi állapotát, és már önmagában az is meglepő, hogy egy fogorvosnak ez feladata, de ráadásul még teljesen rosszul is értelmezi. Mi ugyanis nem nemtörődöm szülők vagyunk, hanem pont, hogy egyenesen túlaggódó szülők, akik az oviból a baleset napján egyből az ügyeletre rohannak, és pont a férjem a fizikai balesetek terén túlaggódó (enyém a betegségek), szóval róla leírni, hogy nem érdekelte a kitörött fog, az aljas tévedés.

Természetesen ez nem róható fel a fogorvoscsajnak, hiszen az érzelemkifejezésben jelentős kulturális különbségek léteznek, mi például keleteurópában, ha nem vagyunk beszívva vagy Jehova tanúi, akkor nem mosolygunk folyamatosan ok nélkül. A fogorvosnő érthető módon iszonyat profi a fogászat terén, azonban a transzkulturális mentalizáció terén hogyan is lehetne az, hiszen még nekem, keleteurópai gyökerekkel, 21 év pszichiátriai és pszichoterápiás tapasztalattal és idén 38 év ismeretséggel a hátam mögött is nehezemre esik olykor értelmezni a férjem arckifejezéseit. Ugyanakkor úgy gondolom, az ilyesmi félreértésekhez vezethet, így, ha kisvárosunk iskolafogászata ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek fogán kívül a kísérő érzelmi állapotairól is leírást adjon, akkor érdemes lenne valamilyen továbbképzésen részt venniük ehhez, különös tekintettel a kulturális különbségekre, tekintve, hogy kisvárosunkban a helyi festékgyár miatt eleve sok a külföldi vendégmunkás, plusz még a szomáliaiak, a lengyel kontingens, meg a csomó új ukrán, akiknek lehetnek gyerekei és azoknak fogaik. Valami ilyesmit. Szóval mostantól szemmel tartom a nőt, mindig kikérem a dokumentációnkat (mondjuk most már tudja, szóval tudja, hogy vissza kell fognia a bitchinget), és az első rossz mozdulatánál írok panaszt. 

Tehát összességében hepiend, legközelebb csak 2024 május 8-án kell mennünk, szóval addig más témákon kell idegeskednem. 

Take it easy, baby, take it as it comes

Gyerekszülinapról lesz szó. De előtte még elmesélem, hogy amióta ideköltöztünk, már meghívtam magunkhoz párszor látogatóba embereket - főleg magyarokat, a keleteurópai kollégáimat, meg a bolgár Tüdőgyógyászt, akivel együtt jártam anno nyelvtanfolyamra - de norvégokat nem igazán merek meghívni. Az egyetlen két norvég, aki eddig bejött a lakásba, a Főbérlő Néni volt, aztán pedig egyszer a Fiú volt óvónénije (az az elméletem, hogy az óvodai dolgozók rendetlenségtűrése a normál népesség feletti). Különben ezt nem is vettem észre, amíg a Táncoslány rá nem mutatott, hogy a norvég anyukákat nem merem magamhoz meghívni egy kávéra sem, mert majd mit szólnak a kicsi és rendetlen lakásunkhoz és össze nem illő bögréinkhez és poros képkereteinkhez, vagy mittudomén, miről felejtem el épp aznap letörölni a port, meg egyébként sem tudom, hogyan kell itt viselkedni vendéglátóként, miközben pedig őt (a Táncoslányt) simán és minden aggodalom nélkül meghívom, hogy látogasson meg és lakjon itt pár napig, úgy, hogy kb. kétszer találkoztam vele életemben. Ez ilyen bevándorlóizé is nálam biztos, de egyébként kisvárosunk messze földön híres az interiőrdizájn-mániájáról, a helyi krimiírónk regényében a főhősnő is lakberendezési tanácsadó, szóval nagy a nyomás, én meg lusta, figyelemzavaros nárcisztikus vagyok, aki nem veszi észre a pormacskát a kanapé alatt, de ha észreveszi is, nem érzi feladatának, és akinek nem engedelmeskednek a tárgyak, hanem minden vízszintes felületen összegyűlnek és sose ott vannak, ahol lenniük kéne. 

Meg különben is lakásban lakunk, nem házban, így eszembe sem jutott volna soha életemben bármilyen gyerekszülinapot magunkhoz szervezni. Itt az a szokás, hogy az ember kibéreli pontosan két órára a helyi játszóház vagy trambulinpark szülinapi termét, az összes fiút (vagy lányt) meg kell hívni az osztályból, kapnak vagy pizzát, vagy hotdogot, és a halhatatlan klasszikust, a norvég, porból készült, téglalap alakú csokoládétortát, kb. egy óra játszás vagy ugrálás, egy óra kajálás, majd anya/apa kifizet a helynek 100-150 ezer forintnak megfelelő összeget, és ennyi. Le is foglaltam a Fiú szülinapjára a kedvenc helyét már vagy két hónappal ezelőtt, ami egy arcade-játékokkal teli gyerek-junior-gamer hely, a szomszéd városban van, ami fél óra tőlünk kocsival, és a tökéletes helyszín a kis Fiú hetedik szülinapjára. Kinyomtattam és kiküldtem a meghívókat, beírtam az osztály Facebook-csoportjába, kedden felhívtam a helyet, hogy akkor tuti él a foglalásunk, és csütörtökön felhívtam őket, hogy bocsi, lesz még egy plusz gyerek, mert a Lány legjobb barátnőjét is hozzuk. Csütörtök délután megsütöttem a kötelező instant csokoládétortát szórócukorral, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. Péntek délután elkéredzkedtem kicsit korábban a melóból, hogy odaérjünk, hazamentem, bepakoltuk az autóba a családot, a Lány barátnőjét és a csokitortát, és elmentünk a helyre, ami zárva volt. 

Ki volt téve rá egy kézzel írt papírcetli, hogy "további értesítésig zárva". A telefont nem vették fel. Bekukucskálva az üvegajtón, a játékgépek ki voltak kapcsolva, a jégkásagépek még szépen forogtak. Ott álltunk az utcán péntek délután fél ötkor 11 db hétéves kisfiúval (akikből a Fiú a szülinapos) és két tízéves kislánnyal, a zárt ajtó előtt. Ez egy franchise, felhívtam a trondheimi üzletüket, hátha tudnak valamit, nem tudtak. A szomszédos pláza biztonsági őre azt mondta, kb. ma délig nyitva voltak, aztán hirtelen bezártak, többet nem tud. 

Itt végiggondoltam, mi legyen, körbe lehetne hívogatni a szokásos játszóházakat és trambulinparkokat, hogy tudnak-e hosztolni egy szülinapot kajával együtt negyed órán belül, de valószínúleg nem, vagy elmehetünk valami játszótérre, de nincs nálunk semmi, csak egy torta, vagy lefújhatjuk az egészet és mindenki szomorúan hazamegy, így aztán meghívtam mindenkit hozzánk. A Fiú persze először majdnem sírt, de amikor megtudta, hogy az összes osztálytársa feljön hozzánk és videójátékozhatnak, máris boldog volt. A szülők zokszó nélkül beültették a gyerekeket a kocsiba, hogy akkor most fél órát visszaautózzanak Sandefjordba, csak a mogorva közelkeleti apuka volt mogorva, de ő mindig ilyen. A lakásunkban ugyanis kivételesen rend volt, mert a Lány barátnője délután indulás előtt feljött hozzánk, és ezért a Lány (és a férjem) rendet rakott, így nem voltak szennyes ruhák a kanapén és legók és popcorn a nappali szőnyegén, és a melltartóm sem szokott helyén, a mosógép tetején hömbölgött. Hazafeléúton, miközben a megengedett sebességgel vezettem az autópályán, a férjem rendelt pizzákat és üdítőt a pizzériából, amikor hazaértünk, pedig leugrott a kisboltba chipsért, papírtányérért-pohárért és a kötelező ajándék gumicukorért, amit a vendéggyerekek távozáskor kapnak minden normális gyerekszülinapon. 

A felnőttek nagy része hazament és két óra múlva jöttek vissza, akik maradtak, azok hüledeztek, milyen rend van nálunk így, hogy bejelentés nélkül jönnek fel, megdicsérték a paradicsomot a teraszon (az mondjuk tényleg elég menő), és megdicsérték döbbenetes lélekjelenlétünket. A mogorva közelkeleti apuka is békésen csillelt kávéjával a teraszon a nyugágyban. Két anyuka is megkérdezte, segítsen-e valamit, elmenjen-e boltba vagy ilyesmi, de addigra már leküldtem a férjemet. Volt szülinapi lufi, mert a Fiúnak igazából már kedden volt a szülinapja és akkor reggel lufival ébresztettük. Volt sonkás pizza, és sonka nélküli pizza a muszlim gyerekeknek, és gyorsan csináltam hotdogot Petikének és a saját fiamnak, akik nem szeretik a pizzát (mindig van itthon virsli és hotdogkenyér, szerintem anélkül már kiutasítottak volna az országból). Volt standard csokitorta, Danika pedig, aki nem szeret semmit, ami csokis, kapott vaníliás és fahéjas koszorút (mert pont ma hoztam a pékségből maradékostáskát, amiben volt egy csomó vaníliás koszorú, amit mi amúgy utálunk, de most jó hasznát vettük). Mivel nincs 12 székünk (van 5 egyforma, 1 összecsukható, és még két másik, ami lapra szerelve van a padláson, mert nem volt kedvünk még összerakni), ezért behoztuk a kerti padot a teraszról, amin elfért 5 db hétéves. A Lány és a barátnője csipsszel és Fantával elvonultak a kisszobába robloxozni, de amikor megkértem a Lányt, hogy kicsit segítsen, akkor jött és segített is. A hétéves kisfiúk összevissza nyüzsögtek, videójátékoztak mindenféle konzolokkal (szerencsére abból nincs hiány), nem vesztek össze azon, hogy ki játszik és ki nézi, játszottak műanyag dínókkal, plüssökkel, pokémonokkal, legóval, papír minecraft-kártyákkal, és páran kicsit ugráltak a társasház közös kertjében a trambulinon is. Kicsomagoltuk az ajándékokat, mindenki 50 koronát adott, néhányak százat (idén még nem volt szülői, úgyhogy még nem szavaztunk az idei összegről), a mogorva közelkeleti apuka cuki kisfia pedig egy nagy játékpuskát, ami szivacslabdákat lő ki, és a lakásban nem engedem használni. Hangosak voltak és izgágák, de a két óra leforgása alatt egyszer sem verekedtek össze, sem játékból, sem komolyan. Amikor kellett jönni énekelni a norvég szülinapi dalt, szünetet tartottak a játékban és jöttek énekelni (nem elsőre, de jöttek). A kisboltban nem volt az ajándék gumicukrok átadására szolgáló sok kis papírzacskó, ezért papírpohárban kapták meg a gumicukrot, nem panaszkodtak. A Fiú tök élvezte, hogy itt vannak az osztálytársai, mindent megmutogatott és vidáman bandázott. A lakás persze nem úgy nézett ki utána, mint előtte, de semmilyen anyagi kár vagy személyi sérülés nem történt, csak kétszer borult ki üdítő, de csak az asztalterítőre meg a kerti pad párnájára, ami már úgyis koszos volt. A jelenlévő, vagy a gyerekekért jövő szülők együttérzésüket fejezték ki a fiaskó miatt, de inkább le voltak nyűgözve, hogy milyen flottuk leszerveztünk egy szülinapi partit 13 főre, fél óra alatt, az autóból.

Különben meggyőződésem, hogy ez a magyar virtus, a pannon lelemény, hogy hozzá vagyunk edződve a váratlan mostoha körülményekhez, és minden munkahelyemen mindig mindent tető alá hoztunk, akkor is, amikor elment az áram, elromlott a lift, tíz mentő jött egy ügyeletben, és önkezemmel kellett színesfénymásolni és kis kockákra vágni a Wisconsin Kártyaszortírozási Tesztet. Az unokatesóm szakács, Magyarországon és Bergenben is volt az, és azt mondta, nagyon nehezen szokta meg, hogy Norvégiában, ha a beszállító nem hozza az ígért brokkolit, akkor egyszerűen nem csinálják meg az étlapon lévő brokkolis ételeket, míg Magyarországon ahhoz szokott, hogy este háromnegyed tizenegykor kiderül a 13. kerületben, hogy nincs brokkoli, akkor tizenegyre szerzel. 

De lehet, hogy ez hülyeség, és csak simán nyomás alatt profi partiszervezők vagyunk, csak eddig nem tudtuk. 

Aztán este nyolckor, amikor már mindenki elment és a jól megérdemelt maradék Sprite-ot kortyolgattam (vodkával), vettem észre, hogy a Helyről délután fél kettőkor írtak nekem egy kétmondatos emailt, hogy bocsánat, de e percben csődbe mentünk, így a ma du fél ötre lefoglalt zsúrt le kell mondanunk. Nézzétek gyakran az emailjeiteket. 

Life indeed can be fun, if you really want to

Biztos izgultok, mi lett a répatortával, úgyhogy elmondom. Breaking: megették. Tettem rá menő színes csillámos unikornisos szórócukrot. Bevittem reggel mosolyogva és odaadtam a szervező anyukának. Délután azt mondta a Lány, az összes elfogyott (ez egy nagyon nagy adag süti, ha magunknak sütök egy sima tortát, akkor az egyharmadát készítem), és mindenki arról beszélt, hogy ez milyen finom és ki sütötte. Remélem, ez sikernek számít, és nem lesz ciki, hogy túl jó tortát sütök, amúgy is csak követtem a receptet. 

Mert a Fiú és a Lány osztályában is volt péntek reggel ún. húsvéti reggeli, amit a szülői munkaközösség szervez, és kb. az, hogy kapnak reggelire szendvicseket meg gyümölcsöt meg sütit. Úgy látom, itt Norvégiában ez egy ilyen dolog, az ünnepnapokon reggelizés, van a påskefrokost (húsvéti reggeli), a julefrokost (karácsonyi reggeli) és a 17 mai frokost (május 17-i reggeli a nemzeti ünnepen, akkor pezsgőzni is illik). Magyarországon én csak a húsvéti reggelit ismertem sonkával meg kaláccsal, de tetszik a többi is, és az is tetszik, hogy a gyerekeknek is csinálunk ilyet az iskolában már elsőtől. A gyerekeknek most elkezdődött a tavaszi szünet, ami a jövő hét, mondjuk a "tavasz"-t inkább idézőjelbe tenném, mivel épp így néz ki a szemközti mező: 

Sajnos én nem kaptam szabit jövő hétre, mert mindenki más akart szabira menni, ezért szerda délig még dolgozni fogok. Lesz benne izgi rész is, mert végre elkezdtük a Kutatást, amelynek során egy furcsa traumaterápiás módszer hatásosságát vizsgáljuk, de nem randomizált-kontrollált vizsgálat, csak ahhoz egy pilot study (bevezető vizsgálat, amelynek segítségével eldöntjük, hogy érdemes-e majd egy nagyobb, rendes kutatást csinálni ezzel). Ebben az a szuper, hogy végre kutatásban vehetek részt és vehettem hozzá színes mappákat (bár elég lehangoló volt a választék sajnos a papírboltban), és az is, hogy ezt a módszert még soha senki nem tesztelte rajtunk kívül, és rajtunk a Világ Szeme, és ha kimutatjuk, hogy működik, akkor sokkolni fogjuk a szakmai világot, ha pedig kimutatjuk, hogy nem működik, akkor sokkolni fogjuk a módszer feltalálóit. A kutatásban összesen négyen veszünk részt, de a gyakorlati részben csak ketten, a kollégám meg én. A másik kettő az elméleti hátteret biztosítja, ők Nyugat-Norvégiában, illetve Svédországban élnek. És ez a Janteloven-féle egyenlőség csodálatos pozitív oldala: az egyik, kutatásban részt vevő pszichológusnő pár évvel ezelőtt a Time Magazin "50 legfontosabb ember az egészségügyben a világon" listáján is rajta volt, a kollégám, akivel ketten csináljuk az itteni, gyakorlati részt, is elég menő egyetemi ember, több könyvet írt és innovatív, új terápiákat vezetett be, és soha egyetlen pillanatig egyik sem volt semennyire nagyképű és egyik sem éreztette sem direkt, sem indirekt módon, hogy följebb vannak nálam bármilyen valós vagy képzeletbeli ranglétrán. A nagyképűsködés teljes hiánya, nagyon furcsa és üdítő. 

Nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon mindenkinek totál el volt szállva magától az arca, mert nem, ugyanakkor azért valljuk be, ha az ember együtt ebédelt valami kongresszuson a FőFőFőPszichológusasszonnyal, akkor el lehetett vele tök normálisan beszélgetni hétköznapi dolgokról és néha még aranyos is volt, de azért mindvégig ott volt a levegőben, hogy itt azért nem akárkivel esszük együtt a miniszendvicset. És a Filozófus se rögtön akadt ki, amikor a rezidenslány Docensúr helyett "Figyelj, Zsé!"-nek hívta, csak egy idő után. Vagy ott van Valahavolt Kedvenc Főnököm, aki elég jól kommunikálta szellemi fölényét, valahogy úgy, hogy tudtuk, hogy okosabb nálunk, de ez sosem volt bántó vagy lekezelő. De azért úgy összességében a magyar egyetemi életben van ez a taláros-egyetemizászlós-professzoruras körítés, illetve az egészségügyben a főorvosurazás, hogy tudja az ember, hol a helye a hierarchiában. Itt ezek a norvégok ezt megdöbbentő módon nem csinálják, nagyon furcsa. Szóval tök véletlenül abba keveredtem bele, hogy a norvég pszichológia menő arcaival vagyok egy közös kutatásban, és ráadásul olyan kutatás, ahol tényleg nem tudjuk, mi fog kijönni, nagyon kíváncsiak vagyunk rá, mi fog kijönni, és az eredménynek következményei is lesznek. Elég menő szerintem. De csak itt nektek menőzhetek ezzel, mert sajnos rám is vonatkozik, hogy itt nem nagyképűsködünk. Na és végre bevontuk és megkezeltük az első pácienst, és jövő héten jön kontrollra, amikor is majd kiderül, hogy jobban lett-e vagy sem! Semmiféle következtetést nem lehet levonni abból, hogy az első páciens jobban lett-e vagy sem, de akkor is izgi. 

A múltkori sajtos-vörösborozós anyukáról meg kiderült, hogy csak félig norvég, mert félig olasz, és amellett, hogy szakmáját tekintve vmi marketinges, ezentúl zumbaórákat is fog tartani a helyi edzőteremben, én pedig szeretek zumbaórákra járni, úgyhogy lehet, hogy fogok is. Meglátjuk. És vettem jegyet a Super Mario film norvég premierjére az egész családnak. És ugyan még mindig minden csupa hó, de állítólag holnaptól már nem esik több! És április elsejével kezdődik a munkahelyemen a badekonkurranse, vagyis fürdőverseny, aki a legtöbbször megfürdik a (jelenleg 2,5 C-os) tengerben áprilisban, az nyer egy wellnesshétvégét. Hogy klasszikust idézzek (a Filozófust), az élet egy folyamatos örömforrás. 

Pont nemrég jött ki a WHO World Happiness Report, Norvégia a hetedik helyen végzett idén, az első pedig Finnország, szóval már nem a világ legjobb országában élünk. Meg amúgy is, szerintem azt érdemes tudni, hogy a Reportban nem kérdezik meg az embereket, hogy boldogok-e, és igazából ezt nem is mérik, hanem azt nézik, hogy az országban adottak-e a feltételek ahhoz, hogy az emberek boldogan éljenek. Azok a "boldog" országok, ahol hosszú a várható egészséges élettartam, magas a GDP, jó a szociális háló, szabadon lehet dönteni az élet nagy döntéseiben, magas az altruizmus mértéke és alacsony a korrupció. Vagyis ahol minden megvan hozzá, hogy boldog legyen bennük az ember. Az nem derül ki, valójában hogy érzik magukat a finnek vagy a malájok.

Majd egyszer forradalmasítom a módszertant egy ilyen teljesen értelmezhetetlen és random kérdéssorral, hogy szabadon dönthetsz-e, hogy répatortát vagy tasakos csokitortát viszel-e az iskolai ünnepségre, jön-e koncertezni a Rolling Stones vagy legalább Rihanna, kapható-e a városodban főzött fagylalt valódi pisztáciával, hány embert tudsz megnevezni, akivel lehet hülyeségeken röhögni, de ha sírsz nekik, az is oké, van-e 100 km-es körzetben hivatalos Firefly rajongói klub, jóban vagy-e a helyi könyvesboltossal, hányféle gyümölcs terem meg szabadföldön, és könnyen hozzáférhető-e az akár új, akár kilós turkálóban vásárolt kasmírpulóver az átlagember számára. El lehet-e jutni egy erdőszélre fél óránál hosszabb autózás vagy átszállás nélkül, látszanak-e este a csillagok vagy csak a fényszennyezés, mikor ültél utoljára metrópótló autóbuszon, mikor simogattál utoljára macskát, hangosan kurvaanyáz-e a szomszéd éjszaka, napsütéses órák száma, iható-e és finom-e a csapvíz, mekkora a társadalmi nyomás, hogy nőként kényelmetlen cipőben járj, könnyen felverődik-e a tejszín, és egy nap hány poloskát látsz. (Igen, vannak kérdések, ahol a pontszám negatív előjellel számolódik. De no pressure, ha entomológus vagy, és utálod a macskát, de a poloskát bírod, akkor beírhatod megjegyzésbe.)

Mi mind egyéniségek vagyunk

Nagyjából ugyanarról lesz szó, mint az előbb, csak ruhákkal meg répatortával. Aztán utána majd ígérem, csak jó dolgokról fogok írni meg paradicsompalántákról, mivel nem akarok egy hálátlan kis nyavalygónak tűnni, akinek nem lehet a kedvére tenni. Meg közben eszembe jutott, hogy ha a norvég iskolarendszerről akarunk olvasni pro és kontra, akkor Anita is írt róla itt, és neki több gyereke van, mint nekem, ráadásul végzettsége is pedagógus, sőt, nem is egy született nyafogó, tehát nálam árnyaltabb képet ad. 

Olvasok egy könyvet, vagyis pontosabban kettőt a norvégságról, mármint a norvég társadalomról. Az egyiket egy Mariam Ekelund nevű, fura norvég újságírónő írta, és arról szól, hogy a Janteloven hogyan vezetett ahhoz, hogy Norvégia a 800 ezer szociális fóbiás hazája (15%). Tetszik, nyilván kicsit túlzó és hatásvadász is, meg maszkellenes, de végre validálja a nehezen megfogalmazható negatív érzéseimet a világ legboldogabb országával szemben. A másik egy kanadai fizikus pasas vicces könyve, angolul van, eredetileg még a kiköltözés előtt olvastam otthon, és akkor viccesnek találtam, most pedig nagyon találónak és olykor szomorúnak. A kép ebből a könyvből van és a Jantelovent hivatott illusztrálni. 

A "Janteloven" kifejezés egy dán-norvég írótól ered és a skandináv szociális normát foglalja össze, ami az egyenlőség és az egyformaság dicsérete. Ez végülis jól hangzik eredetileg, és sokan lelkesednek érte. Én csak nyafogni fogok miatta - bizonyára nem emiatt lett mindenki szociális fóbiás Norvégiában, ahogy Miriam Ekelund állítja, de én az lettem. A probléma egyszerűen azzal a résszel van, hogy az egyenlőség / egyformaság dicsérete, ami két különböző dolog, de a norvégban egy szóval fejezhetjük ki (likhet). Már az is baj, hogy összemossuk ezt a két dolgot, a túlzott erőltetése meg nagyon hamar nagyon falanszterérzéshez vezet, ahol megvan, hogy milyennek kell lenni, megvan, hogy "hogy szoktuk", megvan, hogyan kell kinézni neked, a hajadnak, a gyerekednek és a lakásodnak, és megvan, hova szokás utazni és milyen hobbikat szokás űzni és mit szokás enni. Olyannak kell lenni, mint bárki más. 

Nagyjából egy hete költöztünk ide, amikor ebédnél vásárlásról volt szó, és mondtam, hogy nekem hiányoznak a használtruhaboltok, mert Magyarországon szerettem használt ruhát venni, hiszen olcsóbb, környezetbarátabb, nem beszélve arról, hogy az ember így különleges darabokat hordhat és nem kell ugyanabban az egyen-H&M-ben járni. Pár héttel később kitavaszodott és az összes kollégám titkárnőtől főpszichológusasszonyig megjelent a H&M aktuális zöld alapon virágmintás kollekciójában, akkor rájöttem, hogy oops, valószínűleg nem kellett volna kritizálnom az egyforma ruhában járást. Valószínűleg kisvárosunk ebben különösen érintett, mert amikor Osloban voltunk, csak néztünk tátott szájjal, hogy itt nem mindenki ugyanabban a ruhában van, de Oslo egy nemzetközi hangulatú nagyváros. Végülis arra jutottam, hogy én felvállalom és beleállok, hogy én vagyok a fura magyar nő, mondjuk ruhákat nem veszek, szóval mostanában bordó Martenssel és a bolgár-orosz macskás üvegfúvólány fura fülbevalóival hozom csak az egyéniséget, de a gyerekeimet nem akarom a különlegesség rémének kitenni, így nekik az összes cuccuk a Stormbergből vagy a HM-ből van, még szerencse, hogy itt nagy divat a névmatrica, mert az összes elsős ugyanabban a világoszöld Stormberg vinterdressben tolja. Értem, hogy gyerekeknél még menő, hogy jé, nekem is ugyanolyan cicás táskám van, de felnőttben nekem már kicsit nyomasztó ez, és ráadásul érzem magamban, hogy megtörök, már hajlok rá, már vágyom az ugyanolyan pufidzsekire, ami mindenkinek van, és elkezdtem egy árnyalattal világosabbra festeni a hajamat, és emlékeztek, amikor még a régi munkahelyemen egy napon valaki azt mondta, hogy a pszichiátereknek már-már kötelező furán öltözködni, és ezért napokig konkrétan Patti Smithnek öltöztem? Még pár év itt, és az érzelmeit semmilyen nonverbális módon ki nem fejező, vállig érő, szőke hajú nő leszek az aktuális HM-ben és Fjallraven hátizsákkal, mert nem bírtam ellenállni a kortársnyomásnak. 

A szellemi teljesítmény elismerésének hiánya is a Jantelovéban gyökerezik, és nem (csak) arról van szó, hogy én sznob elitista vagyok és a versengést keresem, pedig milyen szép is annak hiánya - hanem arról, hogy az átlagnál okosabbnak lenni ciki, deviáns és kerülendő. Azzal talán még együtt tudnék élni, hogy nincs külön így "nyomatva" meg versenyeztetve a tudás, de azzal én nem tudok azonosulni, hogy kifejezetten ciki és fura és deviáns. Mert a rendes ember az nem olvas, és nem tudományoskodik, hanem kirándul, virslit grillez és köt. Ha öt év múlva majd itt fogok érvelni egy blogbejegyzésben, hogy ugyan már, minek az a sok könyv, és nem kell annyi mindent tudni, sehova se vezet az a sok tudás, a lényeg, hogy lehessen egy jót kirándulni és virslit grillezni, akkor majd esetleg ööö szóljatok rám. És most még nosztalgiázom arra, amikor a magyar munkahelyemen az ebédszünetben arról lehetett beszélgeni a pszichiáterekkel, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. De lehet, hogy még pár év, és  megnyugtatónak tartom az itteni ebédszünetben a lakberendezésről folytatott végtelen beszélgetéseket, és nem fogom unalmasnak tartani, hogy a jó életbe lehet ennyit beszélni egy új lámpabúráról vagy függönyről, esetleg kötésmintáról. 

A román kolléganőm onkológus férje meg azon volt a múlt héten kiakadva, hogy mennyire mostohán kezelik az orvos betegeket az osztályon, ahol dolgozik. Az orvosok is kaphatnak rákot, és akkor ők is befekszenek az onkológiára, ahol nyilván van ezer kérdésük, és az őket kezelő norvég orvosok (a román fickó szerint) elhajtják és ignorálják őket, mert nagyon fontos, hogy nehogy indokolatlan előjogokhoz jussanak azért, mert orvosok. Ami teljesen rendben van, mert ne is jussanak jobb gyógyszerhez vagy jobb vizsgálatokhoz vagy ilyesmi. Csakhogy a román fickó szerint nagyon átesnek a ló túlsó oldalára és abbéli igyekezetükben, nehogy extra szolgáltatást nyújtsanak, végül bunkók és lekezelők. 

Egyébként aláírom, hogy ha mindenki nagyon hasonló, annak számos előnye is van. A gyengéket segítjük felfele, az SNI-s gyerekek kapnak segítséget (hát a fejlesztésben mondjuk kételkedem, de legalább kedvesek velük), akinek szüksége van rá, kap annyi rokkantnyugdíjat, amiből nem túl nagy lábon, de meg lehet élni. (Bár a múltkor az egyik betegem vett belőle egy BMW-t. Bár hitelre. De annyira örült neki, tök cuki volt.) Az egyformaság a kutatók szerint abban segít, hogy az ember nagyobb örömmel tegyen dolgokat a közösségért, és nagyobb örömmel fizessen adót, hiszen szívesebben teszünk valamit olyan emberekért, akik pont olyanok, mint mi. Könnyebb érezni a közösséget, ha mind egyformák vagyunk. Ebben a cikkben, amit egy amerikai és egy norvég professzor írtak, azt állítják, hogy a jóléti államhoz szükséges tényező az egyformaság, ugyanakkor az árnyoldala a tehetségek kibontakozásának hátráltatása és a nyomasztó konformitás. "But there is a darker side to this happy solidarity. All societies have norms which they expect their members to conform. It is the extent and degree of conformity to social norms that is most remarkable in Norway. Creative and inventive talents may not be encouraged, particularly when these talents are seen as a threat to overall equality."

A szociális fóbia úgy függ össze mindezzel, hogy egy csomó ember fél, hogy eléggé ugyanolyan-e, mint más. Jaj, nehogy fura legyek, nehogy kilógjak valamerre. Nem tudom, van-e ilyen ok-okozati összefüggés, ez Miriam Ekelund elmélete, hogy a Janteloven növeli a szociális szorongást, de logikusan hangzik.

Arra mindenesetre van kutatás, hogy a szűk szociális normák vagy a nagyon tágak teszik-e boldoggá az embereket, és úgy tűnik, egyik sem, mert a közepesek. Vagyis egy olyan társadalomban, ahol nagyon adott, hogy mikor hol hogyan kell viselkedni, ott boldogtalan lesz a nép. Egy olyanban, ahol bármit lehet, ott is. Itt van a kutatás, szerintem nagyon izgalmas a sorrend, és itt van egy rövid cikk róla. Norvégia a top5-ben van, szigorú ázsiai országokkal együtt, vagyis extra szűk szociális normák vannak. Magyarország az alsó 3-ban van, azt hiszem, a 30. a 33-ból. Meglepően hangzik, hiszen Norvégia a szabadság hazája, Magyarország meg, hát, épp nem az, de itt nem a politikai berendezkedésről van szó, hanem a mindennapokról. A kutatók tevékenységeket soroltak fel - sírni, csókolózni, kiabálni, flörtölni, táncolni - és helyszíneket - bank, temető, orvosi rendelő, villamos, és a résztvevők pontozták, hogy a hazájukban mennyire ciki vagy mennyire elfogadott az adott helyszínen az adott tevékenységet végezni. Norvégiában rendesen kell viselkedni, minden más ciki. Nagyon könnyű cikinek lenni. Most épp ciki lettem a negyedik osztályosok anyukái körében, mert azt merészeltem írni, hogy a húsvéti iskolai bulira szívesen sütök tortát önkénteskedésből, de inkább répatortát szeretnék, nem csokitortát, ha az rendben van, mert kicsit unom a csokitortát, smiley. (= hisztérikusan gyűlölöm a norvég tasakos csokitortaporból készült csokitortát, elveim ellen való, a cukrászat megcsúfolása, és az én konyhámban ez nem fog készülni, előbb meg kell ölnötök, de ezt nem írtam meg, nyugi.) Írt a szervező anyuka, hogy "bármit süthetsz, amit a gyerekek szeretnek, csak ne legyen benne mogyoró". Közben kiírta a FB-csoportba, hogy ki tudna hozni csokitortát? Másnap pedig írt nekem, hogy ha esetleg mégnincs kedvem, igazából nem is kell tortát vinnem, mert már ketten hoznak két nagy csokitortát és annyi végül is elég.

Visszaírtam, hogy "sajnos már lereszeltem a répát, úgyhogy nincs visszaút! :)" 

A répatorta - konkrétan ennek a norvég sütibloggernek a répatortája - bőven a szűk szociális normákon belül van, mások is szokták hozni norvég gyerekrendezvényekre, konkrétan egy norvég anyukától kaptam a receptet. Szóval nem baklavával vagy mákosgubával akarom sokkolni a norvég negyedikeseket. Úgy döntöttem, úgy fogok tenni, mintha nem érteném a helyzetet, és széles mosollyal viszem a répatortát. Valószínűleg egyébként nem én vagyok fura, hanem a szervező anyuka akar extra biztosra menni, hogy tutira szeressék a gyerekek a tortát, az pedig a tasakos csokitorta. De szerintem egy kicsit azért szélesíteni kell a horizontjukat, most komolyan, nem nőhetnek fel generációk kizárólag fagyasztott pizzán, gumimacin és tasakos csokitortán. És milyen rendezvény az, ahol egyféle torta van, az isten szerelmére. Nyugalom, lesz rajta szórócukor, úgyis az a lényeg.

