Tenyerembe homokszem tapadt

A huszadik napon átjött anyósom, hogy elvigye a gyerekeket, mert szerettek volna még nála lenni, én meg elmentem anyukámmal Fertőrákosra megnézni a nagypapám sírkövét, ami most lett kész, és hétfőn kell kifizetni, ha elégedettek vagyunk vele. Azok vagyunk. Ezután felmentünk nagypapám házába, aki májusban halt meg, és végtelen cuccok között pakolásztunk meg selejteztünk meg cuki régi dolgokat találtunk. Ezután elmentem a thai masszázsra (amit még a harmadik napon le kellett mondani) a thai-ok egy jellemzően osztrákok által látogatott soproni bevásárlóudvarban működnek és csak thai-ul meg németül beszélnek és cukik. Majd pedig közkívánatra a férjem öccséékhez állatozni, ezúttal az ezerlábú és az oroszlánfejű nyúl voltak a highlightok. Ettünk mignonokat és minitartokat, amiket ügyesen vásároltam, mert továbbra is lusta vagyok sütni, lehet kiégtem. 

A huszonegyedik napon elmentünk - surprise - a soproni uszodába, vittük anyámat is, úgyhogy többnyire őt nyegtették a gyerekek, amíg én default mode-ban voltam a jakuzziban. Utána ettünk a lángososnál, aztán elmentünk a kínaiba venni papucsot, mert kiderült, hogy a táborba az is kell, és a Fiúnak nincs. Ezután elmentünk a Fő térre kisvonatozni, ez a városnéző kisvonat, ami többféle méretben létezik és megy kis kört meg nagy kört. Mi azzal szeretünk menni, amelyik elektromos, kis kört megy, és a Csaj vezeti, ezzel a Lány babakora óta kisvonatozunk néha. Úgyhogy már tegnap, amikor átvágtam a téren és láttam, hogy két kisvonat is bent áll, megkérdeztem a Csajt, hogy mikor lesz tutira ő, mondta, hogy holnap 3-kor és 5-kor. Odamentünk 3-ra, de olyan sokan voltak a kisvonatozni vágyó ügyfelek, hogy végül mindet átültették a nagyobbikba (ami benzines és több és szélesebb kocsit húz és egy pasi vezeti), de minket hármunkat a Csaj külön elvitt egy körre a kicsi, elektromos kisvonattal, mivelhogy tegnap megígérte. Ő különben nem ismerősünk vagy valami, hanem A Csaj, Aki A Kisvonatot Vezeti, szóval hatalmas jófejség volt tőle ez, hogy ahelyett, hogy élvezné a váratlan szünetét, minket vonatoztat. 

 A huszonkettedik napon elvittem a gyerekeket a napközis táborba (ez nem ilyen lepasszolás, hanem direkt akarom, hogy magyar gyerekek között is legyenek), aztán elmentem kifliért a menő pékségbe, pisztáciás minitart-ért a Kultúrpresszóba (mert a Lány azt imádja, de nem volt, csak holnap lesz), buszbérletért a buszvégállomásra, sajtért az intersparba, majd hazafele a Deák téren véletlenül összefutottam az Idegenvezetővel és beszélgettem vele Brennbergbányáról, csoportdinamikáról és digitális oktatásról. Döglöttem otthon fél órát a hűvösben, majd elmentem ebédelni Gabóval és Hajnalkával, beszélgettünk Taylor Swiftről, gyerekekről és tanárokról, meg hogy a Tóth Imre ugyanúgy néz ki, mint 30 évvel ezelőtt, aztán átmentem a Cédrusba (az a könyvesbolt) és beszélgettem a Zsuzsával meg a Könyvesboltos Lánnyal fakivágásról, Kun Árpádról, meg arról, hogy mi lett a kutyakölykökkel?? mert a Könyvesboltos Lány a 19 éves kori naplómban váratlanul kapott két németjuhász kutyakölyköt, úgy, hogy nem nagyon tudta őket épp hova tenni, de további sorsukról már nem írtam, nos hosszú, boldog életet éltek egy ismerős ismerősénél, családi háznál, és nagyon okos kutyáknak bizonyultak. Ezután összeszedtem a gyerekeket és hazamentünk és megettük a kifliket és nyomódtunk a hőség miatt, meg lefotóztuk, majd szabadon engedtük a redőny és a szúnyogháló közé szorult denevért. 

A huszonharmadik napon elvittem a nyűgös és álmos gyerekeket a napközis táborba, elmentem kifliért a pékségbe, aztán pisztáciás minitartokért a Kultúrpresszóba, vettem hármat a Lánynak és hármat a Könyvesboltos Lánynak, aztán leültem és bedugtam a laptopomat a konnektorba és megírtam a regényem vázlatát meg még egy kicsit a szövegből is, mert volt egy ilyen kép a fejemben, hogy a Kultúrpresszóban írom a regényemet egy iced latte mellett a nagy asztalnál, ahol a Fiú anno megtanult sakkozni, és bár nyilván nem itt fogom írni, de gondoltam, szép gesztus itt elkezdeni. Végtelenül para elkezdeni, még vázlatot csak-csak oké, de konkrétan a "create blanc document" kattintásnál rendesen rettegtem, ugyanakkor eleget tudok már a szorongásról ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Például az, hogy a lehető legkevesebbet beszéljen az ember a kreatív projektjéről és a blogjába se írjon róla, mert ez azt az illúziót kelti, mintha csinált volna valamit, miközben nem, szóval be is fejeztem az erről beszélést. A pultos fiatalember közben becsomagolt nekem összesen 7 minitartot elvitelre, sokáig és komolyan győzködtem, hogy de én csak hatot fizettem ki és nem akarom megrövidíteni őket ingyen minitarttal, de ő állította, hogy nem, hetet fizettem ki, úgyhogy végül kénytelen voltam ráhagyni.
A kisvárkerületen pedig reggel két rendőr vezetett egy hátrabilincselt kezű huszonéves leányt a rendőrautó felé, épp meglátta őket az utca távolabbi részéből egy férfi és odakiabált, hogy: 
- Anita! Há mér visznek el? 
Rendőr (a férfinak, barátságos hangon): - Na még pont te hiányoztál, Zsolti! 
Zsolti: - Mér viszitek be, mit csinált? 
Rendőr: - Hát nem volt okos. 
Pontosan ugyanitt délután egy földön ülő, eléggé vérző fejű, de eszméleténél lévő férfi és két, elektromos roller mellett síró lány mellett haladtam el, megkérdeztem, de nem szorultak segítségre, egy nő már kihívta a mentőt és addig is egy talpraesettnek tűnő, épp arra járó sebész rezidens pátyolgatta a sérültet (mondjuk melyik sebész rezidens nem talpraesett?). Úgy vettem ki, a rolleres lányok hibájából történt a baleset, ők nem sérültek meg, hanem ijedtségből és bűntudatból sírtak. 
A sütiket bevittem a Könyvesboltba, és megkérdeztem a Bélától, mivel gyanút fogtam, hogy nem idén lett 30 éves a Cédrus? Vagy jövőre? De nem tudta, pedig ő alapította személyesen 29 vagy 30 vagy 31 évvel ezelőtt. Eszébe sem jutott, hogy ez így valami, hogy kellene ünnepelni, vagy hogy ez nagy szó, hogy városunk ikonikus könyvesboltja 30 éves, és ezalatt hány és hány ember életében játszott szerepet, én bevallom eredetileg utcabálban gondolkodtam, de láttam, hogy ebből jóval visszébb kell vennem, a hála és az ünneplés itt éppenséggel nem annyira passzol a zeistgeist-be, mármint nem konkrétan a könyvesboltban, hanem az országban, de Sopronban legalábbis biztos. 
Aztán ettünk fagyit a Kiwiben, volt joghurt, ami a legjobb a világon, aztán hazamentünk nyomódtunk a hőségben, lefotóztuk majd kiszabadítottuk a redőny és a szúnyogháló közé szorult sáskát. 

A huszonnegyedik napon elvittem a gyerekeimet a napközis táborba, elmentem a pékségbe sajtos-tejfölös pogácsáért, aztán a postára feladni a Lány rajzát a Minecraft újság rajzversenyére, meg gyönyörködtem a soproni posta szecessziós belső terében. Én ezzel különben tisztában vagyok, hogy ez egy luxus, hogy én itt gyönyörködöm meg hálás vagyok meg péksütemények, főzött fagylalt, macskakövek és szecesszió miatt ujjongok, és ez csak azért van, mert nem itt élek, és ha itt élnék, akkor a postán azzal foglalkoznék, mint a normális ember (hogy nem megy a sor). Igyekszem nem tenyérbemászóan csinálni. Otthon pakolásztam és szortíroztam és válogattam (mert ez egy ilyen többgenerációs családi ház és a már meghalt nagyszülők és apukám összes cucca plusz az én gyerekkori cuccaim egy örök és soha véget nem érő szortírozást igényelnek, és akármennyi holmit selejteztünk már le, soha nem fogy el), találtam Barbie Lutra Albumot, vadbarbár módon kioperáltam egy régi számítógép winchesterét, meg fetrengtem és kiolvastam a Kun Árpádot. Délután bementem a Cédrusba a rendelt könyvemért, amit még a Kriszta ajánlott a kamaszkorról, pont sárga volt, így ment a ruhámhoz, és beszélgettem a Zsuzsával, aki tudta, hogy a Cédrus már elmúlt 30 éves, így az utcabál megrendezéséről lemaradtunk. Aztán elhoztam a gyerekeket, akik ma kiselőadást tartottak a többieknek Norvégiáról. Ma nem szorult be semmilyen bibliai állat a redőny és a szúnyogháló közé. 

