Még olyanok történtek, hogy hirtelen felindulásból megírtam a regényem első jelenetét, illetve másik hirtelen felindulásból felépítettem a legóvárosomat szombaton anyáméknál. Benzinkút, tűzoltóság, kertvárosi lakóház, valamint gyanús épület forgatható parabolaantennával és walkie-talkie-s emberekkel. Kéne valami hatalmas legó-godzilla vagy king-kong, és akkor lerombolhatná jól.
Találkoztam a barátnőimmel is hétvégén, akiknek minden bizonnyal az agyára mentem, mert iszonyú morcos voltam és undok, amiért mindenki Thaiföldön nyaral meg lakást vesz, csak nekem van összesen négyezer forintom hó végéig. Illetve, már nincs annyi, mert felét elköltöttem mozira, viszont klassz volt a film (Eastern Promises), remek gengszterfilm a londoni orosz maffiáról. Vigo Mortensen egészen máshogy néz ki, mint szokott, cseppet sem jóképű, hanem idióta haja van, agyon van tetoválva és meggyőzően hozza a tehetséges, feltörekvő bűnöző szerepét, Naomi Watts továbbra is szép, és a sok orosz étel meg zene meg a jellegzetes családon belüli kommunikáció (megrugdossuk felnőtt fiunkat a földön) nagyon érdekes hangulatú filmet eredményez. Kicsit féltem Cronenbergtől, de semmi kiemelkedően undorító nincs a filmben. Jó, van egy kicsit naturális köldökzsinór-elvágás, meg egy eszméletlenül brutális verekedés, meg egy "a hulla ujjait levágjuk, hogy ne tudják azonosítani"-jelenet, de ezenkívül semmi. Ja, meg a film első kettő percében borotvakéssel elvágják a fiatalember torkát a borbélyszékben, de erre már immúnis* lettem így a Sweeney Todd után. Nézzétek meg, jó.
*Tudtátok, hogy ezt így kell írni? Harminc évig abban a hitben voltam, hogy rövid u, de nem.
Hallgassunk Goldfrapp-et most. Főleg a vége tetszik nagyon a videónak, ahogy váltakozik a fény, meg a legvége elég vicces. És a szövege is, miről szól ez a szám?
It's a blue, bright blue Saturday, hey hey
And the pain is starting to slip away, hey hey
I'm in a backless dress on a pastel ward that's shining
Think I want you still
But there may be pills at work
Goldfrapp - "A&E" from Mute Records on Vimeo.
Egyébként pedig gyönyörű az új Goldfrapp album. Azon gondolkodom, amióta az L. ideadta, hogy vajon honnan ismerem én a Goldfrapp-et, és honnan van meg nekem a Felt Mountain gyári cd-n, ami amúgy bukás volt nekik, kb két ember vette meg, és abból is az egyik én voltam, de hogy miért? Csak arra emlékszem, hogy egyetem alatt már megvolt, de fogalmam sincs, ki ajánlotta, és akkoriban még nem volt internet, szóval az nem lehet, hogy valami blogon olvastam róla. Csak az ismerőseim ajánlgattak zenéket akkoriban, de a Goldfrapp-et senki se ismerte rajtam kívül, hanem mindenkinek én mutogattam. Szóba jön még a pasas a használtcédé boltban a Bródy Sándor utcában, az egyébként egy remek hely volt, pár négyzetméteres alagsor, morcos zenészkülsejű ötvenes pasas, aki remek ízléssel válogatta össze az árukészletét, és számos Morcheeba, Yes és Pink Floyd cd-m származik tőle. Tudta, hogy milyen zenét szeretsz, és néha ajánlott újakat. Persze, már régesrég bezárt. A Goldfrapp-et viszont valószínűleg nem ő mondta, mert emlékszem, hogy jó drágán vettem meg a vadiúj cédét a Virgin Megastore-ban, de hogy miért, nem tudom. Még az lehet, hogy láttam valami klipjüket a tévében, mondjuk ezt, és azért, csak hát tévém sem volt akkoriban.
Szóval a Felt Mountain, az kicsit Portishead-re emlékeztetően gyönyörűségesen nyomasztó, azóta pedig egy fokkal derűsebb zenét csinálnak, és ez furcsa módon egyáltalán nem tett rosszat, hanem nagyon jó.
Akkor már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az emberek inkább a blogokba beszúrt videókat preferálják, vagy jobban szeretik, ha csak a számot lehet meghallgatni? Mikor hallgatják meg nagyobb eséllyel? Mondjátok.
"díszítő csipke műkörömre
eladó használt markológépek
néhai bárány fogalmazása
német óriásnyúl fajta keresés"
E heti kedvenc keresőkifejezéseim amúgy. Az emberek furcsa dolgokkal múlatják az időt, komolyan.
mint valami nehéz és túlságosan szűk ruha."
Mi is volt. Megnéztük húgommal a Sweeney Todd-ot, ami nem volt könnyű, mert a kiszemelt moziban (meg akartuk nézni az Aréna Plázáét) épp bombariadó volt. Azt hittem egyébként, hogy a bombariadó már kiment a divatból, manapság nem szokás, dehát úgy tűnik, tévedtem. De higgyétek el, betelefonálni, hogy bombát rejtették el a plázában/az iskolában, lehet, hogy ez néhány évvel ezelőtt vagányságnak számított, de már nem trendi, hanem béna, gáz, kínos. Csak szólok. Szóval aztán felhívogattuk az ismerőseinket, ki van netközelben, meg kerestünk pesti estet a környéken, hasztalanul, úgyhogy végül a különleges tudakozótól kellett megkérdeznünk, hol játsszák még a filmet. Ami egyébként nem volt olyan rossz, majd mesélek.
