A Nyúl Éve (tldr)

2024.01.11. 20:37 - címkék: Címkék: utazás kaja lány nyafogás Norvégia Fiú Brennberg - komment

Elmondom, mi volt 2023-ban, amíg még nem késő. Még nem szedtük le a karácsonyfát, úgyhogy még ér. 

A legjobb az volt, amikor a Lánnyal lementünk a boltba Párizsban, sima élelmiszerboltba, aztán meg a pékségbe, ahol látványos eclaire-ek voltak eperrel és vaníliakrémmel. A Lány azt mondta, ó, de jó lenne olyan süti, de biztos túl drága, én megnéztem az árát és azt mondtam, hát valójában pont annyiba kerül, mint egy kardamommebolle (norvég péksütemény), mire ő teljesen kiakadt, hogy JÉZUSOM ne emlegess itt ilyesmit, hallani sem bírom! úgyhogy megvettük a sütit, ettük hazafelé zacskóból a vacsorára szánt bagettet az utcán, és norvég ételek nevével ijesztgettük egymást. "Sjokoladekake!" "jézusom, hagyd abba!" "Pølsebrød!", majd a Lány véres komolysággal azt mondta: "De ugye tudod, hogy ezek után többé soha nem fogom megenni a nyomi norvég kenyeret." Bocsánat, Norvégiáról nagyon sok jót is tudunk mondani, a gasztronómia nem tartozik közéjük. 

A második legjobb az volt, amikor augusztusban Sopronban voltunk, ott van Brennbergbánya, ahol már mindenhol voltam, kivéve a Szálasi-bunkerben, mai nevén Breuer-vágat, amit tényleg Szálasi, az őrült náci építtetett magának, amikor az aranyvonattal Brennbergbányán volt szökésben. Ez egy mesterséges barlang, nem látogatható, mert a nácik elmúltával beköltöztek a védett, patkósorrú denevérek, és a geológusok szeizmográfjai, mert van itt vmi törésvonal. De évente négyszer a Nemzeti Park munkatársa kikulcsolja, és ekkor az Idegenvezető korlátozott létszámú (12 fő) túrát vezet benne. Ez egy több száz méter hosszú föld alatti folyosó és terem. Szóval láttam Facebookon még júniusban, hogy lesz a túra, írtam az Idegenvezetőnek, visszaírt, hogy már betelt, de nekem természetesen "betesz egy pótszéket", mivel emlékszik rám korábbi brennbergi kalandozásaimból, ahol az volt a deal, hogy ingyen körbevezet és bemutat embereknek, és cserébe megosztom vele a dokumentumokat és forrásokat és újságcikkeket, amiket találok, így is lett. Hát egyrészt iszonyat izgalmas volt a túra, de ebben nyilván fura nerd vagyok, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy Brennbergben emlékeznek rám és számon tartottak. 

A harmadik legjobb az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve nem fodrászhoz mentem az egyetlen gyerekmentes soproni szabadnapomon, hanem 20 km-t gyalogoltam az erdőben, ciklámenek és kelta halomsírok és minden volt, a Várhely még mindig a Föld szívcsakrája. 

Rövid verzió: 2023 első felében depressziós voltam, amiért Norvégiában kell élnem, aztán egy ponton váratlanul megint normális lettem (ez nagyjából a Ciklámen tanösvényen történt), egy másik ponton pedig rájöttem, hogy nem akarok még visszaköltözni (ez az itteni élelmiszerboltban történt az önkiszolgáló gumicukrospultnál decemberben.) 

 

A hosszú verzió hosszú: 

A januárt és a februárt azzal töltöttem, hogy a Jéghegyek Népét olvastam és vártam, hogy vége legyen, mármint mind a télnek, mind a sorozatnak. Februárban voltunk Sopronban, ott megvilágosodtam, hogy az a bajom Norvégiában, hogy nincs a helyeknek története (sem saját, hogy ne feleljek, erre a kőre léptem én, de Sopronhoz képest a történelmi korok szelleme is kevésbé van jelen), meg az, hogy az emberek nem viselkednek őszintén. Ezen az utóbbin egész évben idegesítettem magam, és még most is végtelenül bosszant és egy csomó helyzetben belefutottunk idén, mind szakmailag, mind emberileg, hogy mosolyognak rád és soha nem derül ki, mit gondolnak. Ennek nyilvánvaló előnyei is vannak, hogy senki nem kurvaanyáz hangosan, de számomra, keleteurópai neveltetésemből adódóan ez csak fura és kényelmetlen és rémes. Mindenki csinálja, minden szinten. A Fiút konkrétan ghostingolta az osztálytársa (7 éves), akit áthívtunk játszani, úgy tűnt, tök jól érzi magát, áthívtuk máskor is, mire azt mondta az anyja, sajnos most nem jó, mert rokonok jönnek látogatóba, aztán kiderült, hogy az osztályból egy másik kisfiút hívtak át magukhoz pont aznap, és egy még egyszer megismétlődött. Nekem nem tetszik, hogy ez az anyuka mosolyogva hazudik nekem, és az sem, hogy a hétéves gyerekének is már ezt tanítja, de tény, hogy itt mifelénk ez a szokás és ez egy kulturális különbség, amivel tanuljak meg együtt élni. A munkahelyemen hasonlóképpen, az ambulancián, ahol dolgoztam, a személyiségzavar-team járatja ezt csúcsra (mosolyognak, aztán lefelejtenek a levlistáról stb). Sopronban építettünk magaságyást és megnéztük a sógorom frissen nyílt kisállatboltját, amiben minden van botsáskától sisakos kaméleonig plusz patkány, kivéve béka, mert azt nem szereti.

Áprilisban is utaztunk, akkor Budapestre, azzal az volt a probléma, hogy kikértük hozzá a gyerekeket 4 napra az iskolából (elvileg évi 2 hétre kikérheted őket, ha van rá okod), amit először nem adtak meg, aztán fellebbeztem, és megadtak. Aztán becitáltak egy meetingre, mert ezzel együtt a Fiú 20 napot hiányzott a tanévben, és 20 napnál meeting keretében kell felmérni, jelentsenek-e a gyámügynek. Itt felöltöztem szépen norvégnak és mosolyogtunk a Fiúval, papírt lobogtattunk asztmás bronchitishajlamáról és elmeséltük, hogy a 4 napban, amíg keleteurópában hesszeltünk, végig vigyáztunk rá, hogy ne felejtsenek el a gyerekek norvégul, és elolvastuk kb. 8x az Aranyhaj és a 3 medvét norvégul. Így csak leírták, hogy anyuka majd legközelebb, ha nem tudja eldönteni, beteg-e a gyerek, akkor küldje be és majd az osztályfőnök eldönti, amiért máig haragszom (mert EL TUDOM DÖNTENI meg orvos is vagyok) (de szerintük azért nem tudom eldönteni, mert Norvégiában máshol van a határ és én ezt keleteurópaiként még nem tudhatom) (hogy félholtan is küldik a gyereket iskolába). Idén egy csomó ilyen esemény történt, amikor norvégok kedvesen, de lekezelően bántak velem, keleteurópai származásom miatt, és kapják be.

Április végén összefutottam a parkolóban a szomszédos pszichoterápiás osztály vezetőjével, aki megkérdezte, nem akarom-e megpályázni a náluk meghirdetett állást, holnap van a határidő. Ebédszünetben megkérdeztem a Ji Csinget (sajnos csak online, ami biztos égő, de maga a könyv Budapesten van), azt mondta, beszéljek a Bölcs Emberrel és az majd segít eldönteni a kérdést, és hogy Délnek tartani előnyös. Gondolkodtam, ki lehet a Bölcs Ember, arra jutottam, az öreg bergeni pszichológus, akivel régen együtt dolgoztunk, de ő már ezen az új helyen dolgozik, úgyhogy lementem hozzá és megkérdeztem. Azt mondta, jó a hangulat az osztályon. Megnéztem, az épületegyüttes déli részén fekszik. Szóval május 1-től ezen az új részlegen dolgozom, teljesen rendben van, főleg annak fényében, hogy a régi szakrendelő, ahonnan eljöttem, azóta több vezetőváltáson túl van, kizárólag a toxikus munkakörnyezetet teremtő személyiségzavar-team egységes, a többiek mind felmondtak vagy betegállomámyba mentek, szóval full süllyedő hajó, persze, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de szerencsére ezt már a partvonalról (= a parkoló túloldaláról) szemlélhetem. Szakmailag továbbá tök jól megy a kutatásunk, lassan, de biztosan, amiben az új, obskurus traumaterápiás módszert teszteljük, és csodával határos módon működni látszik, nagyon örülök, hogy véletlenül belekeveredtem ebbe is. 

Júniusban elmentünk Párizsba egy hosszú hétvégére. Úgy, hogy ezt kapták karácsonyra és szülinapra tőlünk a nagymamák, anyukám és anyósom, ők Magyarországról, mi innen repültünk és ott találkoztunk. Végtelenszer végtelen pénzbe került azért, mert a nyomorult munkahelyem nem bírta időben kinyögni, melyik hétvégén mehetek majd szabira, és mire kiderült, már sokkal drágább volt a repjegy. Valamint az is kiderült, hogy a végül kiszemelt hétvégén van Párizsban a Pride, amit amúgy ha valahol, akkor Párizsban biztos nagy élmény megnézni, de több százezer ember utazik oda csak ezért és mindenhol dugó van, ezért kitaláltam, hogy arra a szombatra menjünk el a városból. Disneylandbe. Most szerintem kétféle ember van, én az vagyok, aki nem megy önszántából Disneylandbe, de végül még egyforma családi pólókat is terveztem és nyomtattam, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Egyszer elmegy. Párizsban újfent kultúrsokkot kaptam, mint mostanában mindig, amikor elhagyom Norvégiát, most épp azon, hogy itt mennyire mindenféle és különleges ruhákban járnak az emberek, rengeteg könyvesbolt van és bennük egy csomó ember, aki könyveket nézeget és vásárol, és egy csomó pékség csodálatos péksütikkel és sütikkel, és uramisten, mit tettem az életemmel, amikor Sandefjordban telepedtem le. 

Közben sokszor fájt a mellem és az összes barátnőm volt már mammográfián, úgyhogy kitaláltam, hogy én is akarok, kiderült, hogy itt csak 50 felett van szűrés, de privátban elmehetsz, nem vészes az ára, viszont ahhoz is beutaló kell a háziorvostól (mert sugárterhelés). Írtam a rendszerben a háziorvosomnak, hogy 46 éves vagyok, fáj a mellem, mik a lehetőségek. Előjegyzett egy telefonbeszélgetésre. Elmondtam neki ugyanezt telefonon. Azt mondta, csak 50 felett van ingyenes szűrés. Mondtam, hogy semmi gond, utaljon privátba, nem probléma. Beutalt a kórházunk mell-ambulanciájára, hogy ők majd megítélik, hogy kell-e nekem mammográfia, beleírta a beutalóba, hogy a páciens rendkívül szorong/aggódik, valamint egy komplett vizsgálati státuszt, hogy nem tapintható hónalji nyirokcsomóm. Ezen felhúztam magam, mert 1. semennyire sem aggódtam, mert legrosszabb esetben megcsináltatom privátban Budapesten, csak az nyűg, meg amúgy se szokás a családunkban a mellrák és még szoptattam is csomót, ami véd, 2. telefonon nem tudod kitapintani a nyirokcsomóimat és ilyet leírni az csalás és hazugság. Legalább két éve nem találkoztam ezzel a dokival. Mi van, ha áttétes mellrákja van a betegnek hatalmas nyirokcsomókkal? Hogy van bátorsága ilyet csinálni?? Na mindegy, ezt elengedtem, mert közben volt a Fiú fogorvosával való kalandregényünk, aki szintén mindenfélét és az ellenkezőjét is leírt rólunk és inkább oda csoportosítottam az asszertivitásomat. Végül eljutottam mammográfiára, találtak csomót, vettek belőle biopsziát, jóindulató, happyend. 

Szóval az év első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, mi bajom van Norvégiával. Ez nem könnyű, mert ha beírod a google-be, hogy "miért szeretem Norvégiát", akkor kijön több ezer találat, de ha beírod, hogy "miért utálom Norvégiát", akkor egy se. De azért rájöttem sok dologra. Augusztusban meghívtak egy podcastbe, hogy beszéljek a gaslightingról (Magyarországon), ezért utánaolvastam, és rájöttem, hogy itt (Dél-)Norvégiában egy társadalmi szintű gaslighting elszenvedői vagyunk, szerintem és a PISA-eredmények szerint is az oktatási rendszerük RÉMES, a hazug háziorvosomnak örülnöm kell, mert egy csomó embernek egyáltalán nincs is háziorvosa a háziorvoshiány miatt, a pszichiátriai ellátásról országosan nem tudok nyilatkozni, de a számok szerint a mi megyénkben a legjobb és itt eléggé csapnivaló és én szégyellem magam, annyira szarul működik, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és a világ legboldogabb és legjobb országában élnénk, és minden kellemes (hyggelig), és ami nem, az majd magától az lesz (det ordner seg). 

Nyári szünetben 3 hétig voltunk Magyarországon, addigra már eleve elterveztem, hogy végre lehet panaszkodni, és bárki megkérdezi, hogy vagyok, soha nem fogom azt mondani, hogy jól (mert nem vagyok jól), és aztán egyszercsak jól lettem. Pontosan emlékszem, melyik napokon történt, fokozatosan egyszer csak már emlékeztem, ki vagyok én és miket szoktam mondani és hogyan viselkedem, amikor őszintén viselkedem, és nem mérlegelek minden szót és nem fogom vissza a nonverbális érzelemkifejezést még a szokásosnál is jobban. Fura. A norvég kollégáimmal volt egy nyári kerti party (sommerfest), volt egy kvíz, ahol nem jöttem rá egy darabig a megoldásra, és most decemberben mondja nevetve az egyik ápolónő, hogy emlékszik, mennyire ideges voltam attól. Dehát egyáltalán semennyire nem voltam ideges, csak van az, amikor az ember poénból túljátssza ("hogy nem a sátor a megoldás, jééézusom, nemár, el nem tudom képzelni, hogy akkor mi, az lehetetlen!!!" - de röhögve), és ezt ők idegességnek értelmezték. A háziorvos azt hitte, szorongok. A Fiú fogorvosa minden lehetséges módon értelmezte félre a reakcióinkat. Ebben az évben én megtanultam, hogy ha jót akarok magamnak, akkor itt nem viselkedem természetes módon, mert azzal csak a baj van. És Budapest rémes nyáron, szó se róla, és gecidrága minden és koszos, de azért nagyon jó volt természetesen viselkedni kicsit. 

Visszajöttünk, és augusztus végén azonnal elmentünk Kristiansand nevű norvég városba, ahol a Lánynak volt 3 napos kézilabda kupa, és ott gyorsan fel kellett pörgetnünk a semennyire sem önazonos viselkedést (hogy például úgy tegyünk, mint akit érdekel a kézilabda) (beleértve a Lányt is, mert őt érdekli a legkevésbé, csak azért járt, mert itt mindenki jár). Rémes volt. 

Szeptemberben elkezdtünk nanbudora járni; 4,5 órát arcfestettem az iskolai családi napon; véletlenül nálunk tartottuk a Fiú szülinapját; és munkába menet a dombon felfelé hosszasan a szemembe nézett egy macska, és akkor rájöttem, hogy innentől már felfelé megyünk. Amúgy nem volt semmi különös ősszel, csak szerintem attól, hogy fejben megírtam a listát, mi bajom van Norvégiával, valamelyest lenyugodtam és már nem kapok sokkot hetente, amikor a norvég főfőorvos úgy beszél velem, mint egy szomáliai óvodással, mert meg van győződve róla, hogy Bulgáriában, ahonnan én jövök, még nem láttak laptopot. A teljesen norvég, nálam idősebb jófej titkárnő meg azt mondja, ő csak akkor érzi, hogy él, amikor utazik. Nincs semmi baja Sandefjorddal meg szereti, de itt ő nem érzi, hogy él. Nem tudja, miért. Szerintem az őszinte érzelemkifejezés hiánya és az egyetemes emberi kultúra (beleértve art deco építészet és pisztáciás mille feuille) hiánya az ok, de ez csak az én elméletem. 

Felhívott decemberben Kolléga, pont bevásároltunk gumicukrot az önkiszolgáló boltból, mert az utolsó tanítási napra szünet előtt vinni kell egy db félliteres szénsavas üdítőt és egy zacskó önkiszolgálópultos gumicukrot a gyermekeknek az iskolába, és nem akarunk furák lenni és meghajolunk a kortársnyomás előtt. Többek között megkérdezte, nem jövök-e haza az ambulanciára dolgozni, most ő ott a főnök, és rájöttem, hogy hiába a gaslighting, minimalizmus, képmutatás és kötelező gumicukor, valójában nem mennék most haza, és azért nem, mert az visszafelé menés. Hiányozna a kutatásunk, a nanbudo, és a természeti környezet, és nem vágyom békávézni többé az életben, de nem csak az. Hanem az is, hogy ha hazaköltözünk, akkor utána már tuti nem költözünk máshova és bezárultak a lehetőségeink. Most meg arról beszélünk, hogy pár év múlva vagy hazaköltözünk, vagy Osloba költözünk, vagy veszük itt házat, vagy, amikor épp szétvet az ideg valamelyik norvég baromságon, akkor magyarázom a férjemnek, hogy válasszon egy szimpatikus országot a térképről, amelyik a következő lesz. Még tetszik, hogy nem lehet tudni, mi lesz, még nem akarom látni magam előtt az életem összes következő napját (főleg azokat nem, amiben metrópótló autóbusz szerepel). Meglátjuk.

Jövőre pedig írok egy vicces, illusztrált könyvet (norvégul), fitt leszek, és megtanulok royal icinggal díszített kis kekszeket sütni, ezek a világmegváltó terveim. De lehet, hogy a Lány fogja illusztrálni a könyvet, az még menőbb lenne. 

 

Fogorvos S1E2

2023.10.08. 12:52 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás Norvégia - komment

Úgy érzem, tartozom a folytatással innen. 

Augusztusban Magyarországon voltunk, ekkor elvittem a Fiút a cuki budai magángyermekfogászatra. Addigra már elkezdtem kicsit kételkedni magamban, hogy most tényleg, mi van, ha én vagyok a hülye és mégis el kellett volna altatni, és most miattam fogorvosfóbiás lesz örök életére. Eddigre az eredeti hatból két lyukat betömött esküdt ellenségem, a norvég fogorvosnő, ez ingyen volt, a Fiú kapott előtte érzéstelenítő injekciót, amit utál, az egész egy óra hosszú volt, a Fiú a szuri után sírt kb. három percig, a többi részben rendkívül ügyesen együttműködött, aztán bosszúból három gumigyíkot vagy mit is zsebretett az ajándékos fiókból, de azért sajnáltam. 

A magyar fogorvosnál két időpontot kaptunk, a külsejében kicsit Aubrey Plazara, stílusában pedig Kolléga feleségére emlékeztető fogorvoscsaj közölte, hogy próbáljuk meg szuri nélkül, majd negyed óra alatt betömött két fogat végig vidám, kötetlen hangulatban. Az elején elmagyarázta a Fiúnak, hogy ha fáj, akkor emelje fel a bal kezét és akkor szünetet tart, a Fiú 3x emelte fel a kezét, egyszer, hogy letesztelje, tényleg működik-e, a másik két alkalommal pedig azért, mert ugyanaz a Bing epizód indult újra a falon lévő tévén ahelyett, hogy a következő epizódra ugrott volna a lejátszó (az egy ilyen nyuszis mese), a kezelés végén pedig hátranézett rám és azt mondta: "Anyi, ez nagyon jó volt!!". A második alkalommal hasonlóképp, csak akkor kb huszonöt perc volt, mert nagyobb volt a lyuk. 

Ezután visszajöttünk Norvégiába, és mentünk a következő kötelező kontrollra kedvenc norvég fogorvosnőnkhöz. Ehhez kivettem szabadnapot és felöltöztem normálisan: időközben további megfigyeléseket végeztem és tökéletesítettem a "vestfoldi anyuka, aki amúgy orvos"-külsőmet, H&M business casual szett betűrt  inggel és kardigánnal, unalmas színekkel (kék, szürke, bézs), valamint világoskék pehely pufidzseki és sportcipő, diszkrét smink, nem-Duchenne-mosoly. So not me. De tényleg csináltam a mosolyt tudatosan. A nőnek annyit mondtam, hogy pár fogat megcsináltattunk időközben privátban. Nem mondtam meg, hogy hol, mert a norvégok általában gyanakvóak a külföldi orvostudománnyal szemben, és nem akartam magunkat rossz színben feltüntetni azzal, hogy keleteurópai sarlatánokhoz hurcolom az ártatlan gyermeket. (De komolyan, bármelyik betegem dokumentációjában külön kiemelik, ha valamelyik diagnózisát külföldön kapta, a "külföldön bipoláris zavar diagnózist kapott", azt úgy kell érteni, hogy akkor vagy az, vagy nem, ki tudja.). Az volt a tervem, hogy ha kérdezi, hogy hol csináltattuk meg a fogát, akkor több körben úgy fogok tenni, mintha nem érteném a kérdést, és azt mondom, hogy "hát kettőt felül, kettőt alul", meg hogy "melyik fogorvosnál? Mariának hívták azt hiszem", meg hogy "melyik utcában?" - és megmondom az amúgy teljesen nemzetközi hangzású utcanevet, hogy feltűnő módon vallatnia kelljen, ha országot akar hallani, de erre nem került sor. Beérte a meglepődéssel, hogy akkor neki ma semmit nem kell csinálnia. A Fiú foga azóta nem romlott tovább, úgyhogy most nincs vele további teendő, és a Fiú még teljesen magától elmesélte neki az Újéletkezdő Versenyünket, ami egy zsetonrendszer és a fogmosás is ér benne pontot.  A fogorvosnő végig kellemes modorban elképesztően leereszkedő volt, a mosolyogva azt mondja, hogy "úgy látszik, akkor talán végre ennyi idő után sikerült közös nevezőre jutnunk, anyuka, így most nem látom szükségét további intézkedésnek" - stílusban (mármint, hogy nem jelent a gyámügynek). Mégis csak képzeletben vágtam pofán, és a valóságban udvariasan, bár kissé értetlenül mosolyogtam, mintha nem is érteném, miről beszélne, hiszen sose voltunk külön nevezőn, vagy? Nem volt túl jó élmény az egész, azért, mert megerőltető volt és fárasztó és jobb dolgot is el tudok képzelni a szabadnapomon. 