A huszonötödik napra a gyerekek kisírtak egy szabadnapot a táborból a meleg miatt (ez kirándulós tábor és 35 fok van, szóval bár délutánonként már nem kirándulnak, hanem a kertben vízipisztolyoznak, azért megértem) és a nagymamák is igényeltek unokás programot, ezért elmentünk a soproni uszodába, két nagymama is jött, úgyhogy vittem a kamaszkoros könyvet. A reggeli norvég hírekben volt valami a Merkúrról, amiről eszembe jutott, hogy megnézzem a havi horoszkópomat, ez van benne: "Egy Mars-Jupiter együttállás az egész hónapodra kihat, és olyan találkozásokat mutat, amelyek intenzív reakciókat váltanak ki belőled. Lesznek, akik inspirálnak, és lesznek, akik provokálnak. Szerencsére 15-én a Merkúr visszalép az Oroszlánba és téged nem kell félteni." Hogy mitől és miért, azt nem részletezi, de mivel pont ma van 15-e, ez mindenképpen megnyugtató. Uszoda után lángosos, aztán elmentünk a Malmacskába, ami Sopronban a macskás kávézó, meglepően gyönyörű, barátságos és szemlátomást jól gondozott macskák uralják a terepet, jól összeválogatva több különböző fajta, szín és személyiség, mint egy jól castingolt lány/fiúbanda. 

A huszonhatodik napon megint mentek táborba, addig bevásároltam egzotikus ételeket, mint kifli, körözött, kakaós csiga, gránátalmás actimel és sajtos Pom Bär, meg feladtam anyukám csekkjeit a postán, meg beszélgettem a Könyvesboltos Lánnyal Havas Juliról meg arról, hogy jövőre eljönnek-e hozzánk öntözni a paradicsomot a távollétünkben, aztán elmentem az erdőbe ciklámeneket nézni, de már csak egy volt, mert vége a szezonnak, azt lefotóztam, meg sétáltam a Ciklámen tanösvényen a hőség miatt a tavalyi húsz km helyett kb húsz métert, meg olvastam. Ezt a hetet amúgy eléggé elrontotta a hőség, sokkal többet akartam az erdőben sétálni, de túl meleg van mindenhez.

A huszonhetedik napon már nagyon nyűgös voltam a hőség, a PMS és a hőség miatt. Elmentünk a Lánnyal a könyvesboltba visszavinni a kölcsönkapott Havas Julit, aztán vettünk körömlakkot, rendeltünk pizzát, a rokonság egy része elment uszodába, én becsekkoltam online a holnapi repülőjáratokra meg elolvastam az ezer üzenetet, ami jött a gyerekek iskolájától, mivel hétfőn (aug 19) kezdődik az iskola, aztán elmentem Brennbergbe a könyvbemutatóra szerezni dedikált példányt, ahol egymillióan voltak (mármint én úgy gondoltam, hogy a brennbergi kultúrházban egy Brennbergbánya történelméről szóló könyv bemutatóján lesznek úgy 30-an, de minimum 130-an voltak tényleg, mind ezek a keménykötésű hetvenévesek, akik tájfutnak meg a túrabiciklis szakosztály vezetője, miközben nekem kikészül a derekam húsz perc álldogálástól), Brennbergben változatlanul jó a csí. 

A huszonnyolcadik napon pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk, aztán eltaxiztunk Bécsbe a reptérre ("Kellemes nyaralást!" - mondta a taxis), elrepültünk Osloba, világrekord sprinttel elértük a vonatot Sandefjordba, hazataxiztunk a lakásba, visszakapcsoltuk a vizet és az áramot, és aludtunk, mert másnap iskola és munka. 

Az idő jó, sokat nevetünk

Idén kaptam négy hét nyári szabadságot (ez nem szokás, de így jött ki - mentegetőzött), és nyilván a végén majd azt fogom gondolni, hogy te jó ég, mit műveltem egy teljes hónapig, ami miatt nem volt időm kimosni a függönyt / minden nap edzeni* / megírni a könyvem, úgyhogy akkor elmondom, mit csinálok itt keleteurópában az apokalipszis küszöbén. 

Első nap felcuccolódtunk és eltaxiztunk a vasútállomásra, aztán elvonatoztunk a pótlóbuszig, majd buszoztunk a további vonatig, aztán megérkeztünk a reptérre, elrepültünk Bécsbe, eltaxiztunk Sopronba, lepakoltunk, legyalogoltunk a városba és ettünk végre fagyit a Kiwi fagyizóban. Számtalan minigombócot ettem, hogy mindent megkóstolhassak. 

A második napon elmentünk a soproni uszodába (ezt több ország számtalan uszodája, csúszdaparkja és badelandja után még mindig a legjobb uszodának tartják a gyerekeim), ott elhömbölögtünk meg találkoztunk a szomszéd néni lányával és unokájával és dolgokat tudtunk meg a magyar általános iskolai életről (lehangolóakat), aztán elmentünk a városba shoppingolni és vettünk gyerekkönyvet meg társast meg mobiltokot a Lánynak meg hajsampont. A Lány még Norvégiában kapott szúnyogcsípése eddigre rémesen nagyra duzzadt és meleg volt és fájt, és az rossz jel, ezért lefotóztuk és beküldtük online bőrgyógyászati magánrendelésbe. 

A harmadik napon elvittem a gyerekeket fodrászhoz, a Szilvihez a szomszéd utcába, mindkettőnek kiváló hajat vágott (a Fiúnak 16 perc alatt, mert rettenetesen szenvedett) (nem a Szilvi, a Fiú) (mondjuk lehet, hogy a Szilvi is, de nem mutatta), közben visszaírt a bőrgyógyász, hogy ezt meg kell mutatni élőben bőrgyógyásznak, mert lehet, hogy orbánc, úgyhogy találtunk is aznap délutánra magánrendelést, így lemondtam a thai masszázsomat és bőrgyógyászhoz mentünk a Lánnyal. A néni (a kórházban bőrgyógyász amúgy, csak heti 1x két órát magánrendel pont szerdán) azt mondta, nem orbánc, és úgy nézett ki, mint aki kétszázharminc orbáncot látott csak a múlt hónapban, ezért hittem a szavának. Ezután fájdalomdíjul bementünk a Sparba a Lánnyal és egzotikus dolgokat vásároltunk, mint császárzsömle, túrórudi, Danone Activia krémes natúr, őszibaracklé, kakaós ízű szívószál, dínó alakú csirkefalat és Soproni Démon, meg kiváltottuk a néni által felírt kencéket, valamint ájuldoztam, hogy itt minden mennyire drága. 

A negyedik napon megnéztem a tönkrement kútszivattyút (anyukám házában lakunk és a kertben van egy ásott kút), úgy ítéltem meg, hogy menthetetlen (nem mintha szakértő lennék, de 2009-ben vették és sok sebből vérzett), ezért elmentünk az Obiba és vettünk újat. Nagyon alaposan összehasonlítottunk minden tulajdonságot, hogy jót vegyünk, és az eladóval is megvitattuk. Hazavittük, nem passzolt a meglévő szerelékekhez, visszavittük. Ott elmagyarázták, hogy nem kell másik szivattyút venni, csak mindenféle toldalékot. Vettünk olyanokat, felszereltem, kinyitottam rajta egy kupakot, ami letört és a kezemben maradt, ezért visszamentünk harmadszor is az Obiba. Visszavették, adtak egy másikat, teljesen normálisak és kompetensek voltak, amitől így a harmadik körre már sokkolódtam és ezt meg is mondtam nekik, örültek. A szivattyút végül felszereltük, happyend, minden jó, csak nem jön víz, mert vagy kiszáradt a kút (nyár végére ki szokott minden évben) vagy a kút mélyén lévő szeleppel vagy szűrővel van valami. De nyugalom, még csak dél volt, délután elmentünk Ágfalvára a férjem öccsének kisállatboltjába gekkót simogatni, ettünk és etettünk disznókat, és ettünk Harrer mini puncstortákat, amiket én vittem, mert lusta voltam sütni. 

Az ötödik napon elvonatoztunk Budapestre a lakásunkba, boldogan döglöttünk benne kicsit, aztán a Lánynak elmentünk a Deichmannba venni szandált, mert nincs neki (ahonnan mi jövünk, ott simán kihúz az ember egy nyarat szandál nélkül, de itt nem úgy tűnt), aztán elmentünk Keep Floyding koncertre, ahol megismerkedtem a repohár intézményével (elvittük emlékbe), a gyerekek kaptak zenekaros pólókat, a Lány szerint a progresszív rock ijesztő (a hangzása) (de annyira, hogy utána rosszat álmodott miatta, tök cuki) (jó, a teremin tényleg ijesztő), és nem voltak a vokálos csajok, akik tökre hiányoztak, de összességében meg nagyon jó volt a vibe. 

A hatodik napon elmentünk az Állatkertbe, mert bár nem vagyunk nagy állatkertesek, de nemrég olvastuk a Bojti Anna lapozgatós könyveit, akiből kettő a budapesti állatkertben játszódik, és ezért elmentünk megnézni a helyszíneket. Nagyon meleg volt, pont véletlenül volt fókashow, ami cuki, és a fókát tényleg úgy hívták, mint a Bojti Anna könyvében. Még több repohárral gazdagodtunk, vettük két plüss malacot és két gumikígyót az ajándékboltban, délután meg otthon hömbölögtünk. 