Rengeteg energiát fektetek annak kiderítésébe, hogy hol festethetem be a lekopott piros cipőmet (saját kezű festésről első körben lebeszéltek hozzáértő személyek, foltos lesz, nem értek a bőrhöz stb.), illetve, hogy hol tisztíttathatom ki a bőrkabátomat, az általam ismert szűcs már nem vállal tisztítást, a pláza tisztítóban bunkók voltak és miután a következő beszélgetést folytattam a nénivel:
- Ezt a kabátot szeretném tisztíttatni.
- Jövő hétfőhöz két hétre tudom vállalni. Nem vállalunk semmilyen garanciát!
- Mármint, ha koszos marad, vagy foltos lesz?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
- És arra se, ha mondjuk elszakad?
- (egyre mérgesebben) Semmilyen garanciát nem válallunk!
- És arra se, ha elveszik?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
...akkor inamba szállt a bátorságom és nem mertem otthagyni a kedvenc kabátomat. Végül találtam egy helyet az interneten, a város másik végén, majd meglátjuk. Egyébként pedig mennyire durva már, hogy semmit nem tudsz megjavíttatni, megvarratni, felújíttatni? Hanem dobd ki, vegyél újat. Kicsit lekopott a piros cipő orra? Senki nem érti, mit szenvedek ezzel a festés-projekttel, vegyél másikat. Elnézést, hogy itt a régi szép időkön nyavajgok, de ifjúkoromban harisnya szemfelszedő is volt az utcánkban, és a felfutott nejlonharisnyát oda hordtuk; és esernyőjavító is volt, aki megcsinálta a szakadt vagy kifordult esernyőt. És oké, hogy van egy ilyen tendencia, én is kihajítom a felfutott nejlonharisnyát, de ne kelljen már új bőrkabátot venne, ha a régi bekoszolódik. Hová vezetne az.
Nem is csak egyszerűen az anyagi szempontokra gondolok meg a bioszférára, meg, hogy pazarlás eldobni mindent, ami kicsit sérült, meg, hogy lélektanilag is helytelen hozzáállás szerintem, hogy ha valami nem olyan, mint újkorában, akkor dobjuk el, vegyünk másikat. Hanem, hogy én szeretem a tárgyaimat, kötődöm hozzájuk, nekem nem egy ugyanolyan piros cipő kell, hanem az a piros cipő, amit akkor vettem, amikor szakítottam az elegáns menedzser pasimmal, és ezt megünnepelendő, beszereztem egy vagány Kicker's cipőt, amitől ő kb rosszul lett volna. És nem egy szimpla barna bakancsot akarok hordani, hanem azt a konkrét bakancsot, amiben felmásztam a templomokra Angkorban. És azt a bőrkabátot, amiben... nem, ahhoz nincs semmi érzelmileg hangsúlyos emlékem, az csak tetszik.
Szóval ezek vannak, meg buszoztam a sötétben az esőben és Summer Mixtape B oldalt hallgattam, ami klassz, és meglátogattam Olinkáékat, ahol felváltva irigykedtem (én is akarok ilyen cuki gyereket) és rémüldöztem félelemmel vegyes tisztelettel (nagyon hangosan tud ordítani), valamint csodáltam a gyönyörű macskájukat, végül pedig erőtlen tiltakozásom ellenére adtak egy csomó könyvet. Szerencsére nagy táskám van.
És aztán, még mindig szombaton, hazautaztam Sopronba, mert Anikóék, akik tavaly disszidáltak, most hazalátogattak hétvégére. Először azt hittem, csak vasárnap délután kávézunk majd a cukrászdában, de aztán az események váratlan fordulatát követve és kibővülve néhány régi jóbaráttal, egy vörös rasztahajú húszéves masszőrlánnyal, valamint egy másik lánnyal, aki nem nevet, ha a foglalkozásával viccelnek, de egyébként rendkívül jó fej, egy ezidáig ismeretlen festőművésznő ötvenedik szülinapi meglepetéspartiján találtam magam valamely városszéli borozóban, ahol élő mulatószenére ugráló népek és zaklatottan szitkozódó pincérlányok gyűrűjében az éhhalált elkerülendő ettem egy szelet csokoládétortát.
Később valamiért elsétáltunk a mozihoz, és itt jegyezném meg, hogy a soproni Elit moziban egészen update filmek mennek, aztán eltaxiztunk egy másik városszéli kocsmába, csak az a város ellentétes széle volt, és mulatós helyett halk jazz, valamint mozzarella, unikum, búzasörök és café latte szolgáltatta a hátteret, amíg a fiúk többnyire a pináról beszéltek nagyjából négy óra hosszat, de szóba került a Világbéke is. Végül pedig kikötöttünk a Pub Fiction nevű helyen, ami az aktuális trendi hely Sopronban, drum and bass-sel, chillout nemdohányzó kanapékkal, mindez egy félig bevakolt házudvarból nyílik és kb tíz négyzetméter. Ugráltunk kicsit elektronikus zenére mintegy hajnali négyig, valamint összefutottunk az ifjúkori, nosztalgikus emlékeket ébresztő ismerőseink helyett fenti ismerőseink kistesóival (konkrétan Barni és Charles öccseiről van szó), akik időközben szép szál fiatalemberekké cseperedtek. (Kicsit túljátszom ezt az öregedést, igaz? Érzem én is.)