Amúgy hazudtam, mert anyukám reszelte le a répát, aki itt van látogatóban a világ legjobb országában és erre répát kell reszelnie. 

 

 

 

It's not enought to have talent, you also have to be Hungarian

"Van, aki a világ legboldogabb országában sem bírja abbahagyni a nyafogást" rovatunkban ma a norvég tehetséggondozásról lesz szó. 

A címben szereplő dolgot Robert Capa magyar fotós mondta, és kint van a falon a kedvenc kávézómban (képünkön). Nem tudom, Capa mit értett alatta, én újabban azt értem alatta, hogy a sikerhez / világhírhez nem elég, ha szimplán teheséges vagy, hanem szükséges hozzá az a fajta neurózis, az egyéni nárcizmusnak és a kisebbségi komplexusnak megfelelő arányú keveréke, amit az ember jellemzően a Kárpát-medencében szerezhet be, és ami aztán nagy tettekre, de boldogtalan életre sarkall. Lehet ám, hogy egyáltalán semmi ilyesmire nem gondolt, és akkor én kérek elnézést. A norvégokból mindenesetre úgy tűnik, eléggé hiányzik ez a titkos összetevő, legalábbis a tudás terén biztosan. A művészetekkel nem tudom, milyen viszonyt ápolnak, lehet, hogy ott gyötrődnek a zseni vagyok - nem vagyok elég jó tengelyen. Az "elég okos vagyok - nem vagyok elég okos" tengelyen tuti nem gyötrődnek, pedig néha nem ártana.  

A Lány mindenesetre okos (a Fiú is egyébként, csak ő úgy viselkedik, mint egy kölyökuszkár, ezért nehezebb észrevenni a matematika terén alkotott eredményeit). A Lány a norvég általános iskola matematikaóráján öt perc alatt végez a feladatával, majd szétunja magát, amíg a többiek próbálkoznak. Nem ilyen kiemelkedő zseni, akinek tízévesen a Harvardon kéne tanítania, de az átlag kisvárosi negyedikesek körében az okosabbak közé tartozik. Egy ponton megkérdeztem a tanárját, kaphatna-e időnként nehezebb feladatokat, hogy kicsit azért gondolkodni kényszerüljön. Mondták, hogy oké, meglátjuk, mit tehetünk, azóta sem lett semmi.

Azt is gondoltam, hogy keresek neki valami matekszakkört vagy tehetséggondozást, és arra kellett jutnom, hogy 60 ezres lakosú városunkban nem létezik ilyesmi. A covid előtt álítólag volt gyereksakk, de már az sincs. Ilyen matekverseny, sakkverseny, ilyesmi nem látezik, egyáltalán a tanulmányi verseny nem létezik. Végül egy olvasó közvetítésével találtunk egy tehetséggondozáshoz értő matematikust Magyarországról, aki online tanítja a Lányt, és az óra végén tíz percet a Fiú is kap, mert bekéredzkedett. Nagyon köszönjük annak, aki közvetített! Természetesen ideális esetben a gyermek hozzá hasonló képességű, más gyermekekkel együtt, játékos formában, fizikailag jelen léve (van ilyen szó?) tehetséggondozódik, de most erre van lehetőségünk, a tanárunk kihozza a helyzetből, amit lehet, és mindkét gyerek szereti az óráit. 

Később olvastam egy véleménycikket egy 19 éves, felháborodott norvég leány tollából, amin kiborult, hogy osloi középiskolájában az év végén könyvjutalmat adtak a három legjobban tanuló diáknak, és ilyen itt még sosem történt és ez borzasztó, és minden addigi, az iskola által közvetített értékkel szembemegy. Mert az iskola mindvégig azokat az alapvető értékeket közvetítette, hogy mindenki jó, ahogy van, a teljesítményen nem kell rugózni, az elég jó az elég jó, és akkor erre tessék, így hátbaszúrják a sok közepes diákot egy ilyen könyvjutalommal. Ekkor már sejteni kezdtem, hogy itt nem csak arról van szó, hogy pont véletlenül pont a mi városunkban nincs matekszakkör, hanem ennél sokkal átfogóbb és borzalmasabb jelenséggel állunk szemben. 

Ezután olvastam ezt a cikket, arról szól, hogy az elmúlt évszázadok hagyományaival szembemenve az utóbbi időben alakultak ilyen okosabb gyerekeknek való szakkörök, a nagyobb városokban és online. A dolog támogatói szerint ez azért hasznos, mert így a tehetséges gyerekek megismerkednek egymással, megtanulják szellemi kihívások elé állítani magukat, és nem lesznek drogos huligánok - a felmérések szerint ugyanis a középiskolákból kimaradó-lemaradó, be nem járó, lecsúszó gyermekek egy nem túl nagy, de létező része túl jó képességű volt a középiskolai oktatáshoz és szétunta magát. Az sem hátrány, ha az elkövetkező évtizedekre kiváló szakembereket tudunk nevelni a természettudományok terén, és lehet, hogy az ilyen teheséggondozó szakkörök segítenek abban, hogy lemorzsolódó drogos huligán helyett kiemelkedő klímamérnök legyen ezekből a szerencsétlenekből, akik nem olyanok, mint más ember.*

A dolog ellenzői szerint (mert igen, nevelési szakemberek és társadalomtudósok ellenzik a tehetséggondozó szakköröket) aki nem olyan, mint más, az szépen tanuljon meg olyan lenni, mint más, és ne ugráljon. Magyarul a norvég társadalom évszázadok óta az egyenlőségen alapszik, és kitűnni nemhogy nem menő, hanem kifejezetten ciki. Itt nem volt igazán arisztokrácia meg mecénások meg efféle hívságok, mindenki szépen egyenlő, és ez eddig bevált és semmi okunk változtatni rajta. És azóta sincs ilyen nyomás, hogy az ember akarjon minél jobb fodrász meg minél jobb pszichológus meg a lehető legjobb gyógytornász lenni (látszik is). Még kevésbé akar az ember minél okosabb lenni, és ha véletlenül okos, akkor azt nagyon szerényen kell kezelni, sohasem szabad vele kérkedni vagy szóba hozni. És az ellenzők szerint ezekkel a tehetséggondozásokkal a végén még kinevelünk valamiféle szellemi elitet (ők használják konkrétan a "szellemi elit" kifejezést pejoratív értelemben) és HOVÁ VEZETNE AZ. 

Ezen a ponton mondtam a férjemnek, hogy pakoljon, mert ennek a társadalomnak a berendezkedése bizonyára remekül működik, de túlságosan különbözik az én világnézetemtől. Komolyan, semmi kifogásom az ellen, hogy legyen mindenki középszerű, nekem is vannak közepes barátaim, csak csinálják a négy fal között és ne vonuljanak az utcára mit mondok a gyereknek ha ez nektek bejön, és úgy tűnik, be is jön nekik - de azt nem tudom megígérni, hogy én ebben képes leszek részt venni. Aztán lenyugodtam, de azért továbbra is idegenkedem ettől a hozzáállástól, mármint a tudás, a szellemi érték tiszteletének hiányától. Sportban ér kiemelkedni, azokat ünnepeljük és menők. Általában Norvégiában állítólag nem ér gazdagsággal menőzni, de mi pont egy tehetős bálnavadász városban élünk, ahol azért kicsit menő gazdagnak / ciki szegénynek lenni. Valószínűleg Norvégia sem fog tudni ellenállni a nemzetközi trendeknek és előbb-utóbb enged valamennyit ebből az elutasításból - hiszen lám, máris beszivárogtak a tehetséggondozó szakkörök. 

Magyarországon nyilván pont az ellenkezője igaz, nem mindenki egyenlő és közepes, sőt, csak nőnek a különbségek. Egyáltalán nem gondolom arról sem, hogy jó**. Azt sem gondolom, hogy a magyar tehetséggondozó rendszer szuper lenne, hiszen teljesen esetleges, jó időben kell a jó helyen lenni, hogy egyáltalán tehetséggondozódjál, és még akkor is lehet, hogy túlversenyeztetnek és kiégsz és megutálod. De legalább létezik. Nekem (és amúgy a férjemnek is, ugyanazokba az iskolákba jártunk) csak jó élményeim vannak: testnevelésből mindig bukásra álltam, de cserébe kaptam néha oklevelet meg könyvjutalmat a matekversenyen, mehettem mindig Győrbe a megyei fordulókra a nerd fiúkkal, ami utazás volt és kaland, soha senki semennyire sem éreztette velem, hogy jobban kellene teljesítenem vagy az országosra is be kéne jutnom (matekból és fizikából a megyei fordulókig jutó lány vagyok). Nem kellett magam full lúzernek éreznem, mert nem tudok cigánykerekezni, hanem egy más területen ügyes voltam. 

Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy a sok matek és fizika szakkörözés alapjaiban befolyásolja a gondolkodásmódomat ma is: kb. BÁRMI az életben felmerül, nekiállok kutatni a tudományos hátterét és válaszokat és megoldásokat keresni. Nem válik be mindig, és nem is kell mindenkinek így gondolkodnia, de én így gondolkodom a pszichiátriában és az irodalomban is. Ezzel azt akarom mondani, hogy a matek szakkörre járás szerintem nem feltétlenül arra való, hogy az ember utána matematikus legyen, hanem arra, hogy az ember megszeressen szellemi kihívásokon gondolkozni, megtanuljon egyáltalán így dolgokon gondolkodni. Egyáltalán nem azért járatom a gyerekeimet matekra, mert zsenit akarok belőlük nevelni, hanem mert nem akarom, hogy kimaradjon az életükből a gondolkodás öröme. 

Cserébe a norvégok nem kifejezetten neurotikusak. Hát, az is valami. 

 

*"Más ember is elég undorító, hát még, aki nem olyan." (Szerb Antal)

**Ez egy ilyen kötelező kör, hogy nyugi, nyugi, nem idealizálom Magyarországot, nem a pszichotikus szintű Stockholm-szindrómám van, még mielőtt. 

What doesn't kill me, better start fcking running

Holnap lesz az első ügyeletem itt, behívós ügyelet, vagyis otthon vagyok és felhívhatnak telefonon gyógyszeres tanácsért az ápolók (gyakori) vagy behívhatnak személyesen is akut nehéz esetekhez (ritka, de előfordul). Szubakut osztályokról van szó, ahova új páciens nem érkezik ügyeleti időben, csak a bentfekvőkre kell ügyelni, azok viszont 6 különböző osztályon vannak három különböző városban. Ebből 3 drog- és alkoholosztály, amihez kevésbé értek és azt se tudom, hol vannak (de nyugalom, google maps). Izguljatok, hogy ne hívjanak be holnap éjjel a szomszéd városba személyesen, mivel szakadni fog a havaseső egész nap. Az ügyeletért elvileg jól fizetnek, vagyis van egy alap, nem túl sok pénz a készenlétért, de minden dologért, amit az ember csinál (telefonon szakért vagy odamegy) pluszban külön jár pénz. Én semmi pénzért nem szerettem volna vállalni, hogy éjszaka kirángassanak az ágyamból, és mindig is gyűlöltem az ügyeletnek minden formáját, de nem volt választásom sajnos. 

Egyébként munkafronton májustól a kórházunknak egy másik részlegén fogok dolgozni, másik épületben. Ez úgy történt, hogy épp rohadtul elegem volt a szakrendelőnkben uralkodó úgynevezett dinamikából, amikor a szomszéd fekvőbetegosztály vezetője leszólított a parkolóban, hogy kiírnak egy állást, nem akarom-e megpályázni. Ez egy hatágyas pszichoterápiás osztály, és a BET (basal exposure therapy) nevű módszerrel dolgoznak, amit két évig tanultam és nem tudom, szeretem-e vagy utálom. Így aztán megkérdeztem a Ji Kinget (sajnos csak online, mivel nincs nálam a könyv, Pesten van), és az jött ki, hogy beszéljek a Bölcs Emberrel. Gondolkodtam, ki lehet a bölcs ember, arra jutottam, hogy az öreg pszichológus, aki régen a főnököm volt, de már átment egy ideje arra az osztályra, így felhívtam, hogy milyen ott a hangulat. Azt mondta, meglepően szuper. Így aztán annak rendje és módja szerint állásinterjúztam és felvettek a parkoló túloldalán lévő épületbe, májusban kezdek. Kíváncsi leszek, szeretni fogom-e az új helyet vagy kiég az agyam egy hét alatt és sírva pályázok vissza. 

A trauma- és személyiségzavar szakrendelőben dolgoztam az elmúlt majdnem három évben (kisebb szünetekkel, amikor 1-12 hetekre ide-oda helyeztek), és az agyamra ment lassan. Önmagában traumatizált páciensekkel (a személyiségzavarosok 95%-a is traumatizált) beszélgetni évekig minden nap egész nap nem normális dolog, mert az ember szekunder traumát kap. Az az, hogy attól betegszel meg, hogy ugyan nem kellett átélned autóbalesetet meg nem hanyagolt el a heroinista anyád meg nem erőszakolt meg a nagyapád meg nem adott közre az amúgy vallási vezető apád a haverjainak, hogy kedvüket töltsék rajtad süldőlány korodban, hanem csak végig kellett hallgatnod ezeket a történeteket és attól egy idő után szorongani kezdesz meg rémálmaid lesznek. Van, aki nem hajlamos az ilyesmire, én sajnos az ideggyenge szeronintranszporter gént örökölhettem, mert képes vagyok még fiktív regényektől is szekunder PTSD-t kapni, Bodor Ádámot pl. tuti be kéne perelnem. Amúgy azt gondolnám, hogy itt a fejlett nyugaton bele van építve a rendszerbe valami szekuder traumatizációt megelőző módszer a dolgozók részére, Bálint-csoport, autogén tréning, táncterápiás workshop munkaidőben, dehát szó sincs ilyesmiről sajnos, kiírathatod magad betegállományba a háziorvosoddal, ha végképp kinyúltál. 

A másik baj, hogy a szakrendelőnkben hagyományosan két munkacsoport dolgozik, és mi a pszichológuslánnyal, később két pszichológuslánnyal voltunk a harmadik, extra team. Ennek végig volt egy ilyen sehova sem tartozás érzése, annak minden előnyével és hátrányával (senki se dumált bele mit csinálunk, de nem is segített). Mindehhez a mentalizációs terápiával dolgozó team még extra toxikus munkakörnyezetet is teremtett, de nem nyíltan, hanem a kedves, udvarias, norvég passzív-agresszív módon, aminél évekig azt érzed, hogy á, biztos én vagyok csak paranoid, pedig nem. Eh, rémes. Fél órás monológot tartottam a múltkor a Könyvesboltos Lánynak arról, hogy mennyire hiányzik nekem Magyarországról a nyílt gyűlölködés. Nyilván nem a gyűlölködés hiányzik, de azért az rettenetesen hiányzik, hogy lehessen tudni és ki lehessen mondani a dolgokat. Lényegesen nyugisabb munkakörnyezetet teremt Norvégiában, hogy nem ordítoznak egymással a nővérek a kezelőben és nem kurvaanyáznak egymás háta mögött a konyhában, ehelyett ha véletlenül a mentalizációs team által uralt, bár elvileg közös konyhában felejtesz egy kiskanalat, akkor tuti jön másnap egy nagyon kedves köremail, hogy kérjük, ezentúl mindenki ügyeljen arra, hogy az edényeit a mosogatógépbe helyezze, az utóbbi időben ugyanis gyakran előfordul, hogy használt, mosatlan evőeszközök hevernek szanaszét halomszámra. Vagy amikor norvég létükre látványosan nem értették a félig norvég, félig dán pszichológuscsaj beszédét (én értem). Néha odaültem hozzájuk ebédnél, hogy ne én legyek a duzzogó kismalac, mindig van valamilyen kétértelmű megjegyzésük a külföldi orvosokról (amit persze az ember csak akkor vonatkoztat magára, ha paranoiás), vagy pedig arra panaszkodnak, hogy a kórház nem fizeti a mentalizációs tanfolyamuk magasabb szintjeit, míg másoknak bezzeg fizet tanfolyamokat (például nekem, de nyilván nem rólam van szó és ezt csak akkor veszi magára az ember, ha paranoiás). Minden, velünk közös szakmai napon hirtelen más elfoglaltságuk akadt, minden közös szakmai egyeztetés elmaradt valahogy, sose akadt ezekre idő vagy alkalom. Soha egyetlen rossz szavuk sem volt hozzám, se a teamem más tagjaihoz, csak nagyon sok apró megjegyzés és köremail és félreértés, amit ne vegyünk magunkra. Nyilván nyíltan gyűlölködni sem jobb, de legalább, nem tudom. Átláthatóbb. 