A hetedik napon a férjem többnyire takarított, én bevásároltam és kajákat csináltam az esti bulira (mindenfélét, kivéve sajttál), a gyerekek pedig már eleve nyígtak, hogy pihenőnapot akarnak, amikor nem megyünk sehova, úgyhogy ők pihentek (= megnézték az Angry Birds 2.-t kb tizenkétszer). Este jöttek a Medúzák (ez nagy M?), és volt party, én imádtam, ezekkel lehet értelmesen beszélni szakmai kérdésekről és lelkizni és totál hülyeségeken röhögni, és eddig még akármit tettem eléjük, dicsérték a kaját, reméljük, más is jól érezte magát, én igen. És imádom, hogy a gyerekeim is kinőttek abból a korból, amikor egyfolytában a nyomukban kell loholni, hogy ne essenek fejre / pelenkát cserélni / altatni, hanem nagyjából megtalálják a helyüket egy házibulin folyamatos közreműködésem nélkül is. Nagyjából ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy tehén vagyok, ja, mert a férjem is és én is külön-külön rájöttünk, hogy amikor visszajövünk Magyarországra, az olyan érzés, mint amikor a Fireflyban ebben a jelenetben a tehenek kijönnek az űrhajóból és visszatalálnak a valódi szelfjükhöz. 

A nyolcadik napon elkezdődött a gyerekek egyhetes angol kurzusa, 9-12-ig, szóval odavittem őket, aztán lementem a Mammutba venni tolltartót (mert nem tudtuk, hogy az is kell), meg vettem egy leárazott ruhát a Springfieldben, még annál is leárazottabb volt, mert el volt szakadva a pántja (már megvarrtam), valamint dióscsigát a Józsi, a péknél. Délután jött a gyerekek matektanárja, akivel online matekoznak, de évi párszor találkozunk személyesen is, mi is részt vettünk ilyen mindenféle okos matekos játékban, a gyerekek élvezték és szemlátomást okosabbak nálam, ami megnyugtató. (Ezt a matektanárt a blog révén szereztem és továbbra is nagyon hálás vagyok.) 

A kilencedik napon elvittem a gyerekeket az angolra meg értük mentem, a kettő között meg elmentem nőgyógyászati szűrésre, mert ugyan Norvégiában is van tb-re, csak vizitdíjat kell fizetni, ami kb 10 ezer Ft, de egyrészt nem tudom, csinálnak-e citológiát is és HPV tipizálást is és ultrahangot is, másrészt a háziorvos csinálja, az ottani háziorvosomat pedig egyáltalán nem kedvelem és nem szeretném, ha a hüvelyemben nyúlkálna. Az eredmények később jönnek, de az UH alapján makkegészséges vagyok és akár gyerekeket is szülhetnék (inkább nem). A fancy magánrendelőben véletlenül összefutottam Dr Morcz-zal (aki kutatóorvosi minőségében volt jelen) és megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon ismeretterjesztő könyvet, stay tuned. Az angol kurzusról hazafelé bementünk a budapesti Pagonyba is, ahol vettünk még egy társasjátékot és egy könyvet, majd elmentünk családilag ebédmenüt enni a Sushi Sei-be, ami csodálatos volt és a gyerekeknek is tetszett. Este a férjem elment valakivel sörözni (nem jegyeztem meg), én pedig elkezdtem olvasni a régi naplóimat, mert regényt akarok írni és ahhoz kell, és aztán egész héten azokat olvastam (a 18 és 19 éves koromat), nagyon jó volt. 

A tizedik napon angol kurzus, amíg a gyerekek ott voltak, megvettem a kötelező dióscsigáikat a Józsi, a péknél, meg a jó ég tudja, mit csináltam. A kurzus után elmentünk a Málnába sós mogyorós baracktortákat enni, aztán a szemészetre, a Lányt pupillatágításban is megmérték, ezért nagy, rajzfilmfigura szemei lettek, és kiderült, hogy egy évig túl gyenge szemüveget hordott (mert tavaly Norvégiában mérettük és ott az optikus csinálja és ő nem fogott gyanút, hogy túl jól kompenzál és kellene tágítani is). Az én szememet is megnézettem, mert régebben volt a retinaleválásom és pár évente nem árt ránézni, minden rendben-e, de minden rendben. Ezután találkoztam a Humannel és gyalogoltunk egy csomót és beszéltünk a dolgokról, amikről szoktunk beszélni, meg rájöttem, hogy kalóriát kell számolnom. 

A tizenegyedik napon is angol kurzus volt, azalatt gondoltam, hogy begépelem a naplóimat, hogy ne ezer kis kézzel írott füzetben legyenek, és sok óra alatt egyet sikerült is (a kb 95-ből), azután találkoztam a Norvégtanárnővel a Briósban, ahol pont olyan az iced latte, amit szeretek, és megbeszéltem vele a Budapest/vidéket meg a macskáit meg a kortárs irodalmat, aztán esett az eső és vettem egy képregényt. Este meg találkoztam Nikével és megbeszéltem vele a pszichiátria magyar helyzetét meg elmeséltem neki, miért akarok regényt írni (a gyík miatt), és még mindenféle más dolgot meg annak az ellenkezőjét is kb hajnali kettőig. 

A tizenkettedik napon anyajegyszűrésen voltam, amíg a gyerekek az angolon (az is van Norvégiában is, de ott is fizetni kell valamennyit és vagy a háziorvos, vagy a gyógyszerész csinálja, én meg a mennyiségi tréningben hiszek és nekem olyan nézze az anyajegyeimet, aki évek óta naponta anyajegyeket néz, vagyis bőrgyógyász), egyik se rosszindulatú (mert ami gyanús volt, azt már pár éve leszedettem), de van rajtam ezermillió ronda pötty, amit utálok, azt mondta ez a szimpatikus ajakplasztikázott hölgy, hogy hatvanezerért leszedi, de nem nyáron, szóval még meggondolom. Nincs végtelen pénzem és ez pont egy felesleges dolognak tűnik. Délután átjött a Húgom, hozott ajándékokat, rendeltünk kaját, társasoztunk Pool Partyt meg Dixitet (nagyon jó, hogy akkora gyerekeim vannak, akikkel már lehet Dixitezni). 

A tizenharmadik napon elvonatoztunk Pécsre (rutinosan elmentünk a délibe, ahol rájöttünk, hogy basszus a keletiből indul, de elértük), mert elhatároztam, hogy sok órát vonatoztatom a gyerekeimet, hogy megmutassak nekik egy festményt. A Baalbek az, és szerintem a Baalbek csodálatos és most jött el az ideje, hogy megnézzék. Cserébe elmentünk előtte egy macskás kávézóba (szabadság miatt zárva) és cukorkakészítő műhelybe (imádták), majd végül a Csontváry múzeumba, ami a Lánynak is és a Fiúnak is tetszett, és válogatták, melyik festmény kéne otthonra. Aztán ettünk magyaros étteremben és aludtunk hotelban és

másnap, a tizennegyedik napon visszavonatoztunk Pestre (az több idő volt, mert jelzőrendszermeghibásodás, de volt klíma). Este a férjem elment Bajuszbuliba, hozzánk meg jöttek Ágiék gyerekes randira (mert a gyerekeim imádják az ő gyerekét), ettünk Eszterházy tallért meg csirke alakú mignont, és beszéltünk sütiről meg könyvekről. 

A tizenötödik napon elvittem a Fiút a fancy magán fogorvoshoz (csak kontrollra, mielőtt viszem a norvéghoz, mindig elviszem itthon is, nehogy feljelentsenek a gyámügynél), a Lány logisztikai okok miatt velünk jött, ezért meglepetésszerűen neki is leszedték a fogkövét. Utána elmentünk Cserpes tejivóba, meg abba a boltba a Váci utcán, ahol tavaly láttak egy plüssöt és azóta vissza akarnak menni megvenni és tényleg volt olyan és meg is vették (van egy csomó forintjuk, a nagymamáktól kapták), meg megnéztük a Holdat a Piarista közben. Este meg Ruhacsere volt nálunk, amire már megcsináltam a sajttálat (vagyis a cheese board designerem a Lány, én csak felszeletelem, ő rakja ki), és nagyon jó ruhákat kaptam, azóta is azokban nyomulok. Közben felhívtak a munkahelyemről eddig a szabim alatt másodszor, hogy nem találnak ezt meg azt a kutatási projektünkben, és sokszor elnézést kértek kedvesen, szóval fontosnak érezhettem magam, de mégsem volt nyomasztó, viszont nagyon vicces, mennyire elfelejtettem norvégul máris. 

A tizenhatodik napon találkoztunk a Krisztával, mi kávéztunk, a gyerekek játszótereztek, megbeszéltük a kamasz gyerekeket, meg hogy milyen ügyesek voltunk 18 éves korunkban, aztán később elmentem kávézni a Táncosnővel, beszéltünk mozgásról meg a női létről, addig a férjem leszedte nekem a könyveket, mert rendes, aztán hazamentem és végre átrendeztem a könyvespolcomat szín szerint, évek óta tervezem. Mert az fontos, hogy szín szerint legyenek a könyveim a beépített könyvespolcomon egy lakásban, ahol nem is lakom, egy országban, ahol nem is ott élek. Jó, és? 

A tizenhetedik napon elvonatoztunk Sopronba, először lecuccoltunk anyám házában, aztán elvonszoltuk a gyerekeket játszótérre meg fagyizni, aztán leadtuk őket anyósnál és mi a férjemmel elmentünk hotelba aludni, pontosabban a Villa Mimibe, ami még jobb hely lett azóta, hogy utoljára ott voltunk, a kertje továbbra is mágikus, sehol máshol ne lakjatok, ha Sopronban nyaraltok. Vacsiztunk a Gyógygödör teraszán, és ettünk fagyit a Kiwiben, végre volt birs és gesztenye. Senki nem fizet nekem semmilyen reklámért, de ezt úgyis tudjátok, mert ki fizetne manapság bloggereknek. 