Pár nappal később kikértem a dokumentációnkat, mert már érdekel, miket ír rólunk a nő, mivel minden alkalommal ír valamit az aktuális érzelmi állapotomról. Most azt írta, "az anya elégedettnek tűnik". Hát oké. Sajnos a recepciós csaj a teljes dokumentációt kinyomtatta, a korábbiakat is, és csak így belelapoztam a régiekbe, nem tudom, miért, és megláttam, amikor két évvel ezelőtt a Fiú a (norvég) óvodában arccal lefejelt egy biciklit és letörött az a két első foga, ami már eleve le volt törve (mert másfél éves korában beleharapott egy lépcsőfokba) (ő ilyen). Az ovis baleset délutánján (2021-ben) elvittem ügyeletre, mert nagyon fel volt dagadva a szája, de nem törött el semmije, és az ügyeletes orvos azt mondta, hát, tejfog, ez van, majd nő helyette másik. De azért a biztonság kedvéért a férjem a rákövetkező héten elvitte az iskolafogászatra, ahol a szokásos kedvenc nőnk is megvizsgálta, és leírta a fogak státuszát, meg hogy "nem tűnik úgy, hogy apuka különösen törődne a dologgal". 

Ezen a ponton sok napig káromkodtam magyarul, ami csökkenti a stresszt és a fájdalomérzékelésre is hat, mint az közismert, meg mérgemben lestalkoltam a nőt az interneten, szóval most már tudom, amit eddig is tudtam, hogy igazi egyennorvég, itt nőtt fel és járt egyetemre, május 17-én népviseletben zászlóval fotózkodik, a többi napon túrázik, sífut és vitorláz (utóbbi sztem csak a nyugati és déli megyékben kötelező), meg a szülői munkaközösség tagja. Ez mind haszontalan információ, de ismerd meg az ellenséged. Bevallom, legszívesebben megátkoztam volna, mint ahogy Göri fogorvos excsaja engem anno, de nem tudom, hogy kell. Gondolkodtam azon is, tegyek-e panaszt, mert ez már az, amiért panaszt tennék a jegyzőnél, csak hát szerintem két évvel később panaszt tenni kicsit fura lenne, ezért végül nem tettem. 

Mármint azért húztam fel magam és szeretnék panaszt tenni, mert a nő számos alkalommal leírja a kísérő szülő érzelmi állapotát, és már önmagában az is meglepő, hogy egy fogorvosnak ez feladata, de ráadásul még teljesen rosszul is értelmezi. Mi ugyanis nem nemtörődöm szülők vagyunk, hanem pont, hogy egyenesen túlaggódó szülők, akik az oviból a baleset napján egyből az ügyeletre rohannak, és pont a férjem a fizikai balesetek terén túlaggódó (enyém a betegségek), szóval róla leírni, hogy nem érdekelte a kitörött fog, az aljas tévedés.

Természetesen ez nem róható fel a fogorvoscsajnak, hiszen az érzelemkifejezésben jelentős kulturális különbségek léteznek, mi például keleteurópában, ha nem vagyunk beszívva vagy Jehova tanúi, akkor nem mosolygunk folyamatosan ok nélkül. A fogorvosnő érthető módon iszonyat profi a fogászat terén, azonban a transzkulturális mentalizáció terén hogyan is lehetne az, hiszen még nekem, keleteurópai gyökerekkel, 21 év pszichiátriai és pszichoterápiás tapasztalattal és idén 38 év ismeretséggel a hátam mögött is nehezemre esik olykor értelmezni a férjem arckifejezéseit. Ugyanakkor úgy gondolom, az ilyesmi félreértésekhez vezethet, így, ha kisvárosunk iskolafogászata ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek fogán kívül a kísérő érzelmi állapotairól is leírást adjon, akkor érdemes lenne valamilyen továbbképzésen részt venniük ehhez, különös tekintettel a kulturális különbségekre, tekintve, hogy kisvárosunkban a helyi festékgyár miatt eleve sok a külföldi vendégmunkás, plusz még a szomáliaiak, a lengyel kontingens, meg a csomó új ukrán, akiknek lehetnek gyerekei és azoknak fogaik. Valami ilyesmit. Szóval mostantól szemmel tartom a nőt, mindig kikérem a dokumentációnkat (mondjuk most már tudja, szóval tudja, hogy vissza kell fognia a bitchinget), és az első rossz mozdulatánál írok panaszt. 

Tehát összességében hepiend, legközelebb csak 2024 május 8-án kell mennünk, szóval addig más témákon kell idegeskednem. 

Take it easy, baby, take it as it comes

2023.09.02. 21:00 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Gyerekszülinapról lesz szó. De előtte még elmesélem, hogy amióta ideköltöztünk, már meghívtam magunkhoz párszor látogatóba embereket - főleg magyarokat, a keleteurópai kollégáimat, meg a bolgár Tüdőgyógyászt, akivel együtt jártam anno nyelvtanfolyamra - de norvégokat nem igazán merek meghívni. Az egyetlen két norvég, aki eddig bejött a lakásba, a Főbérlő Néni volt, aztán pedig egyszer a Fiú volt óvónénije (az az elméletem, hogy az óvodai dolgozók rendetlenségtűrése a normál népesség feletti). Különben ezt nem is vettem észre, amíg a Táncoslány rá nem mutatott, hogy a norvég anyukákat nem merem magamhoz meghívni egy kávéra sem, mert majd mit szólnak a kicsi és rendetlen lakásunkhoz és össze nem illő bögréinkhez és poros képkereteinkhez, vagy mittudomén, miről felejtem el épp aznap letörölni a port, meg egyébként sem tudom, hogyan kell itt viselkedni vendéglátóként, miközben pedig őt (a Táncoslányt) simán és minden aggodalom nélkül meghívom, hogy látogasson meg és lakjon itt pár napig, úgy, hogy kb. kétszer találkoztam vele életemben. Ez ilyen bevándorlóizé is nálam biztos, de egyébként kisvárosunk messze földön híres az interiőrdizájn-mániájáról, a helyi krimiírónk regényében a főhősnő is lakberendezési tanácsadó, szóval nagy a nyomás, én meg lusta, figyelemzavaros nárcisztikus vagyok, aki nem veszi észre a pormacskát a kanapé alatt, de ha észreveszi is, nem érzi feladatának, és akinek nem engedelmeskednek a tárgyak, hanem minden vízszintes felületen összegyűlnek és sose ott vannak, ahol lenniük kéne. 

Meg különben is lakásban lakunk, nem házban, így eszembe sem jutott volna soha életemben bármilyen gyerekszülinapot magunkhoz szervezni. Itt az a szokás, hogy az ember kibéreli pontosan két órára a helyi játszóház vagy trambulinpark szülinapi termét, az összes fiút (vagy lányt) meg kell hívni az osztályból, kapnak vagy pizzát, vagy hotdogot, és a halhatatlan klasszikust, a norvég, porból készült, téglalap alakú csokoládétortát, kb. egy óra játszás vagy ugrálás, egy óra kajálás, majd anya/apa kifizet a helynek 100-150 ezer forintnak megfelelő összeget, és ennyi. Le is foglaltam a Fiú szülinapjára a kedvenc helyét már vagy két hónappal ezelőtt, ami egy arcade-játékokkal teli gyerek-junior-gamer hely, a szomszéd városban van, ami fél óra tőlünk kocsival, és a tökéletes helyszín a kis Fiú hetedik szülinapjára. Kinyomtattam és kiküldtem a meghívókat, beírtam az osztály Facebook-csoportjába, kedden felhívtam a helyet, hogy akkor tuti él a foglalásunk, és csütörtökön felhívtam őket, hogy bocsi, lesz még egy plusz gyerek, mert a Lány legjobb barátnőjét is hozzuk. Csütörtök délután megsütöttem a kötelező instant csokoládétortát szórócukorral, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. Péntek délután elkéredzkedtem kicsit korábban a melóból, hogy odaérjünk, hazamentem, bepakoltuk az autóba a családot, a Lány barátnőjét és a csokitortát, és elmentünk a helyre, ami zárva volt. 

Ki volt téve rá egy kézzel írt papírcetli, hogy "további értesítésig zárva". A telefont nem vették fel. Bekukucskálva az üvegajtón, a játékgépek ki voltak kapcsolva, a jégkásagépek még szépen forogtak. Ott álltunk az utcán péntek délután fél ötkor 11 db hétéves kisfiúval (akikből a Fiú a szülinapos) és két tízéves kislánnyal, a zárt ajtó előtt. Ez egy franchise, felhívtam a trondheimi üzletüket, hátha tudnak valamit, nem tudtak. A szomszédos pláza biztonsági őre azt mondta, kb. ma délig nyitva voltak, aztán hirtelen bezártak, többet nem tud. 

Itt végiggondoltam, mi legyen, körbe lehetne hívogatni a szokásos játszóházakat és trambulinparkokat, hogy tudnak-e hosztolni egy szülinapot kajával együtt negyed órán belül, de valószínúleg nem, vagy elmehetünk valami játszótérre, de nincs nálunk semmi, csak egy torta, vagy lefújhatjuk az egészet és mindenki szomorúan hazamegy, így aztán meghívtam mindenkit hozzánk. A Fiú persze először majdnem sírt, de amikor megtudta, hogy az összes osztálytársa feljön hozzánk és videójátékozhatnak, máris boldog volt. A szülők zokszó nélkül beültették a gyerekeket a kocsiba, hogy akkor most fél órát visszaautózzanak Sandefjordba, csak a mogorva közelkeleti apuka volt mogorva, de ő mindig ilyen. A lakásunkban ugyanis kivételesen rend volt, mert a Lány barátnője délután indulás előtt feljött hozzánk, és ezért a Lány (és a férjem) rendet rakott, így nem voltak szennyes ruhák a kanapén és legók és popcorn a nappali szőnyegén, és a melltartóm sem szokott helyén, a mosógép tetején hömbölgött. Hazafeléúton, miközben a megengedett sebességgel vezettem az autópályán, a férjem rendelt pizzákat és üdítőt a pizzériából, amikor hazaértünk, pedig leugrott a kisboltba chipsért, papírtányérért-pohárért és a kötelező ajándék gumicukorért, amit a vendéggyerekek távozáskor kapnak minden normális gyerekszülinapon. 

A felnőttek nagy része hazament és két óra múlva jöttek vissza, akik maradtak, azok hüledeztek, milyen rend van nálunk így, hogy bejelentés nélkül jönnek fel, megdicsérték a paradicsomot a teraszon (az mondjuk tényleg elég menő), és megdicsérték döbbenetes lélekjelenlétünket. A mogorva közelkeleti apuka is békésen csillelt kávéjával a teraszon a nyugágyban. Két anyuka is megkérdezte, segítsen-e valamit, elmenjen-e boltba vagy ilyesmi, de addigra már leküldtem a férjemet. Volt szülinapi lufi, mert a Fiúnak igazából már kedden volt a szülinapja és akkor reggel lufival ébresztettük. Volt sonkás pizza, és sonka nélküli pizza a muszlim gyerekeknek, és gyorsan csináltam hotdogot Petikének és a saját fiamnak, akik nem szeretik a pizzát (mindig van itthon virsli és hotdogkenyér, szerintem anélkül már kiutasítottak volna az országból). Volt standard csokitorta, Danika pedig, aki nem szeret semmit, ami csokis, kapott vaníliás és fahéjas koszorút (mert pont ma hoztam a pékségből maradékostáskát, amiben volt egy csomó vaníliás koszorú, amit mi amúgy utálunk, de most jó hasznát vettük). Mivel nincs 12 székünk (van 5 egyforma, 1 összecsukható, és még két másik, ami lapra szerelve van a padláson, mert nem volt kedvünk még összerakni), ezért behoztuk a kerti padot a teraszról, amin elfért 5 db hétéves. A Lány és a barátnője csipsszel és Fantával elvonultak a kisszobába robloxozni, de amikor megkértem a Lányt, hogy kicsit segítsen, akkor jött és segített is. A hétéves kisfiúk összevissza nyüzsögtek, videójátékoztak mindenféle konzolokkal (szerencsére abból nincs hiány), nem vesztek össze azon, hogy ki játszik és ki nézi, játszottak műanyag dínókkal, plüssökkel, pokémonokkal, legóval, papír minecraft-kártyákkal, és páran kicsit ugráltak a társasház közös kertjében a trambulinon is. Kicsomagoltuk az ajándékokat, mindenki 50 koronát adott, néhányak százat (idén még nem volt szülői, úgyhogy még nem szavaztunk az idei összegről), a mogorva közelkeleti apuka cuki kisfia pedig egy nagy játékpuskát, ami szivacslabdákat lő ki, és a lakásban nem engedem használni. Hangosak voltak és izgágák, de a két óra leforgása alatt egyszer sem verekedtek össze, sem játékból, sem komolyan. Amikor kellett jönni énekelni a norvég szülinapi dalt, szünetet tartottak a játékban és jöttek énekelni (nem elsőre, de jöttek). A kisboltban nem volt az ajándék gumicukrok átadására szolgáló sok kis papírzacskó, ezért papírpohárban kapták meg a gumicukrot, nem panaszkodtak. A Fiú tök élvezte, hogy itt vannak az osztálytársai, mindent megmutogatott és vidáman bandázott. A lakás persze nem úgy nézett ki utána, mint előtte, de semmilyen anyagi kár vagy személyi sérülés nem történt, csak kétszer borult ki üdítő, de csak az asztalterítőre meg a kerti pad párnájára, ami már úgyis koszos volt. A jelenlévő, vagy a gyerekekért jövő szülők együttérzésüket fejezték ki a fiaskó miatt, de inkább le voltak nyűgözve, hogy milyen flottuk leszerveztünk egy szülinapi partit 13 főre, fél óra alatt, az autóból.

Különben meggyőződésem, hogy ez a magyar virtus, a pannon lelemény, hogy hozzá vagyunk edződve a váratlan mostoha körülményekhez, és minden munkahelyemen mindig mindent tető alá hoztunk, akkor is, amikor elment az áram, elromlott a lift, tíz mentő jött egy ügyeletben, és önkezemmel kellett színesfénymásolni és kis kockákra vágni a Wisconsin Kártyaszortírozási Tesztet. Az unokatesóm szakács, Magyarországon és Bergenben is volt az, és azt mondta, nagyon nehezen szokta meg, hogy Norvégiában, ha a beszállító nem hozza az ígért brokkolit, akkor egyszerűen nem csinálják meg az étlapon lévő brokkolis ételeket, míg Magyarországon ahhoz szokott, hogy este háromnegyed tizenegykor kiderül a 13. kerületben, hogy nincs brokkoli, akkor tizenegyre szerzel

De lehet, hogy ez hülyeség, és csak simán nyomás alatt profi partiszervezők vagyunk, csak eddig nem tudtuk. 

Aztán este nyolckor, amikor már mindenki elment és a jól megérdemelt maradék Sprite-ot kortyolgattam (vodkával), vettem észre, hogy a Helyről délután fél kettőkor írtak nekem egy kétmondatos emailt, hogy bocsánat, de e percben csődbe mentünk, így a ma du fél ötre lefoglalt zsúrt le kell mondanunk. Nézzétek gyakran az emailjeiteket. 

Rawdogging the decline of man

2023.05.20. 10:38 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Különben depressziós vagyok, nem nagyon, de azért igen. Abból lehet tudni, hogy nem örülök tiszta szívből a gyönyörű, napsütéses tavasznak, hanem még azt is kétszer is meggondolom, hogy egyáltalán vegyem-e a fáradtságot előhúzni a telefonom és lefotózni a cseresznyevirágzást, vagy á, minek. És igazából tök jó volt rájönni, hogy jaaaa, depressziós vagyok, nem megváltoztam és egy elégedetlenkedő, szeretetlen, gonosz némber vált belőlem és nem tűnt el a kapcsolataimból örökre a szeretet és belőlem örökre a dolgok iránti lelkesedés. Szuper. 

Biztos nem kéne itt pszichiáter létemre fogalmi zavarba keverednem, hiszen a normál rosszkedvre meg az általános neurózisra nem használjuk a klinikai depresszió kifejezést, ezért kitöltöttem nektek a Beck depresszió kérdőívet, ahol 17 pontom van, ami határeseti depresszió, szóval nem érem el a klinikai depresszió súlyosságát szerencsére, de azért nem is a normál nyígás, jogosan használhatom a kifejezést. 

Azért lettem kezdetben eredetileg depressziós (mármint az emberiség általános hanyatlásán kívül), úgy kb. a februári síszünet után, mert gyászolom a sok szép és értékes dolgot, amit az ideköltözéssel elvesztettem. Sajnos februárban nagyon jó volt Sopronban, Sopron gyönyörű volt, és ráadásul valamiért sok régi dologra emlékeztetett. Teli volt tartalommal. Aztán visszajöttünk, itt mindig fájt a hátam, de mindig, nagyon, míg végül áprilisban elmentem MR-re (magán MR-re Magyarországon, mert amúgy nem indikált az MR, ha fáj a hátad, és Norvégiában nincs magán MR) és kiderült, hogy szerencsére csak egy aprócska kezdődő gerincsérvem van, nem pedig rák vagy Bechterew-kór vagy egyéb rémségek. De azért szomorú lettem, hogy öreg nyanya vagyok már gerincbántalmakkal, meg a barátaim ugyan nem betegek, de elmesélték, hogy a barátaim barátai és családtagjai már mindenféle súlyos bajokban szenvedtek, és attól is szomorú lettem, hogy na tessék, kezdődik már az életnek ez a része. Amikor a korosztályom épp válik, beteg, rákos, alkoholista. 

Na, itt a fa, ezt május 18-án fotóztam, itt akkor virágzik, eléggé gyönyörű azért. 

348365338_793803818971062_2520760553341091612_n.jpg

Elmentünk áprilisban is Magyarországra, és az is nagyon jó volt, találkoztunk a barátainkkal meg családtagjainkkal, ettünk finomakat, találkoztunk a Lány volt magyar osztálytársnőivel is, akik pont egy elég jó suliba járnak egy jó tanárral és okosak, sokszínűek és felszabadultak voltak, nem pedig a magyar oktatási rendszer által traumatizáltak (vagy nem látszott). Ehhez 4 napra kikértem a gyerekeket az iskolájukból (elvileg évi max két hétre kikérheted őket indokoltan), és azzal indokoltam, hogy a nagypapám, azaz a gyermekek magyarországi német dédapja 93. szülinapját ünnepli és ott családi összejövetel lesz. Ezt a kérelmet legnagyobb meglepetésemre elutasították, de a Lány norvég osztályfőnökével pont összefutottam a kisboltban, és azt mondta, basszus, láttam, hogy elutasították a négy napotokat, tök gáz, írd be nyugodtan, hogy beteg volt (itt általános iskolában nincs orvosi igazolás, minden betegséget a szülő igazol). Mondtam neki, hogy nem merem, deviszont fogok fellebbezni, mivel a levélben azt írják, hogy ha nem értesz egyet a döntéssel, akkor fellebbezz, és most jól kipróbálom, milyen demokráciában élni. Szépen megindokoltam, és meg is adták az engedélyt. Majd beidéztek egy meetingre a Fiú osztályfőnöke és az ő főnöke társaságában, mert a Fiú idén ezzel együtt összesen 20 napot hiányzott, és ilyenkor az iskola értesíti az önkormányzatot (aggodalomra okot adó mértékű hiányzás) és megítéli, hogy kell-e értesíteniük a gyámügyet. Az iskola ettől a meetingtől és hercehurcától eltekinthet, ha egyértelműen nincs ok aggodalomra, mert pl. ők maguk engedtek el néhány napra. Felvettem legszebb mosolyomat és legjobb norvégtudásomat és vittem papírt az orvostól is a Fiú asztmatikus bronchitis-hajlamáról, ami miatt nála több ideig tart egy-egy légúti fertőzés. Kikerestem előre a neten, miket fognak kérdezni, és tényleg azokat is kérdezték, pl. a Fiútól (6), hogy "és mit szoktál csinálni otthon, ha beteg vagy?" Amire az okos Fiú szerencsére nem azt mondta, hogy videójátékozom, hanem, hogy "hányok". Teljesen vizsgahangulata volt, és átmentünk. De nekem ez nagyon rossz élmény volt, ez az egész. A jegyzőkönyvbe aztán beírták, hogy további teendők: "ha a továbbiakban a szülő nem tudja eldönteni, hogy a gyermek beteg-e vagy sem, akkor beküldi az iskolába, és ha az osztályfőnök betegnek látja, majd ő hazaküldi". Én ezen természetesen szépen mosolygok, ahogy itt kell, de a lelkem mélyén teljesen kiborultam, hogy ennyire bízik bennem az iskola, hogy 1. a gyerekem anyja vagyok, 2. orvos vagyok, de mégis Cecilia, a 26 éves osztályfőnök csajszi majd jobban tudja nálam, hogy beteg-e a saját gyerekem. Erre mindenkitől megkaptam, hogy ugyan, csak jót akarnak, csak a munkájukat végzik, ne legyek paranoiás. Ne vedd magadra. Ne vedd személyesnek. De nekem akkor is nagyon rosszul esett! Emellett rendszerszintű álszentségnek tartom, hogy a szülő igazolja a hiányzást, de közben mégsem hisznek neked és vegzálnak. 

