Az osloi egyetemen vagyok egy statisztika kurzuson, mennyire menő már. Most lett vége és az egyetemi büfében kávézom, mielőtt indulnom kell a vonatomra. Úgy kerültem ide, hogy van ugye a kis kutatásunk, ami egy pilot study (nagy kutatást előkészítő minikutatás) és egy fura és teljes mértékben szélhámosságnak tűnő traumaterápiás módszer hatékonyságát méri, és tökre úgy tűnik, hogy hatékony, és ezért a következő lépés az lenne, hogy egy randomizált, kontrollált kutatást (RCT, randomized controlled trial) csinál rá az ember, mert ezzel a fajtával lehet igazán megmérni bárminek is a hatásosságát. Azt jelenti, hogy a poszttraumás stressz zavaros betegeket véletlenszerűen osztjuk két csoportba, a fele banda a furcsa, új terápiát kapja, a másik fele meg valami régi fajtát, és aztán összehasonlítjuk a végén.
Egy kisvárosi szakrendelőben dolgozom, ahol normális körülmények között nem csinálnak RCT-ket, mert azokat egyetemi klinikákon szokás, viszont itt ketten a pszichológussal már megcsináltuk a pilot-ot, ismerjük a módszert, ismerjük a terepet, és a bergeni egyetem két professzorasszonya áll mögöttünk az elméleti tudással és statisztikai háttérrel. Így aztán most az a terv, hogy megcsináljuk az RCT-t itthon a sufniban nulla pénzből, ebben mondanom sem kell, hogy rengeteget segít keleteurópai neveltetésem, ahol sok kutatásban vettem részt és kevésre volt kiszignált pénz vagy idő. Meg amúgy is. Normális ember, mielőtt belevág egy projektbe, felméri, hogy a rendelkezésére állnak-e a projekt anyagi, fizikai és személyi feltételei, én meg belevágok, aztán majdcsak lesz valami, most írok regényt úgy, hogy nincs rá egyáltalán időm, nincs íróasztalom, nincs egy normális laptopom, és nem tudom, hogyan kell regényt írni. Majdcsak lesz valami.
A pszichológus már öreg és sok kutatásban részt vett és okos, valamint optimista és lelkes, én meg harcedzett vagyok, gyakorlatias és szkeptikus, szóval remek kombináció. Tehát felhívott a pszichológus péntek délután negyed négykor, hogy a kórházunk honlapján (minek ment oda?) talált egy kurzust, ami az osloi egyetemen van és az RCT-k statisztikai háttere klinikusoknak, vagyis azoknak, akik nem a statisztikus, hanem orvos stb egyéb személyzet és RCT-n dolgozik, pont nekünk tervezték, menjek el rá, de ma négyig van a jelentkezési határidő, tehát 45 percem van kideríteni, ja és jövő szerdától 3 napos a tanfolyam, Osloban, ami tőlünk másfél óra vonattal. A kurzuskiírásban nem szerepelt a kurzus ára.
Felhívtam a férjemet, neki oké-e, ha ezeken a napokon korábban megyek el és később érek haza, aztán felhívtam a közvetlen főnökömet, hogy ő mit gondol, azt mondta, hát végül is neki oké, de fel kell hívnia a nagyfőnökasszonyt, mert kórházunkat sújtó gazdasági nehézségek és megszorítások miatt senki nem mehet tanfolyamra anélkül, hogy azt nagyfőnökasszony személyesen engedélyezte volna.
Aztán visszahívott és azt mondta: a nagyfőnökasszony szerint ez számomra nem szükséges tudás, mivel a statisztikát úgyis a bergeni egyetemen csinálják majd, és nem nekem kell, és akkor meg minek kell tudnom, hogy hogyan csinálják, amúgy meg nincs pénzünk.
Mondtam, hogy de a norvég orvosi kamara szerint jogom van évi 10 ezer korona büdzsére a munkahelyemtől, amit kurzusra költhetek és idén nem költöttem kb semmit ebből.
Mondta, hogy igen, de csak akkor, ha a munkavégzésemhez szorosan kapcsolódik a téma és kórházunk számára hasznos és releváns, szükséges tudás, ez pedig Nagyfőnökasszony megítélése szerint nem szükséges.