Másnap, a tizennyolcadik napon reggeliztünk a Villa Mimi kertjében, aztán felszedtük a gyerekeket és felmentünk a Taródi-várba, ahol az öreg Taródi fia nyit ajtót, de pontosan ugyanúgy néz ki, mint az apja, azt hittem, kísértet, és ahol elviteles lattét árulnak, ami megdöbbentő (mert a soproniak tudják, hogy a Taródi-vár az valami romhalmaz, amit egy bolond öregember foltozgat és ki tudja, van-e benne vezetékes víz meg áram, nemhogy Costa presszógép.) Ezután ettünk lángost a lángososnál, elmentünk a társasjátékboltba, mert a gyerekeknek még mindig volt pénze, a férjem meg elment a vonatra, mert visszament Pestre dolgait intézni, mi meg majdnem megáztunk, mert jött a vihar. 

A tizenkilencedik nap az ma van, a soproni uszodában voltunk sok órát, én unatkoztam, a gyerekeim imádták, aztán ettünk lángost, segítettünk a lángososnak megváltoztatni a nyilvatartást a google maps-en, majd elmentünk kishátizsákot venni, mert jövő héten mennek táborba és oda kell, kiváló kishátizsákot vettünk 2000 Ft darabjáért az intersparban, és a szokásos egzotikumokat, mint őszilé, császárzsömle és vaníliás actimel. Aztán leszedtük a paradicsomot anyám kertjében és megettük a császárzsömlével. Itt tartunk. 

*De a lépésszámom megvan minden nap, és néha csinálok egy Love your belly-t is, szóval nem tragikus a helyzet. 

Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling. 

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni. 

 

 

 

One cat just leads to another. Or does it.

Majd írok a való életről is, de most a Cirmiről lesz szó. Cirmi Sopronban lakik és jelenleg anyukám szomszédjának, Eszter néniéknek a macskája hivatalosan. Ők egyébként Pálinkának hívják és az oltási könyvében is ez szerepel, de én ragaszkodom a Takeshi "Cirmi" Kovacs elnevezéshez, és mindjárt ti is fogtok. 

Először is bemásolom ide a kezdeteket 2018 nyaráról: "Ezekhez (ti. anyám két macskájához) csatlakozott Cirmi, aki meg úgy lett, hogy a szomszéd Erzsi néniék befogadták és elnevezték Rozinak, de sose náluk volt, ezért egy idő után letettek róla, hogy sajátjuknak tekintsék. Ez egy ilyen kis dzsungelharcos kölyökmacska, tök egyértelműen fiú, és három szomszédos kertes házban "lakik", néha Erzsi néniéknél kajál (ők Rozinak hívják), néha Eszter néniéknél (ők Pálinkának), de többnyire anyukáméknál, főleg, ha gyerekek is vannak, mert azt szereti, ha zajlik az élet. A gyerekek rúgják, húzgálják, homokot szórnak rá, slaggal spriccelik, satöbbi, amit Cirmi kiröhög és már jön is vissza és bebújik a pinceablakon (amit nem szabad) és lábaink között cselezve befut a lakásba (amit nem szabad), ezért természetesen Takeshi Kovacsnak neveztem el, de tudom, hogy a macskának jól hangzó, egyszerű név kell, amit a gyerekek is ki tudnak ejteni, ezért lett fedőneve Cirmi. Amikor elmentünk valahova, játszótérre, városba, néha elkísért 10-20 méter hosszan, aztán visszafordult, de amikor augusztus végén bőröndökkel elindultunk a vasútállomás felé, akkor Cirmi keserves nyávogással három utcahosszat kísért minket, átkelt több, széles úttesten, és csak azért nem jött el a vonatig, mert busszal mentünk az állomásra és a buszra már nem szállt fel. Honnan tudta, hogy kedvenc játszótársai (a gyerekeim) most hosszú időre elutaznak? A bőröndökből? Biztos a Küldött-kondicionálás."

Cirmi egy szürke cirmos macska, kicsit csíkos, de nem nagyon, inkább egyenletes hamvasszürke. A későbbiekben Cirmi Eszter néniék macskája lett hivatalosan, ti. ők oltatták be, miközben azért a szomszédos házakat is ellenőrzése alatt tartotta, magyarul csomószor lógott anyáméknál és nyúlta le az itteni macskák kajáját. Idén nyáron is láttuk többször, de valahogy megváltozott: sokkal nyugisabb, békésebb, simulékonyabb lett, egyúttal a csíkozása teljesen eltűnt és egyenletes hamvasszürkévé vált a macska. 

Mint megtudtam Eszter nénitől, Cirmi a korábbi években sajnos vakmerő természete révén folyamatosan balhékba keveredett és állandóan letépett füllel, véres lábbal és kiharapott szőrrel esett haza. Ez egy ideig így ment, aztán egyszer Cirmi eltűnt és nem jött többé. Eszter néniek keresgélték kicsit a környéken, de nem lett meg. Mindenki sejtette, hogy vakmerő természete végül nálánál rátermettebb ellenfél kezei / mancsai közé sodorhatta. 

Pár héttel később aztán az Eszter néni unokája felfedezett egy fotót valamelyik macskamentős Facebook-csoportban. A képen szereplő macskát fejbelőtték, konkrétan keresztüllőtték a fejét, de életben volt és a mentőcsapatok összefoltozták. Eszter néni unokája a fejbelőtt macskában ráismert Pálinkára, azaz Takeshi "Cirmi" Kovacsra, értesítette a nagyszüleit, akik kifizették a kórházi ellátás költségeit, egyúttal hozzácsaptak egy kiherélést abban a reményben, hogy attól békésebb természetűvé válik majd a macska, bechippelték és hazahozták. 

A macska valóban békés természetű, vagy a heréléstől, vagy azért, mert a fejlövés után úgy döntött, hátat fordít a streetfighter életmódnak, megtér buddhistának és ezentúl a tudatosság magasabb szintjeit keresi a balhé helyett. Szerintem nem pontosan ilyen színe volt régen, de végül is miért ne változhatna meg a macskának a színe a korral vagy akár stressz hatására. De az is lehet, hogy én emlékszem rosszul és mindig is pont ilyen színe volt, végül is csak nyaranta láttam és nem vagyok macskaszakértő. Vagy az is lehet, hogy a fejlővéses incidens után Cirmit letöltötték egy új testbe. Vagy ez simán csak egy másik macska. Sose fog kiderülni. 

Little soul, big world

Magyarország végül is pénteken zöld lett (Norvégia felől nézve), az meg nekünk nem baj, hogy Norvégia Magyarország felől még nem zöld, mert úgyis Bécsbe repültünk, úgyhogy jöttünk.

Főleg Sopronba. A férjem mondta, hogy vajon majd milyen lesz megérkezni Sopronba, hát semmi extra. Jó. Olvasom Tompa Andrea: Haza c. regényét, ami az emigrációról szól, hazalátogat benne a csaj és az bonyolult és ellentmondásos érzés neki. Sopron nekem az égvilágon semennyire sem bonyolult, Sopron az Sopron. Most lehet ilyeneket mondani, hogy biztos azért nem bonyolult és ellentmondásos érzés visszatérni, mert nem 25 év után tér vissza a hősnő, hanem idén februárban is ugyanitt kávézgattam, vagy hogy biztos azért, mert igazából nem is most költöztem el, hanem 25 évvel ezelőtt, és ez mind így van, csak nem számít, mert Sopronban lenni olyan, mint amikor az ilyen ritkán látott, régi barátaival találkozik az ember, akikkel ugyanott folytatjátok a beszélgetést. Persze, megváltoznak az emberek is az évek során, idegesítővé válnak meg politikai nézeteik lesznek, meghíznak, mindenféle hülyeséget csinálnak a hajukkal, amit nem kéne, és bosszant is. A város is állandóan megváltozik, állandóan útburkolatot újítanak és mindenhol összevissza ásnak meg térköveznek, mondjuk itt már a kelták is összevissza ástak, a rómaiak is összevissza térköveztek, a Várkerületen a jóég tudja, éppen mi a haladási irány, a kocsma helyén ökoturisztikai látogatóközpont van (de nyugalom, árulnak benne fröccsöt), az uszoda meg hogy néz már ki. Mégis az az igazság, hogy Sopron mindig is ott volt, mindig is ott lesz, minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, miről beszélünk, nincs itt semmi bonyodalom. 

Azon mondjuk meglepődtem, hogy így Norvégia után mi ez a délolasz tempó itt, türelmetlenül dudáló autósok, érett gyümölcsöktől roskadozó fügefák, szökőkútban rohangáló félpucér gyermekek (az enyémek), normális kávé, csillagos éjszaka, aperolspritz. Volt az a rész, amikor a sógorom házában voltunk Ágfalván, a Fiú rendes vadászkutya módjára egyből elkezdte a tyúkokat kergetni, de mindig csak a barnát tudta elkapni, kopasznyakút vagy kendermagosat nem sikerült, így végül sógorom is beszállt egy horgászhálóval, a Fiú meg a Lány visongva próbálták bekeríteni a tyúkokat, azok fejvesztve rohangáltak a leánderek között, anyósom közben a nyárikonyhán forgatta a rántottcsirkét (ez történik azzal, akit elkapnak), a sógorom két óriás, zöld papagája pedig kinti kifutójukban fülyülték a Híd a Kwai folyón-t. Ez azért eléggé délolasz volt. Nem tudom, miért pont a Kwai folyót választották, csomó minden mást is tudnak fütyülni, gondolom, úgy érezték, valami háborús illik a hangulathoz. 