Másnap aztán már csak elmentem szavazni, ahol menetrendszerűen megdöbbentem, hogy az ovi milyen kicsi, abban az óvodában van ugyanis a szavazóhelyiség, ahová én jártam négy évig (kiscsoportba kétszer). Nekem úgy rémlik, hogy egy hatalmas terem egyik sarkában sírok, hogy mikor jön értem anyukám, az ovistársaim mind sokkal nagyobbak nálam és szekálnak (de aztán találok egy jó képeskönyvet és azzal elvagyok pár évig), szóval a hatalmas hodály jelenleg még a Pub Fiction nemdohányzó részénél is kisebb szoba. Végül pedig csak eljutottunk a Cukrászdába, ahol Ildikó állítása szerint napra pontosan tizenöt éve kávéztunk először, és ahol mindenképpen érdemes bodzaszörpöt inni. Rájöttem, hogy ha Sopronba költöznék, akkor ott is lennének barátaim, ami klassz, valamint találkoztam a Csavarhúzós Fiúval, aki az előző fejezetben még St. Moritzban volt erdész, most azonban már erdőket vásárol fel az Eszterházyak részére az erdélyi havasokban, ahol a farkas él és a lomha medve, és négyszázezer hektáros érintetlen vadonokat próbál elpasszolni lehetőleg olyan vevőknek, akik meghagyják azt érintetlenül, szóval a jó oldalon áll. Azt is megtudtam tőle, honnan ered az a német kifejezés, hogy "das ist 08/15!", ami azt jelenti, hogy valami tök snassz, unalmas, szokványos, egyszerű: a 08/15 az első világháborúban, majd a másodikban is használt német gépfegyver volt, az alapcucc, ami mindenkinek volt* és amit napjában kétszázszor kellett a katonáknak szétszedni és összerakni a gyakorlatokon, tehát egy 08/15-öst bárki össze bír rakni, nem ügy.
Aztán visszautaztam Pestre és megnéztem a Buffy hetedik évad utolsó részét, de minek.
*Update: nem volt mindenkinek, ezt rosszul tudtam, ld. a kommentekben.
Szombaton aztán hajnalban keltünk, mivel húgomtól kaptam ajándékba sznobképző tanfolyamot, amely, hogy úgy mondjam, méltóképpen ellenpontozta az előző este májashurkás-ecetestormás szocreál hangulatát. Nagyon klassz volt, megtanultuk, hogyan kell a teát és a csokoládét hozzáértően kezelni. A teáról sok újdonságot nem tudtam meg, mivel abból már alapból művelt vagyok, meg annyira nem is volt részletes, de azért jó volt egymás után végigkóstolni ugyanannak a teanövény típusnak a különböző tengerszint feletti magasságokban szüretelt változatait, és felfedezni a hegy lábánál termő fekete tea testességét a hegytetőn szedett levelek könnyedebb, fanyarabb ízével szemben. A csokoládéról viszont rengeteg újdonságot hallottam a szimpatikus fiatalembertől, aki egyébként orvosnak, illetve állatorvosnak tanult, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kis, toszkán házi műhelyekben dolgozó hetvenéves mesterekhez szegődve ismerje meg a csokoládé halandók előtt féltve őrzött titkait.
Megtudtam, hogy a maják emberáldozatok kapcsán vérrel keverve itták, hogy az ital édesítését mexikói apácák találták ki, hogy a világ kakaóbab-termesztésének 96 %-át a Forastero nevű alfaj teszi ki (kesernyésebb, kevésbé tartós ízű, de nagy terméshozamú és ellenállóbb növény), és csak 4 %-a Criollo (amely növény kényesebb, kisebb terméshozamú, de a belőle készült csokoládé nem keserű, hanem tejszínes, önmagában édesebb, harmonikusabb és hosszan tartóbb ízű, tehát a profik Criollo-t esznek). Kóstoltunk csokoládét, úgy, mint a borkóstolókon a bort, azaz meg kellett figyelni a színét, illatát, a törés közben kiadott hangot, az állagát, ízét, utóízét, tanninos felhangokat, ilyesmit (itt van a téma bővebben). Megtanultam, hogy melyik csokoládétípushoz milyen bort illik inni, valamint, hogy a kakaómasszából a temperálás során lesz táblacsoki. A temperálás azt jelenti, hogy a masszát adott hőmérsékleten olvasztják, majd lehűtik, és ha ezt ellenőrizetlenül tesszük meg tábla csokoládénkkal (= felolvad a napon, majd lehűl), akkor fehéren kiválik a kakaóvaj, a hozzáértők ezt úgy nevezik, hogy a csokoládé, oops, "kiesik a temperből". És, hogy a csokoládé a közismert szerotoninon kívül például anandamidot is tartalmaz (az agyunkban az anandamid receptorokhoz kötődik a tetra-hidro-cannabinol, ha ez mond valamit), és persze egészségesebb, mint bármi.
Az az igazság, hogy nagyon élveztem felüdülésképpen efféle haszontalan dolgokat tanulni. És azt is megtanultuk, miféle módszerekkel lehet csokoládéitalt (laikus nyelven forrócsoki) készíteni, meg is csináltunk ott helyben egy csomó félét és megittuk őket borssal, gesztenyemézzel, tejszínnel, rummal meg anélkül, ami viszont egyáltalán nem volt haszontalan, hanem nagyon finom.