Ez jól rímel a munkahelyi tapasztalataimra, ahol egy állandó, született "performance punishment"-áldozat vagyok, erre van magyar szó? Azt jelenti, hogy aki jól dolgozik, az még több feladatot kap. A szakrendelőben az én team-em az 3 fő volt, május 1-ig dolgoztam ott, néha felvetettük, hogy a többi team velünk nem kedves, vagy hogy az általunk végzett munka mennyisége és nehézsége nem arányos, mindig megkaptuk, hogy ááá, dehogy, rosszul érzed. Itt minden rendben van. Senki nem bántott vagy használt ki. Ne vedd magadra. Most engem könnyű gaslightingolni, végig kételkedtem, hogy tényleg most én vagyok paranoid túlérzékeny, vagy valóban toxikus a munkakörnyezetem, de aztán az egyik (dán) pszichológuscsaj konkréten idegösszeomlást kapott (bármi is az), a másik (norvég) pszichológuscsaj csak gyorsan terhes lett és lement félállásba, abban pár hónapot csak kibír. Azt mondta: "50% betegállományban vagyok, mert minden reggel hányok munka előtt." 

De ott tartottam, hogy áprilisban Magyarországon voltunk, és csodálkozva láttam, hogy kevés kivétellel az összes barátom vagy (csoportos vagy egyéni) pszichoterápiára jár, vagy antidepresszánst szed, vagy mindkettő. Én meg itt, basszus. Nem elég, hogy nem járok terápiára heti egyszer és nem szedek antidepresszánst*, még ráadásul én vagyok a terapeuta, és hallgatom mások szenvedését napi több órában. 

Cím innen. 

346154275_772643644453403_2365473601474096529_n.jpg

Összességében arra jutottam, hogy az érzelmeim folyamatos megkérdőjelezése miatt vagyok dühös és rosszkedvű. Hogy amikor a volt főnökömnek mondtam, hogy a munkahelyemen ez így nem oké, akkor azt mondta, dehogynem, csak képzelődsz. Amikor a norvégiai magyar anyukák FB-csoportban csak felvetettem, hogy kicsit rossz érzés volt azért ez a meeting, kioktattak, hogy ne legyek paranoid, csak jót akarnak. Amikor kb. bárhol olyat mondok, hogy ez vagy az jobb volt Magyarországon és nem tetszik Norvégiában (pl. a tudás tiszteletének a hiánya), akkor azt rosszul látom és félreértem és túlreagálom és ugyan már, biztos nem olyan rossz az. És nincs egy terapeutám, aki heti 50 percben validálja az érzéseimet. (A férjem amúgy többnyire validálja, máskülönben már bekattantam volna biztos. Annak a pszichológuscsajnak, amelyik kiborult, a férje is hülye.). Ezt így random találtam a neten, de jól összefoglalja az érzelmek invalidálását (érvénytelenítését), mármint, hogy az mi és miért rossz nekünk. 

Szóval kikérem magamnak. Igenis minden okom megvan rá, hogy kiakadjak a Fiú passzív-agresszív tanáraira, a toxikus munkakörnyezetemre, a norvég egyformaságra és inkompetenciára, és igenis jogom van rá, hogy szomorkodjak a Magyarországon hagyott jó dolgokért, amik ráadásul a szemünk láttára mennek veszendőbe és betonozzák le őket. Igen, tudom, hogy itt Dél-Norvégiában szikrázó napsütés van és cseresznyevirágzás, Budapesten meg hónapok óta szakadó eső és diktatúra. Nem gondolom, hogy haza kellene költöznünk, látom, hogy itt jobb, de ettől nem érzem magam jobban, hanem inkább csak még rosszabbul. És még így sem engedem, hogy bárki kétségbe vonja a szomorkodáshoz és mérgelődéshez való jogomat. 

De nyugalom, megoldásorientált is vagyok, szóval dolgok, amiket már teszek, hogy jobb legyen: 
- Letöltöttem a Bene Márton oktatóanyagát derékfájósoknak, mert benne hiszek (régebben jártam NMPT-re és csodás volt), és csinálom is, amiket ír, és jobb is
- Elmentem itt is naprapathoz és fizioterapeutához is párszor
- Gyalog járok munkába, amikor csak lehet, az egyenetlen terepen gyaloglás pedig a lehető legjobb sport a gerincnek
- A bármilyen sport amúgy is a lehető legjobb dolog a depresszió ellen
- De ráadásul egy kis részen egy erdőn keresztül vezet az út (tudom, ne sírjon a szám), és az erdőben gyaloglás még külön pluszban jó az emberi pszichének, lásd még 
- Néha tornázom a régi magyar pilatesoktatóm óráin online, máskor pedig a helyi edzőterem csoportos óráin (= már 2x voltam)
- Felmondtam a szakrendelőben, és a parkoló túloldalán, egy pszichoterápiás osztályon kezdtem dolgozni, ahol nem kevesebb a munka, de sokkal de sokkal jobb a hangulat. Ez ugyanaz a kórház, tehát a túlkövetelő fő-fővezetőség ugyanaz, meglátjuk, ez így hogy működik. 
- Újra elkezdtem rendesen vezetni a kiadásaimat, ja, mert az is volt a bajom, hogy mindennek felment az ára, beleértve lakáshitel, és már megint nincs pénzem 

Dolgok, amiket (még) nem teszek, de tehetnék: 
- Odafigyelhetnék jobban az étrendemre, mivel az is bizonyítottan jó a depire, csak az a baj, hogy még itt is drágább a lazac meg az avokádó, mint a péksütemény, meg meg is kell sütni / főzni (itt nincs normális kajafutár normális áron). Mondjuk most megnéztem, mik az új kutatások erről, csak, hogy be tudjam linkelni, és elég meggyőző, szóval lehet gyűjtök mégis lazacra (vagy eszem halrudacskát, csak utálom). Amúgy semmi csodadiéta, a mediterrán étrendet kell követni és akkor jó lesz.  
- Lehetnék szociálisabb, hát, igyekszem
- Járhatnék gyakrabban thai masszázsra, mert az jó a hátamnak és a pszichémnek is, de most nincs rá pénzem, de azért ki lehetne gazdálkodni havi egyet

Meg még azt is gondolom, hogy nem lehet az ember egyfolytában boldog és a szomorúság nem olyan, amit meg kell oldani, hanem ez most egy ilyen időszak. 

*(De különben volt régebben kétszer is olyan időszak az életemben, amikor szedtem, és olyan is, amikor jártam egyéni meg csoportos pszichoterápiákra, ne értsünk félre, nem állok mindezek felett vagy ilyesmi.)

 

 

Mi mind egyéniségek vagyunk

2023.03.28. 22:54 - címkék: Címkék: könyv kaja ruhák nyafogás Norvégia - komment

Nagyjából ugyanarról lesz szó, mint az előbb, csak ruhákkal meg répatortával. Aztán utána majd ígérem, csak jó dolgokról fogok írni meg paradicsompalántákról, mivel nem akarok egy hálátlan kis nyavalygónak tűnni, akinek nem lehet a kedvére tenni. Meg közben eszembe jutott, hogy ha a norvég iskolarendszerről akarunk olvasni pro és kontra, akkor Anita is írt róla itt, és neki több gyereke van, mint nekem, ráadásul végzettsége is pedagógus, sőt, nem is egy született nyafogó, tehát nálam árnyaltabb képet ad. 

Olvasok egy könyvet, vagyis pontosabban kettőt a norvégságról, mármint a norvég társadalomról. Az egyiket egy Mariam Ekelund nevű, fura norvég újságírónő írta, és arról szól, hogy a Janteloven hogyan vezetett ahhoz, hogy Norvégia a 800 ezer szociális fóbiás hazája (15%). Tetszik, nyilván kicsit túlzó és hatásvadász is, meg maszkellenes, de végre validálja a nehezen megfogalmazható negatív érzéseimet a világ legboldogabb országával szemben. A másik egy kanadai fizikus pasas vicces könyve, angolul van, eredetileg még a kiköltözés előtt olvastam otthon, és akkor viccesnek találtam, most pedig nagyon találónak és olykor szomorúnak. A kép ebből a könyvből van és a Jantelovent hivatott illusztrálni. 

images.jpg

A "Janteloven" kifejezés egy dán-norvég írótól ered és a skandináv szociális normát foglalja össze, ami az egyenlőség és az egyformaság dicsérete. Ez végülis jól hangzik eredetileg, és sokan lelkesednek érte. Én csak nyafogni fogok miatta - bizonyára nem emiatt lett mindenki szociális fóbiás Norvégiában, ahogy Miriam Ekelund állítja, de én az lettem. A probléma egyszerűen azzal a résszel van, hogy az egyenlőség / egyformaság dicsérete, ami két különböző dolog, de a norvégban egy szóval fejezhetjük ki (likhet). Már az is baj, hogy összemossuk ezt a két dolgot, a túlzott erőltetése meg nagyon hamar nagyon falanszterérzéshez vezet, ahol megvan, hogy milyennek kell lenni, megvan, hogy "hogy szoktuk", megvan, hogyan kell kinézni neked, a hajadnak, a gyerekednek és a lakásodnak, és megvan, hova szokás utazni és milyen hobbikat szokás űzni és mit szokás enni. Olyannak kell lenni, mint bárki más. 

Nagyjából egy hete költöztünk ide, amikor ebédnél vásárlásról volt szó, és mondtam, hogy nekem hiányoznak a használtruhaboltok, mert Magyarországon szerettem használt ruhát venni, hiszen olcsóbb, környezetbarátabb, nem beszélve arról, hogy az ember így különleges darabokat hordhat és nem kell ugyanabban az egyen-H&M-ben járni. Pár héttel később kitavaszodott és az összes kollégám titkárnőtől főpszichológusasszonyig megjelent a H&M aktuális zöld alapon virágmintás kollekciójában, akkor rájöttem, hogy oops, valószínűleg nem kellett volna kritizálnom az egyforma ruhában járást. Valószínűleg kisvárosunk ebben különösen érintett, mert amikor Osloban voltunk, csak néztünk tátott szájjal, hogy itt nem mindenki ugyanabban a ruhában van, de Oslo egy nemzetközi hangulatú nagyváros. Végülis arra jutottam, hogy én felvállalom és beleállok, hogy én vagyok a fura magyar nő, mondjuk ruhákat nem veszek, szóval mostanában bordó Martenssel és a bolgár-orosz macskás üvegfúvólány fura fülbevalóival hozom csak az egyéniséget, de a gyerekeimet nem akarom a különlegesség rémének kitenni, így nekik az összes cuccuk a Stormbergből vagy a HM-ből van, még szerencse, hogy itt nagy divat a névmatrica, mert az összes elsős ugyanabban a világoszöld Stormberg vinterdressben tolja. Értem, hogy gyerekeknél még menő, hogy jé, nekem is ugyanolyan cicás táskám van, de felnőttben nekem már kicsit nyomasztó ez, és ráadásul érzem magamban, hogy megtörök, már hajlok rá, már vágyom az ugyanolyan pufidzsekire, ami mindenkinek van, és elkezdtem egy árnyalattal világosabbra festeni a hajamat, és emlékeztek, amikor még a régi munkahelyemen egy napon valaki azt mondta, hogy a pszichiátereknek már-már kötelező furán öltözködni, és ezért napokig konkrétan Patti Smithnek öltöztem? Még pár év itt, és az érzelmeit semmilyen nonverbális módon ki nem fejező, vállig érő, szőke hajú nő leszek az aktuális HM-ben és Fjallraven hátizsákkal, mert nem bírtam ellenállni a kortársnyomásnak. 

A szellemi teljesítmény elismerésének hiánya is a Jantelovéban gyökerezik, és nem (csak) arról van szó, hogy én sznob elitista vagyok és a versengést keresem, pedig milyen szép is annak hiánya - hanem arról, hogy az átlagnál okosabbnak lenni ciki, deviáns és kerülendő. Azzal talán még együtt tudnék élni, hogy nincs külön így "nyomatva" meg versenyeztetve a tudás, de azzal én nem tudok azonosulni, hogy kifejezetten ciki és fura és deviáns. Mert a rendes ember az nem olvas, és nem tudományoskodik, hanem kirándul, virslit grillez és köt. Ha öt év múlva majd itt fogok érvelni egy blogbejegyzésben, hogy ugyan már, minek az a sok könyv, és nem kell annyi mindent tudni, sehova se vezet az a sok tudás, a lényeg, hogy lehessen egy jót kirándulni és virslit grillezni, akkor majd esetleg ööö szóljatok rám. És most még nosztalgiázom arra, amikor a magyar munkahelyemen az ebédszünetben arról lehetett beszélgeni a pszichiáterekkel, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. De lehet, hogy még pár év, és  megnyugtatónak tartom az itteni ebédszünetben a lakberendezésről folytatott végtelen beszélgetéseket, és nem fogom unalmasnak tartani, hogy a jó életbe lehet ennyit beszélni egy új lámpabúráról vagy függönyről, esetleg kötésmintáról. 

A román kolléganőm onkológus férje meg azon volt a múlt héten kiakadva, hogy mennyire mostohán kezelik az orvos betegeket az osztályon, ahol dolgozik. Az orvosok is kaphatnak rákot, és akkor ők is befekszenek az onkológiára, ahol nyilván van ezer kérdésük, és az őket kezelő norvég orvosok (a román fickó szerint) elhajtják és ignorálják őket, mert nagyon fontos, hogy nehogy indokolatlan előjogokhoz jussanak azért, mert orvosok. Ami teljesen rendben van, mert ne is jussanak jobb gyógyszerhez vagy jobb vizsgálatokhoz vagy ilyesmi. Csakhogy a román fickó szerint nagyon átesnek a ló túlsó oldalára és abbéli igyekezetükben, nehogy extra szolgáltatást nyújtsanak, végül bunkók és lekezelők. 

Egyébként aláírom, hogy ha mindenki nagyon hasonló, annak számos előnye is van. A gyengéket segítjük felfele, az SNI-s gyerekek kapnak segítséget (hát a fejlesztésben mondjuk kételkedem, de legalább kedvesek velük), akinek szüksége van rá, kap annyi rokkantnyugdíjat, amiből nem túl nagy lábon, de meg lehet élni. (Bár a múltkor az egyik betegem vett belőle egy BMW-t. Bár hitelre. De annyira örült neki, tök cuki volt.) Az egyformaság a kutatók szerint abban segít, hogy az ember nagyobb örömmel tegyen dolgokat a közösségért, és nagyobb örömmel fizessen adót, hiszen szívesebben teszünk valamit olyan emberekért, akik pont olyanok, mint mi. Könnyebb érezni a közösséget, ha mind egyformák vagyunk. Ebben a cikkben, amit egy amerikai és egy norvég professzor írtak, azt állítják, hogy a jóléti államhoz szükséges tényező az egyformaság, ugyanakkor az árnyoldala a tehetségek kibontakozásának hátráltatása és a nyomasztó konformitás. "But there is a darker side to this happy solidarity. All societies have norms which they expect their members to conform. It is the extent and degree of conformity to social norms that is most remarkable in Norway. Creative and inventive talents may not be encouraged, particularly when these talents are seen as a threat to overall equality."

A szociális fóbia úgy függ össze mindezzel, hogy egy csomó ember fél, hogy eléggé ugyanolyan-e, mint más. Jaj, nehogy fura legyek, nehogy kilógjak valamerre. Nem tudom, van-e ilyen ok-okozati összefüggés, ez Miriam Ekelund elmélete, hogy a Janteloven növeli a szociális szorongást, de logikusan hangzik.

Arra mindenesetre van kutatás, hogy a szűk szociális normák vagy a nagyon tágak teszik-e boldoggá az embereket, és úgy tűnik, egyik sem, mert a közepesek. Vagyis egy olyan társadalomban, ahol nagyon adott, hogy mikor hol hogyan kell viselkedni, ott boldogtalan lesz a nép. Egy olyanban, ahol bármit lehet, ott is. Itt van a kutatás, szerintem nagyon izgalmas a sorrend, és itt van egy rövid cikk róla. Norvégia a top5-ben van, szigorú ázsiai országokkal együtt, vagyis extra szűk szociális normák vannak. Magyarország az alsó 3-ban van, azt hiszem, a 30. a 33-ból. Meglepően hangzik, hiszen Norvégia a szabadság hazája, Magyarország meg, hát, épp nem az, de itt nem a politikai berendezkedésről van szó, hanem a mindennapokról. A kutatók tevékenységeket soroltak fel - sírni, csókolózni, kiabálni, flörtölni, táncolni - és helyszíneket - bank, temető, orvosi rendelő, villamos, és a résztvevők pontozták, hogy a hazájukban mennyire ciki vagy mennyire elfogadott az adott helyszínen az adott tevékenységet végezni. Norvégiában rendesen kell viselkedni, minden más ciki. Nagyon könnyű cikinek lenni. Most épp ciki lettem a negyedik osztályosok anyukái körében, mert azt merészeltem írni, hogy a húsvéti iskolai bulira szívesen sütök tortát önkénteskedésből, de inkább répatortát szeretnék, nem csokitortát, ha az rendben van, mert kicsit unom a csokitortát, smiley. (= hisztérikusan gyűlölöm a norvég tasakos csokitortaporból készült csokitortát, elveim ellen való, a cukrászat megcsúfolása, és az én konyhámban ez nem fog készülni, előbb meg kell ölnötök, de ezt nem írtam meg, nyugi.) Írt a szervező anyuka, hogy "bármit süthetsz, amit a gyerekek szeretnek, csak ne legyen benne mogyoró". Közben kiírta a FB-csoportba, hogy ki tudna hozni csokitortát? Másnap pedig írt nekem, hogy ha esetleg mégnincs kedvem, igazából nem is kell tortát vinnem, mert már ketten hoznak két nagy csokitortát és annyi végül is elég.

Visszaírtam, hogy "sajnos már lereszeltem a répát, úgyhogy nincs visszaút! :)" 

A répatorta - konkrétan ennek a norvég sütibloggernek a répatortája - bőven a szűk szociális normákon belül van, mások is szokták hozni norvég gyerekrendezvényekre, konkrétan egy norvég anyukától kaptam a receptet. Szóval nem baklavával vagy mákosgubával akarom sokkolni a norvég negyedikeseket. Úgy döntöttem, úgy fogok tenni, mintha nem érteném a helyzetet, és széles mosollyal viszem a répatortát. Valószínűleg egyébként nem én vagyok fura, hanem a szervező anyuka akar extra biztosra menni, hogy tutira szeressék a gyerekek a tortát, az pedig a tasakos csokitorta. De szerintem egy kicsit azért szélesíteni kell a horizontjukat, most komolyan, nem nőhetnek fel generációk kizárólag fagyasztott pizzán, gumimacin és tasakos csokitortán. És milyen rendezvény az, ahol egyféle torta van, az isten szerelmére. Nyugalom, lesz rajta szórócukor, úgyis az a lényeg.

Amúgy hazudtam, mert anyukám reszelte le a répát, aki itt van látogatóban a világ legjobb országában és erre répát kell reszelnie. 

 

 

 

It's not enought to have talent, you also have to be Hungarian

2023.03.22. 18:33 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

"Van, aki a világ legboldogabb országában sem bírja abbahagyni a nyafogást" rovatunkban ma a norvég tehetséggondozásról lesz szó. 

A címben szereplő dolgot Robert Capa magyar fotós mondta, és kint van a falon a kedvenc kávézómban (képünkön). Nem tudom, Capa mit értett alatta, én újabban azt értem alatta, hogy a sikerhez / világhírhez nem elég, ha szimplán teheséges vagy, hanem szükséges hozzá az a fajta neurózis, az egyéni nárcizmusnak és a kisebbségi komplexusnak megfelelő arányú keveréke, amit az ember jellemzően a Kárpát-medencében szerezhet be, és ami aztán nagy tettekre, de boldogtalan életre sarkall. Lehet ám, hogy egyáltalán semmi ilyesmire nem gondolt, és akkor én kérek elnézést. A norvégokból mindenesetre úgy tűnik, eléggé hiányzik ez a titkos összetevő, legalábbis a tudás terén biztosan. A művészetekkel nem tudom, milyen viszonyt ápolnak, lehet, hogy ott gyötrődnek a zseni vagyok - nem vagyok elég jó tengelyen. Az "elég okos vagyok - nem vagyok elég okos" tengelyen tuti nem gyötrődnek, pedig néha nem ártana.  

A Lány mindenesetre okos (a Fiú is egyébként, csak ő úgy viselkedik, mint egy kölyökuszkár, ezért nehezebb észrevenni a matematika terén alkotott eredményeit). A Lány a norvég általános iskola matematikaóráján öt perc alatt végez a feladatával, majd szétunja magát, amíg a többiek próbálkoznak. Nem ilyen kiemelkedő zseni, akinek tízévesen a Harvardon kéne tanítania, de az átlag kisvárosi negyedikesek körében az okosabbak közé tartozik. Egy ponton megkérdeztem a tanárját, kaphatna-e időnként nehezebb feladatokat, hogy kicsit azért gondolkodni kényszerüljön. Mondták, hogy oké, meglátjuk, mit tehetünk, azóta sem lett semmi.

