Pedig én amúgy szeretem a Vihart, csak az a baj, hogy itthon a lakásban is hideg van, mert átfúj az egészen a szél, a fűtés pedig központilag szabályozott. Szerintem a 21. században nevetséges, hogy nem tudom följebb csavarni a fűtést, de most komolyan. Bezzeg nagyanyáink még rakhattak a tűzre. Amúgy is azt gondolom, hogy az egyszerűsödés helyett inkább egyre bonyolultabbá válik az életformánk a technikai fejlődésnek köszönhetően, de erről majd máskor rinyálok.
Most a filmről fogok mesélni, megnéztük a Papírsárkányokat (The Kite Runner), és szerintem elég jó volt. Kezdjük ott, hogy engem többnyire zavarni szokott, ha valamilyen furcsa, idegen nyelvet beszélnek a filmben, ebben pedig az idő nagy részében pastu nyelven beszélnek, de egyáltalán nem volt zavaró. Néha beszélnek angolul is, és nagyjából akkor, amikor a történet szempontjából ez valóban hitelesnek tűnik (néha máskor is, de ennyi még elmegy). Másrészt pedig öreg cinikus vagyok, akit ritkán kavarnak fel az úgynevezett felkavaró filmdrámák, különösen cinikus bírok lenni szülő-gyermek kapcsolatokra, ebben a filmben azonban volt jó néhány rész, amit összeszorult torokkal néztem, minden elismerésem érte.
A sztori: 2007. Kalifornia. Amir nevű fiatalember épp megkapja első megjelent regényének a tiszteletpéldányait, amikor felhívja idős férfihang, hogy jöjjön haza Afganisztánba, mert lenne ott némi dolga. Aztán máris 1970-valahányban vagyunk Kabulban, Amir és Hassan kisfiúk (hat évesek kb?), sárkányt eregetnek, nagyon jó barátok, mindemellett igazából Hassan Amir szolgálója is egyben. Aztán történik valami, amitől a barátságuk kicsit, nos, megváltozik, aztán jönnek orosz megszállók is, míg végül eljutunk a jelenbe, és kiderül, milyen, nem éppen veszélytelen feladata van Amirnak az éppen tálib uralom alatt álló volt hazájában.
Afganisztán, különösen a gyermekkori részekben, amikor még nem barmolták szét az oroszok, majd a tálibok, gyönyörű, hangulatos, és oda akarok utazni most. Nagy, okkersárga sziklák tövében nagy, piros gránátalmákat termő almafa, meg nyüzsgő, zsúfolt piacok, hóban bicikliző öreg afgánok, koszos kisgyerekek, lapos tetők ezrei felett lebegő papírsárkányok, hólepte hegyormok, kék ég. A kedvenc szereplőm Amir keménykötésű apja, aki igazi ellentmondást nem tűrő, bátor, kemény ember, kissé diktatórikus ugyan, de kvázi megtörhetetlen, nagyon jó a színész, hitelesen öregszik a film során, és tetszik, ahogy viselkedik a különböző élethelyzetekben és helyszíneken (nem akarok sok mindent lelőni, ezért nem részletezem ezeket), egyáltalán nem mindig szimpatikus, sőt, ellenben nagyon… hiteles. És nagyon bejött nekem az alapkonfliktus, tudniillik, hogy Amir, apjával ellentétben, alapból egy gyáva fiú, majd gyáva fiatalemberré érik, ám folyton olyan helyzetekbe kerül, ahol bátran kellene viselkedni. Én is alapból egy gyáva vagyok, és bár nyilván helytelenítem egyes húzásait, valahogy mégis teljesen érthetőek és egymásból, illetve a srác személyiségéből következnek. Most olyanokat tudnék még írni, hogy „hátborzongatóan emberi”. Szóval alapvetően szerettem a filmet, jól egyensúlyozik a felszínesség meg az arcomba nyomott mély tanulságok között, valahol azon a vonalon, ami még pont belefér.
Kivéve az utolsó kb tizenöt percet, ami már nem annyira jól egyensúlyozik
ezen a vonalon, hanem kiakasztja durván a lelkizés-mutatót. Jó, közben is kissé
vontatott néha, de még bírhatóan, az utolsó jónéhány jelenetet azonban egy az
egyben le kellett volna vágni a filmszalag végéről egy nagy ollóval. Úgyis pont annyival
hosszabb a film a kelleténél, és akkor nem a torkomon lenyomott közhelyek szájízével
jövök ki a moziból, hogy képzavar is legyen. Meg, tudom, mi nem tetszett még: hogy eléggé azt sugallja a film, hogy Amerika az álmok hazája, és ott mindannyian biztonságban vagyunk. Egyáltalán, hogyan kaptak vízumot?
De azért így is megért egy mozijegyet.
Meg lehet itt fagyni, basszus. Megyek és vasalok egy kicsit, hátha az segít.
(Update: na jó, lehet, nem kéne rinyálnom, hogy fázik a lábam, amikor most látom, hogy másutt komplett háztetőket vitt le a szél.)