Egyébként az tetszett az egész programban, hogy a bonyolult luxusételek helyett az egyszerű ízek értékelésére tanított, és meglepődve fedeztem fel, hogy valóban van különbség ízesítetlen darjeeling tea és ízesítetlen darjeeling tea, meg étcsoki és étcsoki között. Meg az, hogy ezeket a drága csokikat és teákat tényleg mindenféle formában megkóstoltuk. És kaptunk ebédet is, pizzát.
Először is disznótoros ételeket ettünk, sógorom vidéki birtokán ugyanis már korábban halálát lelte az utolsó mangalicasertés, néhány darabját péntek este megetettük a barátainkkal. Azt hiszem azonban, talán kicsit túllőttünk a célon, amikor azzal vicceltünk, hogy Noiz bármikor képes lenne tragikusan magyar szocreál körgangos kortárs irodalmat írni, illetve, hogy korábban tervezte egy fenti stílusú novella paródiájának megírását, de aztán eldobta, mert túlságosan valóságosra sikerült.
Akkor gyanútlanul eljátszottunk a gondolattal, ahogy poénból beküldi, mittudomén, a Jelenkornak, akik természetesen felfedezik benne a szürrealitás mögött meghúzódó kíméletlen társadalomkritikát, míg végül akarata ellenére híres kortárs magyar író lesz, és hiába mondja majd minden fórumon, hogy "dehát csak vicceltem!", ezt a kiszólását is a híres író magvas és idézendő gondolatának fogják tartani, amelyben burkoltan fogalmazza meg a harmadik évezred magyar rögvalóságának már-már elviselhetetlen iróniáját, és szállóigévé válik ezáltal. Majd az ötödik regény, számos esszé és publicisztika után, amelyek mintegy segélykiáltásképpen egyre kínosabban rosszak (ti. hogy vegye már észre valaki, hogy paródiának szánja), az Író a meg nem értettség végső kétségbeesésében pisztollyal vet véget életének, "halálos csattanással tette ki az utolsó pontot", olvassuk majd a szalagcímeken, mialatt túlórában nyomják újra gyűjteményes műveit.
Szóval, mondom, most egyszer s mindörökre megtanultam, hogy vannak dolgok, amikkel túl veszélyes viccelni, Noiz ugyanis megírta első, és reményeink szerint talán utolsó tragikusan szocreál kortárs magyar szösszenetét a péntek estéről, amelyben Izolda pongyoláján lemoshatatlan foltot hagy a hurkalé, amelyben Brájt egy pillanatra ismét az a csavargyári bizalmi, aki traktorékszíjjal tanított a rend tiszteletére ebben az elfajzott világban, és amelyben "macskák vernyogtak az udvaron és az este úgy könyökölt a gangra, mint az alkoholista házmesternő a negyedikről." Egyébként arról szól, hogy mint arra a péntek este során egy véletlen elszólásból fény derült, Brájt sunyin megnézte nélkülem a 30 Rock teljes első évadot.
A Szerző sajnálatosan az íróasztalfiókjának tartogatja a vicces és a tragikusan és elviselhetetlenül borzalmas közötti szűk mezsgyén egyensúlyozó kordokumentumot, amely hatalmas veszteség ugyan a világirodalom számára, de rajtam már nem segít, mivel sírok akárhányszor eszembe jut.
Breaking: fondorlatos érzelmi zsarolásomnak köszönhetően az említett mű némi mentegetőzést követően mégis olvasható a Szerző internetes naplójában.
Voltam tegnap kiállításmegnyitóval egybekötött díjkiosztón, megjelent a novellám kis, jelentéktelen füzetkében, amelynek bevételeiből jótékony és értelmes célt (egy konkrét kórházat) támogatnak. De nem ez volt az igazán jó, hanem, hogy, mint kiderült, a bíráló bizottság egy személyből állt, akit bár személyesen kevéssé ismerek (vizsgáztam nála egyszer), azért eléggé kedvelek, szóval nagyon örültem, hogy ő olvasta a novellámat, és aztán kezet fogott velem és gratulált. Egy patológus professzorról van szó, aki álnéven detektívregényeket ír, és a valós életben is regényhősre emlékeztet, amennyiben kiemelkedően intelligens, ám rendkívül mogorva, szarkasztikus, dohányos, ősz hajú, kék szemű figura, ezenfelül még annyit tudok róla, hogy bridzsel.
Amúgy általában kedvelem a szarkasztikus, mogorva embereket, ez tulajdonképpen lehet, hogy furcsa.
Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból."
Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.
Azt találtam ki, még egyszer régen, amikor olvastam az arcmemória neurológiai alapjairól, hogy a szociális fóbiásoknak biztos rosszabb az arcmemóriájuk, mint az egészséges kontroll személyeknek. Ugyanis az arcmemória, mint feature, tulajdonképpen azt a képességünket jelenti, hogy apró különbségeket fedezzünk fel nagyon hasonló, de gyakran látott dolgokban. Az arcmemóriához elengedhetetlenül szükséges a gyrus fusiformis nevű agyterület épsége. A gyrus fusiformis sérülése esetén azonban másfajta deficiteket is leírtak, két esetismertetést olvastam, az egyikben a fenti területen agyvérzést szenvedett farmer nem tudta megkülönböztetni többé a teheneit, a másikban pedig a szintén itt sérült kutyatenyésztő nem tudta többé jól elkülöníteni a hasonlóbb kutyafajtákat, ami egyébként tönkre is vágta a karrierjét: az volt a foglalkozása, hogy kutyakiállításokon zsürizett, és ezt mondjuk nehéz úgy, ha az uszkárt sem tudod megkülönböztetni a labradortól.