De most mennem kell aludni. 

Things are easy when you're big in Japan

Múlt héten meghívott az egyik itteni anyuka "egy pohár borra" csütörtök este, négy másik anyukával együtt a Fiú osztályából, ilyenen nem voltam még és fogalmam sem volt, mit jelent majd mindez, és egyáltalán, vajon miért hívtak pont engem? Máig sem tudom. 

Mindenesetre felöltöztem ügyesen úgy, mintha nem öltöztem volna ki, hanem mindig így néznék ki, és vittem egy csokor virágot, mert azt írta a csaj, hogy ne vigyek semmit, de még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ha azt mondja, hogy ne vigyek semmit, akkor ne vigyek semmit. 

Hamar azon kaptam magam, hogy egy elképesztően gyönyörű ház szalonjában üldögélek remek vörösborral és sajtokkal meg vintage vázákban rózsacsokrokkal telerakott asztalka mellett és egy szépen sminkelt, tökéletes hajú, gyöngysoros hölgy kérdezget arról, mivel is foglalkozik a férjem és hova utaztunk a téli szünetben, miközben a tökéletesen fodrászolt, gyönyörű és jólnevelt golden retriever a lábamnál sündörög (a nagyon cuki, szőke fürtös gyermekek már köszöntek és lefeküdtek. A kislány megkérdezte, miért van egy anyajegy az arcomon, a kisfiú pedig megmutatta, melyik fajta keksz melyik kéksajttal és áfonyalekvárral a legfinomabb). De ne ilyen sima szépen berendezett házat képzeljetek el, hanem inkább olyat, mint azokban a lakberendezési magazinokban, ahol már magát az újságot sincs pénzem megvenni, és amikben másfélmillió forint a cipőspolc és másik félmilla a lábtörlő, de a drágának tűnő antik faliórát kétszáz forintért vette a tulaj egy használtboltban, mert kitűnő ízlésével mindenütt meglátja a szépet. Később aztán kiderült, hogy egyáltalán nem is tévedek, mert a csaj az otthonával sorra nyeri az országos lakberendezési versenyeket, többször volt az Év Otthona és tizenötezren követik instagramon, szóval nem is érdemes összehasonlítanom vele magamat és pormacskákkal meg mancsőrjárat-járművekkel dizájnolt nappalinkat. 

A másik anyukáról kiderült egy ponton, hogy korábban, még huszonévesen ő nyerte meg a norvég főzős valóságshow-t, aminek a döntője Párizsban volt, ahol általam ismeretlen sztárséfekkel bandázhatott. Elég jó macaronokat hozott tényleg. Abban egyetértettünk, hogy Sandefjordban egyik étterem sem igazán átütő, de állítólag van egy nagyon jó burgerező, még nem próbáltuk. 

Mindegyik csaj nagyon kedves volt, nem ilyen műkedves, hanem teljesen normális. Mindenféle témáról beszéltünk, gyerekneveléstől kajákig és ruhákig. Az a csaj, amelyik olyan munkakörben dolgozik, amit én nem értek, hogy mi, de ezt sok évig Páriszban, másik sok évig meg Dubajban tette, konkrétan magával hozott egy bőrnadrágot, amit most vett, mert tanácsra van szüksége, hogy jó-e ez a méret, vagy túl bő és eggyel kisebb kellene. Többük hosszasan beszélt a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségeiről és irreális félelmeiről, amik szemlátomást kultúrákon átívelő dolgok, és öröm látni, hogy mindenki parázik hülyeségeken. Volt még az a rész, amikor páran arra panaszkodtak, hogy mindent nekik kell csinálni, mert a férjük túl lazán veszi a dolgokat és nem képes jól megcsinálni az akármit - a gyerekszülinap-szervezést, vagy akár a reggeli iskolába indítást, mert rossz fajta vajkrémmel kente meg a gyerek zsömléjét, amit az utál, így aztán anya csinál mindent, mert akkor van rendesen megcsinálva. 

Ez is amúgy mennyire univerzális dolog már, a férj, aki nemtörődöm / kétbalkezes, és a tűzről pattant, okos és összeszedett nő, aki mindenről tudja, hol van, kinek kell új benti cipő a kinőtt helyett, melyik gyerek melyik fajta sajtot szereti ezen a héten éppen, és melyiknek kell másnap az iskolába vinni tizenöt centi lila szalagot és melyiknek kell olyan pólóban menni, amin betűk vannak. A világirodalom is tele az ilyesmivel. Homer Simpson. Peter Griffin. Peppa malac apja. 

Sajnos ehhez én egyrészt sose tudtam elég komolyan venni a házimunkát (kínos, de így van) és abban is túl laza vagyok, hogy a gyerek szerintem kibírja, ha egyszer szerda helyett csütörtökön ment állatos pólóban, egy másik alkalommal meg a nemfinom sajtkrémet kapta. Ami nem öl meg, az erősít. Ráadásul pedig szerencsésen választottam férjet, aki tudja, hogyan kell bepakolni a mosogatógépet és a gyerekek iskolai izéivel éppenséggel nálam jobban képben van. De kénytelen is, mert én nem tudok ennyi dolgot átlátni és megjegyezni, hogy teljes munkaidő mellett az ember még egy háztartás logisztikáját és gyakorlati teendőit, plusz a gyerekek tanulmányait és különóráit is menedzselje egyedül, nem tudom, más erre hogyan képes. Itt volt néhány csaj, amelyik szemlátomást képes, és lenyűgözően magas mércék mellett. Kicsit sajnáltam őket, mert biztosan csodálatos karácsonyi vacsorákat adnak gyönyörűen feldíszített házaikban, csak szétstresszelik magukat, és irigyeltem is őket, mert én még ha szét is stresszelném magam, sem tudnám hozni ezt a szintet.

Továbbá nagyon tetszett, hogy beszéltek ugyan másokról, közös ismerőseikről, a tanárokról az iskolából, de hiányzott a "micsodaemberekvannak"-ozás. Ez itt nem szokás, és ezt hamar meg tudtam szokni. 

Összességében jól éreztem magam, kedvesek és közvetlenek voltak, és egy kellemes este volt. Ugyanakkor basszus, én ennyire gazdag emberekkel még sosem lógtam együtt. Eleve mindőjüknek nagy háza van, és Maldívon meg Mauritiuson nyaralnak, és a férjük CEO, meg nyilván mindenkinek van hüttéje (az itt a hegyi nyaraló, de az mondjuk tényleg _mindenkinek_ van). És egyébként nem vagyunk mi sem szegények, van lakásunk itt, oké környéken, van egy lakásunk Pesten is, szóval régen volt az már, hogy egyetemista koromban irigyeltük a Tibikét, mert volt pénze arra, hogy minden nap egyen egy gyümölcsjoghurtot, és visszavittem az üvegeket és annak az árából vettem egy nejlonharisnyát és csak az olcsóbbik fajta jött ki belőle. De ennyire magától értetődően gazdagok nem vagyunk, és nem is leszünk hamarosan. 

Azon gondolkodtam utána, hogy tiszta szerencse, hogy középiskolás és egyetemista koromban már kimaxoltam a kisebbségi komplexusomat és régesrég megbékéltem azzal, hogy egyesek szerint nagy orrom van, pöszén beszélek, egy kisvárosból legkisebb utcájából jöttem, amit a kajafutár se talál meg, nem értelmiségiek és nem is gazdagok a szüleim (ezen mennyit rinyáltam e blog hajnalán, de már elmúlt), minden sportban közepesen béna vagyok, ugyan rengeteg könyvet olvastam, de mindent elfelejtek, nem tudok énekelni, kicsi a mellem, képtelen vagyok rendet tartani a lakásban, túl könnyen mérges leszek, lúdtalpam van, és mindig összekeverem a norvég "határ" és pulóver" szavakat, mert egy betű különbség van köztük és ki bírja ezt megjegyezni. Kicsit bűntudatom is lett a perfekcionista csajok között, hogy lehet, hogy túlságosan elnéző lettem már magammal, és itt vannak ezek az okos, talpraesett, és még hobbijukban is kiemelkedőet alkotó nők és ők többet elégedetlenkednek magukkal, mint én. 

Kíváncsi vagyok, mit lehet ebből tovább kihozni, fogok-e tudni velük barátkozni úgy, hogy így ilyen módon vagyunk hasonlóak és különbözőek. Mikor jönnek rá, hogy keleteurópai proli vagyok, vagy mikor kezd el engem zavarni, hogy nekik házuk van és borhűtőjük, és baj-e ebből bármelyik. 

A másik kultúrsokkot a héten a kórházunk egynapos agressziókezelés kurzusán kaptam, ahol párban gyakoroltuk, hogyan kell ökölcsapás vagy fojtogatási kísérlet elől kitérni és szorításból kibújni. 

Valamint holnap lesz három éve, hogy ideköltöztünk.

Hosszú sorban jönnek, mennek, apró ördögök, de szentek

Elmondom, hol kaptam kultúrsokkot legutóbb, a Lány szülinapján. Itt az a szokás (= kötelező így csinálni), hogy az ember vagy meghívja a 3A-ból az összes lányt a házába és ott esznek virslit vagy pizzát, valamint csoki-vagy répatortát, meg játszanak valamit összesen 2 óra leforgása alatt, vagy pedig kiszervezi mindezt a helyi játszóházba / trambulinparkba / lézertaghelyre, és akkor ott esznek virslit vagy pizzát, csoki- vagy répatortát, és játszanak az adott helyen, szintén két óra. Mind a 12 lányt meg kell hívni, mert különben akit nem hívsz meg, az kiközösítve érzi magát, szóval ha nincs kedved mindet meghívni, akkor ne rendezz bulit. A gyerekeket a szülők odahozzák, majd két óra múlva értük jönnek, szülő nem vesz részt. 

A lakásunkban tuti nem fér el 12 db kilencéves két óra hosszat*, így mi kiszervezzük. A Lány azt választotta, hogy 1. lézertag, 2. virsli, 3. csokitorta (4. pluszban még popcornt is rendeltem, egyszer élünk!). Két óra, 12 fő, egy vagyon, pedig a trambulinpark még ennél is sokkal drágább. Mindenki eljött, kivéve a muszlim lány, aki nem ért rá családi ünnep miatt, de egyébként sem szokott jönni a szülinapokra, ami kár, mert a Lánnyal pont tök jóban van. Jött a férjem és a Fiú is, a kajálós részen részt vettek, a lézertag alatt meg a szomszédos, kisebbeknek való játszóházban töltötték az időt. Miután túltettem magam idegileg azon, hogy egy vagyont költök el egy kétórás programra, és a facebookcsoport visszajelzésekből kiderült, hogy sokan eljönnek, tehát nem egyedül fogunk ott ülni, már csak azon aggódtam, hogy jaj, majd csevegni kell a többi szülővel és a szociális fóbiám meg nincs kedvem meg mi van, ha nem értem a dialektusukat. 

Odaértünk, leültünk a számunkra kijelölt szobában, megjöttek a gyerekek, elmentek a szülők, egyik se csevegett többet egy "két óra múlva jövök"-nél. Jött a hely alkalmazottja, egy kb húszéves csaj, és mondta, hogy most akkor először 2x20 perc lézertag, megmutatja, hol van a pálya, csak a gyerekek jöjjenek, utána meg majd visszajövünk ugyanide enni. Elvitte a lányokat, én pedig leültem és felkészültem arra, hogy minimum negyven percig értelmetlenül telefonozzak. 

Épp csak megnyitottam az instagramot, jön a csaj, az alkalmazott, háta mögött Anitával**, hogy itt egy kislány nagyon megijedt és bepánikolt, esetleg menjek mégis fel velük, ő maga, mint alkalmazott, nem lehet bent (?), de én, mint szülő, igen. Anita sír és holtsápadtan reszket, hogy volt már itt, de akkor nem volt ilyen félelmetes. Mondom, oké, akarod, hogy bemenjek veled? Igen. Felmentünk egy emeletet, ahol egy előtérben mellények, fegyverek, monitoron pontszám, bent sötétben és üvöltő zenében kislányok lövöldöznek. Fél perc után Anita közölte, hogy már nem fél, mehetek. Ekkor már nem mentem messzire, hanem leültem az előtérben, és felkészültem, hogy akkor itt fogok 35 percig értelmetlenül telefonozni. 

Ekkor kijött Kristine és Karoline zokogva és egymással üvöltözve, Karoline egyből elkezdett a kijárat felé rohanni. Mondtam neki, hogy hé, innen te nem mész sehova, amíg én vigyázok rátok, ha haza akarsz menni, szívesen felhívom anyádat, de nincs kirohangálás. Erre rákezdtek, hogy az egyik csalt, nem, a másik csalt, az egyik káromkodott, de a másik bemutatott, és kinek az anyja. Egy ideig vártam, megoldják-e, de inkább csak romlott a helyzet, úgyhogy kitaláltam, hogy legyenek egy csapatban mostantól, oké, mindkettő felvette a kék mellényt, békében bementek. 

Ekkor kijött egy, hogy neki pisilni kell, meg egy másik, hogy neki azonnal kell egy pohár víz, de addigra már majdnem lejárt az első 20 perc, úgyhogy kibírták szünetig. 

A szünetben kitalálták, hogy mivel az előbb a kék csapat nyert, ezért mindenki kék akar lenni. Az alkalmazott csaj mondta, hogy nincs erre szabály, neki whatever bármi, szóljunk, ha indítsa az órát. 15 perc üvöltözés (mármint ők üvöltöztek egymással, nem én) után megmondtam, hogy ha nem tudunk megegyezni valamiben, akkor nincs második kör, erre 4 fő értelmesebb (beleértve az én Lányomat) az mondta, ők lesznek pirosak, nem zavarja őket a túlerő, mehetünk. Ekkor már nem gondoltam, hogy most 20 percig itt fogok az előtérbe értelmetlenül telefonozni, és ki is jött zokogva Mette, ketten támogatták, hogy szemen találták és nem lát semmit. Levezettem a padig pár lépcsőfokon, leültettem, megkérdeztem, mi van. Nem lát semmit, csak fehéret. Na, mondom, basszus, remélem, nem retinaleválása van, de oké, várunk egy kicsit, ha nem javul, felhívom az anyját. Azt mondja 3 perc után, ne hívjam fel az anyját, inkább már visszamegy játszani, mivel már lát. 

Pár perc múlva kijön Susanna zokogva, hogy hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, ül görnyedten, sír. Mondom, oké, felhívjam anyádat? Ne, már kicsit jobb. Közben kijön még kettő, hogy most szomjan hal, aztán még kettő rémülten, hogy valaki bent a földön fekszik sírva. Kitámogatják Veronikát, akinek fáj a könyöke, a másik kezével tartja. Tudja mozgatni, nem tört el, de zokog. Felhívjam anyádat? Nem kell, már jobb. Közben Susanna akut hasa meggyógyul, visszamegy. Közben vége a második körnek is, megdöbbentő módon a piros csapat nyert a kétszeres kék túlerő ellenére. Ingvild beközli mutogatva, hogy hirtelen elment a hangja a sok kiabálástól. 

Oké. Úgy tűnik, mindenki lát, járóképes, tudja mozgatni a karját, úgyhogy lemegyünk az asztalunkhoz. Felszolgálják az italokat, a kislányok hisztiznek szívószálért meg hogy mégis mást kérnek, szerzünk mindent. Megjön a férjem és a Fiú a játszóház-részből. A pultosfiú hoz virslit sült krumplival. Egy közli (nem a muszlim lány, mert ő nincs itt), hogy ő nem ehet disznóhúst, csakhogy én már eleve szárnyasvirslit rendeltem, mert előrelátó vagyok, meg a Lány azt jobban szereti. Mette szipogva közli, hogy ő utálja ezt a fajta virslit. A hasfájós vígan falatozik, a hangszálgyulladás azonban elterjedt és most már 3-nak is elment a hangja, erről nem veszek tudomást. Hoznak tortát (sima csokitorta), gyertyát nem szabad meggyújtani, mert akkor megszólal a tűzjelző. A kis szörnyetegcsorda egy pillanatra cuki kislányokká változik, elpantomimezik, hogy meggyújtják a 9-es alakú gyertyát és elénekelik fennhangon és nagy tapsviharral a norvég szülinapi dalt a Lánynak. Ezután Mette szipogva közli, hogy ezt a fajta tortát ő utálja. Van popcorn. A popcornt is utálja. Adok neki egy kis plusz szórócukrot, azt szereti. 

