Azt vettem észre, hogy általában minden tavasszal rám tör az a felismerés, hogy az élet egyszerűen túl nehéz. Mármint, nem az, hogy nem tudok megoldani valamit, mert persze igen, csak... senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. És akkor még ráadásul okom sincs rá, hogy ezt gondoljam, mert nagyjából minden rendben van az életemben (anyagi helyzetemet leszámítva, dehát az mikor volt rendben), jó dolgok történnek, meghívnak előadni, megjelenik a novellám.
Nem tudom, én valahogy azt hittem (még mindig azt hiszem igazából), hogy ha valamelyest megszabadulok a gyermekkori félelmeimtől, akkor majd sokkal könnyebb lesz az élet, mármint, könnyebbnek is fog érződni. Meg, hogy ha elérek egy szintet akármiben, vagy legyőzök egy akadályt (szakvizsgázom, pl.), akkor utána cserébe könnyebb lesz. Vagy nem is tudom, mit várok, vagy mi bajom van egyáltalán. És ugyan frusztrál, hogy nem rinyálhatok szabadon a blogomban, mert mindenki olvas, tulajdonképpen nem is tudom, miről rinyálnék, mert semmi konkrétumról nincs szó, csak a szokásos télvégi túl nehéz az élet feeling. És már depressziós sem lehetek csak úgy, hiszen felnőtt vagyok, racionális, tapasztalt, nem sajnálhatom magam, amikor nincs miért, nem foghatom arra, hogy nekem még gyenge a prefrontális kérgem, ugyebár.
Nevezzük tavaszi fáradtságnak, és akkor beveszek rá C-vitamint meg ginzenget.