Azt is gondoltam, hogy keresek neki valami matekszakkört vagy tehetséggondozást, és arra kellett jutnom, hogy 60 ezres lakosú városunkban nem létezik ilyesmi. A covid előtt álítólag volt gyereksakk, de már az sincs. Ilyen matekverseny, sakkverseny, ilyesmi nem látezik, egyáltalán a tanulmányi verseny nem létezik. Végül egy olvasó közvetítésével találtunk egy tehetséggondozáshoz értő matematikust Magyarországról, aki online tanítja a Lányt, és az óra végén tíz percet a Fiú is kap, mert bekéredzkedett. Nagyon köszönjük annak, aki közvetített! Természetesen ideális esetben a gyermek hozzá hasonló képességű, más gyermekekkel együtt, játékos formában, fizikailag jelen léve (van ilyen szó?) tehetséggondozódik, de most erre van lehetőségünk, a tanárunk kihozza a helyzetből, amit lehet, és mindkét gyerek szereti az óráit. 

Később olvastam egy véleménycikket egy 19 éves, felháborodott norvég leány tollából, amin kiborult, hogy osloi középiskolájában az év végén könyvjutalmat adtak a három legjobban tanuló diáknak, és ilyen itt még sosem történt és ez borzasztó, és minden addigi, az iskola által közvetített értékkel szembemegy. Mert az iskola mindvégig azokat az alapvető értékeket közvetítette, hogy mindenki jó, ahogy van, a teljesítményen nem kell rugózni, az elég jó az elég jó, és akkor erre tessék, így hátbaszúrják a sok közepes diákot egy ilyen könyvjutalommal. Ekkor már sejteni kezdtem, hogy itt nem csak arról van szó, hogy pont véletlenül pont a mi városunkban nincs matekszakkör, hanem ennél sokkal átfogóbb és borzalmasabb jelenséggel állunk szemben. 

Ezután olvastam ezt a cikket, arról szól, hogy az elmúlt évszázadok hagyományaival szembemenve az utóbbi időben alakultak ilyen okosabb gyerekeknek való szakkörök, a nagyobb városokban és online. A dolog támogatói szerint ez azért hasznos, mert így a tehetséges gyerekek megismerkednek egymással, megtanulják szellemi kihívások elé állítani magukat, és nem lesznek drogos huligánok - a felmérések szerint ugyanis a középiskolákból kimaradó-lemaradó, be nem járó, lecsúszó gyermekek egy nem túl nagy, de létező része túl jó képességű volt a középiskolai oktatáshoz és szétunta magát. Az sem hátrány, ha az elkövetkező évtizedekre kiváló szakembereket tudunk nevelni a természettudományok terén, és lehet, hogy az ilyen teheséggondozó szakkörök segítenek abban, hogy lemorzsolódó drogos huligán helyett kiemelkedő klímamérnök legyen ezekből a szerencsétlenekből, akik nem olyanok, mint más ember.*

A dolog ellenzői szerint (mert igen, nevelési szakemberek és társadalomtudósok ellenzik a tehetséggondozó szakköröket) aki nem olyan, mint más, az szépen tanuljon meg olyan lenni, mint más, és ne ugráljon. Magyarul a norvég társadalom évszázadok óta az egyenlőségen alapszik, és kitűnni nemhogy nem menő, hanem kifejezetten ciki. Itt nem volt igazán arisztokrácia meg mecénások meg efféle hívságok, mindenki szépen egyenlő, és ez eddig bevált és semmi okunk változtatni rajta. És azóta sincs ilyen nyomás, hogy az ember akarjon minél jobb fodrász meg minél jobb pszichológus meg a lehető legjobb gyógytornász lenni (látszik is). Még kevésbé akar az ember minél okosabb lenni, és ha véletlenül okos, akkor azt nagyon szerényen kell kezelni, sohasem szabad vele kérkedni vagy szóba hozni. És az ellenzők szerint ezekkel a tehetséggondozásokkal a végén még kinevelünk valamiféle szellemi elitet (ők használják konkrétan a "szellemi elit" kifejezést pejoratív értelemben) és HOVÁ VEZETNE AZ. 

letoltes.jpg

Ezen a ponton mondtam a férjemnek, hogy pakoljon, mert ennek a társadalomnak a berendezkedése bizonyára remekül működik, de túlságosan különbözik az én világnézetemtől. Komolyan, semmi kifogásom az ellen, hogy legyen mindenki középszerű, nekem is vannak közepes barátaim, csak csinálják a négy fal között és ne vonuljanak az utcára mit mondok a gyereknek ha ez nektek bejön, és úgy tűnik, be is jön nekik - de azt nem tudom megígérni, hogy én ebben képes leszek részt venni. Aztán lenyugodtam, de azért továbbra is idegenkedem ettől a hozzáállástól, mármint a tudás, a szellemi érték tiszteletének hiányától. Sportban ér kiemelkedni, azokat ünnepeljük és menők. Általában Norvégiában állítólag nem ér gazdagsággal menőzni, de mi pont egy tehetős bálnavadász városban élünk, ahol azért kicsit menő gazdagnak / ciki szegénynek lenni. Valószínűleg Norvégia sem fog tudni ellenállni a nemzetközi trendeknek és előbb-utóbb enged valamennyit ebből az elutasításból - hiszen lám, máris beszivárogtak a tehetséggondozó szakkörök. 

Magyarországon nyilván pont az ellenkezője igaz, nem mindenki egyenlő és közepes, sőt, csak nőnek a különbségek. Egyáltalán nem gondolom arról sem, hogy jó**. Azt sem gondolom, hogy a magyar tehetséggondozó rendszer szuper lenne, hiszen teljesen esetleges, jó időben kell a jó helyen lenni, hogy egyáltalán tehetséggondozódjál, és még akkor is lehet, hogy túlversenyeztetnek és kiégsz és megutálod. De legalább létezik. Nekem (és amúgy a férjemnek is, ugyanazokba az iskolákba jártunk) csak jó élményeim vannak: testnevelésből mindig bukásra álltam, de cserébe kaptam néha oklevelet meg könyvjutalmat a matekversenyen, mehettem mindig Győrbe a megyei fordulókra a nerd fiúkkal, ami utazás volt és kaland, soha senki semennyire sem éreztette velem, hogy jobban kellene teljesítenem vagy az országosra is be kéne jutnom (matekból és fizikából a megyei fordulókig jutó lány vagyok). Nem kellett magam full lúzernek éreznem, mert nem tudok cigánykerekezni, hanem egy más területen ügyes voltam. 

Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy a sok matek és fizika szakkörözés alapjaiban befolyásolja a gondolkodásmódomat ma is: kb. BÁRMI az életben felmerül, nekiállok kutatni a tudományos hátterét és válaszokat és megoldásokat keresni. Nem válik be mindig, és nem is kell mindenkinek így gondolkodnia, de én így gondolkodom a pszichiátriában és az irodalomban is. Ezzel azt akarom mondani, hogy a matek szakkörre járás szerintem nem feltétlenül arra való, hogy az ember utána matematikus legyen, hanem arra, hogy az ember megszeressen szellemi kihívásokon gondolkozni, megtanuljon egyáltalán így dolgokon gondolkodni. Egyáltalán nem azért járatom a gyerekeimet matekra, mert zsenit akarok belőlük nevelni, hanem mert nem akarom, hogy kimaradjon az életükből a gondolkodás öröme. 

Cserébe a norvégok nem kifejezetten neurotikusak. Hát, az is valami. 

 

*"Más ember is elég undorító, hát még, aki nem olyan." (Szerb Antal)

**Ez egy ilyen kötelező kör, hogy nyugi, nyugi, nem idealizálom Magyarországot, nem a pszichotikus szintű Stockholm-szindrómám van, még mielőtt. 

I'm a leaf on the wind

2023.03.19. 17:28 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Az ügyelet, vagyis az a fajta, amit csinálnom kell, az olyan, hogy 32 naponta kerül rám a sor, és akkor két napot kell egymás után ügyelni 16.00-másnap reggel 8.00-ig, de közben dolgozni is kell 8-16-ig a sima melóban. Az ügyeleti részben az ember otthon van és felhívhatják vagy behívhatják fizikailag. Állítólag igen ritkán van rá szükség, hogy fizikailag is odamenjen az ember, ami nem baj, mert a 6 telephely, amire ügyelünk, 3 különböző városban van (hivatalosan 1 órán belül kell odaérni). Persze rögtön első este be is hívtak, szerencsére arra az osztályra, ami a közelebbi szomszéd városban van, és ahol ősszel három hónapig dolgoztam, szóval ismerem őket. A második napon csak felhívtak hatszor, ilyen-olyan gyógyszeres tanácsért, ami elvileg szuper, mert minden telefonhívásért fizetnek, és van, ami 3 percig tartott, de persze mindig akkor hívtak, amikor 1. elkezdtem rántottát sütni, 2. beléptem a fürdőkádba, 3. leültem a kanapéra és a számhoz emeltem a teásbögrét, stb. Hát nem vagyok elragadtatva, de nyilván túl lehet élni. 

Szóval ezzel töltöttem a hétfő és kedd délután-estémet. Szerdán szülői értekezlet volt a Fiú osztályában, csütörtökön szülői értekezlet volt a Lány osztályában, és ha azt hinnénk, a világ legboldogabb országában rövid a szülői értekezlet, akkor tévedünk. A Fiúé két és negyed óra volt, a Lányé két és háromnegyed, utóbbi azért, mert új SZMK-s anyukát kellett választani, a régi négy év után leadja ezt a feladatot. Az is egy mennyire univerzális és kultúrákon átívelő szituáció, amikor ülünk a szülőin, várjuk, hogy önként jelentkezzen valaki SZMK-s anyukának, az osztályfőnök (poénból?) megjegyzi, hogy az ajtókat bezártuk, mindenki nézeget körbe, mintha ott sem lenne, míg végül Mette nem bírja tovább és kelletlenül megjegyzi, hogy ha senki más nem hajlandó vállalni, jó hát akkor ő esetleg, de szavai máris tapsviharba fulladnak. Az első másfél óra egyébként az internetbiztonságról szólt, ehhez meghívtak egy vendégelőadót, aki egy másfél órás konkrét stand up-ot nyomott arról, hogy a gyerekeink milyen appokat használnak és a Roblox vagy a Fortnite gázabb-e. Nem volt extra nagyon vicces, és különösen informatív sem, de átlag szülői értekezlethez képest azért valamennyire vicces volt. Elsőre. Másnap még egyszer ugyanazokkal a poénokkal már azért kicsit uncsi volt. 

Ezenkívül még azt a krízist kellett megtárgyalnunk szülőin, hogy a negyedikes lányok (a Lány osztályában) sms-csoportot csináltak iMessage-en, és egyfolytában irkálnak egymásnak, ami önmagában tényleg kilencévesek minek, de feltesznek fotókat, ha hárman pl. itt játszanak együtt, és akkor a többi kirekesztve érzi magát, aki nem volt ott, meg hát eleve alapból ki van rekesztve mindenki, akinek nem iPhone-ja van. Ez egy baromság és be kéne tiltani / nem betiltani kell, mert akkor titokban fogják csinálni, hanem folyamatosan ellenőrizni és rávezetni őket a helyes internetes kommunikációra, kb.ezen folyt a kulturált és barátságos vita, nem jutottunk persze semmilyen döntésre, ami a demokrációk örök hátránya. A személyes véleményem alapból az, hogy minek a kilencéveseknek iPhone, és minek a kilencéveseknek csetcsoport, de látom, hogy a világ sajnálatosan nem hozzám igazodik. 

Azzal kapcsolatban, hogy jaj, három kislány együtt pizzázott és erről felraktak fotót a csoportba és akkor a többi majd szomorú lesz, is van véleményem. Remek itt Norvégiában a folyamatos párbeszéd arról, hogy mobbing, kirekesztés, mindenkit be kell fogadni és szeretni, de amikor ez az álszentségig erőltetve van, azt már nem bírom. Igen, a világ, és a negyedikes kislányok is úgy működnek, hogy vannak, akiket kedvelünk és elhívunk a kocsmába, míg másokkal nincs kedvünk együtt tölteni a kedd estét, tehetünk úgy, hogy ez nem igaz, de attól még igaz. Az ember pszichológiailag elég sokat bír, a többi kislány ki fogja bírni, ha három közülük együtt lóg kedd este és a többi 9-et nem hívta oda, és ezt a kislányok is jól tudják, mert másnap megbeszélik az iskolában. Nyilván nem lenne feltétlenül muszáj mindezt posztolni csetcsoportba is, ugyanakkor én mit beszélek, minden egyes nyaraláson az összes közeli és távoli ismerősöm arcába tolom instán és FB-on, hogy milyen szép helyen vagyok, milyen finomat eszem, és bibibí, ti nem vagytok itt és nem kaptok sós mogyorós baracktortát. Nem érzem magamban az erkölcsi fölényt. 

Még arról is volt szó a stand up-ban, hogy a mai gyerekeknek, velünk ellentétben olyan "barátai" vannak, akikkel csak mondjuk együtt fortnite-oznak neten, és nem is találkoztak személyesen soha az életben, és nem is a nevükön szólítják egymást, hanem felhasználóneveken, és mégis ezt barátságnak élik meg, és iszonyat sok dolgot megosztanak magukról, bezzeg mi együtt bicikliztünk a Kovács Andival. És ráadásul még az is van, hogy ezek az online, nicknévvel azonosított barátok mondjuk ha közel laknak és nem Ausztráliában, akkor adott esetben találkoznak személyesen, és akkor az milyen veszélyes, mert lehet, hogy gyerekrabló pedofil rejtőzik a "tinilány14" nick alatt. Én mindezzel, komolyan mondom, hogy eleinte szívvel-lélekkel egyetértettem, hiszen a valódi kapcsolatok a valóságban léteznek és az az igazi, ha fizikailag találkozunk a kocsmában, aztán egy ponton rájöttem, hogy oh wait, hiszen én blogger vagyok és iszonyat sok dolgot osztok meg magamról az interneten és a barátaim egy igen jelentős részét az interneten ismertem meg és nickneveken szólítom, és eléggé sokszor előfordult velem, hogy előtte ismeretlen, online megismert emberekkel találkoztam helyeken (Neverminden Suzie volt az első, aki látatlanban elhívott koktélozni a Karmába úgy kb. 2004-ben). Természetesen én ekkor minimum 27 éves voltam, és nem pedig kilenc.  

Még arról is volt szó, hogy a mai fiatalok online mobbingot is átélnek, és akkor is felcsillant a szemem, hogy ú, tényleg, fénykoromban én is átéltem online mobbingot, ráadásul a legnagyobbak egyike-másika mobbingolt. Mindkettőnél megfogadtam, hogy bármikor is véletlenül találkozom velük az életben, akkor "véletlenül" rájuk fogok önteni egy pohár vörösbort, szóval reszkessetek, bosszúm egy napon utolér (ti többiek pedig drukkoljatok, hogy fehér ing legyen rajtuk). Természetesen tudom, hogy a mai fiataloknak ezeknél sokkal durvább dolgokkal kell szembenézniük, és mindezt fotókkal, és mindezt sokkal fiatalabb korban, egyáltalán nem akarom bagatellizálni, hanem menőzni akarok, hogy engem már akkor online mobbingoltak, before it was cool. 

Ráadásul egész héten fájt a hátam és iszonyat kemény székeken kellett ülni a szülőin. Meg itt van látogatóban Anyósom, aminek előnyei és hátrányai is számosak. Szombat reggel meg a Fiú megbetegedett hányós vírusban, úgyhogy főleg vele voltam, kivéve, amikor elvittem a Lányt shoppingolni a plázába, mert kiderült, hogy az összes többi lánynak menő, bő szárú H und M-es farmerja van, a Lánynak meg csak szűk szárúak, és egy H und M-es farmeren ugyan ne múljon a boldogság. Azt mondta, sárga pólót is akar, ami szerintem nem a színe, ezért cseten  tanácsot kértem a színtanácsadásban járatos, az internetről nicknéven ismert barátnőmtől, és együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy a Lány a Hűvös Nyár színtípusba tartozik, és kiváló érzékkel ezidáig csupa olyan ruhákat vettünk neki, ami pont a színe. Végül aztán nem is akart sárga pólót (vettem volna neki, nyugi, mi ilyen punk család vagyunk, fellázadhat a színtípusa ellen, ha akar), hanem lilát meg zöldet. Dehát aww, a Lány már olyan nagy, hogy színtípusa van, dehát most született. 

És még az volt, hogy inspirálódtam a múltkor a #perfecthome anyukától, és vettem egy csomó képkeretet a használtboltban, amit két öreg hippi üzemeltet és a bevételét jótékony célokra fordítják a drogrehabilitáció terén. És most elkezdtem fotókat keresgélni a jó helyekről, ahol voltunk, és aww mennyi jó helyen voltunk, tényleg. Az Empire State Building tetején sötétben, apró csillagoknak látszottak alattunk a város fényei. Konkréten ez mondjuk fotón nem jön át. Meg jé, tök jól néztem ki fiatalon, szólhattatok volna. 

What doesn't kill me, better start fcking running

2023.03.12. 20:35 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Holnap lesz az első ügyeletem itt, behívós ügyelet, vagyis otthon vagyok és felhívhatnak telefonon gyógyszeres tanácsért az ápolók (gyakori) vagy behívhatnak személyesen is akut nehéz esetekhez (ritka, de előfordul). Szubakut osztályokról van szó, ahova új páciens nem érkezik ügyeleti időben, csak a bentfekvőkre kell ügyelni, azok viszont 6 különböző osztályon vannak három különböző városban. Ebből 3 drog- és alkoholosztály, amihez kevésbé értek és azt se tudom, hol vannak (de nyugalom, google maps). Izguljatok, hogy ne hívjanak be holnap éjjel a szomszéd városba személyesen, mivel szakadni fog a havaseső egész nap. Az ügyeletért elvileg jól fizetnek, vagyis van egy alap, nem túl sok pénz a készenlétért, de minden dologért, amit az ember csinál (telefonon szakért vagy odamegy) pluszban külön jár pénz. Én semmi pénzért nem szerettem volna vállalni, hogy éjszaka kirángassanak az ágyamból, és mindig is gyűlöltem az ügyeletnek minden formáját, de nem volt választásom sajnos. 

Egyébként munkafronton májustól a kórházunknak egy másik részlegén fogok dolgozni, másik épületben. Ez úgy történt, hogy épp rohadtul elegem volt a szakrendelőnkben uralkodó úgynevezett dinamikából, amikor a szomszéd fekvőbetegosztály vezetője leszólított a parkolóban, hogy kiírnak egy állást, nem akarom-e megpályázni. Ez egy hatágyas pszichoterápiás osztály, és a BET (basal exposure therapy) nevű módszerrel dolgoznak, amit két évig tanultam és nem tudom, szeretem-e vagy utálom. Így aztán megkérdeztem a Ji Kinget (sajnos csak online, mivel nincs nálam a könyv, Pesten van), és az jött ki, hogy beszéljek a Bölcs Emberrel. Gondolkodtam, ki lehet a bölcs ember, arra jutottam, hogy az öreg pszichológus, aki régen a főnököm volt, de már átment egy ideje arra az osztályra, így felhívtam, hogy milyen ott a hangulat. Azt mondta, meglepően szuper. Így aztán annak rendje és módja szerint állásinterjúztam és felvettek a parkoló túloldalán lévő épületbe, májusban kezdek. Kíváncsi leszek, szeretni fogom-e az új helyet vagy kiég az agyam egy hét alatt és sírva pályázok vissza. 

A trauma- és személyiségzavar szakrendelőben dolgoztam az elmúlt majdnem három évben (kisebb szünetekkel, amikor 1-12 hetekre ide-oda helyeztek), és az agyamra ment lassan. Önmagában traumatizált páciensekkel (a személyiségzavarosok 95%-a is traumatizált) beszélgetni évekig minden nap egész nap nem normális dolog, mert az ember szekunder traumát kap. Az az, hogy attól betegszel meg, hogy ugyan nem kellett átélned autóbalesetet meg nem hanyagolt el a heroinista anyád meg nem erőszakolt meg a nagyapád meg nem adott közre az amúgy vallási vezető apád a haverjainak, hogy kedvüket töltsék rajtad süldőlány korodban, hanem csak végig kellett hallgatnod ezeket a történeteket és attól egy idő után szorongani kezdesz meg rémálmaid lesznek. Van, aki nem hajlamos az ilyesmire, én sajnos az ideggyenge szeronintranszporter gént örökölhettem, mert képes vagyok még fiktív regényektől is szekunder PTSD-t kapni, Bodor Ádámot pl. tuti be kéne perelnem. Amúgy azt gondolnám, hogy itt a fejlett nyugaton bele van építve a rendszerbe valami szekuder traumatizációt megelőző módszer a dolgozók részére, Bálint-csoport, autogén tréning, táncterápiás workshop munkaidőben, dehát szó sincs ilyesmiről sajnos, kiírathatod magad betegállományba a háziorvosoddal, ha végképp kinyúltál. 