Kezdem elhinni, hogy mind túl fogjuk ezt élni, már csak húsz perc van hátra. A Lány elkezdi kibontani az ajándékokat, ami a helyi szokás szerint saját készítésű kivágott-rajzolt-ragasztott üdvözlőlapba rejtett 100 korona. Egy kislány könyvet ad, egy másik hajpántot és arcpakolást. Mette egy felfújt lufiban hozott 5 db fém húszkoronást, ezt rázogatja. Susanna rászól, hogy ne rázogassa, mert kidurran, mielőtt oda tudná adni. Kidurran. Susanna rászól, hogy én megmondtam. Mette sírva kirohan a szobából, az óriási épületkomplexum (lézertag, billiárd, söröző, minigolf, játszóház) parkolójába, és ott rohangál körbe. Az összes többi elindul utána. A kijáratnál utolérem a legtöbbet és a legszigorúbb hangnememben közlöm, hogy nincs parkolóban rohangálás, tűnés vissza az asztalunkhoz, majd ráállítom a férjemet, hogy kerítse elő Mettét. Közben elkezdenek megérkezni a szülők, a gyerekek mesélik nekik, hogy Mette épp elveszett, de amúgy minden szuper volt. Adok nekik az útra popcornt papírpohárban. Ír a férjem messengeren, hogy megvan Mette, a parkolóban hisztizik. Egy idő múlva bejön a férjem. Mondom, hol van Mette? Hát itt jött előtte, nincs itt? Kiderül, hogy elindult befelé a férjemmel (miután kb 5 percig semmibe vette, de itt nem lehet fizikai erőszakot alkalmazni és a férjem törvénytisztelő ember, így nem vonszolta be a karjánál fogva), de a bejáratnál mégis inkább beszaladt a lányvécébe és most bezárkózva sír. Közben megjön Mette anyja is, a gyerekek közlik vele, hogy Mette elveszett. Megmondom, hogy a vécében van, páran már győzködik, hogy jöjjön ki, az anyja is bemegy tárgyalni. 

Búcsúzkodom a többi gyerektől, mindenkit elvisz valaki, remélem, tényleg a szüleik. 

Kijön Mette az anyjával, utóbbi kicsit sápadt. Odatereli Susannához és annak az anyjához, hogy beszéljék meg. Kibékülnek. Mette anyja megkéri Mettét, hogy a Lányomtól is kérjen elnézést, amiért balhézott a szülinapján. A Lány mosolyogva biztosítja róla, hogy nincs harag és szuper, hogy eljött. Elnézést kérek Mette anyjától, amiért nem vigyáztam jobban a lányára, és megmondom, hogy nagyon aggódtam, amikor elrohant. Mette anyja utasítására tőlem is elnézést kér, amiért aggodalmat okozott. Mosolyogva megnyugtatom, hogy minden rendben. 

Mindenki elhúz végre a vérbe. Kifizetek kb. kilencvenezer forintnyi összeget a pultoscsávónak, mintha többre emlékeztem volna a foglalásnál, de oké. Veszek magamnak egy alkoholmentes sört és megiszom üvegből, amíg a gyerekeim az apjukkal (gyerekeknek való) nyerőgépekbe dobálják az aprót és meglepő módon nyernek is két plüsst. Utánam szalad a pultos csávó, hogy bocsi, de az előbb a tortát elfelejtette beütni. Fizetek még. 

Hazamegyünk. Eltervezem, hogy jövőre Új-Zélandra költözünk, vagy egy lakatlan szigetre, vagy Magyarországra. Tavaly nyáron buliztak nálunk magyar nyolcévesek, azoktól is leolvadt az agyam persze, de azért ez itt egy egészen más szint volt. Vagy ez már a kamaszkor? Reményemet fejezem ki, hogy jövőre lesz hetedik hullám áprilisban, és zoomon tartjuk a bulit. A Lány értetlenkedik, dehát miért, dehát szuperjól sikerült! Egyébként mindvégig szemlátomást nagyon élvezte, semelyik drámában nem vett részt, imádta a lövöldözést meg a kajálást is, és azt is, hogy kapott pénzt, amit majd elverhet plüssökre meg minecraft-legóra. Így is lesz. 

*Épp megint megtudtam, hogy ciki lakásban lakni, vagyis a kolléganőm férje azt mondta: "Osloban nem lehet normálisan lakni, iszonyat drága egy ház, ott egy csomó ember van, aki lakásban lakik!" 
**A neveket megváltoztattam, nyugi. 

 

 

 

 

It's fine, I'm fine, everything's fine*

Két éve lakunk itt. Különben mielőtt Norvégiába költöztünk, írtam ilyen listát, hogy előnyök-hátrányok, és akkor emlékszem, hogy nagy kedvem lett volna beleírni, hogy "nem szeretném végignézni, ahogy minden tönkremegy és elpusztul, amit valaha szerettem" (a Fertő-partra gondoltam akkor főleg, meg hogy vadaspark lesz a Muckon, és hogy ki tudja, mi követi majd még), aztán úgy döntöttem, hogy á, ezt mégsem írhatom bele, túlságosan fellengzős és hatásvadász, és kiröhögnétek csak. Ó, de kár, pedig most mondhatnám, hogy "én már akkor megmondtam!" Hát, mindegy. Persze, ez még mindig nevetséges és hatásvadász túlzás, bár a Fertő-partnak valószínűleg tényleg annyi. Ami a lista többi részét illeti, mindenben teljesen pontosan igazam volt. Tessék, mutatom: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák - igen, az jó volt és hiányzik, bár itt is szeretnek a kollégák, de az nem olyan 
- én is szeretek egy csomó embert itt - hiányoznak is, bár itt is vannak jó fejek, de az nem olyan 
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében - az konstans rettenetes, hogy semmit sem tudok és mindent előlről kell kitalálni, ne is beszéljünk róla, állítólag 8 év alatt múlik el 
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne - végül is itt is, de nem vagyok olyan nagy név, mint otthon :) 
- nagyon szeretem a magyar nyelvet - igen, és hiányzik is 
- nagyon szeretem a lakásunkat - <végtelen számú síró smiley> ne is beszéljünk róla 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat - ő közben nyugdíjba ment, szóval már úgysem nála lennénk, de örök hálával gondolok rá rendszeresen, itt meg nemlétező dolog a gyerek háziorvos, a felnőttháziorvoshoz jár a gyerek is. Tuti bekattantam volna, ha itt szülök gyereket. 
- szar a kávéjuk - szar
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene - kellett
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek - okén viselik, és hát nincs kontrollcsoportom, a jó ég tudja, hogy viselték volna a covidot Budapesten, ha maradunk 
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika - igen
- mi lesz a növényeimmel? - a(z ex)növényeim a norvégtanáromnál és Húgomnál remekül érzik magukat 
- sokkal messzebb van Sopron - igen, ez baj 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának - whatever
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni - nem tűnik annak 
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás - a férjem még dicső, én egy pohár Tuborgot szeretnék 
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet - meglepő módon ez még mindig rettenetesen zavar és rosszul érzem magam miatta és hiányzik 
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket - megvannak azok nélkülem is 
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének - szomorúak
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen - hát khm valóban kisebb a szakmai pezsgés 
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is - igazából nem szoktam sosem unatkozni, de tény, hogy nincs Népi papa koncert 
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul - ez még mindig lehet
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm -  de hogy a pszichológuscsaj életében nem hallott a Terminátor című filmről?????? 
- itt élned, halnod kell - a sírhelyem úgyis Sopronban van
- görögdinnye - konkrétan a görögdinnye különben meglepő módon nem gáz, a közértben kapható Dél-Afrikai görögdinnye a karbonlábnyomát leszámítva teljesen rendben van. Ellenben normális meggyet, őszibarackot és szilvát két éve nem ettem, és normális paprikát és paradicsomot is csak elvétve. Régebben is tudtam, hogy a Kárpát-medence maga a tejjel-mézzel folyó kánaán, főleg, ha két utcányira lakik az ember egy piactól, hát ez sajnos így van. Most mondta a főnököm, hogy sose tudja teljesíteni az ajánlott napi gyümölcsbevitelt a diétás appjában, mert nem szereti a gyümölcsöt. "Ó, drágám" - gondoltam együttérzően. "Mit tudod te, mi az a gyümölcs." 

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés - ez teljesen így van, és fura is, és az is fura, hogy amikor hazamegyünk, beszól a pénztáros meg leüvölt a taxis meg a kutyasétáltató néni 
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart - igen 
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni - talán valamivel több, nem nagyságrendileg
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ - ez igaz 
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit - hű, hát ez teljesen így van, itt csak dicsérnek, így lesz egy csomó tudatlan, de legalább nem neurotikus ember, ami nagyon nagyon fura, és erről majd írnom kell egy saját bejegyzést, a híres norvég inkompetenciáról, elképesztő jelenség
- be lehet lélegezni a levegőt - omg csodálatos imádom 
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk - a pollenallergiám csak rosszabb lett, az asztmás bronchitise javult, de nem tűnt el teljesen
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy) - az tuti 
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben - hát erre nem esküszöm meg, mert így is minden hülyeségen stresszelek folyton, mint például a szomszéd belement az autónkba, hol legyen a Lány szülinapja, világjárvány, háború, klímaváltozás 
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki - erről őt kell megkérdeznetek, de nem könyörög, hogy menjünk már vissza 
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat - a rózsaszín fák a vadcseresznye (sakura), ami a Füvészkertben van, meg Sopronban a Mikoviny úton, itt meg a pláza előtti téren, de sajnos nem pont ugyanolyan 
- eperföld is van - az egyetlen valamirevaló gyümölcsük az eper, az viszont csodálatos! a hosszú nappalok és a hőség hiánya elképesztően finom epret eredményez (júliusban) 
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod - khm
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak - khm khm 
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba? - hát, de, végülis ja, de azért messzebb van innen 
- oktatás - ez nagyon érdekes és nem tudom még, mit gondoljak róla 
- egészségügy - nem mondanám, hogy oda meg vissza vagyok a csillivilli egészégügyüktől, ugyanakkor saját konkrét rossz élményem még csak egy volt két év alatt és az sem volt rémes 
- működő demokrácia - az 
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom - tökéletesen elégedett vagyok az itteni időjárással, mi délen lakunk, ahol jó az idő. 
- ha szar, hazajövünk - igazából az jó érzés, hogy bármikor hazaköltözhetünk, tuti lenne munkánk és megszervezhető életünk, ugyanakkor most már mindig sírnék a jó kis norvég nyugi, erdő, friss levegő, tengerpart, kevés az ember és az is normális életérzés után 

Nem is erről akartam írni egyébként, hanem a posztcovid szívdobogásomról meg a diétámról akartam nyafogni, csak így eltérültem, bocs. Különben az is nagyon érdekes, hogy a norvégok nem panaszkodnak (az egyik norvég kollégám mondta, hogy szerinte a norvégok sokat panaszkodnak, hát ezt nem bírtam ki hangos nevetés nélkül), és ezért nem annyira lehúzó velük beszélgetni. Ugyanakkor kb. kivétel nélkül minden egyes páciensem előadja, hogy ő az egyetlen, aki boldogtalan, mert mindenki más szemlátomást jól van. Mert ha megkérdezik, hogy vagy, akkor azt szokás mondani, hogy jól. Nem tudom, ez norvég sajátosság-e, vagy csak itt nálunk a napfényes Vestfold megyében dívik, már többektől hallottam, hogy a mi megyénkben híresen sokat adnak a látszatra. Itt Sandefjordban mindenki jólápolt, szép házban lakik, grillez, mosolyog, jól van, és ha te véletlenül nem vagy jól, akkor tényleg érezheted joggal úgy, hogy ezzel egyedül vagy a világon. Magyarországon meg mindenki rosszul van, és emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt Thaiföldön voltunk és kb. cikinek éreztem mesélni róla a munkahelyemen, mert jól lenni az kicsit ilyen ízléstelen dicsekvésnek hatott. Rendes ember a "hogy vagy" kérdésre azt válaszolja, hogy "jaj, ne is kérdezd", nem? Ugyanakkor nem kell elcseszettnek vagy furának érezned magad, ha boldogtalan vagy, hiszen az egész háztömb / ország az. 

Nyilván egy ideális társadalomban van egy jó középút, de az nem tudom, létezik-e. Mindenesetre az, hogy Norvégia a világ legboldogabb országa (legutóbb lecsúszott pár helyet, de azért még eléggé előzi keleteurópát), az eléggé fura állítás, én úgy látom, hogy ezek itt rémesen boldogtalanok, csak nem szabad bevallaniuk maguknak, és ezért mindenki krónikus izomfájdalmaktól meg krónikus fáradtság szindrómától meg migréntől szenved. És igen, tudom, hogy pszichiátrián dolgozom, és ezért több boldogtalansággal találkozom, mint aki nem, de otthon is pszichiátrián dolgoztam. Szóval ha egyszer rendbejön a világ és nem lesz havonta valami küszöbön álló apokalipszis és rengeteg időm lesz, akkor majd írok egy leleplező könyvet arról, miért boldogtalanok a norvégok, nyilván kapok rá egy vagon állami támogatást, mert itt ezerrel támogatják a könyvkiadást, csodálatos lesz.  

*Azt akarja a Facebook mesterséges intelligencia, hogy rendeljek egy ilyen pólót, de komolyan hónapok óta rendületlenül tolja az arcomba, hát igazán örülök, hogy ilyen pontosan reflektál az érzelmi állapotomra, többé nem mondhatom, hogy senki nem ért meg.

Mostan színes szőnyegekről álmodom

Csak iszonyú drágák, mert olyat akarok, ami gyapjú, és szép. Ezek a kedvenceim, puhák és szépek és természetes anyagúak, és ez például remekül passzolna a szobánkba is, egyetlen probléma az árával van:

Mert az történik, hogy megveszem a lakást, amiben lakunk Norvégiában, mert a főbérlő Néni eladja, vagy a fejünk fölül, vagy nekünk, és akkor inkább nekünk. Nem, nincs pénzem csak úgy norvég ingatlanokra, nagyrészt bankhitelből megy, kb. ugyanannyit vagy kicsit kevesebbet fogunk fizetni hiteltörlesztőbe, mint amennyi eddig volt az albérlet, szóval nagy változás nem lesz a mindennapi életünkben, leszámítva, hogy többet nem mondhatom a gyerekeknek, ha matricákat akarnak ragasztani a tapétára, hogy nem szabad, mert az a Nénié. 

Mindenki gratulál a lakásvásárláshoz, hát nem tudom, tavaly mindenki az autóhoz gratulált, szerintem meg ez stressz és nyűg, eladósodni egy vagon pénzre külföldön, norvég nyelvű szerződéseket próbálni felfogni, a magát kétnaponta meggondoló Nénivel és a jóég tudja milyen dialektussal beszélő banki ügyintézővel egyeztetni, én ezt nem élvezem. Majd ha hivatalosan tulajdonba vesszük a lakást és meglátom, mennyi pénzünk van végül is, és elkezdhetek lakberendezési tárgyakat rendelni online, akkor jön meg szerintem a kedvem. Utálok autót meg lakást venni, szőnyeget meg függönyt viszont szeretek, ennyi, biológia. 

Ezek is csodálatos szőnyegek, de ezek nem illenek a sarokgarnitúrához, ami használt és amit szerencsére elad nekünk a Néni, mert pont jó ide és már megszoktuk.  

Most épp abban a szürke zónában vagyunk, amikor még nem a miénk a lakás, de már nem nemamiénk, vagyis aláírtuk az adásvételit, de a bankkal még nem írtuk alá a hitelszerződést, mert múlt szerdán megbeszéltük alaposan, hogy mi lesz benne, mondta az ügyintéző, hogy akkor pénteken átküldi aláírásra, aztán nem küldte pénteken. Vajon megbetegedett krónikus fáradtság szindrómában és most három évig betegállományban lesz és csak két hónap múlva találnak neki egy helyettest, akit további három hónap lesz betanítani, vagy csak nagyon elfoglalt volt és tudja, hogy november 1-én vesszük birtokba a lakást, szóval van még két hete a papírmunkára, minek siessen? 