Mondtam, hogy hm, így ránézve a tematikára, úgy tűnik, hogy az első és a harmadik nap nagyon is releváns (RCT-t fajtái, buktatói, tervezése, hiányzó adatok, együtt nem működő páciensek, egyéb gyakorlati problémák). A második nap valóban színtiszta statisztika.
Mondta, hogy akkor írjak a szervezőknek és kérdezzem meg, lehet-e menni csak az első és a harmadik napra és hogy úgy olcsóbb-e és mennyibe kerül.
Hát szerintem ez halál ciki, de oké, írtam (fél négykor) a szervezőknek, hogy Ezésez Géza vagyok és olcsóbb-e úgy. Visszaírtak (15.50-kor), hogy a kurzus ingyenes, de az komoly, hogy ma négyig lehet jelentkezni, azaz még tíz percig.
Felhívtam a közvetlen főnökömet, azt mondta, oké. Nem hoztam szóba, hogy akkor ugye megyek mindhárom napra, hanem úgy értelmeztem, hogy ha ingyen van, akkor ez nyilvánvaló. Jelentkeztem a kurzusra 15.55-kor, átszerveztem a naptáramat, örültem. Nyilván fura, hogy boldog vagyok attól, hogy statisztika kurzusra ingázhatok be Osloba napi 3 órát vonattal, de az vagyok, még úgy is, hogy nem lesz időm Osloban mászkálni vagy emberekkel találkozni vagy mittudomén, múzeumba menni, csak hát már az is élmény, hogy metróra szállhatok és láthatok emeletes házat és pumpkin spice latte van az egyetemi büfében és vihetek elviteles sütit az új francia cukrászdából (not impressed és a gyerekeim sem).
De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy: sok évig Magyarországon dolgoztam az egészségügyben, ugyan menő helyen, de attól még nagyon is jól ismerem azt az érvelést, amikor nem engednek el kurzusra, mert 1. nincs rá pénz, és/vagy 2. szükség van rád az osztályon, mert egy orvos van és ha eltűnsz 3 napra, akkor egy se lesz. Ezekkel semmi bajom, reális érvek, vagy bele kell nyugodni, vagy ha az ember nagyon akarja azt a kurzust, akkor kifizeti maga (sokszor volt olyan is, hogy a felét fizettem én, a felét a munkahely, meg mindenféle felállás), és próbál a más osztályokon dolgozó kollégákkal boltolni, sírni, egyeztetni, szívességet kérni, hogy legyen helyettese és elmehessen. Oké. De akárhogyan erőltetem a memóriámat, én nem hiszem, hogy hallottam volna azt az érvelést, hogy "ez egy szükségtelen tudás". Pedig egyszer majdnem elmentem egy EEG-kurzusra, ami számomra végképp szükségtelen tudás (végül azért nem mentem, mert á, úgyse érteném).
A norvégok ebben tök ügyesek, mármint abban, hogy ne tanuljanak meg szükségtelen dolgokat, hanem a szükségeseket tanulják meg. Volt az, amikor a pszichotikus osztályon volt kvíz-délután, és a pszichológusasszony utána mesélte nekem, hogy négyen voltak a csapatban, rajta kívül két nővértanuló, egy pszichotikus beteg, szakmáját tekintve edző, és arra a kérdésre, hogy "Ki írta a Rómeó és Júliát?", a nővértanulók beírták, hogy Winston Churchill, és csak azért nem az lett a végső válasz, mert a páciens tudta, hogy nem az. Ahhoz, hogy jó ápolónő legyél, tudnod kell injekciót beadni meg sebet kötözni meg felismerni az anafilaxiás sokk jeleit, és az, hogy ki írta a Rómeó és Júliát, az nem egy szükséges ismeret. Ezt amúgy elmeséltem egy másik pszichológuscsajnak, de nem jött ki jól a sztori, mert kiderült, hogy ő sem tudja, ki írta a Rómeó és Júliát (de legalább azt tudta, hogy nem Churchill). És az itteni ápolók iszonyú ügyesek a sebkezelésben meg minden ilyen praktikus dologban, ez igaz. Én nem tudok egy sebet összevarrni, de a citrátkört talán el tudom magyarázni, a többi millió felesleges dolgot meg úgyis azonnal elfelejtettem egyetemi éveim végeztével.