A másik baj, hogy a szakrendelőnkben hagyományosan két munkacsoport dolgozik, és mi a pszichológuslánnyal, később két pszichológuslánnyal voltunk a harmadik, extra team. Ennek végig volt egy ilyen sehova sem tartozás érzése, annak minden előnyével és hátrányával (senki se dumált bele mit csinálunk, de nem is segített). Mindehhez a mentalizációs terápiával dolgozó team még extra toxikus munkakörnyezetet is teremtett, de nem nyíltan, hanem a kedves, udvarias, norvég passzív-agresszív módon, aminél évekig azt érzed, hogy á, biztos én vagyok csak paranoid, pedig nem. Eh, rémes. Fél órás monológot tartottam a múltkor a Könyvesboltos Lánynak arról, hogy mennyire hiányzik nekem Magyarországról a nyílt gyűlölködés. Nyilván nem a gyűlölködés hiányzik, de azért az rettenetesen hiányzik, hogy lehessen tudni és ki lehessen mondani a dolgokat. Lényegesen nyugisabb munkakörnyezetet teremt Norvégiában, hogy nem ordítoznak egymással a nővérek a kezelőben és nem kurvaanyáznak egymás háta mögött a konyhában, ehelyett ha véletlenül a mentalizációs team által uralt, bár elvileg közös konyhában felejtesz egy kiskanalat, akkor tuti jön másnap egy nagyon kedves köremail, hogy kérjük, ezentúl mindenki ügyeljen arra, hogy az edényeit a mosogatógépbe helyezze, az utóbbi időben ugyanis gyakran előfordul, hogy használt, mosatlan evőeszközök hevernek szanaszét halomszámra. Vagy amikor norvég létükre látványosan nem értették a félig norvég, félig dán pszichológuscsaj beszédét (én értem). Néha odaültem hozzájuk ebédnél, hogy ne én legyek a duzzogó kismalac, mindig van valamilyen kétértelmű megjegyzésük a külföldi orvosokról (amit persze az ember csak akkor vonatkoztat magára, ha paranoiás), vagy pedig arra panaszkodnak, hogy a kórház nem fizeti a mentalizációs tanfolyamuk magasabb szintjeit, míg másoknak bezzeg fizet tanfolyamokat (például nekem, de nyilván nem rólam van szó és ezt csak akkor veszi magára az ember, ha paranoiás). Minden, velünk közös szakmai napon hirtelen más elfoglaltságuk akadt, minden közös szakmai egyeztetés elmaradt valahogy, sose akadt ezekre idő vagy alkalom. Soha egyetlen rossz szavuk sem volt hozzám, se a teamem más tagjaihoz, csak nagyon sok apró megjegyzés és köremail és félreértés, amit ne vegyünk magunkra. Nyilván nyíltan gyűlölködni sem jobb, de legalább, nem tudom. Átláthatóbb. 

De most mennem kell aludni. 

Things are easy when you're big in Japan

2023.03.05. 18:28 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Múlt héten meghívott az egyik itteni anyuka "egy pohár borra" csütörtök este, négy másik anyukával együtt a Fiú osztályából, ilyenen nem voltam még és fogalmam sem volt, mit jelent majd mindez, és egyáltalán, vajon miért hívtak pont engem? Máig sem tudom. 

Mindenesetre felöltöztem ügyesen úgy, mintha nem öltöztem volna ki, hanem mindig így néznék ki, és vittem egy csokor virágot, mert azt írta a csaj, hogy ne vigyek semmit, de még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ha azt mondja, hogy ne vigyek semmit, akkor ne vigyek semmit. 

Hamar azon kaptam magam, hogy egy elképesztően gyönyörű ház szalonjában üldögélek remek vörösborral és sajtokkal meg vintage vázákban rózsacsokrokkal telerakott asztalka mellett és egy szépen sminkelt, tökéletes hajú, gyöngysoros hölgy kérdezget arról, mivel is foglalkozik a férjem és hova utaztunk a téli szünetben, miközben a tökéletesen fodrászolt, gyönyörű és jólnevelt golden retriever a lábamnál sündörög (a nagyon cuki, szőke fürtös gyermekek már köszöntek és lefeküdtek. A kislány megkérdezte, miért van egy anyajegy az arcomon, a kisfiú pedig megmutatta, melyik fajta keksz melyik kéksajttal és áfonyalekvárral a legfinomabb). De ne ilyen sima szépen berendezett házat képzeljetek el, hanem inkább olyat, mint azokban a lakberendezési magazinokban, ahol már magát az újságot sincs pénzem megvenni, és amikben másfélmillió forint a cipőspolc és másik félmilla a lábtörlő, de a drágának tűnő antik faliórát kétszáz forintért vette a tulaj egy használtboltban, mert kitűnő ízlésével mindenütt meglátja a szépet. Később aztán kiderült, hogy egyáltalán nem is tévedek, mert a csaj az otthonával sorra nyeri az országos lakberendezési versenyeket, többször volt az Év Otthona és tizenötezren követik instagramon, szóval nem is érdemes összehasonlítanom vele magamat és pormacskákkal meg mancsőrjárat-járművekkel dizájnolt nappalinkat. 

A másik anyukáról kiderült egy ponton, hogy korábban, még huszonévesen ő nyerte meg a norvég főzős valóságshow-t, aminek a döntője Párizsban volt, ahol általam ismeretlen sztárséfekkel bandázhatott. Elég jó macaronokat hozott tényleg. Abban egyetértettünk, hogy Sandefjordban egyik étterem sem igazán átütő, de állítólag van egy nagyon jó burgerező, még nem próbáltuk. 

Mindegyik csaj nagyon kedves volt, nem ilyen műkedves, hanem teljesen normális. Mindenféle témáról beszéltünk, gyerekneveléstől kajákig és ruhákig. Az a csaj, amelyik olyan munkakörben dolgozik, amit én nem értek, hogy mi, de ezt sok évig Páriszban, másik sok évig meg Dubajban tette, konkrétan magával hozott egy bőrnadrágot, amit most vett, mert tanácsra van szüksége, hogy jó-e ez a méret, vagy túl bő és eggyel kisebb kellene. Többük hosszasan beszélt a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségeiről és irreális félelmeiről, amik szemlátomást kultúrákon átívelő dolgok, és öröm látni, hogy mindenki parázik hülyeségeken. Volt még az a rész, amikor páran arra panaszkodtak, hogy mindent nekik kell csinálni, mert a férjük túl lazán veszi a dolgokat és nem képes jól megcsinálni az akármit - a gyerekszülinap-szervezést, vagy akár a reggeli iskolába indítást, mert rossz fajta vajkrémmel kente meg a gyerek zsömléjét, amit az utál, így aztán anya csinál mindent, mert akkor van rendesen megcsinálva. 

Ez is amúgy mennyire univerzális dolog már, a férj, aki nemtörődöm / kétbalkezes, és a tűzről pattant, okos és összeszedett nő, aki mindenről tudja, hol van, kinek kell új benti cipő a kinőtt helyett, melyik gyerek melyik fajta sajtot szereti ezen a héten éppen, és melyiknek kell másnap az iskolába vinni tizenöt centi lila szalagot és melyiknek kell olyan pólóban menni, amin betűk vannak. A világirodalom is tele az ilyesmivel. Homer Simpson. Peter Griffin. Peppa malac apja. 

Sajnos ehhez én egyrészt sose tudtam elég komolyan venni a házimunkát (kínos, de így van) és abban is túl laza vagyok, hogy a gyerek szerintem kibírja, ha egyszer szerda helyett csütörtökön ment állatos pólóban, egy másik alkalommal meg a nemfinom sajtkrémet kapta. Ami nem öl meg, az erősít. Ráadásul pedig szerencsésen választottam férjet, aki tudja, hogyan kell bepakolni a mosogatógépet és a gyerekek iskolai izéivel éppenséggel nálam jobban képben van. De kénytelen is, mert én nem tudok ennyi dolgot átlátni és megjegyezni, hogy teljes munkaidő mellett az ember még egy háztartás logisztikáját és gyakorlati teendőit, plusz a gyerekek tanulmányait és különóráit is menedzselje egyedül, nem tudom, más erre hogyan képes. Itt volt néhány csaj, amelyik szemlátomást képes, és lenyűgözően magas mércék mellett. Kicsit sajnáltam őket, mert biztosan csodálatos karácsonyi vacsorákat adnak gyönyörűen feldíszített házaikban, csak szétstresszelik magukat, és irigyeltem is őket, mert én még ha szét is stresszelném magam, sem tudnám hozni ezt a szintet.

Továbbá nagyon tetszett, hogy beszéltek ugyan másokról, közös ismerőseikről, a tanárokról az iskolából, de hiányzott a "micsodaemberekvannak"-ozás. Ez itt nem szokás, és ezt hamar meg tudtam szokni. 

Összességében jól éreztem magam, kedvesek és közvetlenek voltak, és egy kellemes este volt. Ugyanakkor basszus, én ennyire gazdag emberekkel még sosem lógtam együtt. Eleve mindőjüknek nagy háza van, és Maldívon meg Mauritiuson nyaralnak, és a férjük CEO, meg nyilván mindenkinek van hüttéje (az itt a hegyi nyaraló, de az mondjuk tényleg _mindenkinek_ van). És egyébként nem vagyunk mi sem szegények, van lakásunk itt, oké környéken, van egy lakásunk Pesten is, szóval régen volt az már, hogy egyetemista koromban irigyeltük a Tibikét, mert volt pénze arra, hogy minden nap egyen egy gyümölcsjoghurtot, és visszavittem az üvegeket és annak az árából vettem egy nejlonharisnyát és csak az olcsóbbik fajta jött ki belőle. De ennyire magától értetődően gazdagok nem vagyunk, és nem is leszünk hamarosan. 

Azon gondolkodtam utána, hogy tiszta szerencse, hogy középiskolás és egyetemista koromban már kimaxoltam a kisebbségi komplexusomat és régesrég megbékéltem azzal, hogy egyesek szerint nagy orrom van, pöszén beszélek, egy kisvárosból legkisebb utcájából jöttem, amit a kajafutár se talál meg, nem értelmiségiek és nem is gazdagok a szüleim (ezen mennyit rinyáltam e blog hajnalán, de már elmúlt), minden sportban közepesen béna vagyok, ugyan rengeteg könyvet olvastam, de mindent elfelejtek, nem tudok énekelni, kicsi a mellem, képtelen vagyok rendet tartani a lakásban, túl könnyen mérges leszek, lúdtalpam van, és mindig összekeverem a norvég "határ" és pulóver" szavakat, mert egy betű különbség van köztük és ki bírja ezt megjegyezni. Kicsit bűntudatom is lett a perfekcionista csajok között, hogy lehet, hogy túlságosan elnéző lettem már magammal, és itt vannak ezek az okos, talpraesett, és még hobbijukban is kiemelkedőet alkotó nők és ők többet elégedetlenkednek magukkal, mint én. 

Kíváncsi vagyok, mit lehet ebből tovább kihozni, fogok-e tudni velük barátkozni úgy, hogy így ilyen módon vagyunk hasonlóak és különbözőek. Mikor jönnek rá, hogy keleteurópai proli vagyok, vagy mikor kezd el engem zavarni, hogy nekik házuk van és borhűtőjük, és baj-e ebből bármelyik. 

A másik kultúrsokkot a héten a kórházunk egynapos agressziókezelés kurzusán kaptam, ahol párban gyakoroltuk, hogyan kell ökölcsapás vagy fojtogatási kísérlet elől kitérni és szorításból kibújni. 

Valamint holnap lesz három éve, hogy ideköltöztünk.

Strawberry fields forever

2023.01.03. 10:26 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

2023 van, vagyis idén 20 éves lesz a blogom. Húsz. Csak júniusban, úgyhogy még ne gratuláljatok. Mondtam Suematrának, hogy írjon már valamit, mert ha ő már nem ír, akkor én vagyok a legöregebb, még működő magyar blogger, az pedig egyrészt nyilván dicső, de közben elég szomorú is, ilyen úszó jégtáblán egyedül álló jegesmedvét képzeljetek el. Vagy szóljatok, ha tudtok másról is, aki 2003 előtt kezdte és ír még. UPDATE: Hát persze, a Combfiksz!! <3

A 2022-es évről nem tudok túl sok okosat mondani. A szomorú rész, hogy meghalt az apukám, és rögtön utána Figo macska is. Az apukámról asszem nincs kedvem itt írni ország-világ előtt. Figo, a macska Montag Dívamacskájának volt a kölyke, 2004-ben született, ami macskának igen szép kor, és Louis Figoról neveztük el, bár nem volt sem ügyes a labdával, sem portugál, de ha már így rajta vagyok a nosztalgián, megkeresem nektek Montag örökérvényű bejegyzését, ahonnan a Dívamacska neve ered (a 2004. febr 24. az). A Dívamacskát utána sterilizálták, vagy mi a helyes kifejezés, így egyik utolsó leszármazottja volt Figo. Egy korszak zárult le, uraim. 

Februárban covidosak voltunk, és amíg a kisszobában izolációban voltunk a Lánnyal, hogy ne fertőzzük meg a többieket (persze, így is elkapták), írtunk listát helyekről, hogy hova szeretnénk elmenni, beleértve olyanokat is, hogy I love kex, meg a soproni Pagony könyvesbolt, meg Fiji, meg Koppenhága, meg a drammeni uszoda. El is jutottunk egy csomó helyre az év során. Voltunk a Kristiansand Dyreparkban, ami állatkert, kalandpark és vízipark, és azt hittem, gyűlölni fogom, de basszus, felnőtt fejjel és tömegiszonnyal is élveztem (kivéve a kaját), meg epret szedni szeddmagadban a délnorvég eperföldeken, mutatom mindjárt a képeket, meg kukoricát szedni ugyanígy (minden SOKKAL finomabb, ha aznap szedik le) (plusz az ikea-hatás), meg fenyőfát szedni karácsonyra. A fenyőfához adtak fűrészt. Szedtünk kagylókat is, és csináltunk a Lánnyal ilyen kagylóképet, tök jó lett, jövőre sorozatgyártjuk és meggazdagszunk. Fürödtünk egy csomót a tengerben. Kedvenc nyaralásom asszem tavaszi szünetben Sopron volt, pont március végén- április elején itt Norvégiában még szürke tél van, Sopronban meg színes virágok áradata és virágzó gyümölcsfák és kinyitott kézműves fagyizók vártak, maga volt a paradicsom. 

Tehát az eper, itt júliusban van a szezonja, csodálatosan finom, és így néz ki, ezt egy óra alatt szedtem. 

322506812_5759810994110096_7161596497370569476_n.jpg

Szakmai highlight: befejeztem kiváló eredménnyel a kétéves képzést a Basal Eksponeringsterapi nevű norvég pszichoterápiás módszerben, ami az egzisztenciális analízist ötvözi vad viselkedésterápiával, és eleinte utáltam, de később rájöttem, mely részei használhatóak számomra. Igazából szerintem menő, hogy amint ideköltöztünk, máris beirattak erre és megtanultam egy új pszichoterápiás módszert egy idegen nyelven, kiköltözés előtt én azt hittem, csak a xanaxokat fogom majd továbbhúzgálni a lázlapon. Emellett tartottam előadást a Magyar Mozgás és Táncterápiás Egyesületnek online a testi szintű mentalizációról, amitől nagyon paráztam, mert erről a világon semmit sem tudok, és amit tudok, azt se értem, de szerencsére nem vették észre, meg szeretnek is. És megérkezett munkahelyünkre az első olyan kollégám, aki norvég, pszichológus, és anno én oktattam az ELTÉn, szerintem vicces. Különben a munkahelyemen konstans krízis van, állandóan mindenki felmond és újak jönnek és mennek, és soha nincs elég ember, de már rég elengedtem, hogy emiatt zavartassam magam. Teljesen más érzelmeket táplálok a norvég munkahelyem iránt, mint anno a magyar iránt, vagyis semmilyeneket. Csupán egy munkahely, nem azonosulok vele, nem izgulok, hogy összeomlik-e vagy sem, jó híre van-e vagy sem. Megcsinálom a dolgomat a legjobb tudásom szerint, és ennyi. Van egy tervezett kutatásunk is, ami iszonyú izgalmas, mert egy olyan pszichoterápiás beavatkozás hatékonyságát fogjuk tesztelni, amiről még nincs semmilyen study, és tökre lehet, hogy szélhámosság, de lehet, hogy nem!! Csak állandóan bürokratikus akadályok voltak egész évben, de talán 2023-ban elkezdjük végre. 

További szakmai highlight, amikor elutaztunk Koppenhágába, részben meglátogatni D-éket, ami szuper volt, részben pedig azért, hogy résztvehessek a nemzetközi sématerápiás szövetség kongresszusán, ami érdekes volt, különösen, amikor megérkezett néhány magyar kolléga a szünetben és megkínáltak a magukkal hozott félliteres ásványvizes palackokból délelőtt tízkor gintonikkal. 

Kedvenc filmem: idén nem láttam semmi jót, a Troll ritka rossz volt, kedvenc sorozatepizódom a dínós rész a Rick and Morty 6. évadból, kedvenc állatom Lötty, a kövér nyúl a Foldvik Familieparkban, kedvenc könyvem a Butterfly lampshade, kedvenc növényem az az, hogy a Fiú (6) egy napon munka után délután ötkor egyszercsak közölte, hogy most el kell mennünk az erdőbe, mert délelőtt az iskolával túranap volt, és ott látott egy kis fenyőt, ami gyökerestől kifordult a földből, és most el kell hozni és elültetni a teraszládába, ez december elején volt, vagyis du ötkor már sötét éjszaka van, de fejlámpával elmentek apával és hazahozták és elültettük, nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami. A Fiú iskolás lett idén, elsős, a Lány pedig negyedikes. A Lánynak találtunk "matekszakkört", egy olvasó ajánlott még tavaly valakit (köszönöm!!), aki aztán ajánlott valakit, szeretjük, később bevette a Fiút is, 10 percet ő kap az óra végén. Persze online, Magyarországról. A tehetséggondozásról és a tudás tiszteletének hiányáról mindig akarok írni, de valamikor ősszel rámszóltak, hogy a "mindent fikázó mentalitás", ezért mostantól csak pozitív dolgokról fogok írni még össze kell szednem a gondolataimat, hogy alaposan kicikizhessem a norvég rendszert. 

Nagyon jó volt, hogy végre jöhettek hozzánk látogatóba emberek, és mutogathattuk nekik a kedvenc helyeinket, remélem, jönnek idén is. Voltam nyárünneplő partin orvosoknak (sommerfest), ami az egyik doktornő pajtájában volt, rákos szendvicset ettünk majonézzel, sorversenyeztünk, amelynek során gumicsizmát a lábunk között a fejünk felett átdobálva kellett haladni (miért?), és fura ál-lakodalmas zenékre táncoltak. Voltunk karácsonyi partin is a román csajnál, ami szuperul sikerült és nem volt fura. Ezeket leszámítva azért a korábbihoz képest eléggé satnya a szociális életem és kapcsolataim, nem is tudom, ez a külföldre költözés, a negyven feletti életkor, vagy a covid, valószínűleg mindegyiknek a hatása. Igazából nem is tudom, hogyan van embereknek ideje bármire amellett, hogy dolgoznak meg a gyerekeiket hurcolják a különóráikra. Valószínűleg úgy, hogy a legtöbb ember sokkal kevesebbet alszik nálam, de én szeretek aludni. 

Bevallom, nincsenek különösebb terveim 2023-ra, hacsak nem számítjuk az adj el 100 dolgot kihívást, amit szeptemberben kezdtem és már eladtam kb. 18 dolgot (nemhasznált ékszerektől bútoron át ruhát és vázát és komolyan minden hülyeséget megvesznek az emberek), a pénzt majd egy közös családi élményre fogjuk költeni, meglátjuk, mire lesz elég, elmegyünk a Mekibe vagy Párizsba. A pácienseim egy részével megcsinálom a yearcompass-t (amúgy ajánlom egyszer kipróbálni, cuki és akár még hasznos is lehet), magamnak bevallom, nem szoktam, mivel az életfilozófiám szerint szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon, és minden tervezés csupán illúzió. "Éljen tudatosan, aki tud, én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék." Oké, sportolok többet, meg beveszem a vitaminokat. 

Majd mit beszélünk Marival, ki rég disszidált

2022.09.27. 19:37 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Nemrég meg egy vita kapcsán elgondolkodtam ezen, hogy Norvégiáról tényleg mennyire nem szokás rosszat mondani, nem passzol a normába. Mert pont korábban meg az bosszantott fel azon gondolkodtam el, hogy a magyarok milyen furán rosszul viselik, ha Magyarországról jót mond az ember. Ha külföldön élő magyarként Magyarországon élő magyaroknak mondok bármi olyan dolgot, ami szerintem Magyarországon jól működik vagy értékelendő vagy ilyen távolságból nagyon értékesnek látszó dolog, az általában értetlenkedésre vagy hitetlenkedésre ad okot. Jó esetben azt gondolják, a nosztalgia beszél belőlem, vagy hogy régen, mielőtt kiköltöztünk (2 éve) akkor még lehet, hogy úgy volt, de azóta már végérvényesen elromlott. Rosszabb esetben diagnosztizálják a Stockholm-szindrómámat, amennyiben már kiszabadultam a bántalmazó kapcsolatból, de szemlátomást még nem épültem fel a keleteurópai országok lakóira oly jellemző traumás kötődésből. Esetleg van még az, amikor ugyan elhiszik és elfogadják a nézetemet, csak bagatellizálják azzal, hogy ez bizonyára így van, de nem fontos (kb. a "kit érdekel, van-e egy országban főzött fagylalt, amikor nincs működő demokrácia" vonalon)*. 