A lakást, amit megveszünk, eddig bútorozottan béreltük, és most bútorokkal együtt vettük meg, kivéve étkezőasztal és székek, azokat a Néni elvitte a hétvégén, úgyhogy most a földről eszünk. Na jó, igazából a tévé előtt a kanapén. Már rendeltem étkezőasztalt a jysktől, csak még nem ért ide. Székeket nem rendeltem, mert egyik se tetszett és drágállottam is, és nem volt kedvem több olyan dolgot venni, ami nem okoz örömet, szóval majd ööö körbeálljuk? Gondolom, két nap után majd jobb belátásra térek és elmegyek székért. Addig nézegetek használtakat, hátha szembejön valami jó. 

Különben meg depressziós vagyok, mert ugyan logikusan nézve nem köt ide a lakásvásárlás, bármikor eladhatjuk úgy is, hogy rajta a hitel, vagy kiadhatjuk és elköltözhetünk Osloba vagy Új-Zélandra vagy Brennbergbányára, nem korlátozottabbak a lehetőségeink, mint két héttel ezelőtt, but still. Érzésre véglegesebb. Hogy viszem el Új-Zélandra a képzeletbeli méregdrága gyapjúszőnyegeimet? Mondjuk, még mindig könnyebb, mint a beépített könyvespolc. 

People are strange when you're a stranger

A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. Az is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt. 

A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?  

Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött?? 

És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok. 

Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben  megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet. 

Hát, köszi. 

A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli). 

Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

Most csak így csapongani fogok, de fél év kihagyás után mit vártunk. Először is megmutatom a teraszon a hortenziát meg a magról nevelt paradicsomokat. 

Múlt szombaton meg emberek voltak nálunk vendégségben, egy újonnan megismert meg egy régebbről ismert magyar doktornő meg egy baba, erre beállít a nagyon kedves parkinzonos északnorvég főbérlő néni, hogy bocs, hogy zavar, de látta, hogy itt az autó, akkor biztos itthon vagyunk, és már egy jó ideje el akarja ezt mondani, de hogy ő el fogja adni a lakást, és akkor három hónapunk van kiköltözni, vagy esetleg vegyük meg. Mondtam neki, ööö, jó, akkor üljön le és egyen egy kis sütit, úgyhogy elbeszélgettek a bőrgyógyász csajjal a norvég politikáról, aztán hazament. A régóta itt élő másik két magyar szerint ez nem normális, mármint beállítani 1. hétvégén, 2. bejelentés nélkül, 3. amikor vendégeid vannak, és úgy bejelenteni ilyesmit, én bevallom, nekem még mindig nincs fogalmam arról, mi illik itt és mi nem, szóval gondoltam, whatever. 

Úgyhogy még aznap este igényeltem online a bankomtól egy úgynevezett finanseringsbevist, ami egy papír arról, hogy mennyi lakáshitelt adnak. Itt úgy szokás, hogy az ember ezzel a papírral a kezében indul el lakást keresni, és akkor tudod, hogy meddig nyújtózhatsz, annyit tuti ad a bank, többet tuti nem. Úgy gondoltam, simán megvehetnénk ezt a lakást, kevesebb lenne a havi törlesztő, mint most a lakbér, és a sajátunkat fizetnénk, miért is ne. 

Másnap, vasárnap felhív a Főbérlő néni, hogy nyáron mikor utazunk Magyarországra, mert akkor amíg távol vagyunk, kitapétáztatná meg kifestetné a lakást, majd addig a cuccainkat bezárjuk a kisszobába vagy valami. Mondtam neki, hogy augusztusban, meg hogy amúgy vsz megvennénk, és akkor nem muszáj kifesteni, de mondta, hogy de, mert muszáj meghirdetni, mutogatni és árverésre bocsátani. Mert itt úgy szokás, hogy eladás előtt az ember kipuccolja az ingatlanját, meghirdeti, és aztán nem lefelé alkudnak a vevők, mint otthon, hanem felfelé, és aki záros időn belül a legtöbbet adja, azé. Ezt a kört a Néni nem akarta kihagyni, nyilván a legmagasabb árat szeretné kapni az ingatlanáért. Ez már nem annyira tetszett, de mit van mit tenni. 

Erre másnap küld egy sms-t, hgy mégse adják el. Később felhívtam, mondta, hogy ezer bocs, de most, hogy valósággá vált az eladás, mégis megijedt és meggondolta magát, mert <whatever családi történet, a néni dialektusának a felét értem, de kb a lánya el akarta adatni vele, a fia meg nem, vagy mittudomén> és lakjunk nyugodtan tovább itt ugyanúgy, ahogy eddig. 

Jó. 

Közben felhívtak a banktól, hogy küldjem be a férjem tavalyi adóbevallását és fizetési papírját is, mert amúgy minden szuper és ennyi és ennyi hitelt kaphatok, de a norvég szabályok szerint a férjemet is tudniuk kell, hiába én veszem fel a hitelt. A férjem Magyarországon dolgozik és ott is adózik, szóval feltöltöttem nekik az online felületükre a papírokat magyarul. Azóta nem hallottam róluk. Rájuk írtam kétszer, hogy mi van, kell-e még valami, semmit se válaszoltak. Mivel július van és Norvégiában vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy az ügyintézőm szabadságra ment és majd három-négy hét múlva fog válaszolni, ha hazajött a hüttéből / kijózanodott, de végül is nem sürgős. 

De persze azóta lakáshirdetéseket nézegetek. Nem tudom, akarok-e lakást venni itt. Anyagilag valóban több értelme van, mint albérletet fizetni. Nagyon szuper lakást nem tudnánk venni, csak valamilyet, vagy pedig a külvárosban. A kollégáim persze azzal nyomasztanak, hogy mikor veszünk már házat, mert itt gyerekkel az ember házban lakik, aminek van kertje, a kertben trambulin, szépen gondozott gyep, két autó, egy hajó, egy szépen gondozott, benti macska. De komolyan, lakásban családostul csak az arab és afrikai menekültek laknak, rendes ember házat vesz. Akarok hitelből venni egy házat egy sznob norvég kisváros külvárosában, hogy aztán venni kelljen még egy autót, mert a tömegközlekedés persze siralom? Akarunk takarítani egy házat, amikor a férjem is és én is utálunk takarítani? Egyáltalán, meddig akarunk itt lakni? Meddig akarunk Norvégiában lakni, és azon belül akkor meddig akarunk a kisvárosunkban? Mert annak mondjuk nincs sok értelme, hogy veszünk itt egy házat hitelre, csináltatok bele beépített könyvespolcot, aztán továbbköltözünk. 

Két hete voltunk a Lánnyal Osloban a Móniéknál, azóta mi egyhangúlag oda akarunk költözni előbb-utóbb. De vajon kapnék-e ott állást, meg egyáltalán nincs kedvem ennyit költözködni. Osloban állítólag extra drága az élet, főleg a lakhatás, és egy csomóan vidékről járnak fel dolgozni, mert sokkal jobban megéri ingázni, mint ott lakni. Na, hát ingázni tuti nem fogok. Bocs. Amúgy azért akartunk egyből odaköltözni, mert csodálatos élmény volt a kisvárosunk egyhangúsága után, itt nálunk mindenki pontosan ugyanúgy néz ki, mindenki jól ápolt, szépen sminkelt negyvennek kinéző ötvenéves szőke, vállig érő hajú nő talpig H und M-ben, vagy őszesszőke, kikötőben a kishajóján hatos sörösdobozokat pakoló férfi. Minden ház fehér faház, a kertjében trambulinnal, a háttérben gyönyörű sziklák vagy erdő vagy ha sok pénzed van, tengerpart, hétvégén mindenki túrázik vagy hajózik, télen síel vagy köt (komolyan volt egy pont, amikor úgy gondoltam, nem bírom tovább a csoportnyomást és legalább kötni megtanulok). Osloban az emberek különfélék voltak az utcán, és nem mindegyiken ugyanaz a halványzöld, térdig érő, buggyos ujjú lenvászon ruha volt sportcipővel, ami érthetetlen módon most itt a fast fashion-trend 12-92 éves kor között. 

Meg tök szívesen beiratnám a Lányt valami rajz-képzőművészet különórára, amit imád, vagy matek tehetséggondozásra, amiben ügyes, de tehetséggondozás nem létezik az országban, de rajz talán igen. Kisvárosunkban nem tudok ilyesmiről. Hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Sopronban nőttem fel, én egy kisvárosban nőttem fel, mert nem jött koncertezni a Rolling Stones, most meg egy pontosan ugyanannyi lakossal rendelkező, gyönyörű délnorvég kisvárosban kell megtudnom, mit jelent az, hogy vidék. 

Szóval amikor a szomszéd szakrendelő főnöke, a román csaj megkérdezte, hol látom magam öt év múlva, akkor harsány röhögésben törtem ki. Honnét a jó életből tudhatnám? Dude, I just want to make it to friday. 

Meg Magyarországon amúgy mi történik? Nyilván torz képet kap az ember, ha a hírekből meg a Fb-ról tájékozódik, dehát ez a mostani emotikkonos plakátkampány már tényleg WTF. Ha ezt történelemórán tanulom, hogy ilyen volt, tuti azt hiszem, hogy szívatnak, nem, hát ekkora kreténség nem létezhet és az lehetetlen, hogy az emberek ezt beveszik. A Fertő-tóról ne is beszéljünk. Szóval hogy az volt a terv, hogy három évre jövünk, és utána meglátjuk, maradunk-e még vagy hazamegyünk. A budapesti lakásunk továbbra is ott áll, a könyveimmel a könyvespolcon, és nagyon hiányzik, az a lakás, a barátaink, a magyar nyelv, a normális péksütemény, a kocsma és a cukrászda létezése, a színes keleteurópai káosz. Ha hazaköltözünk egy ponton, még ha jó is lesz, azon fogok sírni, hogy hiányzik a norvég kisvárosi nyugalom, mutatom még egyszer:

a végtelen ég, a tiszta levegő, a hétköznapi gyűlölködés teljes hiánya, a tíz percre lévő tengerpart, és hogy mókusokat lássak a munkahelyem ablakából. A közeli tóban van egy teknősbéka is. mozdulatlanul szokott napozni, ezért a kórházi szoftverről neveztük el, amivel szintén előfordul, hogy lefagy és nem reagál semmire. És akkor a családom többi tagjáról még nem is beszéltünk, a norvég óvodában egész nap a sárban fetrengenek, az óvónő pedig még bátorítja is őket, ha épp nem slaggal locsolja. Nagyon más itt gyereknek lenni. 

Szóval én még csak hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni. Mindenesetre, ha visszajön szabiról a bankos ügyintéző és kapok a banktól papírt a hitelképességemről, akkor tuti lakásbemutatókra fogok járni (it's a thing). Aztán meglátjuk. 

Aren't you supposed to be practicing for your dance recital?

Nem volt olyan rossz visszajönni különben, két hét volt még hátra a szabimból és nem kellett végül karanténba mennünk, úgyhogy főként strandoltunk (kb 25 fok volt, a tenger meg 17-18 fokos). Igazából akkor lettem szomorú, amikor elolvastam a Nature cikkét az előrejelzésekről, miszerint 2021 még pont úgy fog kinézni, mint 2020, és 2025-ig simán itt lesz a vírus, meg amúgy mindig is. Szóval enyhén szólva nem az lett, hogy két hétre bezárkózunk és aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Minket ez ott érint, hogy továbbra sem utazgathatunk Sopronba meg Budapestre hétvégenként, se őszi szünetben (pedig 7000 Ft a repjegy épp), és az sem lesz, hogy minden hétvégén másik barátaink látogatnak meg minket. Ennyi erővel költözhettünk volna Kanadába is. 

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy elkezdődött az iskola, szóval a gyerekeim elindultak a multikultivá válás útján. A Lány a második osztályt kezdte egy nyelvi felzárkóztató osztályban, ahová a norvégul nem tudó bevándorlógyerekek járnak. A cél, hogy egy év alatt megtanuljanak annyira norvégul, meg egy kis matekot, hogy jövőre harmadikba mehessenek a kerületi normál norvég iskolájukban. Nyolcan vannak az osztályban, de simán jöhetnek év közben is bármikor ideköltözők, a tanárjuk pedig egy nagyon norvég nevű és nagyon norvég külsejű, szimpatikus, nyugis fickó. Értelemszerűen az osztályban két egyforma színű kislányt leszámítva mindenki máshonnan származik és senki se norvég. 

A Fiú is hétfőn kezdte a beszoktatást az oviban, ez egy sima, kertvárosi norvég óvoda, de ugyanúgy mindenféle bőrszínű és származású gyerek van a tizenegyfős csoportjában. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, hogy a világ sokféleségéről nem negyvenévesen fognak értesülni. Egyébként mindenki nagyon kedves és szívesen fogadtak, szóval nincs rossz érzésem a kezdéssel kapcsolatban. Egyetlen kultúrsokkot kaptam csak, az iskolában, már múlt héten írtam a titkárnőnek, hogy mit kell bevásárolni iskolakezdésre, írta, hogy iskolatáska, tolltartó, benticipő. Ezeket vettünk. Megkérdeztem első nap is, hogy és kell-e még valamit venni, behozni? Így nem értették a kérdést, hát esetleg hozzak egy váltás ruhát, ha vizes lenne a gyerek vagy valami. Namost én azon szocializálódtam, hogy holnap reggelre legyen itt a számrácsok-vonalhálók alsós verzió 2018-as javított kiadás, három darab HB-s grafitceruza, két doboz aranyszínű 16-os miltonkapocs, egy méter lila szalag, színtelen gyurma meg két házi pogácsa és egy fürt szőlő és a gyerek felirat nélküli zöld pólóban jöjjön, anyuka, ha nincs otthon, lehet kölcsönkérni, miközben apa otthon ragasztja a matekdobozt és vágja méretre a betűzsákot és a többi kétségbeesett szülővel facebookcsoportozik hajnali kettőig a helyes méretre vágásról és sorrendről, mert senki nem érti, pedig el lett mondva a szülőin. 

Hát itt végül is arra jutottam, hogy akkor rendelek az internetről ruhára ragasztható és vasalható előnyomtatott névcímkéket a gyerek nevével és a telefonszámommal ellátva egy vagyonért, hogy meglegyen az iskolakezdés feeling. 

A tanulást egyelőre nem viszik túlzásba, a Lány iskolájában szavakat tanultak, matekórán meg a számok neveit norvégul és azzal kicsit számoltak is a munkahelyi tabletjük segítségével, ami mindenkinek saját, saját jelszóval, csak a feladatot lehet vele csinálni és nem lehet hazahozni, viszont piros. 

A munkahelyemre visszamenni kb. ugyanakkora sokk volt, mint az iskolakezdés, az eddigi káosz csak fokozódott, a csapatunkba jött két új csaj, akik még semmit sem tanultak a Módszerről, ezért amíg meg nem tanuljuk, addig ők a másik két teamhez tartozó pácienseket kezelnek, szóval a jó ég tudja most már, ki kivel van és ki melyik teambe tartozik. Mindegy, feladom, engem a munkavégzésben végül is ez nem zavar, inkább abban zavar, hogy kikkel ebédeljek, szóval a mukahelyi szociális kapcsolatokban. Régi hagyomány ugyanis itt, hogy nem a kantinban eszünk, hanem a team-ek a saját tárgyalójukban együtt ülnek és eszik az uszonnásdobozt, csak a mi teamünknek nincs tárgyalója, meg nincs csoporttudata, meg így nem is lesz. Hát mindegy, néha eszem a személyiségzavarosokkal (mármint azzal a teammel), van köztük, aki kedves és beszélget velem, van, aki mufurc és keresztülnéz rajtam, néha eszem a titkárnőkkel, többnyire jó fejek. Szeptembertől lesz új csoportvezetőnk és új ambulanciavezetőnk, úgyhogy azzal is változni fog a dinamika. De nem panaszkodom. Egyszer azt olvastam valami életmódguru-blogban, hogy az ember akkor imádja a munkahelyét, ha csak max. 30%-át utálja. Magyarul, nincs olyan munkahely, ahol minden csodálatos. Itt az a csodálatos, hogy szép helyen van, pontban 4-kor el lehet jönni, és jól fizetnek. Valamelyik reggel összefutottam az átmeneti közvetlen főnökömmel, aki amúgy egy másik telephelyen dolgozik és onnan felügyel ránk, amíg az új főnök vissza nem jön betegszabiról, és megkérdeztem, mi a helyzet most velem, akinek szeptember elején jár le a próbaideje. Van-e valami elbeszélgetés a főnökkel vagy ilyesmi? Azt mondta, akkor ez az, nagyon elégedettek velem és örülnek, hogy itt vagyok, end of story. 

Eközben kaptam egy nagyon kedves emailt a magyar munkahelyemtől, hogy lejár mindjárt a fizetés nélküli szabim, úgyhogy akkor kiléptessenek-e. Ez az első munkahelyem, 2002-ben végeztem az egyetemen és akkor kezdtem el ott dolgozni, szóval minden Stockholm-szindrómájával együtt nagyonis fontos volt nekem. Megette az életemet és fiatal éveimet igába hajtotta, cserébe egy csomót röhögtünk és persze mindet ott tanultam. Vagy majdnem mindent. De most nem mesélek többet, mert mennem kell altatni. Majd egyszer írok egy pszichiátrián játszódó vicces-tragikus regényt, amiben csak a valóság lesz és senki nem fogja elhinni, hogy nem én találtam ki. 

Ma meg hazasétáltam a szakadó esőben, jó, hát beázott a vízhatlan cipőm és a bugyim is vizes lett az esőkabát alatt is, de 20 fok volt, nem fáztam, és inkább élveztem, mint nem, erre olvasom itthon a hírekben, hogy pont abban az órában kisvárosunkban megdőlt az egy óra alatt Norvégiában valaha leeső csapadék rekordja, én meg vígan sétálgatok, szóval nagyon menőnek érzem magam most. 

Little soul, big world

Magyarország végül is pénteken zöld lett (Norvégia felől nézve), az meg nekünk nem baj, hogy Norvégia Magyarország felől még nem zöld, mert úgyis Bécsbe repültünk, úgyhogy jöttünk.

Főleg Sopronba. A férjem mondta, hogy vajon majd milyen lesz megérkezni Sopronba, hát semmi extra. Jó. Olvasom Tompa Andrea: Haza c. regényét, ami az emigrációról szól, hazalátogat benne a csaj és az bonyolult és ellentmondásos érzés neki. Sopron nekem az égvilágon semennyire sem bonyolult, Sopron az Sopron. Most lehet ilyeneket mondani, hogy biztos azért nem bonyolult és ellentmondásos érzés visszatérni, mert nem 25 év után tér vissza a hősnő, hanem idén februárban is ugyanitt kávézgattam, vagy hogy biztos azért, mert igazából nem is most költöztem el, hanem 25 évvel ezelőtt, és ez mind így van, csak nem számít, mert Sopronban lenni olyan, mint amikor az ilyen ritkán látott, régi barátaival találkozik az ember, akikkel ugyanott folytatjátok a beszélgetést. Persze, megváltoznak az emberek is az évek során, idegesítővé válnak meg politikai nézeteik lesznek, meghíznak, mindenféle hülyeséget csinálnak a hajukkal, amit nem kéne, és bosszant is. A város is állandóan megváltozik, állandóan útburkolatot újítanak és mindenhol összevissza ásnak meg térköveznek, mondjuk itt már a kelták is összevissza ástak, a rómaiak is összevissza térköveztek, a Várkerületen a jóég tudja, éppen mi a haladási irány, a kocsma helyén ökoturisztikai látogatóközpont van (de nyugalom, árulnak benne fröccsöt), az uszoda meg hogy néz már ki. Mégis az az igazság, hogy Sopron mindig is ott volt, mindig is ott lesz, minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, miről beszélünk, nincs itt semmi bonyodalom. 

Azon mondjuk meglepődtem, hogy így Norvégia után mi ez a délolasz tempó itt, türelmetlenül dudáló autósok, érett gyümölcsöktől roskadozó fügefák, szökőkútban rohangáló félpucér gyermekek (az enyémek), normális kávé, csillagos éjszaka, aperolspritz. Volt az a rész, amikor a sógorom házában voltunk Ágfalván, a Fiú rendes vadászkutya módjára egyből elkezdte a tyúkokat kergetni, de mindig csak a barnát tudta elkapni, kopasznyakút vagy kendermagosat nem sikerült, így végül sógorom is beszállt egy horgászhálóval, a Fiú meg a Lány visongva próbálták bekeríteni a tyúkokat, azok fejvesztve rohangáltak a leánderek között, anyósom közben a nyárikonyhán forgatta a rántottcsirkét (ez történik azzal, akit elkapnak), a sógorom két óriás, zöld papagája pedig kinti kifutójukban fülyülték a Híd a Kwai folyón-t. Ez azért eléggé délolasz volt. Nem tudom, miért pont a Kwai folyót választották, csomó minden mást is tudnak fütyülni, gondolom, úgy érezték, valami háborús illik a hangulathoz. 

Voltunk a kedvenc helyeinken, összefutottunk emberekkel véletlenül meg direkt, és túl kevés dolog fért bele az időbe, de ez mindig így van. Voltam egy napot meg egy másik fél napot Budapesten, ügyintézni meg találkozni két emberrel, csomó másikkal meg nem találkoztam, mert nem úgy jött ki a lépés. Az első alkalom olyan volt, mint Párizs, a Keleti-pályaudvarról az okmányiroda felé menet pont útbaesett (nem) a Gerbeaud, úgyhogy ettem sósmogyorós baracktortát, az aluljáróban egy széphangú utcazenész csaj a "ha én rózsa volnék"-ot énekelte, a Tompa Andrea: Haza c. regényét betettem a gerbeaud-os papírszatyorba az elviteles somlói mellé, így vártam a Fiú útlevelére a központi okmányirodában, és azon gondolkodtam, vajon Tompa Andrea értékelné-e mindezt, vagy az írókat már úgysem érdekli, hova megy a könyvük, mi mellett utazik a táskában, vagy a határon túli magyaroknak úgysem mond semmit a sóskaramell meg az art deco, mert arrafelé ilyen fenyveserdők meg székelykapuk jelentik az otthont és nem a macskakő. A Fiú az útlevélképén sír, mert az ügyintéző hölgy kedvesen arra kérte, hogy csukja be a száját és nyissa ki a szemét, és ezen megsértődött. 

A legszomorúbb a lakásunkban voltam, mert az Óbudán van, és míg Sopron mindig is ott volt és ott is lesz, ezt a lakást meg a benne zajló életet mi találtuk ki és mi építettük fel, és az egy nyilvánvaló gyász és veszteség. Mert nem tudom magammal vinni az általam tervezett beépített könyvespolcot, a Lány által babakorában összefickált falat, se a férjem karrierjét vagy az én egyetemi teljes- és részállásaimat. Azok a mi teremtményeink (jó, a könyvespolc igazából az asztalosé) és ott maradtak, és lehet, hogy egyszer visszajövünk hozzájuk, de lehet, hogy nem. Olyannak építettük őket, amilyennek szerettük volna, amilyenek mi vagyunk, és nem gondoltuk, hogy ilyen kevés időt fogunk itt tölteni. Hát, így jár, aki túlzott optimizmusában beépített szekrényt vesz. 

A második alkalommal Nikével találkozni mentem, a régi munkahelyemen dolgozik, az nem annyira Párizs, mint inkább Kalkutta, járdán fetrengő koldusok, az utcazenész hegedülés közben folytat parázs vitát egy másik cigánnyal, hőség, kosz, zaj, tök egzotikus, inkább ne költözzünk ide, hol a kézfertőtlenítőm. 

Egyébként sokkal többet is lehettünk volna Magyarországon, ha elég bátor lennék, de én már nem bírom idegekkel ezt a koronavírus miatti térképszínezgetést, a norvég munkahelyemtől is kapom az sms-eket, hogy mivel eü dolgozó vagyok, akkor is tesztelni fognak, ha zöld országban voltam, de inkább legyek felelősségteljes és ne utazzak sehova. Ha piros országból megyek vissza, akkor 10 nap karantén, aminek bele kell férnie a szabiba / iskolakezdés előtt, Ausztriában mennek felfele a számok, bármikor piros lehet és az szívás, és ezért végül holnap megyünk vissza. Jó, kibírjuk, de azért a koronavírus miatti utazási korlátozások alaposan betettek az egész norvég projektünknek, ami azon alapult, hogy majd rendszeresen hazajárunk meg minden hétvégén más jön ki minket meglátogatni, aha. Amúgy nem megmondtam 2017-ben, hogy majd visszahúzzák a vasfüggönyt és nem lehet csak úgy utazgatni? Ugyanitt azt is megmondtam, hogy majd tetováltatok egy cikláment a bokámra és Norvégiába költözöm, szóval jobb, ha mindent elhisztek nekem ezentúl.
 

A munkahelyem "ajánlása" alapján csak akkor utazz külföldre, ha feltétlenül szükséges. Ha zöld országba utazol, magad is eldöntheted (persze, inkább ne, de oké, te tudod), ha piros országba, akkor meg kell vitatni a legközelebbi főnököddel az utazás feltétlen szükségességét. Mivel pont zöldek lettünk, így nem kellett megvitatnom, de mit mondtam volna? Értsd meg, Torhild, muszáj volt megbizonyosodnunk róla, léteznek-e még ezek a helyek a fizikai valóságban, vagy csak úgy gondoljuk a Fő teret meg a Károly-magaslatot. Meg hát be kellett főzni a fügét. 

A captain's goal was simple. Find a crew, find a job, keep flying.

Most két hétig nem a saját munkahelyemen dolgozunk fizikailag, hanem az bezárt három hétre a nyár miatt, mi meg addig a szomszéd nagyvárosba járunk az ottani rendelőbe (most láttam az itteni időjárásjelentésben, hogy nagyváros, amúgy 23 ezren lakják, szóval kb. Dunaharaszti). Én előre utáltam az egészet, mert én már nem bírok több újdonságot elviselni, és akkor most megint meg kell tanulni ott is, hogy hol a szobám meg hol a meeting room meg a mosdó meg az ebédlő (amiben amúgy milliméter pontosan ugyanazok a helyben készült szendvicsek vannak, mint az eredeti helyünkön, úgy képzelem, hogy van a kórháznak egy nagyon szigorú és részletes protokollja arra, hogy a magos zsömlébe csak sonkát lehet tenni, és nem alá, hanem fölé megy a pontosan 2 cm-re kilógó salátalevél, és minden lépést külön jóvá kell hagynia a konyhafőnöknek és ezt iktatni a megfelelő szoftverben). És akkor még ott csomó új ember, meg a főnökünk szabin van, a helyettese a harmadik telephelyen dolgozik és csak telefonon elérhető és még sose láttam, és mindegyiknek megjegyezhetetlen norvég neve van és valamilyen dialektust beszél. 

Erre kiderült, hogy sokkal jobb ott dolgozni, egészen meg vagyok lepve. Semmilyen kézzel fogható okot nem tudok felmutatni, egyszerűen más az alaphangulat, és ebből jöttem rá, hogy az eddigi helyemen mennyire nem jó hangulat uralkodott. Mert eddig azt hittem, "csak" az a bajom, hogy nem tudok tökéletesen norvégul, nem ismerek még mindenkit, új és igen lassan épülő csapatban dolgozom nehéz betegekkel meg ilyenek. De itt is ugyanazt csináljuk, és a nemjófej rezidens is ugyanúgy velem dolgozik, mégis sokkal jobb. Amikor lemegyek ebédelni, a régi helyen nekem az egy para, hogy kikhez üljek oda, azt hittem, azért, mert félénk vagyok, ami igaz, de ezen a helyen egyáltalán semennyire sem para, simán leülök ismeretlenekhez vagy ismerősökhöz gond nélkül. 

A régi helyemen az ambulancián amúgy több éves probléma van a váltakozó vezetőséggel, és két régi csapat, a trauma és a személyiségzavar, akik nem igazán keverednek egymással. Ezek közé épültünk be harmadik csapatnak, vagyis ékelt be minket a vezetőség, ami bizonyos körökben nem túl népszerű. Most itt a szomszéd városban itt vannak azok is, akik alapból itt dolgoznak, az akut team, az addiktológusok meg az ADHD és szorongás-csapat, és ettől más a dinamika és tök jó. Ettől még éjt nappallá téve dolgozom és valamelyik nap végig csörgött mindkét telefonom, amíg pisilni voltam, de ellenálltam és nem vettem fel közben. Én nem tudom, ez hogy van, hogy az én naptáram mindig full tele van, a többieké meg nincs, de úgy döntöttem, amíg próbaidőn vagyok, nem kezdek el rinyálni emiatt. A túlórákat nem fizetik ki, de le lehet csúsztatni (előre eltervezetten, miután regisztráltad az erre kifejlesztett szoftverbe és a főnök jóváhagyta a túlórát, aztán regisztráltad a csúsztatáskérelmet és jóváhagyta azt is, szóval gondolom, jövő májusban), amivel tökéletesen elégedett vagyok. 

A nemjófej rezidenssel kapcsolatban az van, hogy a Facebook hirtelen úgy gondolta, hogy szükséges elolvasnom a Wall Street Journalnak azt a cikkét, amiben a túsztárgyaló ad tanácsokat ún. nehéz beszélgetésekhez, úgyhogy elolvastam, és úgy döntöttem, meghalsz kisköcsög challenge accepted. Azóta kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beszélünk, a túsztárgyaló irányelveit követve járok el, ami nem könnyű, mert nem szabad pl. elküldeni az anyjába, se röhögni, és amikor a kéthónapos szakmai tapasztalatával elmagyarázza nekem, hogy a diagnóziskódoknál ne felejtsek el pontot tenni a számok közé, és közben filctollal fel is írja a szobámban lévő flipchartra, hogy nem F438, hanem F43.8, "látod, itt a pont, csak egy tipp", akkor a spontán reakcióm nem feltétlenül lenne, khm, előremutató. 

Szóval nem feltétlenül a legjobb munkahelyre kerültem a kórházunkon belül (4 különböző környékbeli kisvárosban vannak rendelőik vagy fekvőosztály), de lehetne rosszabb is, és egyébként ha nagyon akarom, lehet mozogni helyszínek között. 

De nem akarok, mert a mostani helyem így néz ki. A sárga ház ott a fák között. 

A hazafeleút meg így néz ki, meg így. Mondjuk az nagyon csodálatos, hogy gyalog járok dolgozni, 2,5 km, oda-vissza 5, de eléggé aggódom, hogy novemberben, sötétben és szakadó esőben majd mekkora élvezetet fog ez okozni.  

Otthon meg, amikor kilépek az ajtón, ez van: 

Távolabbi terveim: minden nehéz beteget profin meggyógyítok, közben egymilliárd pontot termelek a kórháznak (az itt fontos), lassan mindenki megtanulja, hogy szuper vagyok és cost-effective, a nemjófej rezidens közben sokszor elkésik és nagyon keveset dolgozik, de még az alól is kibújik, szeptember elején letelik a próbaidőm, és már beírattak egy képzésre, ami 2021 januárban kezdődik. A rezidenst nem íratták be. Mindez azt jelenti, hogy lassan, de biztosan meg fognak változni köztünk az erőviszonyok az én javamra --> világuralom. 

Rövid távú terveim: túlélem a következő 5 napot, megírom a megírandó dokumentumok mappában egyre csak gyűlő dokumentumokat készre, csütörtökön elmegyek az itteni háziorvosomhoz, akihez két hete kaptam időpontot fülfájásom és füldugulásom miatt (de elmondta a nagyon kedves recepcióscsaj a telefonban, hogy ha addig sürgőssé válnának a panaszaim, menjek bátran az ügyeletre), (majd elmesélem, mi lett), jövő szombatra pedig van repjegyünk haza, vagyis Bécsbe. Olyat jegyet vettem, amit át lehet tenni más dátumra, és nézegetjük a számokat meg a szabályokat addig. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, egyrészt semmi kedvem a hercehurcához pluszmínusz adott esetben karantén (Ausztria-Norvégia és Magyarország-Ausztria egymáshoz képest jelenleg karanténmentes, Magyarország-Norvégia pedig oda-vissza karanténos), meg parázok is, hogy közelebb megyünk a fertőzöttebb régióhoz, másrészt viszont nagyon vágyom rá, hogy ismert helyen legyek kicsit, ismert emberekkel, dehát hol van még a jövő szombat. 

天晓得

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

You ought to see to your girl. She made you a dress looks like you bought it in a store

Ruhákról lesz szó. Belefutottam egy kapszularuhatár-kihívásba, úgyhogy kíváncsi lettem és megszámoltam a rendelkezésemre álló ruháimat és úgy érzem, máris teljesítettem. Persze, vannak még ruháim Budapesten és Sopronban is, de azokhoz éppenséggel nincs hozzáférésem, gondolom, akkor nem számítanak? A kihívás az, hogy 33 ruhadarabot hord a csaj egy szezonban, 3 hónapig, nyáron. Nekem 40 db ruhám van és azokat hordom március 6 óta, ami kb. három hónapja volt, de ezalatt itt Norvégiában volt tél (konkrétan hóembert építettünk márciusban), tavasz, és a múlt héten nyár is, amikor rövidujjúban már megdöglesz, kenni kell az 50 faktort és a bátrabbak fürödtek a tengerben. (Mármint a bátrabb norvégok. Mivel 15 fokos.) És napoztam bikiniben a teraszon. Tehát hóemberépítéstől bikinibennapozásig nem beszélhetünk szerintem egy szezonról. 

A ruháim felsorolása nyilván a világon senki számára nem érdekes vagy tanulságos rajtam kívül, de én kedvet kaptam hozzá, úgyhogy ez következik. Valamelyest rendszerben, de nem teljesen. Pár darabot már itt vettem vagy kaptam, többi otthonról jött, ezeket is jelzem.  

Otthoni és pizsi

1. szürke melegítőnadrág, h&m, Norvégia
2. kék itthoni póló, h&m, Norvégia
3. barackszínű itthoni póló, turi, Norvégia
4. szürke hosszú ujjú nyúlott modál felső, turi, Bp. 
5. szürke sopronos (1277) póló, Kultúrpresszó, Sopron
6. fekete bélelt leggings, turi, Bp. 
7. kockás pizsamanadrág, Womens Secret asszem, Bp. 
8. kék 3/4-es fitnessnadrág, turi, Bp. 
9. moominos pizsamanadrág, Mónitól kaptam itt, amikor sírtam, hogy nincs elég ruhám

Utcai, beleértve sportos, dolgozós, kirándulós, minden évszak

    10. fehér 3/4 ujjú pulcsi, Mónitól
    11. piros merinó kötött kardigán, turi, Bp. 
    12. hosszú szürke kötött kapucnis pulóver, 2 éve vettem Bergenben
    13. zöld pamut 3/4 ujjú felső, anyukám barátnője, Berni adta ingyen
     14. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     15. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     16. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     17. fekete rövidujjú kávébabból készült ökotudatos póló, Stormberg, Norvégia
     18. piros rövidujjú hosszú pulóver, turi, Bp. 
     19. zöld Paul & Joe merinó 3/4 ujjú felső, turi, Bp. 
     20. Serenity póló, Redbubble
     21. rövid fekete kasmír pulóver, turi, Bp. 
     22. hosszú, barna, nyulas kasmír pulóver, turi, Bp. 
     23. világoskék 3/4 ujjú kasmír felső, turi, Bp. 
     24. piros-szürke csíkos M&S hosszú pulóver, turi, Bp., annyit hordtam itt, hogy már rá sem bírok nézni
     25. piros futófelső, Stormberg, Norvégia, nem futok, de kiránduláshoz remek
     26. sötétzöld Burberry kardigán, turi, Bp. 
     27. téglapiros len blúz, H&M, Norvégia, tegnapelőtt vettem
     28. kék hosszú ujjú felső kávébabból, öko, Stormberg, Norvégia
     29. Nevertheless she persisted - feliratú póló, Redbubble
     30. fehér blúz, itt vettem a plázában leárazva, mert volt rajta egy folt, szerencsére kijött, Norvégia
     31. kék-fehér virágmintás pamut nyári felső, turi, Norvégia
     32. sötétkék V-nyakú pulóver, Mónitól
     33. fekete-rózsaszín virágmintás szoknya, turi, Bp. 
     34. Icebreaker merino leggings, húgomtól kaptam szülinapomra
     35. piros bársony nadrág, turi, Bp. 
     36. szürke rózsamintás legging, Mónitól kaptam
     37. klasszikus kék farmer, amit kb. 6 éve vettem leárazva Sopronban 1400 Ft-ért, legjobb befektetés volt ever

Úgynevezett melegruha

     38. türkizkék szélálló-vízálló technikai dzseki, turi (remixshop), Bp. 
     39. szürke kicipzározható bélésű télikabát, North Face, Bp. 
     40. nagyonmeleg cipzáros-kapucnis Geographical Norway pulóver, Bp-en vettem tavaly nyáron leárazva

Ruhák, amiket nem számoltam bele a 40-be, mert ugyan itt vannak, de nem hordtam őket az elmúlt 3 hónapban. Némelyikre még adódhat alkalom, másokat vissza-vagy továbbadok majd. 

1. terrakottaszínű ún. "állásinterjús" egyberuha, ruhacserén kaptam, szeretem, de nem volt rá alkalom
2. szürke-fehér virágmintás egyberuha, turi, Bp., nem volt hozzá kedvem
3. fekete itthoni nadrág, Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
4. barna gyapjú felső Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
5. szürke itthoni felső Mónitól, mégis kicsi rám
6. szürke Levis farmer, turi, Bp., sajnos kihíztam  
7. fekete-kék téli szoknya, Bp., turi, első itt töltött napon elszakadt és nem volt kedvem megvarrni

Cipők, mert akkor már csináljuk rendesen: 

     1. fekete Ugg csizma, az utolsó téli napok egyikén elromlott a cipzárja, ajánljatok susztert Sandefjordban
     2. fekete North Face túracipő, minden nap az van rajtam
     3. fekete Josef Seibel szép bőrcipő, egyszer sem volt rajtam
     4. türkiz benti papucs, ezt se nagyon hordom

Fehérnemű, fürdőruha, sapka, sál, táska: 

- 3 db melltartó
- 3 db szürke harisnya, ebből egy kasmírblend, egy pedig a Viviree robotos harisnyám, amihez nem hoztam passzoló ruhát és megőrülök már, hogy nincs mivel felvennem
- kb. 5 db pántos alsótrikó
- remek fekete bikini, ruhacserén örököltem Zsuzsi húgától, miután neki megváltozott a mellmérete
- zoknik
- bugyik
- egy pár fekete kötött kesztyű
- szürke kötött sapka, H&M, Norvégia, mert eljöttem sapka nélkül
- merinó csősál, Mountex, Bp.
- kasmír kockás Burberry sál, Bp., Mónitól turiból
- piros vízálló Fjallraven hátizsák, de nem az a kocka alakú, ami mindenkinek van, hanem jobb

Dolgok, amiket biztosan fogok vásárolni pár héten belül:

- sötétszürke Stormberg egyberuha, mert durván le van árazva, tök jó anyagból van és végre felvehetném hozzá a robotos Viviree harisnyámat!!!
- valami semmi extra nyári nadrág, amiben lehet járni dolgozni melegben és lehetőleg nem kell vasalni, mivel vasalóm nincs
- szandál. Itt a Josef Seibel zárt orrú, de nyitott sarkú bőrcipő és a valamilyen sportmárkás túraszandál között ingadozom, mert előbbi szebb, de drága, és mivel gyalog járok dolgozni terepen (erdőben is), hamar elrongyolódna, és a túraszandál sok gyaloglásnál kényelmesebb is. És akkor vissza is jutottunk az eredeti problémához, mert van Budapesten egy ilyen Josef Seibel cipőm (kicsit mondjuk kopottas már), és egy remek secondhand Karrimor túraszandálom is a Csórából. Csak olyan hülyeségnek tűnik elküldetni egy vagyonért postán a 2000 Ft-ért vásárolt túraszandált 5x annyiért, úgy, hogy 4-6 hét alatt ér ide bármi Magyarországról, addigra vége is a nyárnak.   

További dilemmák

Érdekes lenne tudni, mennyi ruhám van a Magyarországon hagyottakkal együtt, mert egyébként úgy sincs sok, de számot nem tudnék mondani. Általában jó minőségű secondhandet vásárolok, és olyan ruháim vannak, amiket szeretek, személyesen ismerek és van történetük. ("Ez volt rajtam, amikor"). Amiket valamiért nem szeretek, azokat elcserélem ruhacserén, az ottani maradékokat meg Zsuzsi továbbadja a különféle rászorulóknak. A komplett nyári ruhatáram jelen pillanatban Bp-en dekkol, és sokat dilemmáztam azon, hogy postán utánam küldessem-e vagy se, de nem jutok dűlőre. Ott van például a cicás táskám, imádom, szuper nyári táska, a stílusom és elpusztíthatatlan, 1500 Ft-ért vettem secondhandben, szóval értéke csupán eszmei. Elküldessem 10 ezer Ft-ért azzal, hogy rengeteg idő, mire ideér, és mi van, ha elveszik a postán? Elküldessem 60 ezer Ft-ért DHL-lel, akkor nem veszik el és jövő héten itt lesz? Váljak képessé a cicás táskám nélkül élni? És persze, nem lehet tudni, hogy tudunk-e hazamenni a szabim alatt, július-augusztusban, vagy éppen hogy áll majd akkor az apokalipszis. 

A ruhavásárlással is bajom van itt, úgy is, mint: nem tetszik semmi. Vettem eddig asszem 3 db-ot H&M-ben, ebből kettő itthoni, meg 2 db-ot Stormbergben, azok jók, de az egy sportmárka. Most én ahhoz vagyok szokva, hogy selymet, kasmírt, Guccit és Burberry-t vásárolok a turkálóban (= Háda, Cream, ritkán Remixshop vagy Vatera) 1-2 ezer Ft-okért, nem pedig műszálas fast fashiont, szóval egyszerre vagyok sznob és spúr is. Otthon kb. tíz éve nem vettem semmit H&M-ben, itt rákényszerültem sajnos, mert arra volt pénzem és csak az volt nyitva a karantén alatt. Az én ruhavásárlási szokásaimnak a norvég piac nem igazán felel meg, mert itt van a fast fashion meg a sportcuccok, és az itteni second handben is fast fashion van meg sportcuccok. Persze, ökotudatosság és pénztárca szempontjából az is remek, ha az új H&M helyett használt H&M-et vásárolok, de annak nem az az eredménye, hogy kevés, jó minőségű ruhám lesz, amiket személyesen ismerek és szeretek. Tegyük hozzá, hogy egy kisvárosban lakom, lehet, hogy Osloban jobb turkálók vannak, sőt, elvileg még az is lehet, hogy a kisvárosunkban is van jó, mert kettő is van, amibe még sosem jutottam el, mivel csak munkaidőben vannak nyitva. De túl nagy reményeket nem fűznék hozzájuk. Mondjuk túraszandált biztos lehet találni. 

These are better than the Cambersons' berries

Mostanra már kicsit megelégeltem, hogy semmi más nincs az interneten, csak a koronavírus, hol hányan haltak meg, viselj-e maszkot, mivel töltsd az időt a karanténban, kovász, gazdasági összeomlás jön, idegesítő álvidám lánclevelek. Úgy, hogy én tényleg szeretném követni a híreket, de két hírkövetés között jó lenne néha valami másról is olvasni. Régebben mi szokott történni a világban? Egyáltalán, én mivel töltöttem az időmet régebben? Különben Norvégiáról meg kajákról fogok írni ebben a bejegyzésben, ez csak egy kis kitérő. 

Szóval van egy csaj az osztályon, ahol dolgozom, aki félállásban pszichológus gyakornok, norvég, idevalósi, de azon a magyar egyetemen tanult, ahol én is tanítottam, és ezért szeret velem Budapestről meg az ottani kedvenc helyeiről beszélgetni. Ő lelkesedik (fürdők! Palatinus!), én finnyogok (annyian vannak, mint a hetes buszon, basszus). A múltkor kérdezte, milyen magyar kaja hiányzik nekem, mert neki hiányzott Budapesten pár norvég étel, pl. a "rendes" húsgolyó (marhahúsból, mint az ikeás), meg a kenyér (ezt nem részletezte). Mondtam, hogy nekem a kávé, mert én a presszókávét szeretem meleg tejjel, itt meg filterkávét isznak hosszú kávé formájában üresen. Igen, tehetnék bele tejet a munkahelyemen is a hűtőből, de az americano hideg tejjel még rosszabb, mint anélkül. Itthon, a lakásunkban is filteres kávéfőző van, úgyhogy azt iszunk. Azt mondta a Móni, hogy meg lehet szokni és megszeretni a filterkávét, különösen, ha jó fajta kávéból van, úgyhogy eleinte úgy gondoltam, erre játszom és megszokom majd. Végül is megszoktam a tejallergiás Lány szoptatása alatt a növényi tejeket is, és pár hónap után már hittel állítottam, hogy a rizstejes-mandulatejes latte valós alternatívája a rendesnek, és a vegán sajtok se rosszak meg a rizstejszín, mígnem két év után megkóstoltam valami tehéntej-terméket, és rádöbbentem, hogy az elmúlt két évemet hazugságban éltem le. 

Szóval lehet, hogy a kávét megszokom, de valószínűbb, hogy veszek egy rendes kávéfőzőt itthonra. El kellett volna hozni legalább a Szarvasit. 

Ezen a héten elkezdtek hiányozni további dolgok, mint például a torma, állítólag lehet itt kapni valami tubusost, de nem találtam meg, a rendes üveges, neadjisten friss reszelt torma azonban nincs. Van viszont medvehagyma, most van szezonja, csak nem volt kedvem 25 km-t gyalogolni a lelőhelyhez. Nincs tojásfesték, nem baj, befestettem sima dr. Oetker ételfestékkel a főtt tojást. Nincs levesgyöngy meg betűtészta meg semmilyen levestészta, sem zacskós grízgombócleves, ezeket mondjuk én nem hiányolom, de a gyerekek nagyon, úgyhogy grízgombócot készítek itthon. Betűtésztának inkább nem állok neki, ha nem gond. A férjemnek a "rendes" szárazkolbász és szalonna hiányzik. Nekem hiányzik a császárzsömle, és természetesen összességében hiányzik Józsi A Pék, kakaóscsigástól, túrósbatyustól, rozskenyerestől. Nem, még nem szeretnék kovászt nevelni, elolvastam a neten, hogy kell, és én még nem jutottam a tudatosság megfelelően magas szintjére ehhez. Hiányzik, hogy nem lehet darált diót-mandulát kapni és nincs darálóm, és az is, hogy nem lehet rendes süteményt kapni, csak, ha megsütöm magamnak. Mondjuk nem próbáltam még ki a városi cukrászdát, mert koronavírus, de eddig az a benyomásom alakult ki a norvégokról, hogy a gumicukor és a táblacsoki megy édességfronton. Mondjuk a Kvikklunsj-t kedvelem (egyik nemzeti csokijuk, olyan, mint a KitKat.) Hiányoznak továbbá a Silicomart sütőformáim, amik már nem fértek be, és a keksz- és pogácsaszaggatóink, tegnapelőtt egy széles szájú PET-palackkal szaggattam a pogácsát. 

Az is hiányzik, hogy itt mi főzünk itthon, az ebéd a kórházban szendvics (délben esznek szendvicset és este, otthon meleg ételt) (de azt sem cifrázzák túl sztem), és bár létezik étterem meg kajarendelés, de lényegesen kevesebb fajta és sokkal drágább. Nincs az, mint otthon, hogy sokféle étterem átlagember számára elérhető áron. Jó, mondjuk itt egy kisvárosban lakunk. Mindenki tanácsolja, hogy török vagy lengyel boltban vásároljak, de a net szerint az itt nincs, szerencsére Ázsia Bolt mondjuk van, és van benne ugyanaz a kimchi-s fagyasztott húsostáska, mint a Nagycsarnok melletti Ázsia Boltban, meg amúgy is kedvelem, mert nem jellemző rá a norvég élelmiszerboltokban tapasztalható rendezett ingerszegénység, hanem egymás hegyén-hátán hömbölögnek összevissza az egzotikus mindenfélék. 

Ami a norvég ételeket illeti, sajnos a pizzát eleve sem nagyon szeretem, a fagyasztott pizzát meg egyáltalán nem; a fiskekake-t, ami nagy haltartalmú halfasírt, szeretem, a lefsét (burgonyás tésztából készült palacsinta, készen lehet venni) nem szeretem és meglepetésemre a gyerekek sincsenek oda érte, a kardamomos meg fahéjas édes zsömlét szeretem, a gumicukrot utálom, a májkrémet szeretem, a barnasajtot kibírom. Az áfonya a boltban finom és arányaiban nem olyan drága, mint otthon. Amit nagyon szeretek még, hogy túrót kivéve van minden tejtermék (tejföl, kefir, joghurtok meg ezek), és az olcsó sajt sokkal finomabb, mint otthon az olcsó sajt, szóval hiányzik a kínálatból a sajt néven árult guminyesedék pálmazsírral. Valamelyik nap meg vettem dobozos fagyit, a puccosabbnak kinézőekből, és a pisztáciának annyira semmilyen íze nem volt, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy elkaptam a koronavírust és elvesztettem az ízérzékelésemet, de nem. 

Szóval nem hiányzik "a magyar kaja", vagy különösebben valamelyik konkrét magyar kaja, de hiányzik a kínálat gazdagsága és az étkezéshez kötődő sok örömforrás és élvezkedés. Hiányzik a piac, a pékség, a luxuscukrászda, a kerti gyümölcs, a szusi házhozszállítás, a specialty kávézó. Eddig nem hiányzott a túrós rétes, de most, hogy eszembe jutott a Harrerban a túrós papucs, most elkezdett hiányozni. De szerencsére sütöttem répatortát, jobb, mint a semmi.