Szóval, ha az arcmemória nem más, mint "apró különbségek felfedezése gyakran látott, hasonló dolgokban", akkor aki nem lát elég sok arcot, annál kevéssé alakul ki a képesség. A szociális fóbiások meg ugye eleve kevesebb ismeretséget szereznek, kevesebb időt töltenek emberekkel, illetve ha véletlenül igen, akkor is kevesebbszer néznek az arcukra, mint az egészséges kontroll személyek. Egy igazi klasszik szoc fóbiás kevesebb arcot néz meg élete során, és főleg kevésbé figyelmesen, mint ahány ebet az átlag kutyatenyésztő, legalábbis sajátélményből ezt gondolom.
Azután teszteltem a hipotézisemet reprezentatív mintán, azaz megkérdeztem három embert, aki ha most nem is az, legalább gyermekkorában szociális fóbiás volt (az egyik én vagyok a háromból), és mindegyik rossz arcmemóriáról számolt be. És akkor az előbb még ennél is tovább mentem a tudományosságban, ugyanis egy meglehetősen rossz szakdolgozatot kellene éppen értékelnem, és azt vettem észre, hogy túlságosan kíméletlen vagyok vele, és kb abban a stílusban írom az opponensi véleményt, ahogyan a rossz filmeket/könyveket szoktam szidni a blogomban. Úgyhogy gondoltam, kicsit inkább hanyagolom a témát, hátha holnap már jobban tetszik, és inkább utánanéztem, mit ír a tudomány fenti jelenségről. Nagyon kevés cikk van róla, és nagy részükben azt a hipotézist tesztelték, hogy a szociális fóbiások biztosan jobban megjegyzik a dühös arcokat, mint a semleges vagy vidám arcokat, persze nem tudták bizonyítani. Egy olyan cikket is olvastam, ahol a szerencsétlen résztvevőknek arcokat mutogattak, mielőtt azok előadtak volna valami kongresszuson, és lám-lám, a szociális fóbiások kevésbé emlékeztek később ezekre a fotókra, gondolom, ahelyett, hogy megjegyezték volna őket, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az előadásuk előtt ne ájuljanak el a félelemtől.
Szóval az elméletem nem bizonyított, majd ha egyszer még ennél is jobban ráérek, letesztelem igazából, és persze lesz benne fMRI is, mert az az izgi. Addig is az interneten bóklászó szociális fóbiások elmondhatnák itt a kommentekben, hogy jó vagy rossz-e az arcmemóriájuk, csupán az érdekesség kedvéért. Mármint engem érdekel.
A 2008-as kínai horoszkópom "szakmai" rovatában összesen hatszor (!) szerepel a "kihívás", ezen belül kétszer az "izgalmas kihívás" kifejezés. Egyszer a "hullámvasút" is, a biztonság kedvéért. Miért érzem úgy, hogy ez borzalmas és ijesztő? Miért nem mentem műkörmösnek? Emellett nem lesz egy fillérem se, csak további adósságokba verem magam. Ellenben, ha még egyedülálló vagyok, egy összejövetelen megismerkedhetek életem párjával, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt az utóbbi részt csak a nők lapja café újságírója biggyesztette a végére a szingli olvasóközönség kedvéért.
Egyébként arra is rájöttünk tegnap, hogy feltehetően azért van némi diszkrepancia a blogom és a valós személyem között, mert én (az isolde blogot író valós személy) Nyilas vagyok Ikrek aszcendenssel, isolde (szül. 2003. jún. 7.) pedig Ikrek és az aszcendense Nyilas.
Eleinte én álldogáltam a Parázs Presszó előtt, és dohányoztam, mivel korán odaértem, nemdohányzó terembe akartunk ülni, nem volt nálam könyv, és egyedül unatkozni egy nemdohányzó teremben, nincsen annál szomorúbb. Aztán amikor bementem, kiderült, hogy az L. már ott ül egy ideje Pratchettel (utóbbi könyv alakban), és Agnus hangját is hallotta, de mivel látvány nem társult hozzá, úgy ítélte meg, hogy bizonyára csak hallucinál, esetleg a vendéglátóhelyen Agnus hangja kering a plafon alatt futó csövekben végtelenül. Később aztán kiderült, hogy - valahol másutt eközben - Agnus és Brainoiz a kissé eldugott nemdohányzó teremben beszélgetnek, bár még mindig nem világos, hogyan ért körbe a hang, ezek a régi épületek gyanúsak tudnak lenni. És még volt az is, hogy telefonos utasításokat követve érkezett Lucia, és a telefon, valamint apró lépteinek zaja alapján már rég látnunk kellett volna, de nem, ez kicsit olyan volt, mint amikor az Alien 2-ben a nyomkövető már jelez ezerrel, de nem látják a szörnyet (aztán rájuk ugrik, mivel pontosan felettük van egy szinttel feljebb) (Lucia végül nem bántott minket, csak lecseszett, amiért nincs gyerekünk, meg amiért a férjem állandóan ugyanazt a V for Vendettás pólót viseli, amit ő már legalább négyszer kiolvasott). És nem beszélve a mra sms-éről, ami úgy kezdődött, hogy "Sajnálattal vegyes sajnálattal tudatom..." és ebben a szellemben is folytatódott egészen a "mr.a. s.k." aláírásig.