Voltunk a kedvenc helyeinken, összefutottunk emberekkel véletlenül meg direkt, és túl kevés dolog fért bele az időbe, de ez mindig így van. Voltam egy napot meg egy másik fél napot Budapesten, ügyintézni meg találkozni két emberrel, csomó másikkal meg nem találkoztam, mert nem úgy jött ki a lépés. Az első alkalom olyan volt, mint Párizs, a Keleti-pályaudvarról az okmányiroda felé menet pont útbaesett (nem) a Gerbeaud, úgyhogy ettem sósmogyorós baracktortát, az aluljáróban egy széphangú utcazenész csaj a "ha én rózsa volnék"-ot énekelte, a Tompa Andrea: Haza c. regényét betettem a gerbeaud-os papírszatyorba az elviteles somlói mellé, így vártam a Fiú útlevelére a központi okmányirodában, és azon gondolkodtam, vajon Tompa Andrea értékelné-e mindezt, vagy az írókat már úgysem érdekli, hova megy a könyvük, mi mellett utazik a táskában, vagy a határon túli magyaroknak úgysem mond semmit a sóskaramell meg az art deco, mert arrafelé ilyen fenyveserdők meg székelykapuk jelentik az otthont és nem a macskakő. A Fiú az útlevélképén sír, mert az ügyintéző hölgy kedvesen arra kérte, hogy csukja be a száját és nyissa ki a szemét, és ezen megsértődött. 

A legszomorúbb a lakásunkban voltam, mert az Óbudán van, és míg Sopron mindig is ott volt és ott is lesz, ezt a lakást meg a benne zajló életet mi találtuk ki és mi építettük fel, és az egy nyilvánvaló gyász és veszteség. Mert nem tudom magammal vinni az általam tervezett beépített könyvespolcot, a Lány által babakorában összefickált falat, se a férjem karrierjét vagy az én egyetemi teljes- és részállásaimat. Azok a mi teremtményeink (jó, a könyvespolc igazából az asztalosé) és ott maradtak, és lehet, hogy egyszer visszajövünk hozzájuk, de lehet, hogy nem. Olyannak építettük őket, amilyennek szerettük volna, amilyenek mi vagyunk, és nem gondoltuk, hogy ilyen kevés időt fogunk itt tölteni. Hát, így jár, aki túlzott optimizmusában beépített szekrényt vesz. 

A második alkalommal Nikével találkozni mentem, a régi munkahelyemen dolgozik, az nem annyira Párizs, mint inkább Kalkutta, járdán fetrengő koldusok, az utcazenész hegedülés közben folytat parázs vitát egy másik cigánnyal, hőség, kosz, zaj, tök egzotikus, inkább ne költözzünk ide, hol a kézfertőtlenítőm. 

Egyébként sokkal többet is lehettünk volna Magyarországon, ha elég bátor lennék, de én már nem bírom idegekkel ezt a koronavírus miatti térképszínezgetést, a norvég munkahelyemtől is kapom az sms-eket, hogy mivel eü dolgozó vagyok, akkor is tesztelni fognak, ha zöld országban voltam, de inkább legyek felelősségteljes és ne utazzak sehova. Ha piros országból megyek vissza, akkor 10 nap karantén, aminek bele kell férnie a szabiba / iskolakezdés előtt, Ausztriában mennek felfele a számok, bármikor piros lehet és az szívás, és ezért végül holnap megyünk vissza. Jó, kibírjuk, de azért a koronavírus miatti utazási korlátozások alaposan betettek az egész norvég projektünknek, ami azon alapult, hogy majd rendszeresen hazajárunk meg minden hétvégén más jön ki minket meglátogatni, aha. Amúgy nem megmondtam 2017-ben, hogy majd visszahúzzák a vasfüggönyt és nem lehet csak úgy utazgatni? Ugyanitt azt is megmondtam, hogy majd tetováltatok egy cikláment a bokámra és Norvégiába költözöm, szóval jobb, ha mindent elhisztek nekem ezentúl.
 

A munkahelyem "ajánlása" alapján csak akkor utazz külföldre, ha feltétlenül szükséges. Ha zöld országba utazol, magad is eldöntheted (persze, inkább ne, de oké, te tudod), ha piros országba, akkor meg kell vitatni a legközelebbi főnököddel az utazás feltétlen szükségességét. Mivel pont zöldek lettünk, így nem kellett megvitatnom, de mit mondtam volna? Értsd meg, Torhild, muszáj volt megbizonyosodnunk róla, léteznek-e még ezek a helyek a fizikai valóságban, vagy csak úgy gondoljuk a Fő teret meg a Károly-magaslatot. Meg hát be kellett főzni a fügét. 

Cica, alma

Mire legközelebb Sopronba látogattunk, beköszöntött az ősz, megérett a birs (befőztem), színes faleveleket sodort a szél, reggelente már súlyos ködpamacsok ültek a vén fenyők hónaljában stb, Takeshi "Cirmi" Kovacs pedig bátor férfivá cseperedett.

Képünkön a két házzal odébb lakó kutyákat tartja megfigyelés alatt. Kicsit aggódom értük. 

Working for vacation, walking for meditation

Ami az életet illeti, azzal meg úgy vagyok, hogy majdnem minden munkámban nyári szünet van, amiben nincs, ott sem jeleskedem, mert hirtelen a gyeses anyukává változtam, azaz kisgyermekekkel vagyok és háztartást vezetek próbálok vezetni 0-24-ben. Nagymamák vidéken elfoglaltak, a férjem meg el volt havazva a munkáival fő- és mellékállásaiban, hétvégén ügyelt, majd munkaügyben külföldre utazott, oviban nyári szünet, a Fiút meg eleve sem sikerült beszoktatnom a bölcsibe, mert ugyan pszichésen remekjól vette, de két hét után hat hétig beteg volt, asztmatikus bronchitistől atípusos tüdőgyulladásig mindenfélében, plusz nátha. 

Úgyhogy azzal telnek a napjaim, hogy játszótérre járok, meg próbálok három részletben elmosogatni, miközben kisgyerekek húzgálnak, vagy kiabálnak, hogy Anya! Anya! Éhes vagyok, szomjas vagyok, a Fiú elvette ezt, a Lány nem engedi azt! Visítás. Mindehhez persze fullon megy a cukiságfegyver, imádnivalóak, okosak, viccesek és szépek. A Fiú megtanult beszélni hirtelen (jó, mondjuk a Kazinczy szépkiejtés versenyre még nem nevezném be), a Lánynak meg vicces és okos szövegei vannak. Jó velük lenni, csak sok, meg frusztrál, hogy meg kell küzdenem azért, hogy reggel felöltözzenek, hogy reggelizzenek, hogy elmosogathassak, hogy fogat moshassak, hogy főzhessek, hogy pelenkát cserélhessek, ésatöbbi. Mintha annyira szeretnék mosogatni meg pelenkázni. Vigasztalásul kiváló sütiket sütök, most épp a mascarponés-áfonyás vonal meg a pavlova volt szezonban, de abba kellene hagynom, mert kezdtem hízni. Vááá! Mondjuk nem csoda, ezekhez a könnyű, nyári, gyümölcsös édességreceptekhez literszám fogy a habtejszín és kilószám a vaj a hűtőből. 

Egy ponton elhívtam hozzánk Kollégámat és cuki családját (3 kisfiú), akiknek elpanaszoltam egy mondatban, hogy "két hete szinte egyedül vagyok a kölykökre", mire tök komolyan azt mondták, hogy "hű, az kemény". Mármint nem a kisfiúk mondták, hanem Kollégám felesége. Na, pont ennyi kellett nekem, eddig azt hittem, hogy mit rinyálok itt, amikor csodás életem van, cuki, egészséges gyermekek, robotporszívó, nincs háború és a pelenkát se kézzel mosom, de egy félmondatos érzelmi legitimizálás elég volt, hogy kitaláljam, hogy nekem mostazonnal el kell mennem egyedül sétálni a soproni erdőbe gyesneurózis + természetmegvonás szindrómából kifolyólag.  

Úgyhogy egy nappal azelőtt, hogy a férjem elutazott, rábíztam a gyerekeket, reggel elvonatoztam Sopronba, gyalogoltam kb. 20 km-t az erdőben, megkávéztam a Kultúrpresszóban, majd fürdetésre hazaértem. Volt két őzike, meg megszámlálhatatlan ciklámen meg pillangó, meg szeder, a Kultúrpresszóban pedig zöldborsóleveleket tesznek a sajtosszendvicsbe. Minden szombaton ezt kéne csinálnom, most nem azért.

Ui. aztán másnap észrevettem magamon egy kullancsot, úgy, hogy rajtam volt az ultrahangos kullancsriasztó, magas szárú bakancsban voltam,  és át is néztem magam este, de ez olyan picike volt, hogy nem vettem észre. Szóval izguljunk, hogy túléljem, és ti ne lógjátok el a kullancsencephalitis emlékeztető oltásokat. 

The old hometown looks the same

Megmutattuk Sopront a kis Fiúnak is, ha már a Lánynál ez olyan jól sikerült, hogy sír, ha szóba jön a hazautazás Budapestre. Sétáltunk sokat erdőben, forraltboroztunk a Fő téren (egy deciliter forralt bort szavaztam meg a szoptatós anyának). A Lány forrócsokizott és a Harrerban is csak az alkoholmentes (kétféle) trüffelekből ehetett, mert az alkoholosak (kb. tízféle) a személyzet szerint _nagyon_ alkoholosak. Megkóstoltam az országtortát ugyanitt, összehasonlítási alapom semmi, máshol még nem ettem, dehát ez elképesztően finom és érdekes. A tonkababos forrócsokiról talán már beszéltem.

Megvettem a Margaret Mahler életéről szóló soproni könyvet a Cédrusban, el nem tudom mondani, mennyire fel vagyok háborodva basszus: ez egy romantikus szerelmi történet, amelyben valóság és fikció keveredik! Margaret (eredeti nevén Schönberger Margit) szerelmi szála mellett az életét kutató két fiatal újságíró is egymásba szeret. És tényleg vadul keveredik benne valóság és fikció, Margaret mindenféle párbeszédeket folytat édesapjával és már Sopronban Freud titkos tanait olvassa titokban, ami egy hülyeség, mert csak később találkozott a témával. Félre ne értsünk, nekem semmi bajom nincs a fikcióval, nekem is vannak fiktív barátaim, de csinálják otthon a négy fal között és ne vonuljanak az utcára, mit mondok a gyereknek ne keveredjen ész nélkül a tényekkel egy életrajzi kötetben. Aargh.

A rokonokat is meglepően jól bírtam most, szerintem ők is fejlődtek, meg én is, ráadásul a második gyereket szerencsére már nem övezte ugyanaz a tömeghisztéria, mint az elsőt. Eleve kevesebben özönlöttek ide megnézni, és senki sem nyígott, hogy hadd maradjon fürdetésre is. A Lány születésekor még itthon lakó nagymamám azóta mindenki legnagyobb megdöbbenésére önként beköltözött egy közeli idősotthonba, így elég volt ott meglátogatni, nem találkoztunk vele naponta kettőszázszor, így össze sem vesztünk.

Voltam a Bányászati Múzeumban is, most nem tudtam nekik dolgozni, lévén rám kötve egy bébi, csak megmutattam a babát és megbeszéltem igazgatóasszonnyal az élet dolgait, úgy is, mint magyar egészségügy, politika, testvérféltékenység; és voltunk Hajnalkáéknál, ahol rengeteg gyerek volt, és bár nagyon cukik voltak, továbbra is mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ilyen mennyiségű gyerekzsivajt és -mozgást huzamosabb ideig elvisel, én előbb lennék bányász, mint óvónő, pedig klausztrofóbiám is van.

Sétáltam párszor az erdőben az Élet Dolgain Merengve, azon az útvonalon, amin mondjuk tizenhétévesen is sétáltam, csak akkor mindenféle pasik miatt bőgtem meg verseket olvastam és nem volt rajtam hordozókendőbe kötött csecsemő, és arra gondoltam, hogy ja, hát egyébként ez hiányzik nekem magamból. A líra. Régen volt bennem líra, elsősorban rebbenő szempillák, hosszúszoknya, szorongások és napraforgók formájában, aztán mindennek a helyét átvette a gyakorlatias hatékonyság, a bosszankodás és a tanárnős szemüveg. Még csak nem is sima próza lett belőlem, hanem mindjárt egyből teendőlisták. Sóhaj. Najólvanakkor, majd veszek egy rúzst. 

Aztán főztem be birssajtot, meg a nagypapám echte fertőrákosi fügéjéből fügedzsemet, és vettem forrócsokiporokat elvitelre. Már csak az Ugg-okat kell majd otthon előszedni és készen állok a télre.

Sopron és más kalandok

Hadd mutassam meg itt is ezt a videót: Eszterházy Antal herceg úr (?) mesél mindenféléről. Például, hogy az apja, aki autó- és motorversenyző volt, második lett a két világháború között országos hírű Brennbergbánya-Sopron futamon, egyébként pedig Az angol beteg c. film hőseként ismertté vált Almásy gróf nagy haverja volt, együtt szelték át a Szaharát egy Bugattiban. A herceg úr jelenleg a tavaszi-nyári (komolyzenei) fesztiválszezont a fertődi Eszterházy-kastélyban tölti, ahol már nem tulaj (a kastély közvagyon), de ott lakik és a komolyzenei esteken házigazdaként vesz részt, illetve december 6-án jó pár éve ő öltözik be Mikulásnak. Amúgy nyugdíjas mérnök. 

El is spoilereztem rendesen, dehát tudjuk, hogy csak extrém hardcore arcok néznek meg énblogokba beillesztett, helytörténeti témájú, félórás youtube-videókat, ha egyáltalán. 

Főleg tonkababos forró csoki

Sopronban vagyunk, elmentem dolgozni (cikkeket írni) a kedvenc kávézómba, ahol van wifi, konnektor, nyáron klíma, és nagy üvegablakokon kilátás a várfalra meg a tetőn át a Tűztoronyra, erre bezárt. Ezért elmentem a Harrer cukrászdába, ahol még sosem voltam, mert számomra ismeretlen oknál fogva a Harrerba csak osztrákok járnak, de lám, van benne wifi, konnektor, és a személyzetet nem zavarta, hogy több órát töltöttem ott, mondjuk azalatt végigettem a kínálatot. Rajtam kívül még kb. 18 osztrák idős hölgy és két osztrák öregúr tartózkodott a cukrászdában, és egy csomó magyar is bejött, de ők kivétel nélkül elviteles sütikért. Érdekes. A Harrer tonkababos forró csokinál jelenleg nem tudok jobbat mondani, de még lehet, hogy ittlétem során elmegyek a csokoládéműhelyükbe is, ha már így belejöttem. 

Aztán kiderült, hogy kellene rólam azonnal (a héten) egy portréfotó, ami nincs. Mindig, amikor fotót kell küldeni magamról, közlöm, hogy bocs, nincs, vagy végső esetben valami nyaralási képből kivágott fejet küldök, na, most úgy döntöttem, ennek itt fogunk véget vetni, 40 éves korára legyen az emberről egy használható portréfotó, úgyhogy felhívtam az Andrást, aki stúdiójában a nem éppen kamerabarát fejemről nagyjából hat perc alatt készített számtalan remek képet nevetségesen olcsón. Négyet választottunk ki, úgyhogy most van rólam komoly meg könnyedebb, sállal, anélkül, a következő harminc évre meg is vagyunk ezzel. 

És még az volt, hogy leszólított egy bácsi a Várkerületen és kedvesen mondott több, hosszú mondatot németül, amire mondtam neki, hogy nem tudok németül, és csak azért nem mentegetőztem hosszasan (van belőle középfokúm és sváb nagypapám évtizedekig volt a német kisebbségi önkormányzat vezetője), mert milyen nyelven tettem volna? Aztán miután elment, tovább gondolkodtam, mit is mondhatott, és rájöttem, hogy a "Handy" és a "fotografieren" szavakat értettem, és biztos azt mondta, hogy mekkora arc vagyok, amiért fényképezőgéppel fényképezgetem a Várkerületet és nem telefonnal. A Várkerületet felújították, nekem nagyon tetszik, a soproniak szerint rosszat tesz majd a gazdaságnak a parkolóhelyek hiánya (a parkolóhelyekből sétálóutca lett). Igen, tudom, hogy nem tudok jól fotózni, de hátha még belejövök. 

Ma meg sétáltunk a Lánnyal az erdőben, azt mondta, biztos látunk majd nyulat meg cápát. Tudja, hogy az erdőben nincs cápa, a Némó nyomában-ból idézett. Valamint írt nekem a brennbergi részönkormányzat vezetője, hogy jövő héten megy beszélgetni idős brennbergiekkel és nincs-e kedvem csatlakozni, de honnan tudta, hogy Sopronban vagyok, rejtély. 

Mindeközben Sopronban

We don't need no thought control

Voltam a munkahelyemen apró-cseprő ügyintézés miatt. A munkahelyem egyik jelentéktelennek tűnő, mégis számomra fontos eleme az volt, hogy elég laza a dress code: nem igazán ajánlott nagyon dögösnek kinézni és kerülendőek az önkényuralmi jelképek, de ezt leszámítva mindenki tudja, hogy a pszichiáterek bolondok, tehát nem kellett nagyon adni a látszatra. Ez azt jelenti, hogy egyes osztályokon akármiben megjelenhettem, míg más osztályokon az akármi fölé felvettem egy fehér köpenyt. Erre most: összefutottam egy idős proffal, aki örömmel üdvözölt, végigmért és nagyon kedvesen azt mondta: " Maga hogyhogy nincs rendesen felöltözve?". Volt rajtam egy nagyon kopott orrú bordó Martens, egy konzervatív szürke Zara nadrág, egy bézs kasmírsál és a ruhacserén kapott Zara szövetkabát, amelynek elegáns, karcsúsított A-vonalú szabása van, de mintáját tekintve zöld, barna és bordó flaneling-kockás, azaz kifejezetten ELTE szociálpszichológiát hallgató húszéves leányoknak tervezték. Érdekes.  

Szóval visszajöttünk Budapestre, próbálom utolérni magam teendőimben, csináltam elképesztően finom, mustban főtt birssajtot a Sopronból hozott birsalmákból (szégyenszemre Budapesten, boltban vásároltam hozzá a mustot) meg dolgoztam meg ügyintéztem. Voltam Ikeában is, és továbbra sem értem, mit lehet ezen szeretni és miért megy bárki önként az Ikeába, egy borzalmas patkánycsapda, egy fekete lyuk, bemész 1 db rizslámpáért és kijössz hat órával később úgy, hogy vettél még két Tjörnbang tárolódobozt meg három Uppsele ágyneműgarnitúrát meg négy Dinkjörb virágkaspót, amire mind feltétlen szükséged volt, érthetetlen, hogyan élhettél eddig nélkülük. 