A magyar Fb-on eleve vicces megosztani, mennyivel jobb dolguk van az összes többi országban lakó embernek, Ausztriában olcsóbb a cukor, Norvégiában szuper a rezsitámogatás, és akkor ebben így kapcsolódunk, hogy másoknak mennyivel jobb és nekünk milyen rossz. Magyarnak születni, az egy ilyen teher, ha büszke magyar vagy, akkor dicső teher, ha defetista, akkor simán lúzerség. Ez miért van? Úgy értem, természetesen van egy vagon dolog, ami Magyarországon most éppen szar, vagy általánosan mindig szar, vagy történelmileg nehéz, de nem tűnik igazán adaptív viselkedésnek folyton erre fókuszálni. Vagy? Mégis biztosan van valami oka, hiszen generációkon és városokon átívelő jelenség**, és értem, hogy történelmileg itt Európa közepén sokat szívtunk, de akkor a malájok mit mosolyognak annyit, amikor náluk nincs iható csapvíz, de tájfun van meg mérgeskígyók és az a trópusi féreg, ami bemászik a talpadba és felmegy a májadon át a tüdődbe? Ez most nem egy ilyen hatásvadász költői kérdés, tényleg nem tudom, miért van.

Egyébként eredetileg a tehetséggondozás kapcsán merült fel bennem, mármint hogy a magyar oldalt dicsérjem, mert ugyan az igaz, hogy Magyarországon nincs egy átfogó és mindenkit elérő tehetséggondozó rendszer, ugyanakkor a kultúra része, hogy értékeljük a szellemi teljesítményt, és szerintem ez pozitív, és Norvégiában hiányolom. (De ez egy másik téma, amiről máskor fogok nyafogni. Aztán pedig megint a gyerekszülinapokról. Aztán pedig a dolgok mélységéről. Van egy listám.) 

Norvégiában, a norvég társadalomban is vannak hibák, a konformista egyenlőségnek rengeteg előnye van, de hátrányai is, ezt nem csak én mondom, hanem megjelenik néha egy-egy kritikus könyv vagy cikk itt is. Az egészségügyet illetően a háziorvosi rendszer az elmúlt években folyamatos krízisben van és nem látszik a megoldás, az oktatásban épp elhúzódó tanársztrájk van. Mégsem hallottam még soha norvég embertől ebédszünetben vagy Fb-on, hogy Norvégiát szidta volna, olyat viszont nagyon sokszor, hogy mennyire hálásak azért, hogy itt születtek. Eddigi benyomásaim szerint a norvégok szeretnek norvégok lenni és a társadalmi norma is az, hogy örüljenek ennek és ne nyígjanak. Az alkotmányuk ünnepén boldogan zászlót lobogtatnak és akármennyire is szokatlan, mégis cuki és megható, hogy ezek basszus tényleg örülnek. Van, hogy panaszkodnak az energiaárakra vagy elégedetlenek a kormányuk covid-intézkedéseivel, konkrétumokkal, de az egész mögött ott van a "norvégság" eredendő, megkérdőjelezhetetlen pozitívuma. És foghatnánk mindezt arra, hogy persze, egy vagon pénzük van az olajból, úgy könnyű, de én arra gyanakszom, hogy régen is ilyenek voltak, ez egy sokkal implicitebb dolognak tűnik. A téma kritikusai csoportnárcizmusnak nevezik mindezt, de ez kb 3 szociológus az egész néplélekkel szemben, és még én sem egyszerűsíteném le ennyire. 

Perse, lehet, hogy tévedek. Pont most nemrég papírokat rakosgattam és megtaláltam az elutasító levelemet a Mensa HungarIQától, szóval papírom is van róla, hogy nem én vagyok a legokosabb, ezért soha többé nem kérhetitek számon rajtam, ha hülyeségeket mondok. 

Mindenesetre azért ez elég fárasztó, ebben lavírozni - nyafogott. Talán ha Norvégiát dicsérem, és Magyarországra panaszkodom, azzal túl sok megdöbbenést nem váltok ki, de a többi verzió már nehéz. Persze, vannak Norvégiában élő szupermagyarok, kevesebben, akik pont ellentétesen vannak. És vannak, akikkel lehet árnyaltan is látni. Mégis számomra megterhelő része az expat létnek ez a folyamatos hasítás, hogy mindig valahogy szembe kell állítani a két országot, és a legtöbb diskurzusban van valami elvárás, hogy melyiket hozd ki "győztesként". De azért elspoilerezem nektek, hogy a kutatók szerint nagyon konform és az egyáltalán nem konformista országokban is rossz élni, és Norvégia a top 3 nagyon konformista országban van benne, Magyarország meg a legalsó 3 semennyire sem konformista nyugodtan üvöltözhetsz a bankban és táncolhatsz temetésen punk országban, ezért alapvetően mindkét hely rémesen nyomasztó, de legalább ivóvíz folyik a csapból és nincs (sok) mérgeskígyó, az is valami. 

 

*Lásd még: kognitív torzítások, a pozitívum diszkvalifikációja, Tringer-könyv:
- Engem nem szeret senki. 
- Dehát a Pista szereti magát. 
- A Pista egy hülye. 

**Kivéve természetesen azokat, akik szerint Sopron a világ szívcsakrája. 

Hosszú sorban jönnek, mennek, apró ördögök, de szentek

2022.05.07. 19:17 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Elmondom, hol kaptam kultúrsokkot legutóbb, a Lány szülinapján. Itt az a szokás (= kötelező így csinálni), hogy az ember vagy meghívja a 3A-ból az összes lányt a házába és ott esznek virslit vagy pizzát, valamint csoki-vagy répatortát, meg játszanak valamit összesen 2 óra leforgása alatt, vagy pedig kiszervezi mindezt a helyi játszóházba / trambulinparkba / lézertaghelyre, és akkor ott esznek virslit vagy pizzát, csoki- vagy répatortát, és játszanak az adott helyen, szintén két óra. Mind a 12 lányt meg kell hívni, mert különben akit nem hívsz meg, az kiközösítve érzi magát, szóval ha nincs kedved mindet meghívni, akkor ne rendezz bulit. A gyerekeket a szülők odahozzák, majd két óra múlva értük jönnek, szülő nem vesz részt. 

A lakásunkban tuti nem fér el 12 db kilencéves két óra hosszat*, így mi kiszervezzük. A Lány azt választotta, hogy 1. lézertag, 2. virsli, 3. csokitorta (4. pluszban még popcornt is rendeltem, egyszer élünk!). Két óra, 12 fő, egy vagyon, pedig a trambulinpark még ennél is sokkal drágább. Mindenki eljött, kivéve a muszlim lány, aki nem ért rá családi ünnep miatt, de egyébként sem szokott jönni a szülinapokra, ami kár, mert a Lánnyal pont tök jóban van. Jött a férjem és a Fiú is, a kajálós részen részt vettek, a lézertag alatt meg a szomszédos, kisebbeknek való játszóházban töltötték az időt. Miután túltettem magam idegileg azon, hogy egy vagyont költök el egy kétórás programra, és a facebookcsoport visszajelzésekből kiderült, hogy sokan eljönnek, tehát nem egyedül fogunk ott ülni, már csak azon aggódtam, hogy jaj, majd csevegni kell a többi szülővel és a szociális fóbiám meg nincs kedvem meg mi van, ha nem értem a dialektusukat. 

Odaértünk, leültünk a számunkra kijelölt szobában, megjöttek a gyerekek, elmentek a szülők, egyik se csevegett többet egy "két óra múlva jövök"-nél. Jött a hely alkalmazottja, egy kb húszéves csaj, és mondta, hogy most akkor először 2x20 perc lézertag, megmutatja, hol van a pálya, csak a gyerekek jöjjenek, utána meg majd visszajövünk ugyanide enni. Elvitte a lányokat, én pedig leültem és felkészültem arra, hogy minimum negyven percig értelmetlenül telefonozzak. 

Épp csak megnyitottam az instagramot, jön a csaj, az alkalmazott, háta mögött Anitával**, hogy itt egy kislány nagyon megijedt és bepánikolt, esetleg menjek mégis fel velük, ő maga, mint alkalmazott, nem lehet bent (?), de én, mint szülő, igen. Anita sír és holtsápadtan reszket, hogy volt már itt, de akkor nem volt ilyen félelmetes. Mondom, oké, akarod, hogy bemenjek veled? Igen. Felmentünk egy emeletet, ahol egy előtérben mellények, fegyverek, monitoron pontszám, bent sötétben és üvöltő zenében kislányok lövöldöznek. Fél perc után Anita közölte, hogy már nem fél, mehetek. Ekkor már nem mentem messzire, hanem leültem az előtérben, és felkészültem, hogy akkor itt fogok 35 percig értelmetlenül telefonozni. 

Ekkor kijött Kristine és Karoline zokogva és egymással üvöltözve, Karoline egyből elkezdett a kijárat felé rohanni. Mondtam neki, hogy hé, innen te nem mész sehova, amíg én vigyázok rátok, ha haza akarsz menni, szívesen felhívom anyádat, de nincs kirohangálás. Erre rákezdtek, hogy az egyik csalt, nem, a másik csalt, az egyik káromkodott, de a másik bemutatott, és kinek az anyja. Egy ideig vártam, megoldják-e, de inkább csak romlott a helyzet, úgyhogy kitaláltam, hogy legyenek egy csapatban mostantól, oké, mindkettő felvette a kék mellényt, békében bementek. 

Ekkor kijött egy, hogy neki pisilni kell, meg egy másik, hogy neki azonnal kell egy pohár víz, de addigra már majdnem lejárt az első 20 perc, úgyhogy kibírták szünetig. 

A szünetben kitalálták, hogy mivel az előbb a kék csapat nyert, ezért mindenki kék akar lenni. Az alkalmazott csaj mondta, hogy nincs erre szabály, neki whatever bármi, szóljunk, ha indítsa az órát. 15 perc üvöltözés (mármint ők üvöltöztek egymással, nem én) után megmondtam, hogy ha nem tudunk megegyezni valamiben, akkor nincs második kör, erre 4 fő értelmesebb (beleértve az én Lányomat) az mondta, ők lesznek pirosak, nem zavarja őket a túlerő, mehetünk. Ekkor már nem gondoltam, hogy most 20 percig itt fogok az előtérbe értelmetlenül telefonozni, és ki is jött zokogva Mette, ketten támogatták, hogy szemen találták és nem lát semmit. Levezettem a padig pár lépcsőfokon, leültettem, megkérdeztem, mi van. Nem lát semmit, csak fehéret. Na, mondom, basszus, remélem, nem retinaleválása van, de oké, várunk egy kicsit, ha nem javul, felhívom az anyját. Azt mondja 3 perc után, ne hívjam fel az anyját, inkább már visszamegy játszani, mivel már lát. 

Pár perc múlva kijön Susanna zokogva, hogy hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, ül görnyedten, sír. Mondom, oké, felhívjam anyádat? Ne, már kicsit jobb. Közben kijön még kettő, hogy most szomjan hal, aztán még kettő rémülten, hogy valaki bent a földön fekszik sírva. Kitámogatják Veronikát, akinek fáj a könyöke, a másik kezével tartja. Tudja mozgatni, nem tört el, de zokog. Felhívjam anyádat? Nem kell, már jobb. Közben Susanna akut hasa meggyógyul, visszamegy. Közben vége a második körnek is, megdöbbentő módon a piros csapat nyert a kétszeres kék túlerő ellenére. Ingvild beközli mutogatva, hogy hirtelen elment a hangja a sok kiabálástól. 

Oké. Úgy tűnik, mindenki lát, járóképes, tudja mozgatni a karját, úgyhogy lemegyünk az asztalunkhoz. Felszolgálják az italokat, a kislányok hisztiznek szívószálért meg hogy mégis mást kérnek, szerzünk mindent. Megjön a férjem és a Fiú a játszóház-részből. A pultosfiú hoz virslit sült krumplival. Egy közli (nem a muszlim lány, mert ő nincs itt), hogy ő nem ehet disznóhúst, csakhogy én már eleve szárnyasvirslit rendeltem, mert előrelátó vagyok, meg a Lány azt jobban szereti. Mette szipogva közli, hogy ő utálja ezt a fajta virslit. A hasfájós vígan falatozik, a hangszálgyulladás azonban elterjedt és most már 3-nak is elment a hangja, erről nem veszek tudomást. Hoznak tortát (sima csokitorta), gyertyát nem szabad meggyújtani, mert akkor megszólal a tűzjelző. A kis szörnyetegcsorda egy pillanatra cuki kislányokká változik, elpantomimezik, hogy meggyújtják a 9-es alakú gyertyát és elénekelik fennhangon és nagy tapsviharral a norvég szülinapi dalt a Lánynak. Ezután Mette szipogva közli, hogy ezt a fajta tortát ő utálja. Van popcorn. A popcornt is utálja. Adok neki egy kis plusz szórócukrot, azt szereti. 

Kezdem elhinni, hogy mind túl fogjuk ezt élni, már csak húsz perc van hátra. A Lány elkezdi kibontani az ajándékokat, ami a helyi szokás szerint saját készítésű kivágott-rajzolt-ragasztott üdvözlőlapba rejtett 100 korona. Egy kislány könyvet ad, egy másik hajpántot és arcpakolást. Mette egy felfújt lufiban hozott 5 db fém húszkoronást, ezt rázogatja. Susanna rászól, hogy ne rázogassa, mert kidurran, mielőtt oda tudná adni. Kidurran. Susanna rászól, hogy én megmondtam. Mette sírva kirohan a szobából, az óriási épületkomplexum (lézertag, billiárd, söröző, minigolf, játszóház) parkolójába, és ott rohangál körbe. Az összes többi elindul utána. A kijáratnál utolérem a legtöbbet és a legszigorúbb hangnememben közlöm, hogy nincs parkolóban rohangálás, tűnés vissza az asztalunkhoz, majd ráállítom a férjemet, hogy kerítse elő Mettét. Közben elkezdenek megérkezni a szülők, a gyerekek mesélik nekik, hogy Mette épp elveszett, de amúgy minden szuper volt. Adok nekik az útra popcornt papírpohárban. Ír a férjem messengeren, hogy megvan Mette, a parkolóban hisztizik. Egy idő múlva bejön a férjem. Mondom, hol van Mette? Hát itt jött előtte, nincs itt? Kiderül, hogy elindult befelé a férjemmel (miután kb 5 percig semmibe vette, de itt nem lehet fizikai erőszakot alkalmazni és a férjem törvénytisztelő ember, így nem vonszolta be a karjánál fogva), de a bejáratnál mégis inkább beszaladt a lányvécébe és most bezárkózva sír. Közben megjön Mette anyja is, a gyerekek közlik vele, hogy Mette elveszett. Megmondom, hogy a vécében van, páran már győzködik, hogy jöjjön ki, az anyja is bemegy tárgyalni. 

Búcsúzkodom a többi gyerektől, mindenkit elvisz valaki, remélem, tényleg a szüleik. 

Kijön Mette az anyjával, utóbbi kicsit sápadt. Odatereli Susannához és annak az anyjához, hogy beszéljék meg. Kibékülnek. Mette anyja megkéri Mettét, hogy a Lányomtól is kérjen elnézést, amiért balhézott a szülinapján. A Lány mosolyogva biztosítja róla, hogy nincs harag és szuper, hogy eljött. Elnézést kérek Mette anyjától, amiért nem vigyáztam jobban a lányára, és megmondom, hogy nagyon aggódtam, amikor elrohant. Mette anyja utasítására tőlem is elnézést kér, amiért aggodalmat okozott. Mosolyogva megnyugtatom, hogy minden rendben. 

Mindenki elhúz végre a vérbe. Kifizetek kb. kilencvenezer forintnyi összeget a pultoscsávónak, mintha többre emlékeztem volna a foglalásnál, de oké. Veszek magamnak egy alkoholmentes sört és megiszom üvegből, amíg a gyerekeim az apjukkal (gyerekeknek való) nyerőgépekbe dobálják az aprót és meglepő módon nyernek is két plüsst. Utánam szalad a pultos csávó, hogy bocsi, de az előbb a tortát elfelejtette beütni. Fizetek még. 

Hazamegyünk. Eltervezem, hogy jövőre Új-Zélandra költözünk, vagy egy lakatlan szigetre, vagy Magyarországra. Tavaly nyáron buliztak nálunk magyar nyolcévesek, azoktól is leolvadt az agyam persze, de azért ez itt egy egészen más szint volt. Vagy ez már a kamaszkor? Reményemet fejezem ki, hogy jövőre lesz hetedik hullám áprilisban, és zoomon tartjuk a bulit. A Lány értetlenkedik, dehát miért, dehát szuperjól sikerült! Egyébként mindvégig szemlátomást nagyon élvezte, semelyik drámában nem vett részt, imádta a lövöldözést meg a kajálást is, és azt is, hogy kapott pénzt, amit majd elverhet plüssökre meg minecraft-legóra. Így is lesz. 

*Épp megint megtudtam, hogy ciki lakásban lakni, vagyis a kolléganőm férje azt mondta: "Osloban nem lehet normálisan lakni, iszonyat drága egy ház, ott egy csomó ember van, aki lakásban lakik!" 
**A neveket megváltoztattam, nyugi. 

 

 

 

 

It's fine, I'm fine, everything's fine*

2022.04.10. 23:39 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Két éve lakunk itt. Különben mielőtt Norvégiába költöztünk, írtam ilyen listát, hogy előnyök-hátrányok, és akkor emlékszem, hogy nagy kedvem lett volna beleírni, hogy "nem szeretném végignézni, ahogy minden tönkremegy és elpusztul, amit valaha szerettem" (a Fertő-partra gondoltam akkor főleg, meg hogy vadaspark lesz a Muckon, és hogy ki tudja, mi követi majd még), aztán úgy döntöttem, hogy á, ezt mégsem írhatom bele, túlságosan fellengzős és hatásvadász, és kiröhögnétek csak. Ó, de kár, pedig most mondhatnám, hogy "én már akkor megmondtam!" Hát, mindegy. Persze, ez még mindig nevetséges és hatásvadász túlzás, bár a Fertő-partnak valószínűleg tényleg annyi. Ami a lista többi részét illeti, mindenben teljesen pontosan igazam volt. Tessék, mutatom: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák - igen, az jó volt és hiányzik, bár itt is szeretnek a kollégák, de az nem olyan 
- én is szeretek egy csomó embert itt - hiányoznak is, bár itt is vannak jó fejek, de az nem olyan 
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében - az konstans rettenetes, hogy semmit sem tudok és mindent előlről kell kitalálni, ne is beszéljünk róla, állítólag 8 év alatt múlik el 
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne - végül is itt is, de nem vagyok olyan nagy név, mint otthon :) 
- nagyon szeretem a magyar nyelvet - igen, és hiányzik is 
- nagyon szeretem a lakásunkat - <végtelen számú síró smiley> ne is beszéljünk róla 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat - ő közben nyugdíjba ment, szóval már úgysem nála lennénk, de örök hálával gondolok rá rendszeresen, itt meg nemlétező dolog a gyerek háziorvos, a felnőttháziorvoshoz jár a gyerek is. Tuti bekattantam volna, ha itt szülök gyereket. 
- szar a kávéjuk - szar
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene - kellett
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek - okén viselik, és hát nincs kontrollcsoportom, a jó ég tudja, hogy viselték volna a covidot Budapesten, ha maradunk 
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika - igen
- mi lesz a növényeimmel? - a(z ex)növényeim a norvégtanáromnál és Húgomnál remekül érzik magukat 
- sokkal messzebb van Sopron - igen, ez baj 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának - whatever
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni - nem tűnik annak 
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás - a férjem még dicső, én egy pohár Tuborgot szeretnék 
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet - meglepő módon ez még mindig rettenetesen zavar és rosszul érzem magam miatta és hiányzik 
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket - megvannak azok nélkülem is 
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének - szomorúak
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen - hát khm valóban kisebb a szakmai pezsgés 
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is - igazából nem szoktam sosem unatkozni, de tény, hogy nincs Népi papa koncert 
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul - ez még mindig lehet
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm -  de hogy a pszichológuscsaj életében nem hallott a Terminátor című filmről?????? 
- itt élned, halnod kell - a sírhelyem úgyis Sopronban van
- görögdinnye - konkrétan a görögdinnye különben meglepő módon nem gáz, a közértben kapható Dél-Afrikai görögdinnye a karbonlábnyomát leszámítva teljesen rendben van. Ellenben normális meggyet, őszibarackot és szilvát két éve nem ettem, és normális paprikát és paradicsomot is csak elvétve. Régebben is tudtam, hogy a Kárpát-medence maga a tejjel-mézzel folyó kánaán, főleg, ha két utcányira lakik az ember egy piactól, hát ez sajnos így van. Most mondta a főnököm, hogy sose tudja teljesíteni az ajánlott napi gyümölcsbevitelt a diétás appjában, mert nem szereti a gyümölcsöt. "Ó, drágám" - gondoltam együttérzően. "Mit tudod te, mi az a gyümölcs." 