Túl sokat, túl sokat beszéltek bajuszról és pacalról, és valakinek volt olyan ismerőse, aki a pacal mosásához egy külön mosógépet vásárolt, de nem baj, mert én közben red curry-t ettem átszellemült mosollyal, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy méltassam a méltán méltatható Parázs Presszót, remek hely, magyar és thai ételekkel, amely utóbbiak közül a pad thai kevésbé volt autentikus, a red curry azonban európai viszonylatban a tökéletesség határát súrolta, vicces volt egy étlapon látni sült banánt túrós palacsintával és fried rice-t tócsnival, egyedül a csapolt sör borzalmas. A társalgás egy jelentős részében furcsa módon a magyar nyelvről esett szó, helyesírást és nyelvrokonságot sem figyelmen kívül hagyva, és sokáig találgattuk azt is, hogy hívják a többféle nemzet konyháját ötvöző éttermet/ételt, mígnem Suematra sms-ben Mrs. Nerdhez fordult, és kiderült, hogy "fúziós"-nak. Továbbra is a kultúránál maradva annak a hangszernek a nevén tanakodtunk, ami műanyagból van, gyerekeknek való játék, fújni kell, és kis, színes billentyűk vannak rajta, de nem jöttünk rá, a kommentekben segítséget elfogadunk.
A gubacs nem tudom, eredetileg honnan jött, mindenesetre megtudtuk, hogy az L. édesapja gubacsfüzérből készített térelválasztó függönyt a szerző gondtalan gyermekkorában, ami a földig ért egészen amíg kutyájuk nem lett, aki kutya-fejmagasságig lerágta. Aztán hirtelen meztelennős kártyanaptárakról lett szó, amiket anno be lehetett cserélni erre-arra a megszálló orosz hadsereg hazánkban állomásozó tagjainál, ugyanígy a golyórágó is nagy népszerűségnek örvendett, és új mesehőst alkottunk a Gubacsfejű Golyórágó személyében (Pom-Pom, kivágott jelenetek). Emellett fordításról beszéltünk, főként Noiz aktuális élethelyzetének köszönhetően (melynek során vagányan szimbolikus motorjára pattant és elporzott a naplemente irányába), és L. felvetette, milyen remek könyvcím lenne a jelen bejegyzés címeként szolgáló kifejezés, amikor azonban szóba jött, hogy a homár halkan sikít, miközben leforrázzák, arra jutottunk, akár egy nagylemez címeként is figyelemfelkeltő lehet, biztosan nagy sikerű lehetne például Agnus és a Sikító Homárok nevű zenekar Lefordíthatatlan Obszcén Szójáték című cd-je.
Bár a mai napirajzon felfedezett sikító medúzák sem kutya, úgy értem, medúza-vonta szánon...?
Basszus, délután négy és hálóingben vagyok. Cool. Úgy gondolom azonban, megérdemeltem egy kis pihenést, miután a minap ügyeletben négy órát aludtam két részletben. De nyugalom, már megyek is cikkeket olvasni, csak megmutatom a mostanában kedvenc jazz-számomat, külön köszönet L.-nek fáradhatatlan kultúrtitkosügynöki munkásságáért. Patricia Barber, magamfajta ex-Beatles-rajongóknak különösen ajánlott. (Vannak amúgy manapság is Beatles-rajongók, úgy értem, rendes igazi rajongók, vagy ezt az ember általában kinövi?)
Pedig én amúgy szeretem a Vihart, csak az a baj, hogy itthon a lakásban is hideg van, mert átfúj az egészen a szél, a fűtés pedig központilag szabályozott. Szerintem a 21. században nevetséges, hogy nem tudom följebb csavarni a fűtést, de most komolyan. Bezzeg nagyanyáink még rakhattak a tűzre. Amúgy is azt gondolom, hogy az egyszerűsödés helyett inkább egyre bonyolultabbá válik az életformánk a technikai fejlődésnek köszönhetően, de erről majd máskor rinyálok.
Most a filmről fogok mesélni, megnéztük a Papírsárkányokat (The Kite Runner), és szerintem elég jó volt. Kezdjük ott, hogy engem többnyire zavarni szokott, ha valamilyen furcsa, idegen nyelvet beszélnek a filmben, ebben pedig az idő nagy részében pastu nyelven beszélnek, de egyáltalán nem volt zavaró. Néha beszélnek angolul is, és nagyjából akkor, amikor a történet szempontjából ez valóban hitelesnek tűnik (néha máskor is, de ennyi még elmegy). Másrészt pedig öreg cinikus vagyok, akit ritkán kavarnak fel az úgynevezett felkavaró filmdrámák, különösen cinikus bírok lenni szülő-gyermek kapcsolatokra, ebben a filmben azonban volt jó néhány rész, amit összeszorult torokkal néztem, minden elismerésem érte.
A sztori: 2007. Kalifornia. Amir nevű fiatalember épp megkapja első megjelent regényének a tiszteletpéldányait, amikor felhívja idős férfihang, hogy jöjjön haza Afganisztánba, mert lenne ott némi dolga. Aztán máris 1970-valahányban vagyunk Kabulban, Amir és Hassan kisfiúk (hat évesek kb?), sárkányt eregetnek, nagyon jó barátok, mindemellett igazából Hassan Amir szolgálója is egyben. Aztán történik valami, amitől a barátságuk kicsit, nos, megváltozik, aztán jönnek orosz megszállók is, míg végül eljutunk a jelenbe, és kiderül, milyen, nem éppen veszélytelen feladata van Amirnak az éppen tálib uralom alatt álló volt hazájában.