Megtudtam, ki lesz a munkahelyemen az intézményvezető januártól, olyasvalaki, akit kedvelek, úgyhogy írtam neki, hogy grat, mire visszaírt, hogy majd beszéljünk jövőbeli terveimről és számítanak rám mielőbb. Ez volt kb. délelőtt tízkor, persze egyből pánikrohamot kaptam, de az még csak hagyján, délután kettőkor még mindig kétszáz volt a pulzusom, enyhe hányingerem volt és kissé szédültem. És aznap a munkahelyemmel álmodtam. Álmomban igazgatóhelyettes voltam, de ezzel csak a cím járt és több munka, míg fizetésemelés vagy nagyobb hatalom nem, viszont szürke nadrágkosztümöt viseltem. Úristen, vissza kell mennem, vagy el kell döntenem, hogy visszamegyek-e vagy sem, jaj, a döntés, meg vannak számlálva a napjaim. Attól is félek, hogy visszamegyek és attól is, hogy nem. Ezt eddig is tudtam, nade azért mégiscsak nevetséges, hogy már a dolog említése is testi tüneteket okoz. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. 

Szóval ilyenek vannak. Ezek itt a maradék soproni fotók. Mennyire nem illenek ide, rémes. Csináltam fahéjas-gyömbéres birslekvárt is, de az nem lett jó, mert nem passzíroztam át, mert nem volt sem időm, sem kedvem, pedig a mi öreg, szemcsés birsünket át kell sajnos; és csináltam citromos birslekvárt, ahhoz passzíroztam százezer órát, és van még egy negyedik adag, abból még nem tudom, mi legyen és mikor. 

Persze, az egyes számú tervem az még egy gyermek, dehát tudjuk, hogy ez nem terv, hiszen vagy megfogan, vagy sem. A Lánynak is több évbe és utánajárásba került megfogannia, ráadásul azóta csak öregebb lettem, szóval nem lehet az az egyetlen tervem, hogy mindjárt terhes leszek. 

Mihez kezdjek az életemmel. Mit főzzek a maradék birsből. 

S majdan

Csak, hogy írjak valami szezonális különcséget is: nemrég impulzusvásároltunk a húgommal közösen egy sírhelyet. Elsősorban magunknak, de korlátozott számú szerettünk is befér. Alkalmi vétel volt, egy távolabbi rokonunk akarta gyorsan eladni és először minket kérdezett. Emiatt gyakorlatilag az egész családunk totál hülyének néz, és bevallom, én is valószínűleg pofán röhögtem volna azt, aki pár hete felveti, hogy egy (fél) sírhelyet fogok vásárolni egy (fél) laptop áráért. Normális ember nem vesz sírhelyet, én ezt értem, normális ember kanapét vesz vagy tévét. Autót. De legalábbis nem gondol a halálra, mi több, ezzel én morbid vagyok és menjek vissza a pszichoanalízisbe. Úgy látszik, negyven alatt társadalmilag nem elfogadott az ember saját halandóságának tudatában lenni. Jó, hát tényleg szokatlan. 

Sopron környékén van egy nagyon szép helyen, ahol a dédmamámmal, majd a kedves nagymamámmal töltöttem sok időt: amíg ők az ősök sírján kertészkedtek, én tricikliztem meg csigaházakkal, hangyákkal meg kavicsokkal molyoltam. Kicsi koromban mindig el kellett menni velem a temető távolabbi faláig (1-3. ábra), mert az volt a Világ Vége, így neveztem ezt a falat, gondolom, mert a túloldalán tényleg véget ér a Civilizáció. 

Ha nem merül fel most véletlenül ez a lehetőség, akkor nyilván a végrendeletemben kötöttem volna ki, hogy Sopronba temessenek, azzal a kitétellel, hogy ellenkező esetben zsé-horrorokat megszégyenítően fogok kísérteni, de ez így még jobb. Persze, tudom, lehet, hogy valami nyaraláson belefulladok a Mekongba, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy bármi, mégis nagyon szépnek és megnyugtatónak találom azt az elképzelést, hogy a történetem majd - reméljük, csak igen sokára - ezen a gyönyörű környéken ér véget, ahol kezdődött. 

Persze, normális embernek mindegy, hová temetik és hogy onnan van-e kilátás a Fertő-tóra, hiszen úgyis halott lesz, és nem is nagyon tudok vitatkozni ezzel az érveléssel. 

Erről pedig eszembe jutott Margaret Mahler világszerte ismert pszichoanalitikus, aki hasonlóképpen cselekedett, csak sokkal több kihagyással: úgy hetven évet élt le Soprontól távol, de itt született, és úgy rendelkezett, hogy itt temessék el. Így is lett. Én régebben azt hittem, ebben semmi furcsa nincs, de olvastam erről egy cikket és abból kiderült számomra, hogy mindez végtelenül furcsa. 

Ez a cikk, a szerző totál kész van attól, hogy az élete jelentős részét New Yorkban töltő, de amúgy soproni Margaret Mahler végakaratában rendelkezett, hogy Sopronban temessék el, mi több, e célra egy összeget is elkülönített, és szülei soproni sírhelyét is végig fizette. De komolyan, azt írja: "Számomra ez a döbbenetes tény lett a fő indíttatás, hogy MM életpályájával foglalkozzam." Ezután foglalkozik vele nyolc oldalon keresztül - a kis Schönberger Margit, akit nem szeretett az anyukája, viszont kiemelkedően okos, 16 évesen Pestre megy gimnáziumba, majd Bécs, zsidóüldözés, London, New York, házasság, karrier - és a végén még mindig nem érti. "Elhatározása, hogy földi hamvait Sopronban, szülőföldjén helyezik el, bizonyos fokig mégis meglepő és rejtélyes." El nem tudom képzelni, mi lehet ebben akár csak minimálisan is meglepő. 

Amelyben várost kell néznem, mert a zsidók nem tudnak pénz váltani

Sopron belvárosában az Új utcában - korábban Zsidók utcája - van egy középkori zsinagóga és egy újabb, de még mindig középkori zsinagóga (valamint a földhivatal meg a NAV). Az utcába könyvvásárlás céljából mentem (ld. alább), de remekül fotózható innen a Tűztorony is. 

Visszatérve a zsinagógákra: a régebbit Ó-Zsinagógának, az újabbat meg Új Zsinagógának hívják. Az Újban jelenleg az Elfeledett soproniak című kiállítás tekinthető meg, és itt lehet megvenni az Elfeledett soproniak c. könyvet is. Van benne egy fejezet Füredi Oszkárról, aki építészmérnökként fél Brennberget tervezte és a második vh alatt Brennbergben bujtatták. A meg nem erősített legenda szerint úgy bukott le, hogy a Brennbergi bánya egy kis pénzt fizetett annak a pasasnak, aki Füredit lakásában bujtatta, és ezt kiadásként bevezették a főkönyvbe is, valami igen gyanúsan hangzó címszó alatt. Más források szerint simán besúgták. Füredi ekkor még meg tudott lógni, ezután saját házának padlásán bujkált, csakhogy feleségét annyit kínvallatták, hogy Füredi inkább feladta magát. Spoiler: túlélte a dolgot és a II. vh után még évtizedekig épületeket tervezett Sopronban, pl. az uszodát.

A könyv és a kiállítás tehát a soproni zsidókról szól, akik közül nagyjából háromezret vittek el Auschwitzba és nagyjából háromszáz jött vissza. A kiállítás plakátja az Új utca felett lebeg a szélben, azokkal a zsidókkal, akik nem tértek vissza. Elég jó, nem? Mármint nem a történet, mert az rémes, én végig sem tudtam nézni ezt a kiállítást, mert mióta gyerekem van, plüssnyúl lettem és nem bírom az olyasmit, amikor valakinek haláltáborba hurcolják a kislányát vagy az anyukáját. De a dizájn az Új utca felett lebegő fotókkal szerintem nagyon jó. 

Szóval bementem az Új Zsinagógába, rápillantottam a kiállításra, majd jeleztem könyvvásárlási szándékomat, csakhogy a kiállítás megtekintése ingyenes és ezért a teremőrnél nem volt váltópénz és tízezresből nem tudott visszaadni. Felhívott valakit, aki itt lakik szemben és a kiállítás egyik értelmi szerzője, de az illető nem vette fel. Nem, bankkártyaterminál sem volt nála. 

Október 23-a volt, amikor nincs nyitva semmi, szóval nem volt ötletem, hol válthatnék most hirtelen pénzt. Gondoltam, átmegyek a szemközti Ó-Zsinagógába, ahol kell fizetni belépőt, tehát nyilván van náluk pénz. Az Ó-Zsinagógában azonban közölte velem a kedves jegyárus fiatalember, hogy mivel nemzeti ünnep van, ma ingyenes a belépés, de különben sem szokott nála lenni annyi apró, amivel tízezreseket tudna váltani. 

Ha már itt voltam, bementem. Az Ó-Zsinagóga áll egy központi teremből, ahova csak a férfiak mehettek, egy női imateremből és egy fürdőből. Így néz ki. 

A háttérben az evangelikus templom tornya, egyben kedvenc soproni tornyom. 

Szóval szívet gyönyörködtető a soproni ősz, ugyanakkor még mindig nem tudtam felváltani a pénzt, úgyhogy kitaláltam, hogy elmegyek a Tűztoronyhoz: az közel van, egy vagyonba kerül a belépő (1150 Ft) és ajándékbolt is van az aljában, szóval tuti van náluk pénz. A Tűztorony ajándékboltjában lévő három néni azonban sajnálkozott és sopánkodott, de nem tudta felváltani a tízesemet, mert "ma mindenki nagy pénzzel fizet". 

Úgyhogy túljárva eszükön vettem magamnak egy belépőt, amit kifizettem tízezressel. Ha már megvettem a belépőt, akkor fel is mentem a toronyba. A Tűztoronyból gyönyörű a kilátás minden irányba, például a Szent Mihály templom felé. 

Ezután már csak visszamentem az Új Zsinagógába megvenni a könyvet (ami különben nem olcsó, mert 4450 Ft), meg hazasétáltam őszi lombok alatt (képünkön). 

És még

A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.

Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.