Az én esetem azért eggyel trükkösebb, mert egy kutatási projektben, még ha nem is én csinálom a statisztikát, azért nem árt, ha értem, miket beszél a statisztikus: mint amikor van autód, nem te javítod, de nem baj, ha érted, amit mond az autószerelő. Nyilván meg lehet csinálni anélkül is, de adott esetben lehet előnye.
Meg hát egyébként is: nyilván szkeptikus vagyok a szükségtelen tudással kapcsolatban. Mármint, nem hiszek a létezésében. Nyilvánvalóan felesleges volt 1993-ban a Kitaibel Pálról elnevezett biológiai versenyre megtanulnom az Élet és tudomány szócikkét az avokádóról, amikor 1993-ban Magyarországon nem láttunk még avokádót és szó se volt róla, hogy valaha is fogunk, de aztán 1996-ban buszos, buszonalvós társasutazással kiutaztunk Párizsba két napra és bementünk a boltba és le volt árazva a fura zöld gyümölcs és akkor tök jól jött, hogy tudtam, mi az, és meghámozva, vagy magját eltávolítva, héjából kikanalazva fogyaszthatjuk.
Meg egyszer volt egy közös beszélgetésünk egy pácienssel, aki már régóta jár a pszichológushoz, de velem most először találkozott gyógyszeres ügyben, egy fiatal, akinek a vallástörténet a hóbortja és az idő egy részében akkor is arról beszél, ha nem az a téma, ráadásul félig norvégul, félig angolul, és egy ponton, amikor a gyógyszereiről beszélgettünk, váratlanul hozzám fordult és megkérdezte, tudom-e, mi az a szkizma, és bár legalább 30 éve nem hallottam ezt a szót, megkérdeztem, hogy várjál, az az, amikor szétvált az ortodox meg a nem ortodox kereszténység? És láttam, hogy ezzel meg is alapoztam a terápiás kapcsolatot és bizalmat, mostantól komolyabban vesz.
Ezek egyike sem fontos tudás, és ezek apróságok, és akkor ott van összehasonlítási alapnak a magyar oktatás, ahol a Lány (11) kortársai elméleti nyelvészeket megszégyenítő magasságokban tanulják a magyar nyelvtant és sírnak a doga előtt meg nem alszanak, és az avokádó meg a mássalhangzótörvények mellett azt is megtanulják, hogy akármilyen okosak is, sose lesznek elég okosak, és világéletükben attól kell majd félniük vagy szégyenkezniük, hogy nem elég okosak. A Lány most hatodikos a norvég iskolájában, első óta van ének-zene az órarendjükben, ezen youtube-videókat néznek/hallgatnak, amit a gyerekek választanak ki, annyi, hogy ne legyen benne káromkodás, és egyszer volt olyan, hogy fel kellett készülni egy előadóból kiscsoportos projekt formájában és azt prezentálni, de akkor is Michael Jacksont választották (valami listából lehetett), és soha életükben nem hallottak még a hangokról vagy hangjegyekről vagy jó, hogy Kodályról nem, de Mozartról se. Akit érdekel a zene, az mehet az ünnepélyeken játszó rezesbandába vagy különóraként zeneiskolába, és ott megtanulnak kottát olvasni, de aki nem zenész vagy hangmérnök, annak minek kellene tudnia arról, hogy miből van a zene? Anélkül is hallod.
Mondanom sem kell, hogy ettől a pragmatikus és gyakorlatias hozzáállástól, bármennyire is tökre értem a hasznát, én a részemről kéthavonta idegbajt kapok, szerintem ez nem dicséretes minimalizmus, hanem felszínesség és sekélyesség és ignorancia, és teljesen érthetetlen számomra, hogyan maradhat fenn így egy társadalom.
A statisztika kurzus amúgy pont olyan volt, mint amire számítottam: volt előadó, akinek 100%-át értettem, volt, akinek 50-et, és sosem tudnék olyanokat csinálni, hogy stratifikált randomizálás vagy többszörös imputáció, de ha a statisztikus majd ilyeneket mond, akkor fogok tudni okos arcot vágni. Külön dicséretes, hogy szükségtelen tudással is gazdagodtam, mégpedig, hogy az első (nem randomizált) klinikai vizsgálat leírását a Bibliában találjuk, Dávid könyvében, és a hús alapú versus növényi alapú étrendet hasonlította össze, szóval ebben a kontextusban elég szomorú, hogy 2500 évvel később sem tudunk egyértelmű választ adni a kérdésére.