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés - ez teljesen így van, és fura is, és az is fura, hogy amikor hazamegyünk, beszól a pénztáros meg leüvölt a taxis meg a kutyasétáltató néni 
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart - igen 
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni - talán valamivel több, nem nagyságrendileg
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ - ez igaz 
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit - hű, hát ez teljesen így van, itt csak dicsérnek, így lesz egy csomó tudatlan, de legalább nem neurotikus ember, ami nagyon nagyon fura, és erről majd írnom kell egy saját bejegyzést, a híres norvég inkompetenciáról, elképesztő jelenség
- be lehet lélegezni a levegőt - omg csodálatos imádom 
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk - a pollenallergiám csak rosszabb lett, az asztmás bronchitise javult, de nem tűnt el teljesen
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy) - az tuti 
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben - hát erre nem esküszöm meg, mert így is minden hülyeségen stresszelek folyton, mint például a szomszéd belement az autónkba, hol legyen a Lány szülinapja, világjárvány, háború, klímaváltozás 
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki - erről őt kell megkérdeznetek, de nem könyörög, hogy menjünk már vissza 
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat - a rózsaszín fák a vadcseresznye (sakura), ami a Füvészkertben van, meg Sopronban a Mikoviny úton, itt meg a pláza előtti téren, de sajnos nem pont ugyanolyan 
- eperföld is van - az egyetlen valamirevaló gyümölcsük az eper, az viszont csodálatos! a hosszú nappalok és a hőség hiánya elképesztően finom epret eredményez (júliusban) 
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod - khm
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak - khm khm 
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba? - hát, de, végülis ja, de azért messzebb van innen 
- oktatás - ez nagyon érdekes és nem tudom még, mit gondoljak róla 
- egészségügy - nem mondanám, hogy oda meg vissza vagyok a csillivilli egészégügyüktől, ugyanakkor saját konkrét rossz élményem még csak egy volt két év alatt és az sem volt rémes 
- működő demokrácia - az 
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom - tökéletesen elégedett vagyok az itteni időjárással, mi délen lakunk, ahol jó az idő. 
- ha szar, hazajövünk - igazából az jó érzés, hogy bármikor hazaköltözhetünk, tuti lenne munkánk és megszervezhető életünk, ugyanakkor most már mindig sírnék a jó kis norvég nyugi, erdő, friss levegő, tengerpart, kevés az ember és az is normális életérzés után 

Nem is erről akartam írni egyébként, hanem a posztcovid szívdobogásomról meg a diétámról akartam nyafogni, csak így eltérültem, bocs. Különben az is nagyon érdekes, hogy a norvégok nem panaszkodnak (az egyik norvég kollégám mondta, hogy szerinte a norvégok sokat panaszkodnak, hát ezt nem bírtam ki hangos nevetés nélkül), és ezért nem annyira lehúzó velük beszélgetni. Ugyanakkor kb. kivétel nélkül minden egyes páciensem előadja, hogy ő az egyetlen, aki boldogtalan, mert mindenki más szemlátomást jól van. Mert ha megkérdezik, hogy vagy, akkor azt szokás mondani, hogy jól. Nem tudom, ez norvég sajátosság-e, vagy csak itt nálunk a napfényes Vestfold megyében dívik, már többektől hallottam, hogy a mi megyénkben híresen sokat adnak a látszatra. Itt Sandefjordban mindenki jólápolt, szép házban lakik, grillez, mosolyog, jól van, és ha te véletlenül nem vagy jól, akkor tényleg érezheted joggal úgy, hogy ezzel egyedül vagy a világon. Magyarországon meg mindenki rosszul van, és emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt Thaiföldön voltunk és kb. cikinek éreztem mesélni róla a munkahelyemen, mert jól lenni az kicsit ilyen ízléstelen dicsekvésnek hatott. Rendes ember a "hogy vagy" kérdésre azt válaszolja, hogy "jaj, ne is kérdezd", nem? Ugyanakkor nem kell elcseszettnek vagy furának érezned magad, ha boldogtalan vagy, hiszen az egész háztömb / ország az. 

Nyilván egy ideális társadalomban van egy jó középút, de az nem tudom, létezik-e. Mindenesetre az, hogy Norvégia a világ legboldogabb országa (legutóbb lecsúszott pár helyet, de azért még eléggé előzi keleteurópát), az eléggé fura állítás, én úgy látom, hogy ezek itt rémesen boldogtalanok, csak nem szabad bevallaniuk maguknak, és ezért mindenki krónikus izomfájdalmaktól meg krónikus fáradtság szindrómától meg migréntől szenved. És igen, tudom, hogy pszichiátrián dolgozom, és ezért több boldogtalansággal találkozom, mint aki nem, de otthon is pszichiátrián dolgoztam. Szóval ha egyszer rendbejön a világ és nem lesz havonta valami küszöbön álló apokalipszis és rengeteg időm lesz, akkor majd írok egy leleplező könyvet arról, miért boldogtalanok a norvégok, nyilván kapok rá egy vagon állami támogatást, mert itt ezerrel támogatják a könyvkiadást, csodálatos lesz.  

*Azt akarja a Facebook mesterséges intelligencia, hogy rendeljek egy ilyen pólót, de komolyan hónapok óta rendületlenül tolja az arcomba, hát igazán örülök, hogy ilyen pontosan reflektál az érzelmi állapotomra, többé nem mondhatom, hogy senki nem ért meg.

We really did have everything, didn't we?

2022.01.03. 19:58 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Főleg azzal töltöttük ezt az évet, hogy néztük az évszakok változását az utca túloldalán lévő mezőn. Csodálatos és imádom itt, hogy vannak évszakok és időjárás.

Azért elmondom, mi volt idén. 

Szakmailag befejeztem a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges szupervíziót, de még nem vizsgáztam le; elvégeztem egy tanfolyamot egy obskurus, egyalkalmas traumaterápiás módszerből, ami lehet, hogy szélhámosság, de lesz belőle kutatás, addig is egymáson gyakoroltuk és a pszichológuscsaj csodával határos módon kigyógyult az egérfóbiájából; pont félúton tartok egy kétéves képzésben a Basal Exposure Therapy nevű norvég találmányban, ami megöli a lelkemet, de jó a kaja. Nagyon hiányzik a táncterápia, ezért voltam egy négy alkalmas szomatikus mozgás-sorozaton, online volt, és még így is csodálatos. 

Eladtam a lakásomat Budapesten, vagyishát az ingatlanos meg Húgom intéztek mindent, én nem is találkoztam a vevővel. Ez az a lakás, amit a blogom elején vettem, itt, nyugi, nem lett végül linóleum benne, nem vagyok őrült. A belőle kapott pénz lett az önrészem a norvég lakáshitelhez, amivel megvettük ezt a lakást, amiben lakunk. 

Itt most az történt, hogy eltelt egy nap, mivel felütöttem a blogomban a 2004-es évet, hogy megkeressem ezt a linkelhető bejegyzést a lakásról, és azzal a lendülettel elolvastam 2004-2007-ig, amíg a férjem home office-olt, a gyerekek pedig minecrafteztek január elsején. Ha azzal tölti az ember az évet, amivel január elsejét töltötte, akkor az azért így elég fura lesz. 

Visszatérve az évre, tavasszal a kertészkedés volt a projektem, a februárban elvetett magokból lett egy tonna koktélparadicsom kb. augusztusra, paprika meg nulla. Továbbra sem hevertem ki, hogy teljes és fix munkaidőben dolgozom évi 25 nap szabival, amit meghatározott időpontokban lehet kivenni. A fennmaradó időben a környező homokos strandokon hömbölögtünk. Kedvenc strandom Ula, kedvenc sátorbanalvásom a vadkempingezés Nordre Trubervika beachen, ott az volt, hogy a közelünkben idegesítő hangerőn goát hallgattak valami fiatalok, ezen úgy este 11-ig puffogtam, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen ki is mehetek a sátorból és táncolhatok goára a tengerparton a holdfényben. Cukrászati fejlődésemet tekintve idén megtanultam macaront sütni (bebepiskótától) és bejglit (piszkétől). Idei kedvenc ételem a gesztenyekrémleves a Dióban, kedvenc újonnan olvasott könyvem, hát, ez nehéz, mert a Veres Attila regényét (Odakint sötétebb) egészen az utolsó 30 oldalig imádtam, de akkor váratlan stílusbeli fordulatot vettek az események. Kedvenc többedszerre olvasott könyvem Marilyn French: Nők (ezúttal norvégul), kedvenc szakmai könyvem talán Scott Kellogg: Transformational chairwork, bár a könyvekről úgyis írok új bejegyzést. Kedvenc filmem idén... fogalmam sincs, nem emlékszem semmi kiemelkedőre, majd megkérdezem a férjemet, ő szokta tudni az ilyesmit. Kedvenc sorozatom a Witcher 1-2. (én kérek elnézést) (tényleg bocs) (persze igazából a Firefly, de azt idén pont nem néztem újra, viszont vettem az itteni vaterán egy nagyon menő serenity-s kulcstartót a munkahelyi kulcsomra, hogy munka közben se felejtsem el, ki vagyok valójában). Év végén megnéztük két nap leforgása alatt a Don't look up-ot, a South Park covidos részeit, és a Death to 2021-et, meg meghallgattam a Bödőcstől a Csodadisznót, és szomorúan konstatáltam, hogy úgy látszik, idén az a humor, ha keserű félmosollyal nyugtázod a valóságban valóban megtörténő rossz híreket, hol van az eszképizmus, amikor szükség lenne rá, még szerencse, hogy van Rick and Morty, különben tuti becsavarodtam volna a túlzott realizmustól. 

Kedvenc ruhám az itteni vaterán vásárolt Diane von Fürstenberg selyemruha, ami az a fajta teljesen hétköznapi ruha, amit munkába felvesz az ember és egyáltalán nem feltűnő, csak ki tudja miért valahogy tök jól néz ki ma. Sajnos híztam 5 kg-t idén, amiatt, hogy tavaly év végén vettünk autót és nem mozogtam eleget. De majd most! Meglátjuk. Nagyon durva volt olvasni a 2004-es blogomban, hogy állandóan a fitnessteremben lógok, azt a részt irigyeltem. Ugyanakkor a legjobb és legszeretetteljesebb élményeim a gyerekekkel voltak, az okos Lány és a majomkodó kis Fiú, amikor az egyforma karácsonyi pizsamájukban nézik a kanapéról a Reszkessetek betörőket (a Lány kicsit fél, a Fiú harsányan röhög). Igen, sütöttem bejglit és vettem a gyerekeknek egyforma karácsonyi pizsamát #perfectmoments. A beigli kirepedt, de én életem első 40 évében nem tudtam, hogy az baj, azt hittem, az normális, úgyhogy most már nem kezdenék el aggódni miatta. 

A legjobb nyaralásunkról nem tudok nyilatkozni, mert egyetlen helyen voltunk, amennyiben a nyaralás definíciója az, hogy mind állandó, mind ideiglenes lakcímedtől különböző helyre utazol és ott fizetsz a szállásért, egy éjszakát voltunk itt tavaly májusban, nevetségesen drága volt, és még annál is sokkal jobb, mint ahogy a képeken kinéz. Persze, Budapesten is jó volt nyaralni, jó, hát mindenki beszól meg nem lehet belélegezni a levegőt, de van könyvfesztivál meg sósmogyorós baracktorta, meg az a hely a Ráday utcában, ahol az Anikóval ettük a kacsamellet. Sopronban pedig tényleg jó volt. 

A fennmaradó időben a covid esetszámokat frissítgettem többé vagy kevésbé idegbetegen, meg a norvég egészségügyön mérgelődtem, tudom, minek ment oda. 

Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

2021.10.24. 17:02 - címkék: Címkék: nyafogás Budapest Sopron - komment

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni. 

 

 

 

Mostan színes szőnyegekről álmodom

2021.10.17. 09:59 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás Norvégia - komment

Csak iszonyú drágák, mert olyat akarok, ami gyapjú, és szép. Ezek a kedvenceim, puhák és szépek és természetes anyagúak, és ez például remekül passzolna a szobánkba is, egyetlen probléma az árával van:

1985333.jpg

Mert az történik, hogy megveszem a lakást, amiben lakunk Norvégiában, mert a főbérlő Néni eladja, vagy a fejünk fölül, vagy nekünk, és akkor inkább nekünk. Nem, nincs pénzem csak úgy norvég ingatlanokra, nagyrészt bankhitelből megy, kb. ugyanannyit vagy kicsit kevesebbet fogunk fizetni hiteltörlesztőbe, mint amennyi eddig volt az albérlet, szóval nagy változás nem lesz a mindennapi életünkben, leszámítva, hogy többet nem mondhatom a gyerekeknek, ha matricákat akarnak ragasztani a tapétára, hogy nem szabad, mert az a Nénié. 

Mindenki gratulál a lakásvásárláshoz, hát nem tudom, tavaly mindenki az autóhoz gratulált, szerintem meg ez stressz és nyűg, eladósodni egy vagon pénzre külföldön, norvég nyelvű szerződéseket próbálni felfogni, a magát kétnaponta meggondoló Nénivel és a jóég tudja milyen dialektussal beszélő banki ügyintézővel egyeztetni, én ezt nem élvezem. Majd ha hivatalosan tulajdonba vesszük a lakást és meglátom, mennyi pénzünk van végül is, és elkezdhetek lakberendezési tárgyakat rendelni online, akkor jön meg szerintem a kedvem. Utálok autót meg lakást venni, szőnyeget meg függönyt viszont szeretek, ennyi, biológia. 

Ezek is csodálatos szőnyegek, de ezek nem illenek a sarokgarnitúrához, ami használt és amit szerencsére elad nekünk a Néni, mert pont jó ide és már megszoktuk.  

1906044.jpg

2066025.jpg

Most épp abban a szürke zónában vagyunk, amikor még nem a miénk a lakás, de már nem nemamiénk, vagyis aláírtuk az adásvételit, de a bankkal még nem írtuk alá a hitelszerződést, mert múlt szerdán megbeszéltük alaposan, hogy mi lesz benne, mondta az ügyintéző, hogy akkor pénteken átküldi aláírásra, aztán nem küldte pénteken. Vajon megbetegedett krónikus fáradtság szindrómában és most három évig betegállományban lesz és csak két hónap múlva találnak neki egy helyettest, akit további három hónap lesz betanítani, vagy csak nagyon elfoglalt volt és tudja, hogy november 1-én vesszük birtokba a lakást, szóval van még két hete a papírmunkára, minek siessen? 

A lakást, amit megveszünk, eddig bútorozottan béreltük, és most bútorokkal együtt vettük meg, kivéve étkezőasztal és székek, azokat a Néni elvitte a hétvégén, úgyhogy most a földről eszünk. Na jó, igazából a tévé előtt a kanapén. Már rendeltem étkezőasztalt a jysktől, csak még nem ért ide. Székeket nem rendeltem, mert egyik se tetszett és drágállottam is, és nem volt kedvem több olyan dolgot venni, ami nem okoz örömet, szóval majd ööö körbeálljuk? Gondolom, két nap után majd jobb belátásra térek és elmegyek székért. Addig nézegetek használtakat, hátha szembejön valami jó. 

Különben meg depressziós vagyok, mert ugyan logikusan nézve nem köt ide a lakásvásárlás, bármikor eladhatjuk úgy is, hogy rajta a hitel, vagy kiadhatjuk és elköltözhetünk Osloba vagy Új-Zélandra vagy Brennbergbányára, nem korlátozottabbak a lehetőségeink, mint két héttel ezelőtt, but still. Érzésre véglegesebb. Hogy viszem el Új-Zélandra a képzeletbeli méregdrága gyapjúszőnyegeimet? Mondjuk, még mindig könnyebb, mint a beépített könyvespolc. 

Hagyományostól eltérő tartalom

2021.07.11. 20:16 - címkék: Címkék: nyafogás jó ügy - komment

Vannak ezek a vélemények, heti több is jön a facebookon cikk vagy vicces karikatúra formájában, amik arról szólnak, hogy Magyarországon az emberek a homokba dugják a fejüket és nem tesznek semmit és hagyják, hogy a szemük láttára lopják szét / térkövezzék le / ugrasszák egymás torkának az országot. Tegnap is pont jött egy ilyen véleménycikk. Hogy mi ezt hagyjuk, és nem állunk a sarkunkra és nem emeljük fel a szavunkat. Erre ma meg a tumblr-en kell olvasnom a nyomorult békát, amit fokozatosan főznek meg és azért nem ugrik ki. 

Én ezektől totál idegbe jövök, hogy itt lebirkanépeznek, anélkül, hogy bármi támpontot kapnék arra nézve, hogy de mégis, MIT kellene csinálni? Hogyan kell a sarkunkra állni meg szót emelni meg nemhagyni? Mire gondolnak ezek az emberek? Vonuljunk az utcára vasvillával? Ezerszer az utcára vonultunk, nem lett semmi (kapcsolódó szakirodalom). Írja meg az újság? Megírta. Küldjek egy kis pénzt civilszervezetnek? Küldök. Módosítsam a facebookkeretemet? Sokáig ellenálltam, de legutóbb még azt is megtettem! De most komolyan. Valahol olvastam, hogy Hollandiában tanulják a gyerekek az iskolában, mit kell tenni, ha elégedetlen vagy a kormánnyal, mik a lehetőségeid. Szívesen vennék egy gyorstalpalót a mai magyar viszonyokra alkalmazva, ha adott kormányzati intézkedéssel elégedetlen vagyok, mik a lehetőségeim? (Oké, leszámítva, hogy cikláment tetováltatok a bokámra és Norvégiába költözöm.) Mert konkrét javaslatok nélkül ez színtiszta áldozathibáztatás. Dehát ha nem akarta, akkor miért nem szólt? Miért nem csinált valamit? Miért nem ütött vissza, kiabált, futott el? Minek ment oda? 

Mindenesetre most felbasztam magam azon, hogy itt engem (nem konkrétan engem, mindenkit) felelősségre von egy újabb véleményblog, hogy hagyjuk magunkat és nem emelünk szót, úgyhogy amíg nem derül ki, hol kell szót emelni, addig emelek itt. 

A melegekről lesz szó. 

Tegnap beszélgettem a nyolcéves Lányommal arról, hogy Magyarországon mostanában mi újság. Mivel kihallgat dolgokat a férjemmel való beszélgetésből és utána rákérdez és minden témát élveboncol (alvásidő után fél órával jellemzően), így releváns kérdéseket tesz fel. Úgyhogy elmagyaráztam neki a következőt.

isolde: - Tudod, van az, hogy néha fiú fiúba, lány lányba szerelmes. 
Lány: - Tudom, mint az izéék meg az izéék <meleg ismerőseink>, és? 
isolde: - Magyarországon most olyan szabály lett, hogy gyerekeknek nem lehet az iskolában elmondani, hogy ilyesmi létezik, meg olyan könyvet árulni, amiből megtudják, hogy ilyen van. Meg is büntettek egy könyvesboltot, mert ilyet árult. 
Lány: - De ezek hülyék? Ha szerelmes leszek véletlenül pont egy lányba, akkor abból fogom megtudni, hogy megtörtént, nem úgy, hogy megtanulom egy könyvből vagy valaki megmondja. 

1. Hogy a vérbe lehetnek felnőtt emberek sokkal hülyébbek, mint egy nyolcéves? Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy ha a gyerekeknek elmondják, hogy létezik homoszexualitás, vagy elolvassák ezt egy könyvben, akkor ahhoz kedvet kapnak és bebuzulnak?
2. És egyébként, ha neadjisten így lenne (de nincs), és több ember lenne meleg, akkor mi van? Akkor több ember lenne meleg. És??? Itt vagyunk a kibaszott világvége kellős közepén, hőhullám, erdőtüzek, olvadnak a gleccserek, világméretű járvány pusztít, mikroműanyagot eszünk nap mint nap, és most halál komolyan azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szomszéd kivel szexel? Komolyan? Szégyen. 

Egyébként olvastam róla, hogy nem úgy kell meggyőzni az embereket, hogy elküldöd őket az anyjukba, mert attól nem térnek jobb belátásra, szóval valószínűleg nem a fenti a helyes út, de akkor mi? És aztán azon gondolkodtam, hogy én miért így gondolkodom, hogy történt ez? Hátha abból kiderül, hogy kell csinálni. Mármint, egyáltalán nem vagyok minden tekintetben liberális, de ebben a tekintetben teljesen értelmetlennek tartom magát a problémafelvetést is, egyszerűen nem értem, miért kellene engem zavarnia annak, hogy ki kit szeret és kivel akar szexelni vagy együtt élni. Miért gondolkodom így? A szüleimmel sose beszélgettem erről, valszeg alapvetően ellenzik a homoszexualitást (ezt csak onnan tudom, ahogy pl. filmeket kommentálnak néha). Az én időmben tuti nem volt civilszervezet, ami jött volna ismeretterjeszteni az iskolába. Az iskolában volt vajon erről szó osztályfőnöki órán? Nem emlékszem ilyesmire (de nem zárhatjuk ki, lehet, hogy épp beteg voltam aznap). Honnan van egyáltalán véleményem a kérdésről? Hogyan alakul ki az ember véleménye? Nyilván nem úgy születtem, hogy véleményem volt. 

Ezen gondolkodtam több napig, visszaemlékeztem nosztalgikusan a fiatalkoromra (awww), és fogalmam sincs. Az első ismerősöm, akiről kiderült, hogy meleg, egy lány volt, akit akkor már 5-6 éve ismertem, és biztos, hogy a későbbiekben formálta a témáról alkotott nézeteimet (mármint a puszta létezésével, szerintem sose beszélgettünk direktben erről, erre mindjárt kitérek még), de én akkor már kész véleménnyel voltam. Nem kellett egyáltalán  elgondolkodnom 19 évesen, hogy mit gondoljak erről, már tudtam, mit gondolok. Nem tudom, honnan. Lehet, eleve értelmesnek születtem :) De komolyan, van biológiai alapja az ember gondolkodásmódjának a liberális-konzervatív skálán, tessék.   