A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben. 

A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét. 

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergi Madisz-tó partján ülök egy rönkasztal melletti padon rózsamintás nyáriruhában, és egy kis, fehér netbookon gépelem ezt a bejegyzést. A kis tóban fehér és ciklámenrózsaszín tavirózsák virágoznak, valamint aranyhalak úsznak olyan lassan, hogy már azt hittem, döglöttek, de nem. A víz felett óriási, kék szitakötők, körben pedig hatalmas, loncsos, öreg fenyők és fiatal rózsabokrok. Szerintem megérnénk egy akvarellt, most nem azért. Tóparton blogoló hölgy. 

Úgy kerültem ide, hogy először kibuszoztam a bánfalvi könyvtárba, mert ott találkoztam neve elhallgatását kérő kontaktommal, aki jelenleg brennbergi hagyományőrzéssel is foglalkozik, és ígérete szerint összeismertet idős, visszaemlékezni diktafon társaságában is hajlandó brennbergiekkel. Miután megbeszéltünk mindent, megtekintettük a bánfalvi hímzőkör csipkekiállítását és összehaverkodtunk, ő elment a Lidl-be halat venni az ebédhez, én pedig konstatáltam, hogy most ment el a brennbergi busz, ezért kiálltam stoppolni a falu szélére. Egy bácsi vett fel, megkérdezte, hova tartok és miért, így elmondtam neki, hogy a görbehalmi bányászmúzeumba, mivel az alapító pasas majd terveim szerint szociális csomópontként funkcionálva további idős brennbergiekkel hoz össze könyvem számára. A bácsi elmesélte, hogy ő is bányász volt Oroszlányban, konkrétan frontvillanyszerelő, de csak egy pár évig, utána váltott. Beszélgettünk a bányászatról, a sztahanovista mozgalomról, valamint frissen diagnosztizált betegségéről. Kitartást és gyógyulást kívántam neki, majd kitett Görbehalomban. 

A görbehalmi bányászmúzeum alapítója, elnöke, gondnoka és a múzeum maga az egy jelenség, ezt a részt nem fejtem ki bővebben, mindenesetre átlapoztam a Szent István vágat falazásának 1943-as, ceruzával kockás füzetbe vezetett jelenléti könyvét, megittam egy szódát és egy kávét, majd indulás előtt még kaptam a kezembe egy darab frissen sült szalonnát kenyéren, tormával. Erre a néhány percre felfüggesztettem tíz napja tartó vegetarianizmusomat. Ezután tovább stoppoltam Brennberg irányába, két dögös csaj vett fel, akik a kedvemért átrendezték a hátsó ülésen a nagybevásárlást. A kocsiban hangos popzene szólt, az anyósülésen ülő miniruhás, tetovált, pilótaszemüveges csaj pedig bacardi breezer-ezett, délben. Reménykedtem, hogy a szőke sofőrcsaj nem iszik. A brennbergi kocsma előtt szálltunk ki, a csajok is beugrottak Kati mamához egy almafröccsre. Ekkor láttam, hogy a szőke csaj büntetésvégrehajtás feliratú rövidujjú inget visel a hozzá tartozó nadrággal, vissza is utasította a pultnál addig német nyelvű társalgást folytató törzsközönség meghívását egy jégerre, mivel ahhoz még át kell öltöznie. 

Valahol máshol eközben

Check a Központi Bányászati Múzeum vadiúj szuper Facebook-oldalát és blogját.

Az összes dolog az életemben

Voltunk Sopronban tíz napot, ebből egyszer fel kellett jönnöm a mozgásterápiás szupervízióra, mert már elhasználtam az összes hiányzásomat a költözéskor. Ami cseppet sem volt nehéz, tekintve, hogy egyet lehet hiányozni. Ezért aztán felvonatoztam arra a pár órára, majd haza. Persze, az egyik csoporttársam, aki már egyszer hiányzott, most sem volt ott, mert beteg lett, szóval valószínűleg megtehettem volna én is, hogy hiányzom és valahogyan bepótolom majd - na mindegy. Igazából jó volt egyedül vonatozni, én nagyon szeretek (tudjátok, furcsa vagyok, essünk túl ezen), és gyermekem születése óta csak gyermekkel vonatoztam. 

Ezenkívül igen nehezen viseltem a nagymamákat, főleg amikor ott volt anyósom is nálunk (azaz minden nap), és a dédi is (azaz minden nap), és ezek hárman, jaj. A dédi csak gonosz és idegesítő és nem bírja elviselni, ha nem rá irányul a reflektorfény. A két nagymama meg simán csak túltolja, a Lány megnyikkan és már ugranak, zenét tesznek be, lehalkítják, felhangosítják, egy intésre fel-le hurcolják a lakásban az amúgy járóképes gyermeket, ha lusta lehajolni egy kavicsért, csak rá kell mutatnia, hogy "kavics", és máris többen ugranak felvenni és a kezébe nyomni. Túlféltik, túlkényeztetik. Oké, ez a dolguk, csak rossz volt, hogy nekem ebben nem maradt hely. Hogy én is szeretek a Lánnyal lenni, de a jelenlétükben csak a zavaró tényező vagyok, aki idegesítően rászól, amikor dobálja a kaját ("dehát hadd dobálja, jó, padlószőnyeg van, dehát nem nagy gond azt kimosni!") és kicseréli a pelenkát akkor is, ha a gyermek azt épp nem akarja. Szerintem amúgy eléggé elkényeztetjük a Lányt a férjemmel együtt, mindent megengedünk neki és egyfolytában ölelgetjük és puszilgatjuk, de a nagymamák jelenlétében kegyetlen diktátornak tűnök. 

A Lány iránti szerelmünk pedig töretlen, csak az már biztos unalmas, dehát imádjuk. Annyira okos, annyira szép. A gyönyörű kis haja, meg az arcocskája... és elképesztő szókincse van így 23 hónaposan, rengeteg dalt és mondókát tud, tízig számol (csak felsorolja a számokat, szerintem neki az is egy mondóka, nem szoroz fejben, nyugi), csomó növénynek és állatnak tudja a nevét, nyelvtanilag helyes mondatokban beszél. Nagyon aranyos hangja is van mindehhez. Imádom, amikor elújságol dolgokat, ma reggel például meglátta a pocsolyát, rámutatott és elújságolta, hogy "Elefánt beleesett a pocsolyába!" - ez valami mesében volt. Meg azt is elújságolta, hogy "Apa megsimogatta a barátságos kutyát!" Persze századszor, mert ez múlt héten történt, a férjem öccsének vidéki házában. 

Ja, és még az is volt, hogy két év után először kettesben töltöttünk egy éjszakát a férjemmel, a Lányt az anyukámnál hagyva kinn aludtunk a Muckon. Itt. Gyalog mentünk oda és vissza is, semmi extra, 5-8 km, dehát az erdőben van, szuper volt. A szállás maga pedig végtelenül olcsó. És vannak helyes cicák meg kutyák is. 

Hát ilyenek vannak, csak sose érek rá blogot írni, mert vagy dolgozom, vagy máshol dolgozom, vagy házimunka, vagy nyuszikat rajzolok. Továbbra is az az elrendezés, hogy heti három napot jár családi napközibe, én meg addig magánrendelek, cikkeket írok, ügyintézek, esetenként takarítok is. Egy hónap múlva lesz két éves, és ugye egy csomó ember akkor megy vissza dolgozni a gyereket bölcsibe adva - hát én nagyon sírnék, ha be kéne adnom egész hétre bölcsibe és vissza kellene mennem teljes munkaidőbe dolgozni. Ahol emlékeim szerint rengeteg munkával nagyon keveset kerestem. Szóval még egy évig tuti itthon maradok, és reménykedjünk, hogy addig sikerül összehozni még egy kislányt. 

Mindenütt jó, de

Főleg könyvek

A könyvek szeretetére neveljük a Lányt. Egyelőre itt tartunk: 

Anyukám: - És, mi volt a könyvesboltban? 
Lány: - Egér!!!!
Anyukám: - És még mi volt? 
Lány: - Csengettyű!!!
Anyukám: - És még? 
Lány: - Bácsi! Csengettyű! Bácsi! Csengettyű!!!

Az a sztori, hogy Sopronban a könyvesboltos bácsi, akivel még 17 éves koromban haverkodtam össze, mutatott a Lánynak egy plüss egeret, és utána felemelte, hogy megrázhassa az ajtó feletti szélcsengőt, a Lány pedig imádja a szélcsengőt. Könyvet is választott, ezt a hippimedvéset, és másnap, amikor otthon meglátta, azt mondta rá: "könyvesbolt!". 

Pesten egyébként az Alexandrába járunk szaladgálni, ez kizárólag a Lány ötlete, magától bemegy mindig, pakolja a kosarakat, kicsit átrendezi a Moleskine-eket, és felül a plüss mikiegér lábfejére. Van egy haverja is, az egyik eladó, egy kockás inges "könyvesboltos bácsi", akinek mindig megmutatja vagy odaadja egy kicsit a nyulát, és amikor a karácsonyi szezonban a bácsi nem ért rá vele játszani, akkor eléggé meg volt sértődve. Amúgy csodálom, hogy még nem zavartak ki, rossz időben rengeteget járunk oda rendetlenkedni és szinte soha nem veszünk semmit. 

És imádom a beszélő Lányt, olyanokat mond, hogy "anya, levesz kesztyű" (és nyújtja a kezét, hogy vegyem le róla), meg "apa segít, villa" (mármint felszúrni a villájára a falatot), meg "nyuszi iszik tejecskét" (és megitatja a plüss nyulat tejecskével). Jó, a csecsemő is cuki, de ez a beszélő kislány, ez mindenen túltesz.