Afganisztán, különösen a gyermekkori részekben, amikor még nem barmolták szét az oroszok, majd a tálibok, gyönyörű, hangulatos, és oda akarok utazni most. Nagy, okkersárga sziklák tövében nagy, piros gránátalmákat termő almafa, meg nyüzsgő, zsúfolt piacok, hóban bicikliző öreg afgánok, koszos kisgyerekek, lapos tetők ezrei felett lebegő papírsárkányok, hólepte hegyormok, kék ég. A kedvenc szereplőm Amir keménykötésű apja, aki igazi ellentmondást nem tűrő, bátor, kemény ember, kissé diktatórikus ugyan, de kvázi megtörhetetlen, nagyon jó a színész, hitelesen öregszik a film során, és tetszik, ahogy viselkedik a különböző élethelyzetekben és helyszíneken (nem akarok sok mindent lelőni, ezért nem részletezem ezeket), egyáltalán nem mindig szimpatikus, sőt, ellenben nagyon… hiteles. És nagyon bejött nekem az alapkonfliktus, tudniillik, hogy Amir, apjával ellentétben, alapból egy gyáva fiú, majd gyáva fiatalemberré érik, ám folyton olyan helyzetekbe kerül, ahol bátran kellene viselkedni. Én is alapból egy gyáva vagyok, és bár nyilván helytelenítem egyes húzásait, valahogy mégis teljesen érthetőek és egymásból, illetve a srác személyiségéből következnek. Most olyanokat tudnék még írni, hogy „hátborzongatóan emberi”. Szóval alapvetően szerettem a filmet, jól egyensúlyozik a felszínesség meg az arcomba nyomott mély tanulságok között, valahol azon a vonalon, ami még pont belefér.
Kivéve az utolsó kb tizenöt percet, ami már nem annyira jól egyensúlyozik
ezen a vonalon, hanem kiakasztja durván a lelkizés-mutatót. Jó, közben is kissé
vontatott néha, de még bírhatóan, az utolsó jónéhány jelenetet azonban egy az
egyben le kellett volna vágni a filmszalag végéről egy nagy ollóval. Úgyis pont annyival
hosszabb a film a kelleténél, és akkor nem a torkomon lenyomott közhelyek szájízével
jövök ki a moziból, hogy képzavar is legyen. Meg, tudom, mi nem tetszett még: hogy eléggé azt sugallja a film, hogy Amerika az álmok hazája, és ott mindannyian biztonságban vagyunk. Egyáltalán, hogyan kaptak vízumot?
De azért így is megért egy mozijegyet.
Meg lehet itt fagyni, basszus. Megyek és vasalok egy kicsit, hátha az segít.
(Update: na jó, lehet, nem kéne rinyálnom, hogy fázik a lábam, amikor most látom, hogy másutt komplett háztetőket vitt le a szél.)
Valamelyik nap meg azt álmodtam, hogy egy börtönszigeten voltunk, ahol egy emberkísérletnek voltunk a résztvevői, vagyis elszenvedői. Nagyon szigorú szabályok voltak, zárkákban laktunk, alig kaptunk kaját, megmondták, ki, mikor, hova mehet és mit kell dolgoznia, kivel beszélhet, sőt, a társaidban sem lehetett bízni, mert nem lehetett tudni, ki a besúgó. A társaink közül ugyanis a legtöbben hittek a kísérlet nemes céljában, ezért ők nem akartak lázadni vagy megszökni. A szigeten rajtunk, embereken kívül még mutáns szörnyek és zombiállatok voltak, akik néha ránk támadtak, vagy előlük kellett menekülni, nagyon sokfélék voltak, volt kicsi, piranha-szerű, de nem hal, hanem csak úgy előugrott a fűből, és voltak hatalmas, loncsos, szőrös, vad, nagyfogú szörnyek is, amik a sötétből ugrottak rád. Nagyon gyakran öltek meg közülünk valakit. Mindez valahogy része volt a kísérletnek. Minden barna volt vagy fekete, a falak, az ételek, a ruháink, a szörnyek is.
Senki sem tudta, pontosan hol van ez a sziget, de nekünk valahogy tudomásunkra jutott, hogy nincs is olyan messze a parttól, és hogy merre kellene úszni a szárazföld felé. Ezért megterveztük, hogy elszökünk hárman, a férjem, én, meg még egy barátunk. Éjszaka volt, először is kimenekültünk az épületből, ott attól kellett félni, hogy a többiek észrevesznek, aztán futottunk tök sötétben valami mezőn, ahol üldöztek többféle szörnyek és néha elkaptak és meg is haraptak, de sikerült kiszabadulni, aztán pedig vaksötét vízben úsztunk, ahol szintén üldöztek valamik a víz alatt, és a barátunkat el is kapta egy olyan valami és megette. Végül mi ketten kiértünk a partra, de ott sem voltunk még biztonságban, mert nem szabadott, hogy észrevegyék, hogy mi a sziget felől érkezett szökevények vagyunk, mert akkor visszatoloncoltak volna minket vagy megölnek (gondolom, nehogy a világ tudomására hozzuk, hogy mi folyik ott a szigeten). Szóval az lett a vége, hogy az utolsó jelenetben nagyon koszosan, kimerülten és több sebből vérezve sikeresen elhagytuk a kikötőt és eltűntünk valami sikátorban a férjemmel, és tudtuk, hogy megmenekültünk. Szörnyű volt, hogy a barátunknak nem sikerült, és tudtuk, hogy azért nem, mert mi ketten fedeztük egymást, ő viszont egyedül jött, és ezért tudta meglepni a szörny, jobb lett volna, ha kettesével tudunk jönni, de nem találtunk mást, aki hajlandó lett volna szökni vagy akiben bízhattunk volna. (Sorry, dehát be kellett áldozni egy szereplőt, mégiscsak hogy nézne ki egy full hepiendes rémálom?)
Látjátok, milyen következményekkel jár, ha az ember hónapokig nem jár moziba?? Kénytelen az agyam álmában magának kitalálni a B-filmet.
Fáj a fejem, rossz. A munkahelyemen vagyok, nem annyira rossz, de azért szokatlan. Holnap március 1. lesz, ilyenkor hagyományosan pezsgőt szoktam inni a tavasz kezdetét megünnepelendő, pedig már nem is szeretem a pezsgőt, de a hagyomány az hagyomány. Jövő héten meg esni fog a hó. Igen, tudom, hogy a tavasz valójában márc 21. vagy mikor kezdődik.
Sétáltam olyan barátnőimmel a napokban, akiknek kis gyereke van, csináltam róluk képeket a mra gépével. Én főleg irigykedtem és rinyáltam, hogy dolgoznom kell meg a karrieremet építeni, és bárcsak otthon maradhatnék egy gyerekkel, és nézhetném, ahogy rügyezik az aranyeső a ház előtt, ők meg irigyeltek, amiért dolgozom és a karrieremet építem, ahelyett, hogy otthon dekkolok a gyerekkel. Dehát ez az élet rendje, majd ha gyerekem lesz, én is arról fogok álmodozni biztosan két pelenkacsere között, hogy bárcsak írhatnék egy cikket a végrehajtó funkciókat mérő teszt faktoranalíziséből és bárcsak le kéne adnom egy absztraktot ma estig, és bárcsak kongresszusi előadások miatt kellene paráznom, nem pedig amiatt, hogy vajon alszik-e ma délután a gyerek legalább fél órát, hogy addig hajat moshassak.
Szóval nagyon cukik voltak, először is Lilla gyerekét sétáltattuk a Hegyen Ahová Ritkán Jár A Busz, és láttunk egy vizslát a tetőn, meg megérdeklődtem az ingatlanárakat arrafelé, nem akarjátok tudni. Aztán Alaine gyerekeivel voltunk játszótéren, a kicsivel ugyan nem sikerült felvennem a kontaktust, mivel végig alvást tettetett, a nagy ellenben iszonyú cuki, Alaine pedig, nemblogger létére, meglepően tájékozottnak bizonyult bizonyos underground körökben, kb mindenkit olvas, és olyanokat kérdezett, hogy "és a Suematra élőben is jó fej?" meg "és a Human hogy néz ki?".
Klassz volt találkozni velük, ha még nem mondtam volna, borzasztó, hogy az emberek így eltűnnek a szülés környékén, és egyelőre még nem látom biztosan, hogy visszatérnek-e valaha. Meg amúgy is zavarban vagyok kissé a kismamákkal, alulfejlett érzelmi intelligenciámból kifolyólag soha nem tudom, mennyire kell őket zargatni, hívogatni kell-e őket társaságba, vagy inkább hagyni kell, úgysincs erejük még velem is beszélgetni. Szóval el is határoztam, hogy ha majd gyerekem lesz, rendkívül egyértelműen és nyíltan kommunikálni fogom barátaim és üzletfeleim felé, hogy éppen mit akarok, hívogassanak-e vagy se.
Amúgy pedig lubickolok még kicsit a télvégi depresszióban, "mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak." Á, igazából nem pont így érzem magam, csak le akartam írni ezt a mondatot, mert nagyon szeretem, milyen gyönyörű már. Aztán jövő héttől visszatérek rendesen dolgozni és visszakattan medrébe a világ.
Azt vettem észre, hogy általában minden tavasszal rám tör az a felismerés, hogy az élet egyszerűen túl nehéz. Mármint, nem az, hogy nem tudok megoldani valamit, mert persze igen, csak... senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. És akkor még ráadásul okom sincs rá, hogy ezt gondoljam, mert nagyjából minden rendben van az életemben (anyagi helyzetemet leszámítva, dehát az mikor volt rendben), jó dolgok történnek, meghívnak előadni, megjelenik a novellám.
Nem tudom, én valahogy azt hittem (még mindig azt hiszem igazából), hogy ha valamelyest megszabadulok a gyermekkori félelmeimtől, akkor majd sokkal könnyebb lesz az élet, mármint, könnyebbnek is fog érződni. Meg, hogy ha elérek egy szintet akármiben, vagy legyőzök egy akadályt (szakvizsgázom, pl.), akkor utána cserébe könnyebb lesz. Vagy nem is tudom, mit várok, vagy mi bajom van egyáltalán. És ugyan frusztrál, hogy nem rinyálhatok szabadon a blogomban, mert mindenki olvas, tulajdonképpen nem is tudom, miről rinyálnék, mert semmi konkrétumról nincs szó, csak a szokásos télvégi túl nehéz az élet feeling. És már depressziós sem lehetek csak úgy, hiszen felnőtt vagyok, racionális, tapasztalt, nem sajnálhatom magam, amikor nincs miért, nem foghatom arra, hogy nekem még gyenge a prefrontális kérgem, ugyebár.
Nevezzük tavaszi fáradtságnak, és akkor beveszek rá C-vitamint meg ginzenget.