A "puszta létezésével"-re visszatérve, nyilván, hogy klasszikust idézzek, embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Nagyjából mindegy, hány szociológiai tanulmányt olvastál el, úgyis az általad ismert romákból általánosítasz. Ti már tudjátok, milyen jó arc egy pszichiáter, mert ismertek engem, kisebb eséllyel akarjátok majd falhoz állítani az összes pszichiátert, ha kitör a forradalom (reméljük!). A személyes élmények azok. Biztosan van a tudatosságnak az a magasabb szintje, ahol az ember már el tud vonatkoztatni ettől, és a személyes élményeit félretéve a nagyobb képet látni, én nem vagyok ezen a szinten. A norvégokról alkotott véleményem az általam ismert norvégokon alapul. A melegekről alkotott véleményem nyilván a baráti körömbe tartozó néhány emberre alapszik: az, hogy nincs véleményem róluk, mert komolyan mondom, hogy a világon semmi közös nincs bennük. Semmi. De komolyan nem tudok olyan dolgot mondani, a nárcisztikus tüdőgyógyásztól az introvertált irodalmárasszonyig mindenfélék. Ez nem egy csoport. Nincs olyan, hogy ők. Mindenféle emberek vannak. Még csak azt sem mondhatom, hogy lazábbak vagy kreatívabbak vagy művészlelkebbek, mint a hetero ismerőseim, a tüdőgyógyász csávót kizárólag a gyors autók és a menő telefonok érdeklik, mint minden normális férfit. Nincs az, hogy ők mások, mint mi. Nincs ők meg mi. 

Megkérdeztem a férjemet is, hogy az ő véleménye hogyan alakult ki, azt mondta, fiatalkorában enyhe idegenkedéssel viszonyult, aztán lett egyre több ember a baráti körében meg a munkahelyén, és rájött, hogy semmi extra. 

Most még úgy érzem, ki kell térnem arra, hogy olvastam-e a jogszabályt. Igen, olvastam. Az van benne, hogy "tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja*, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Ebből a káros rész az, hogy "a homoszexualitást jeleníti meg", ugyanis ez azt jelenti, hogy ha tényleg komolyan vesszük ezt a baromságot, akkor 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Jóbarátokat (Carol miatt), és ha egy országban a kormány betiltja a Jóbarátokat, akkor szerintem azért lehet tudni, hogy elég nagy a baj. 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Modern család-ot sem, mert benne vannak a teljesen hétköznapi meleg apukák, meg a Mythic quest-et sem, mert benne vannak a játéktesztelő kiscsajok, és ha ezt mind megnézed, akkor a végén még rájössz, hogy a melegekben nincs semmi különös és amúgy totál hétköznapi emberek, és hová vezetne az. 

Ez egy baromság. Semmitől sem védi meg az interneteléréssel rendelkező tizenötéveseket, akik több pornográf tartalmat láttak már, mint te valaha, és heti két online ajánlatot kapnak pedofiloktól snapchaten. Egyetlen dologra jó, hogy újabb ellenségképeket kreáljunk, és ostoba és felesleges gyűlölködéssel töltsük az életünket. 

Fú, semmi kedvem értelmetlen kommentvitákba bonyolódnom, ne kelljen már légyszi. De ha van építő ötletek, hogyan kell hatékonyan kiállni meg szót emelni meg elzavarni, szóljatok nyugodtan. Nem csak ebben az ügyben, jöhet más, nekem fontos ügy** is. Írtam már alá mindenféle petíciót, egyikből se lett semmi, írtam levelet a soproni jegyzőnek vagy kinek kellett, amikor lefújták a játszóteret a szúnyoggyérítő repülővel, egy hónapon belül kötelesen válaszolni, ez volt 4 éve. Szóval? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy lebetonozzák a Fertő-partot? Nem hiszem, hogy ha egy fához láncolnám magam, az lényeges változáshoz vezetne. 

*Csak azt nem értem, így hogyan fogunk mostantól jégkrémet reklámozni???
** A teljesség igénye nélkül: környezetvédelem (kicsiben és nagyban is, városi parkok, tömegközlekedés, klímavédelem), családon belüli erőszak, az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, női egyenjogúság (amennyiben a világot ne kizárólag idős férfiak vezessék, mert láthatjuk, az hová vezet, már bocs). Stadionok, gyűlöletkeltő kommunikáció, alkoholizmus, poloska, margarin használata a cukrászatban, kémiai szúnyoggyérítés. 

People are strange when you're a stranger

2021.07.09. 17:32 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. 213317470_324634726062501_4270161433489776936_n.jpgAz is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt. 

A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?  

Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött?? 

És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok. 

Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben  megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet. 

Hát, köszi. 

A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli). 

Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

2021.07.07. 20:39 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Most csak így csapongani fogok, de fél év kihagyás után mit vártunk. Először is megmutatom a teraszon a hortenziát meg a magról nevelt paradicsomokat. 

20210707_202412.jpg20210707_202507.jpg

Múlt szombaton meg emberek voltak nálunk vendégségben, egy újonnan megismert meg egy régebbről ismert magyar doktornő meg egy baba, erre beállít a nagyon kedves parkinzonos északnorvég főbérlő néni, hogy bocs, hogy zavar, de látta, hogy itt az autó, akkor biztos itthon vagyunk, és már egy jó ideje el akarja ezt mondani, de hogy ő el fogja adni a lakást, és akkor három hónapunk van kiköltözni, vagy esetleg vegyük meg. Mondtam neki, ööö, jó, akkor üljön le és egyen egy kis sütit, úgyhogy elbeszélgettek a bőrgyógyász csajjal a norvég politikáról, aztán hazament. A régóta itt élő másik két magyar szerint ez nem normális, mármint beállítani 1. hétvégén, 2. bejelentés nélkül, 3. amikor vendégeid vannak, és úgy bejelenteni ilyesmit, én bevallom, nekem még mindig nincs fogalmam arról, mi illik itt és mi nem, szóval gondoltam, whatever. 

Úgyhogy még aznap este igényeltem online a bankomtól egy úgynevezett finanseringsbevist, ami egy papír arról, hogy mennyi lakáshitelt adnak. Itt úgy szokás, hogy az ember ezzel a papírral a kezében indul el lakást keresni, és akkor tudod, hogy meddig nyújtózhatsz, annyit tuti ad a bank, többet tuti nem. Úgy gondoltam, simán megvehetnénk ezt a lakást, kevesebb lenne a havi törlesztő, mint most a lakbér, és a sajátunkat fizetnénk, miért is ne. 

Másnap, vasárnap felhív a Főbérlő néni, hogy nyáron mikor utazunk Magyarországra, mert akkor amíg távol vagyunk, kitapétáztatná meg kifestetné a lakást, majd addig a cuccainkat bezárjuk a kisszobába vagy valami. Mondtam neki, hogy augusztusban, meg hogy amúgy vsz megvennénk, és akkor nem muszáj kifesteni, de mondta, hogy de, mert muszáj meghirdetni, mutogatni és árverésre bocsátani. Mert itt úgy szokás, hogy eladás előtt az ember kipuccolja az ingatlanját, meghirdeti, és aztán nem lefelé alkudnak a vevők, mint otthon, hanem felfelé, és aki záros időn belül a legtöbbet adja, azé. Ezt a kört a Néni nem akarta kihagyni, nyilván a legmagasabb árat szeretné kapni az ingatlanáért. Ez már nem annyira tetszett, de mit van mit tenni. 

Erre másnap küld egy sms-t, hgy mégse adják el. Később felhívtam, mondta, hogy ezer bocs, de most, hogy valósággá vált az eladás, mégis megijedt és meggondolta magát, mert <whatever családi történet, a néni dialektusának a felét értem, de kb a lánya el akarta adatni vele, a fia meg nem, vagy mittudomén> és lakjunk nyugodtan tovább itt ugyanúgy, ahogy eddig. 

Jó. 

Közben felhívtak a banktól, hogy küldjem be a férjem tavalyi adóbevallását és fizetési papírját is, mert amúgy minden szuper és ennyi és ennyi hitelt kaphatok, de a norvég szabályok szerint a férjemet is tudniuk kell, hiába én veszem fel a hitelt. A férjem Magyarországon dolgozik és ott is adózik, szóval feltöltöttem nekik az online felületükre a papírokat magyarul. Azóta nem hallottam róluk. Rájuk írtam kétszer, hogy mi van, kell-e még valami, semmit se válaszoltak. Mivel július van és Norvégiában vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy az ügyintézőm szabadságra ment és majd három-négy hét múlva fog válaszolni, ha hazajött a hüttéből / kijózanodott, de végül is nem sürgős. 

De persze azóta lakáshirdetéseket nézegetek. Nem tudom, akarok-e lakást venni itt. Anyagilag valóban több értelme van, mint albérletet fizetni. Nagyon szuper lakást nem tudnánk venni, csak valamilyet, vagy pedig a külvárosban. A kollégáim persze azzal nyomasztanak, hogy mikor veszünk már házat, mert itt gyerekkel az ember házban lakik, aminek van kertje, a kertben trambulin, szépen gondozott gyep, két autó, egy hajó, egy szépen gondozott, benti macska. De komolyan, lakásban családostul csak az arab és afrikai menekültek laknak, rendes ember házat vesz. Akarok hitelből venni egy házat egy sznob norvég kisváros külvárosában, hogy aztán venni kelljen még egy autót, mert a tömegközlekedés persze siralom? Akarunk takarítani egy házat, amikor a férjem is és én is utálunk takarítani? Egyáltalán, meddig akarunk itt lakni? Meddig akarunk Norvégiában lakni, és azon belül akkor meddig akarunk a kisvárosunkban? Mert annak mondjuk nincs sok értelme, hogy veszünk itt egy házat hitelre, csináltatok bele beépített könyvespolcot, aztán továbbköltözünk. 

Két hete voltunk a Lánnyal Osloban a Móniéknál, azóta mi egyhangúlag oda akarunk költözni előbb-utóbb. De vajon kapnék-e ott állást, meg egyáltalán nincs kedvem ennyit költözködni. Osloban állítólag extra drága az élet, főleg a lakhatás, és egy csomóan vidékről járnak fel dolgozni, mert sokkal jobban megéri ingázni, mint ott lakni. Na, hát ingázni tuti nem fogok. Bocs. Amúgy azért akartunk egyből odaköltözni, mert csodálatos élmény volt a kisvárosunk egyhangúsága után, itt nálunk mindenki pontosan ugyanúgy néz ki, mindenki jól ápolt, szépen sminkelt negyvennek kinéző ötvenéves szőke, vállig érő hajú nő talpig H und M-ben, vagy őszesszőke, kikötőben a kishajóján hatos sörösdobozokat pakoló férfi. Minden ház fehér faház, a kertjében trambulinnal, a háttérben gyönyörű sziklák vagy erdő vagy ha sok pénzed van, tengerpart, hétvégén mindenki túrázik vagy hajózik, télen síel vagy köt (komolyan volt egy pont, amikor úgy gondoltam, nem bírom tovább a csoportnyomást és legalább kötni megtanulok). Osloban az emberek különfélék voltak az utcán, és nem mindegyiken ugyanaz a halványzöld, térdig érő, buggyos ujjú lenvászon ruha volt sportcipővel, ami érthetetlen módon most itt a fast fashion-trend 12-92 éves kor között. 

Meg tök szívesen beiratnám a Lányt valami rajz-képzőművészet különórára, amit imád, vagy matek tehetséggondozásra, amiben ügyes, de tehetséggondozás nem létezik az országban, de rajz talán igen. Kisvárosunkban nem tudok ilyesmiről. Hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Sopronban nőttem fel, én egy kisvárosban nőttem fel, mert nem jött koncertezni a Rolling Stones, most meg egy pontosan ugyanannyi lakossal rendelkező, gyönyörű délnorvég kisvárosban kell megtudnom, mit jelent az, hogy vidék. 

Szóval amikor a szomszéd szakrendelő főnöke, a román csaj megkérdezte, hol látom magam öt év múlva, akkor harsány röhögésben törtem ki. Honnét a jó életből tudhatnám? Dude, I just want to make it to friday. 

Meg Magyarországon amúgy mi történik? Nyilván torz képet kap az ember, ha a hírekből meg a Fb-ról tájékozódik, dehát ez a mostani emotikkonos plakátkampány már tényleg WTF. Ha ezt történelemórán tanulom, hogy ilyen volt, tuti azt hiszem, hogy szívatnak, nem, hát ekkora kreténség nem létezhet és az lehetetlen, hogy az emberek ezt beveszik. A Fertő-tóról ne is beszéljünk. Szóval hogy az volt a terv, hogy három évre jövünk, és utána meglátjuk, maradunk-e még vagy hazamegyünk. A budapesti lakásunk továbbra is ott áll, a könyveimmel a könyvespolcon, és nagyon hiányzik, az a lakás, a barátaink, a magyar nyelv, a normális péksütemény, a kocsma és a cukrászda létezése, a színes keleteurópai káosz. Ha hazaköltözünk egy ponton, még ha jó is lesz, azon fogok sírni, hogy hiányzik a norvég kisvárosi nyugalom, mutatom még egyszer:

20210707_202438.jpg

a végtelen ég, a tiszta levegő, a hétköznapi gyűlölködés teljes hiánya, a tíz percre lévő tengerpart, és hogy mókusokat lássak a munkahelyem ablakából. A közeli tóban van egy teknősbéka is. mozdulatlanul szokott napozni, ezért a kórházi szoftverről neveztük el, amivel szintén előfordul, hogy lefagy és nem reagál semmire. És akkor a családom többi tagjáról még nem is beszéltünk, a norvég óvodában egész nap a sárban fetrengenek, az óvónő pedig még bátorítja is őket, ha épp nem slaggal locsolja. Nagyon más itt gyereknek lenni. 

Szóval én még csak hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni. Mindenesetre, ha visszajön szabiról a bankos ügyintéző és kapok a banktól papírt a hitelképességemről, akkor tuti lakásbemutatókra fogok járni (it's a thing). Aztán meglátjuk. 

There are two types of people. Avoid them both.

2021.01.09. 16:43 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Szóval úgy látom, már megint kétféle ember van, aki azt gondolja, hogy kétféle ember van és aki nem aki beadatja az oltást és aki nem, aki szerint ez egy rémesszörnyű év volt és aki szerint meg kell látni benne a pozitívumokat, aki szerint szájmaszk és aki szerint nemszájmaszk, aki szerint a bevándorlók hozzák be a vírust és akik szerint nem. Aki hisz az orvostudmányban, és aki nem hisz, és mindegyik szerint a másik tábor az hülye, és mindegyik tábor büszke arra, hogy ő az adott táborhoz tartozik és Facebook-profilját adott kerettel módosítja. Nincs középút, vagy oltás van, vagy mikrocsip-gyíkember-összeesküvéselmélet. 

Ezt úgy hívják, hogy hasítás, és éppen csináljuk társadalmi szinten, ami teljesen érthető, de azért nem árt észrevenni magunkon, ezért most el fogom magyarázni, ha akarjátok, ha nem.

Itt a definíció: Splitting is a psychological mechanism which allows the person to tolerate difficult and overwhelming emotions by seeing someone as either good or bad. Magyarul a hasítás egy pszichológiai mechanizmus, segítségével képesebbek vagyunk tolerálni a nehéz és nehezen kontrollálható érzelmeinket úgy, hogy valakit (vagy valamit) vagy jónak, vagy rossznak látunk. 

Gyerekkorban ez tök normális, a gyerek úgy rak rendet a világban, hogy vannak jók és rosszak, az összes népmese full színtiszta hasítás, aztán későbbi életkorban árnyaljuk. Árnyalni nagyon fárasztó és sokszor elszomorító dolog. A borderline személyiséggel élők (utálom az összes hülye elnevezését ennek a szindrómának, szóljatok, ha tudtok jobbat) is gyakran használják, vsz azért, mert ők jellemzően sokkal erősebben élik meg és nehezebben kontrollálják az érzelmeket, mint az átlagnép, és ezért többször van rá szükségük, hogy hasítással próbáljanak rendet teremteni a káoszban. Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem direkt csinálják ezt, hanem az agyunk csinálja, azért, mert tök jó érzés. A hasítás nagyon megnyugtató. A Világ kaotikus és kiszámíthatatlan, a védőoltások szerintem szuperek, de nem 100% veszélytelenek, a D-vitamin szuper, de minden ellen nem véd és túl lehet adagolni, az immunrendszerünk jó esetben le tudja győzni a koronavírust, rossz esetben nem, az orvosok jó esetben segítenek, rossz esetben bénák, ügyetlenek vagy érdektelenek, a kórházban többnyire meggyógyulunk, de van, hogy rosszabbul leszünk, kórházban szülni biztonságosabb, de néha annyira rosszul sül el, hogy otthon szülni lett volna biztonságosabb, a budapestiekbe több kultúra szorul, mint a vidékiekbe, kivéve, amikor nem.

Káosz van, jobb és rosszabb irányok vannak a káoszban és nincs egy alapvető igazság. 

Az agyunk azt nem szereti, hogy káosz van és nem lehet tudni dolgokat, úgyhogy ha túl para az élet / a világ, akkor úgy dönt, hogy gyerekek, ezt már nem lehet bírni, rendezzük ezt egyszer s mindenkorra egy jó hasítással. Otthonszülés jó, kórházbanszülés rossz (vagy fordítva) és pont. Aki nem adatja be az oltást, az hülye és gonosz, aki beadatja, az jó és bátor és elnyeri a királykisasszony kezét (vagy fordítva). Mindez a fajta gondolkodásmód ahhoz vezet, hogy megnyugszunk, hiszen rend van a világban, átlátható, lehet tudni, melyik a helyes irány és lehet tudni, kik a jók és kik a rosszak. Ez nem baj és sokszor teljesen adaptív, hát nem lehet folyamatos kétségek között vergődni az ember egész életében, néha állást kell foglalni valami mellett. Vagy ellen. Nem is azt akarom mondani, hogy ne hasítsunk, hanem hogy vegyük észre, amikor csináljuk. Onnan lehet észrevenni, amikor azt gondoljuk, hogy kétféle ember van és mi az egyikféle vagyunk, a jóféle, és a másikféle a rosszféle.

Amikor egyéni szinten csináljuk, az max idegesítő (a "vesszen minden húsevő - a vegánok csak imidzsből azok" skálán), amikor társadalmi szinten csináljuk, akkor az azért lehet nagyon maladaptív. Azért maladaptív, mert tárdasalmi szinten jellemzően akkor csináljuk, amikor valami baj van, és általában előnyösebb ilyenkor összefogni, mintsem egymásnak ugrani. Halkan jegyzem meg, hogy diktatórikus rezsimek szeretik direkt előmozdítani a nép között a hasítást, mert akkor jól egymásnak ugranak ahelyett, hogy összefognának a regnáló hatalom ellen (= oszd meg és uralkodj). 

Szóval csak módjával és tudatosan hasítson Ön, ha már muszáj. Hiszen kétféle ember van, aki hasít, és aki... oh wait. 

De ha már így belejöttem az észosztásba, folytatom. 

Még tavasszal meghívtak egy online kerekasztalbeszélgetésbe (whatever that is), ahol arról volt szó, miként változik a pszichoterápia az első hullám során, beleértve az online térbe kényszerülést. Uncsi volt, viszont előtte, felkészülésképpen elolvastam egy cikket a katasztrófákra adott pszichológiai válaszokról, meg beszélgettem csodálatosan gondolatébresztően a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia Anyjával, arról, hogy milyen végletek között tartjuk sérülékenynek / sérthetetlennek / javításra való tárgynak / élő, önjavító rendszernek a testünket és ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, de nem erről akarok beszélni. 

A cikkben, amit kb. áprilisban olvastam és most az istennek sem találom, az volt, hogy a katasztrófákra való reagálásnak van egy szabályszerűsége és szakaszai, és a szerző szerint épp a heroic - honeymoonban vagyunk. WTF, gondoltam, elment az eszed, ember, a honeymoont azt azért nem pont úgy képzelem el, hogy karanténban home office-ban a betegségtől és/vagy az állásod elvesztésétől rettegve, a szeretteidtől elzárva számolgatod a vécépapírgurigákat. Szóval, hogy ez most itt tavasszal a jó rész, és majd még csak ezután jön a disillusionment (kiábrándulás) és még több szívás és egymás torkának ugrás?? Nemár. Emlékeztek, hogy tavasszal még tapsoltunk az egészségügyi dolgozóknak, meg mindenki mindenfélét felajánlott egymásnak, és úgy éreztük, hogy az otthonmaradással most épp megmentjük a világot? Heroic - honeymoon. 

Itt egy kép a szakaszokról, kép innen
phases-of-disaster-large.jpg

A disillusionment-ben rájövünk, hogy tök hiába hősködtünk, semmi se lett jobb, és különben is mindenki hülye. Nagyjából ebben tartunk épp. 

A jó hír az, hogy katasztrófák után a disillusionment-tel bezárólag az első pár szakasz kb. egy évig tart, és utána jön a rekonstrukció (újjáépítés) szakasza. A rossz hír, hogy ezt a modellt ilyen rendes, egyszeri katasztrófákra dolgozták ki, hogy mondjuk elviszi a szökőár a várost, a koronavírusjárvány meg tökre nem ilyen, mármint az időbeli lefolyását illetően. Amennyiben nem egy db nagy esemény, nem mondhatjuk azt, hogy lezajlott, hanem épp zajlik még, és ki tudja, meddig és merre (kétféle ember van, aki szerint mindjárt vége, és aki szerint mostantól ezzel és hasonló járványokkal kell majd együttélnünk). Ennek megfelelően rendes pesszimistaként nem borítékolnám, hogy februárban letelik az egy év és máris megyünk a rekonstrukcióba és New Beginning.

Mégis jó érzés tudni, hogy most épp egy nehéz rész van, ami teljesen normális és megjósolható volt és nem romlott el végleg az emberiség, hanem mindez - a kiábrándultság, az ellenségeskedés, a hasítás, a reménytelenség - része a görbének. És ugyan abban nem vagyok biztos, hogy akkor mindjárt jön az újjáépítés és minden jó lesz, de abban biztos vagyok, hogy változás van és nem leszünk örökké a kiábrándulás-szakaszban. Most pedig muszáj idetennem Alanis Morrissette-et, aki szerint thank you, disillusionment, bármit is ért ezalatt.

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása