Ismeretségi hálózatok, több szempontból is

Férjem megboldogult nagyapja állítólag egyetlen, ám nagyon fontos tanáccsal látta el ifjú unokáit. A tanács a következőképpen hangzik: "Arra ügyelj, fiam, hogy a három P meglegyen. Pénz, Pina, Protekció." Ez annyira örökérvényű, hogy valójában nem tudok vele vitatkozni.

Megtudtam ugyanis egy véletlen folytán, hogy Barabási Albert-László csütörtökön (tegnap) az Ybl-klubban ad elő válogatott közönségének, mi másról, mint a hálózatokról. A hálózatoknak és Barabási-nak azóta vagyok elkötelezett rajongója, amióta Ebsik sok évvel ezelőtt kölcsönadta ezt a könyvet (katt szépen a linkre, addig ne is olvassunk tovább, mert ez egy nagyon jó könyv!), örök hála. A könyv évek óta gyakorlatilag beszerezhetetlen, azonban végre valakinek eszébe jutott a Helikonnál, hogy esetleg ki kéne adni újra. Igen, a Behálózva ismét kapható a könyvesboltokban, új, átdolgozott kiadás, azaz ugyanaz, mint a régi, csak van benne plusz egy fejezet, amit az előző kiadás során valamiért nem fordítottak le, most meg igen. Szaladjunk megvenni, sőt, a szerzővel is lehet találkozni vasárnap a könyvbemutatón.

De a lényegre térek, szerteágazó ismeretségi hálómnak (közismertebb nevén protekciómnak) köszönhetően egy újságíró bevisz engem a zárt körű előadásra, és Barabási dedikálja nekem a könyvet. Az Ybl-klub láttán egyébként sokáig nem térek magamhoz, csütörtök este, márvány lépcsők és oszlopok, körülbelül húszfős hallgatóság, mindenki öltönyben, az előadás után fogadás, pástétomokkal, menő borokkal. Valójában nem is a körítésen csodálkozom, elegáns környezet és luxuskaja egy csomó kongresszuson előfordul, hanem, hogy a hely és a szituáció minden porcikájából süt a zártkörűség. Nem tudom legyőzni magamban azt a nyomasztó érzést, hogy ennek a klubnak én soha az életben nem lehetnék a tagja, illetve hogy ha itt klubtag akarsz lenni, először is rendelkezned kell egy megfelelő bankszámlával, azután vért vesznek, és megnézik, bekékül-e. Persze, könnyen lehet, hogy részemről ez csupán a kisvárosi proletárlány rosszindulatú prekoncepciója. Furán éreztem magam, na.

De mindegy is, a lényeg, hogy a Barabási iszonyú jó előadást tart a hálózatokról, laza, jó fej és érthető, valamint lenyűgöző végeredménnyel keveri az amerikai és a székely nyelvet. Erdélyben nőtt fel ugyanis, aztán pár év Magyarország után az USÁ-ba költözött, ennek megfelelően klasszikus székely e-betűket mond, és klasszikus amerikai r-eket. Ezenfelül minden második mondata után beilleszti az "igaz-e" kifejezést, de tökéletesen hangsúlytalanul, nyilvánvaló, hogy az angol "isn't it" helyett használja. "A hálózat tehát leírható egy hatványfüggvénnyel, igaz-e, azaz ismét egy skálafüggetlen hálózatra bukkantunk, igaz-e" és így tovább. És szerintem sajnos ritkák, de nagy tiszteletet érdemelnek az olyan kutatók, akik hiába mesterei egy adott területnek, mégis képesek laikusok számára érthető nyelven beszélni a tudományukról. Barabási nem csak érthető, de az is látszik, hogy lelkes és elkötelezett a téma iránt, és remekül ragasztja át másokra is a lelkesedést, a kislétszámú közönség meglepő hosszúságú tapsvihart produkál a végén. Nem sok olyat mond egyébként, ami ne lett volna benne a könyvében vagy a Nature-cikkeiben, de nagyon örülök, hogy meghallgathattam élőben és dedikált könyvem van tőle.

Veleszületett Rajongó vagyok, tudom. Ez egy képesség.

Most pedig további olvasnivaló:
Hálózatokról szóló cikk az agent portálon
2003-as interjú Barabásival
Barabási honlapja (angolul)

How I met...

Hajnali fél négy, közepesen lerobbant pesti bérház. A lépcsőházban ülök, kissé még ittasan, kissé másnaposan, és hallgatom, ahogy a lakásában hangosan hány az egyik szomszéd. Mindjárt felmegyek és összepakolok két és fél óra múlva esedékes londoni utamra, csak előbb még elszívok egy cigit. A lakásban meg nem gyújtok rá.

Ülök a lépcsőn nejlonharisnyában, pontosan négy évvel ezelőtt, dohányzom.

Az volt, hogy előkerült ez a fiú, akivel kisgyermekkorunkban együtt jártunk hittanra, mensa-tag, ponyva-fantasy-t olvas, és amikor megérkezem, a kabátja alá rejti, sok filmet néz és nem beszél a moziban, meredek szóvicceket gyárt, rendületlenül(?) fogyókúrázik, és rendelkezik azzal a lenyűgöző képességgel, hogy nem beszél sokat, ellenben rogersi stílusban hallgatja a történeteimet. Azt állítja, nem akar komoly párkapcsolatot, persze, a vak is látja az utca túloldaláról, hogy azt akar. Amikor séta közben nem tudunk megegyezni, hogy most hideg van-e vagy sem, akkor felhívja a különleges tudakozót, éjfél körül, és megkérdezi, hány fok van az Operánál.

Én nem akarok komoly párkapcsolatot egyáltalán. Szó sincs ilyesmiről, csupán néha elmegyünk moziba, meg kocsmákban dumálunk záróráig.

Szóban forgó este, beülünk a Balettcipőbe kajálni, egy ismert bloggerceleb lány, valamint én meg a srác. Hoz mindkettőnknek rózsát, fehéret. Később a Szódában iszunk, Föld napja, CM, ennek megfelelően tele biciklisfutárokkal a hely, Sinya itat velünk vagy hat unikumot fejenként. Rendelek magamnak taxit reggelre (ti. a reptérre). Hazakísér, rájövök, hogy a kocsmában hagytam a rózsát, milyen égő. Ragaszkodom hozzá, hogy visszamenjünk a rózsáért, visszamegyünk, hazakísér megint. Ezalatt a miheztartás végett azért elmagyarázom neki, hogy ő komoly kapcsolatot akar, én meg nem, és ez nem vezetne jóra, ellenben nehéz manapság jófej embereket találni, aki nem dumál a moziban és szeret engem hallgatni, úgyhogy legjobb lenne, ha barátok lennénk ezentúl.

Hazaérünk, valami miatt csókolózunk a kapualjban, később bemegyek, leülök a lépcsőre, rágyújtok, hogy most ezt így hogy.

Később felmegyek, alszom két órát, elrepülök Londonba húgomhoz. Mint minden valamirevaló szerelmi történetben, később kirúgom, majd összejövünk újra, még később feleségül vesz.

Can I get a minute of not being nervous

Azt álmodtam ma, hogy le kellett mennem biciklivel a Lánzséri úton vagy mi a neve. Sopronban van, egy kis köz, ami egy méter széles sincs, göröngyös út, kicsit kanyarog és iszonyú meredeken lejt. Na persze, az álmomban sokkal meredekebben lejtett, mint a Valóságban valaha is tette. Végülis rádumáltam a többieket, hogy azon a biciklin nem is fog a fék, így végül egy kisbusszal kellett lemennem, én vezettem, a családom különféle tagjai pedig a buszban utaztak. 

Milyen gyönyörű analitikus esetismertetés lenne ez, felnőtté válásról, felelősségvállalásról, kontrollvesztéstől való félelemről, meg arról, hogy a családunkat életünk végéig magunkkal hurcoljuk, és még sorolhatnám. 

Lepke, adósságlevél, térdszalag

Kicsit szürreális volt ez a nap, mindjárt reggel a gyaloglással, plusz egy öltönyös férfi ment előttem a Margit-hídon, akinél semmilyen táska vagy ilyesmi nem volt, csupán egy darab Magyar Nemzet. Negyed hétkor reggel.

Délután már tömegközlekedést vettem igénybe, klassz, hogy járt néhány hatos villamos, a kombínón monjduk kicsit idegesítő volt, amikor a lágy női hang bemondta, hogy "az Oktogon következik, átszállhatnak a kisföldalattira", amikor dehogy szállhatsz át. Egyébként rengetegen voltak a villamoson, pont, mint egy átlagos délutánon, az egyik utas szerint "szűken vagyunk, mint egy marék lepke". És majdnem utaztam 73-as busszal is, de azt nem volt türelmem megvárni, és amikor a Blahán szónokoló hittérítő ahhoz a részhez ért, hogy "Bűneinkkel adósok vagyunk az Úrnak, Jézus keresztrefeszítése erről az adósságról szól. Úgy tűzték fel a keresztre, mint egy adósságlevelet!" - akkor inkább menekülőre fogtam.

Szépen kinéztem az est.hu-ról, hogy hol játsszák ma a Kis Vukot, és odamentem a Westendbe 18.15-re, ahol irtózatos embertömeg volt, már a mozihoz vezető mozgólépcsőre sem fértem fel, kénytelen voltam a gyalogos lépcsőt használni. Majd közölték, hogy 18.00-tól mozifanatikusok éjszakája van, csak azokat a filmeket vetítik, és elnézésemet kérik, amiért az összes lehetséges műsorfüzetben rosszul jelent meg a pénteki programjuk (azaz, mintha pénteken is lennének a szokásos filmek). Rövid anyázást követően azonban úgy döntöttem, hogy nem adom fel, és átmentem az Aréna Plázába, ahol kb húsz ember lézengett összesen, klassz az a mozi, a diákigazolványt vonalkódleolvasóval olvassák le, a jegyszedő csaj pedig pofán röhögött, amikor meglátta a jegyemen szereplő filmcímet.

A film az persze borzalmas, annyira kiborított, hogy taxival jöttem haza, a taxis pedig elmesélte, hogy neki kétszer műtötték a térdét, tuti, hogy csak a szadisták mennek sebésznek, ott vágnak meg vésnek meg faragnak, egyébként videóra is felvetette a térdszalag-műtétjét, úgyhogy amikor riogatni akarja a családot, csak levetíti nekik a véres trancsírt.

Hát ilyenek.

Kaland, izgalom, könyvborítók

(Tegnap a presszóban, bloggerekkel)
- Ebből milyen jó film lenne. Hogy a híres professzor fia valójában kettős életet él, titkon blogger, de persze, ennek nem szabad kitudódnia.
- Nem is kettős életet él, csak havonta egyszer, telihold környékén, néhány napra bloggerré változik.
- És ő maga sem tud róla! Nem érti, miért esik ki az életéből rendszeresen néhány nap, és miért ébred fáradtan és összetörten a billentyűzetre borulva. És legyen a címe Bitter Moon.
- Csakhogy egyszer véletlenül rákeres valamire a neten, és rátalál a saját blogjára. Persze, nem tudja, hogy az övé, de tetszik neki, és elkezdi olvasni.
- És van benne egy csomó egyezés meg utalás, persze, csak apróságok, de olyanok, amik csak rá jellemzőek. És egy ilyentől még nem fogna gyanút, de sok után már kezd ijesztővé válni.
- És akkor elkezd nyomozni a titokzatos blogger után, akivel annyi minden közös bennük.
- És a cselekmény csúcspontján ráébred, hogy a titokzatos blogger tulajdonképpen - ő maga.
- Éjszaka legyen, és vihar, odakint villámlás, mennydörgés, és a szerencsétlen fiú szemébe lógó hajjal, zaklatottan gépel. Beír valamit a google-be (de ehhez percekig géppuskaszerűen gépelnie kell, mert úgy az igazi) a saját gépén, amit csak ő használ egyedül, és akkor véletlenül legördül a search history. És a villámlás fényénél olyan keresőszavak válnak láthatóvá, amikkel ő sosem foglalkozott, a titokzatos blogger azonban igen... És akkor egyszerre csak összeáll a kép...

Ezenkívül ráébredtem, hogy mégiscsak meg kell írnom a mentős környezetben játszódó szingliregényemet, mivel rájöttem, milyen borítót akarok rá, és azt valamire rá kell tenni. Persze, felmerült, hogy mi van, ha nem tudom meggyőzni a kiadót, hogy a nyolcvanas évek magyar detektívponyváját idéző retró borító milyen klassz ötlet, de Noiz meggyőzött, hogy akkor majd letölthető alternatív borítókat készítek, ez némi vitára adott okot ugyan, mivel szerintem kell egy rámontírozott szirénázó mentőautó, Agnus szerint azonban mindenképpen legyen rajta lagúna, a többiek pedig nyugatnémet magazinból lopott, szexi, fityulás nővérkét és géppisztolyt emlegettek (amelynek persze egyáltalán nem kell, hogy bármi köze legyen a történethez). Végül megegyeztünk, hogy készítek három-négyféle borítót és akkor mindenki letöltheti a neki tetszőt.

Valóban a Halkirálynőt olvasom amúgy, és megrázó felismerésekre teszek szert, de erről majd máskor. 

Oh no, not I. I will survive.

Posta, Nyugati. Azt hittem, hamar sorra kerülök, mivel csak egy csaj áll előttem, de ő faxot ad fel, ehhez űrlapot tölt ki ott helyben, meg istentudjamivel piszmog még ott a kisablak előtt. Kb. harmincéves, minden ízében divatos, 80's hajpánt, fekete szatén rövidnadrág, neccharisnya, plusz rövid, kétsorgombos ballonkabát abban a tipikus fakó-rondasárga színben, ami az idei tavasz-nyár slágere legnagyobb sajnálatomra, nem igaz, hogy nem lehetett volna legalább valami rendesebb sárgát választani, de eltérek a tárgytól. Szóval csaj űrlapot tölt, közben megszólal a mobilja, I will survive polifónikusan, kétszer kinyomja, harmadszorra felveszi.
Csaj (vidáman): - Szia! .... Figyi, most nem tudok beszélni, postán vagyok! .... Mondom, postán vagyok! De, de, a postán! .... (egyre kevésbé vidáman) ... Mondom, hogy a postán vagyok, a postán, most mi van, nem hiszed el? Faxot adok fel, itt, a postán! Most mi van, kérjek igazolást a postásnőtől vagy mi van?
Postáskisasszony (a kisablak mögül bekiabál): - Ez tényleg a pósta!
Csaj (folytatja): - Nem, nem a sarkiban, a Nyugatinál! .... Mondom, hogy a postán vagyok, de most mit nem lehet ezen elhinni? A postán!!!! Faxot!!!! Figyelj, állnak mögöttem a sorban! A postán!!! .... Na jó, este beszélünk. (kimerülten leteszi).
Postáskisasszony (együttérző hangsúllyal, de vérre és drámára szomjazó szemekkel): - A párja?
Csaj (az idiotizmus egyezményes kézjelét használva arca előtt legyez): - Aaaah.
Postáskisasszony: - Adjak egy igazolást?
Csaj: - Igen, kérek.
Postáskisasszony: - Mármint arról, hogy itt járt.
Csaj: - Ja, nem, nem, arról nem kell, csak a faxról, hogy el lett küldve.
Postáskisasszony: - Mondjuk arra is rá van írva a pontos idő, óra, perc, hogy mikor lett feladva, azzal tudja magát igazolni.
Csaj (kényszeredetten mosolyog). 

Józsi, szükségem van az ellenőrződre

Néztünk Sarah Connor Chronicles-t, hát. Olyan átlagos, egynek jó lenne, ha nem láttam volna a Terminátor-filmeket, de így... Sarah Connor az Linda Hamilton, nem pedig egy nagyon szép, zöldszemű, túl fiatal nő, aki nem elég, hogy túl sokat lelkizik, még csomószor mosolyog is. Sarah Connor legyen kőkemény, legyen smink nélkül (vagy legalább nézzen ki úgy, mintha nem lenne kifestve), legyen nyúzott, és ne mosolyogjon nekem. Mondjuk, lehet, hogy már alapból azon nem tudom túltenni magam, hogy Linda Hamilton helyett valaki más játssza, mint ahogy Ripley is hülyén nézne ki, ha Sigourney Weaver helyett bármilyen csinos színésznőtehetség próbálkozna vele. Persze, lehet, hogy néhány rész után megszoknám (csak kettőt néztünk meg), de lehet, hogy nem akarom megszokni. Max. Summer Glau miatt lehet érdemes nézni, aki viszont korrekt kis terminátorlány.

Cím egyébként idézet új kedvencünk, Beliczai Balázs legutóbbi fellépéséből.

Elmentem venni egy ruhát

Néha teljesen átérzem egyébként a függőket, olyan kevés elég a visszaeséshez, egy leszokott alkoholista élete múlhat azon, hogy épp nyitva van-e a kocsma vagy nincs. Tegnap például a szociális kogníció szkizofréniában tapasztalt eltérései vezettek a visszaesésemhez, ugyanis ültem a metrón és a leendő előadásomon töprengtem, így véletlenül túlmentem két megállót, így aztán véletlenül a Gyöngyösi utcánál szálltam le, ott véletlenül bementem a Duna Plázába, ahol véletlenül betévedtem a Promodba, ott pedig orvul a kezemre tekeredett, majd felpróbálódott egy leárazott ruha, amit véletlenül megvettem. 
Ennyi az egész, ennyin múlik, az életünk véletlenek sorozata.

A ruhavásárlás, mint stresszoldás, jutalom, vagy önvigasztalás egyébként nők körében közismerten elterjedt problémamegoldó stratégia, mint ezt az alábbi interjúrészlet is hűen tükrözi (innen):

"- Hol érte a hír? (ti. hogy felmentik az egészségügyi miniszteri posztról)
Horváth Ágnes: - Aznap Párizsban voltam, épp reggeliztem.
- A beszélgetések után befejezte a reggelit?
Horváth Ágnes: - Igen, majd elmentem venni egy ruhát, amiben megjelenhetek a felmentésemnél."

Magam sem cselekedtem volna másképp.

Metablog

Már egy ideje rájöttem, hogy az a baj, hogy már nincs a blogomban metaplot így a negyedik évad felé, bezzeg az első évad milyen izgalmas volt, volt benne viszonzatlan, ám plátói szerelem, meg a messzi múltból ismert, kedves, ám intelligens szomszédfiú, meg szívdöglesztő, ám görény szerető, meg a semmiből felbukkanó elképesztően kékszemű, ám fogorvos, és vajon kivel jön össze a hősnő a végén, dehát ezt a történetszálat elvarrtuk hálistennek happy endesen.
Az meg, hogy vajon befejezem-e végre a tudományos cikkemet, és hogy fog sikerülni az előadásom, és fogok-e magánrendelni, és mit jelent az, hogy az interszubjektivitás allosztérikus reprezentációja, gondolom, csak számomra kaland.
Maximum olyan izgalmas kérdéseket tudok felvetni manapság, hogy vajon jövő pénteken begyalogolok-e a munkahelyemre és haza is gyalogolok-e onnan, megdöntve ezzel az egy nap alatt gyalog megtett távomat városi környezet kategóriában, vagy sem.

Néha az életem unalmas, néha a blogom, és a kettő között semmilyen korreláció nincs, ez milyen érdekes.

Szex, hazugság, videó

Sosem nézek tévét, tényleg soha (csak sorozatokat dvd-n), de ma többek felhívásának engedelmeskedve bekapcsoltam, hogy megnézzem a Showder Klubot. Elég vegyes volt amúgy, imádom, ahogy Beliczai Balázs Mikolát utánoz, ellenben hónaljszőrrel poénkodni mindig is übergáz volt, de nem erről akarok beszélni. Hanem hogy utána még körbekapcsolgattam kicsit, mégis, mi van a tévében manapság.
Jelen pillanatban a Cool tévén "élő adás" felirat alatt egy dagadt, felöltözött nő az erogén zónák elhelyezkedését magyarázza, miközben az említett helyeket pálcával mutogatja a stúdióban tartozkódó és bugyit leszámítva teljesen pucér fiatal hölgyön. Utóbbi egész dekoratív, bár kicsit furcsa alakú szilikonmelle van, zavart mosollyal hagyja, hogy a dagadt nő a nádpálcával piszkálja és ilyeneket mondjon, hogy "ne félj, a csiklódat nem fogom bántani". Valamint az egyik legfontosabb erogén zóna az a vonal, ahol a hajas fejbőr kezdődik: ezt a vonalat (mutatja) kell lágyan cirógatni ahhoz, hogy a szex előtt amúgy többnyire ideges, feszült nőstény megnyugodjon.
Cseppet sem bizarr.

Tiptoe through our shiny city

Büszke vagyok magamra, mivel az utvonalterv.hu szerint minimum 2 óra húsz perces sétát pontosan két óra húsz perc alatt tettem meg, csakhogy ebből teljes fél órát egy McCaféban töltöttem tejeskávé- és almatorta-fogyasztással. Sötétben elindulni otthonról, gyalogolni a rakparton The National-t hallgatva, miközben lassan felszáll a köd, hasad a hajnal, rózsaszínűre váltanak a felhők, álmos galambrajok riadnak fel, királyság, bár a galambot utálom. Eleinte teljesen kihalt volt a város, leszámítva egy darab közlekedő 1-es villamost, amelynek láttán gyorsan felhívtam a különleges tudakozót, hogy akkor most mi van, elmarad-e a sztrájk, de a rejtélyre nem derült fény. Lehet, valami kísértetvillamos volt csupán, ami évszázadokkal ezelőtt süllyedt el és ködös tavaszi hajnalokon időnként még látni vélik a babonásabb tengerészek.* Később aztán lett egy csomó ember az utcán, főleg gyalog, görkorival, meg bicajjal, esetleg elektromos rollerrel, mintha valami pihenőnap lenne vagy majális, valamint szembejött velem az utcán Kicsi nevű volt osztálytársam, akivel sok-sok éve nem találkoztunk, örültem.

Mondjuk, tegnap este végül úgy döntöttem, taxival fogok bejönni, de amelyik taxivállalatnál egyáltalán felvették a telefont, ott azt mondták, hajnali négy előtt vagy délelőtt 11 után tudják vállalni a fuvarozásomat, úgyhogy maradt a séta, és klassz volt nagyon, máskor is gyalog kéne jönnöm.

*Update: nem hallucináltam, tényleg jár egy pár darab.

Apokalipszis

De hogyan fogok eljutni holnap az otthonomtól körülbelül 10 km-re fekvő, munkahelyemül szolgáló kórházba reggel nyolcra?
1. Autónk nincs.
2. Éjszakai busszal, amivel minimum háromszor kell átszállnom, és amire egész Budapest próbál majd felférni.
3. Gyalog, csak akkor el kell indulnom úgy hajnali 5-kor, nem vagyok egy koránkelő típus, és állítólag az eső is esni fog.
4. Biciklim nincs. Kellett volna venni egyet, már tavaly gondoltam rá, csak nincs pénzem, félek, hogy ellopják, félek az autósoktól, és lusta vagyok.
5. Taxival, ami drága, és gondolom, eszméletlen dugó meg káosz lesz.
6. Pszichotikus állapotot szimulálok, kihívom magamra a mentőket, és megpróbálom rádumálni őket, hogy bár területileg nem arra a pszichiátria osztályra tartoznék, ami a munkahelyem, azért csak vigyenek oda, majd beérkezve megpróbálom meggyőzni az ügyeletes kolléganőmet, hogy valójában nem vagyok pszichotikus, csak így volt a legegyszerűbb bejönni dolgozni.

Dühkezelési stratégiák az interneten, part 1.

Olvassunk xkcd-t. Alábbi valóban remek módszer, ha rajtad van az ideg, sajátélményből is tanúsíthatom.

Maybe I could turn back time

Annyi dolgom van. Nem érek rá semmire. Nincs időm megszagolni a virágokat és aztán utánanézni a pontos nevüknek az interneten. (Californication). Képzeljünk ide munkahelyi stresszel kapcsolatos, tetszőleges hosszúságú és stílusú rinyálást, amelyet most nincs időm leírni (kedvem se).

Ellenben vettem vízforralót, mert a régi tönkrement, így aztán bementem a Vasedénybe (Noiz például már abban is kételkedett, hogy még létezik ilyen nevű bolthálózat, és azt hitte, a "Vasedény" kifejezés csak valami vicces retró utalás részemről a mindenkori edényboltokra, de nem, ez valóság).
Szóval megtalálom a szívemnek kedves vízforralómodellt, amelyből csak egy darab, kiállított példány árválkodik a polcon, kicsit poros, így segítségért sietek. Három darab klasszikus Néni tartózkodik a boltban, ortopédcipőt és munkaköpenyt viselnek, egyikőjük a pénztár mögött foglalkozik az (engem leszámítva) egyetlen Vevővel, a másik kettő pedig alumíniumlétrákon ácsorogva törölgeti a plafonról lógó csillárokat. Némi mérlegelést követően odaóvakodom az aluminiumlétra alacsonyabbik fokán álló Nénihez és illedelmesen megszólítom: - Jó napot kívánok, ebből a fajta vízforralóból szeretnék venni, és azt szeretném kérdezni, csak ez a kiállított példány van, vagy van belőle másik?
Néni kissé döbbent, de inkább helytelenítő arckifejezéssel lenéz rám a létráról és felháborodottan rám förmed: - Nincs annak semmi baja!
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, egy pillanatra megrémülök, hogy időhurokba kerültem és mostantól a nyolcvanas években kell élnem tovább, megtapogatom a zsebembe rejtett mp3 lejátszót, nem változott át kazettás sétálómagnóvá, úgyhogy végül nem esem pánikba. Közben a Néni, tanácstalanságomat látva megsajnál, és fejét továbbra is helytelenítően csóválva learaszol a létráról, kiveszi a kezemből az említett terméket, és mély sóhajokkal kísérve odaviszi egy konnektorhoz.
- Látja? - Mutatja kedvesen kioktató hangnemben. - Működik, mert világít a piros lámpa.
Igazából annyira szórakoztató, hogy eszembe se jut felháborodni.

 

Idle in the sunshine

Aludtam három órát ügyeletben, sétáltam napsütésben hidakon, ittam kávét karamellsziruppal. De komolyan, lépten-nyomon csókolózó szerelmespárok vannak az utcán, hol voltak ezek eddig? Kisütött a nap, átállítottuk az órát, és mindenki összejött a hozzá legközelebb állóval? 

Úgy látszik, megöregszem. A vágyak odahagynak.
De most is bőségesen örülök a tavasznak.
Odasündörgök mindhez, kinél virágot sejtek,
mindegy nekem, hogy rokon, idegen, szegény, gazdag.

Én is, de ezt egy Po-Csüji nevű kínai írta ezerháromszáz évvel ezelőtt.  

Maybe I should put some make-up

Kicsit droidnak nézek ki most pántos hálóingben, látszik a két mellem között fekete alapon villogó piros led-kijelző, vicces. Amúgy kísérleti alany vagyok valami kutatásban, ahol szívfrekvenciát mérnek 24 órában, ezért van a kis kütyü rám celluxozva.

Noiz írt nekem novellát a születésnapomra a frekvenciagenerátorról, ami klassz. Mármint nem a frekvenciagenerátor a klassz, hanem a novella, meg a tény, hogy egy vicces élményemből novella lett.

Rossz passzban vagyok, minden túl nehéz, túl sok a dolgom, visszahíztam két kilót, nem érek rá semmire, hülyeségekkel cseszem el az időmet, nyűglődöm, mikor kap már a hátára valami taoista áramlat, mikor lehetek már az, aki szeretnék, sportos, elhivatott, kedves, bátor, gyönyörű. "Titkos énem romlásomra tör", sorozatokat néz, amikor én tudományt akarok olvasni, rágyújt, amikor én nem akarok dohányozni, csokoládét eszik, amikor én nem is kérek.

Megjött a Papír a minisztériumból, vagyis a szakvizsgabizonyítványom, A4-es méretű, szép, fényes lap, többrendbeli fontos személyek aláírásával, "ajánlott küldemény" feliratú A4-es borítékban, óvatosan félbehajtva és szó nélkül a postaládába gyömöszölve. Ugyan nem lett semmi baja, nem gyűrött és nem lopták ki, de mérhetetlenül felháborodtam azért a magyar postán, mégis, mit képzelnek, miért volt ráírva arra a borítékra, hogy ajánlott? Nem beszélve arról, hogy a férjem épp itthon volt szabin, át is vehette volna, de rendben, felcsöngetni túl nagy megerőltetés lenne. De eddig legalább visszavitték a levelet a postára, és érte kellett menni a kis cetlivel. Bár tulajdonképpen nem is értem, mért gondolom, hogy úgy nagyobb biztonságban lett volna.

Kitisztíttattam a bőrkabátomat a Villányi úton lévő szűcsnél, nagyon szép lett, olcsóbb volt, mint a plázában lett volna, a szűcs pedig kb úgy viselkedett, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia idejében volt szokás a kuncsafttal, vicces volt.

Hallgassunk Soko-t, annyira találó ez a szám, Agnusnál találtam egyszer. Be is teszek egy kis részt a szövegből, hogy értsük, min megyek keresztül.

I should be like these girls,
Skinny and great all the time.
but I’m still wearing my slippers
And eat all the candies at home.

I should sleep more,
And stop going out everyday.
I should focus more,
And stop complaining today.

Easter egg

Olvasom a Szerelem a kolera idején-t, kíváncsi lettem a film után, hogy még mindig jó könyv-e, még mindig jó, de erről majd máshol. 

Szóval olvasom, harmadszorra, és akkor van az a rész, a vége felé, amikor hajóznak a folyón, és a következő mondathoz érek: "Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát." Semmi különös, már kettőször észrevétlenül átsiklottam felette, de most hirtelen felfigyeltem, ugyanis milyen Mercedes? Ebben a regényben, bár az egyik férfihős életmódjának köszönhetően rengeteg nő szerepel, meg mernék esküdni rá, hogy egyiket sem hívják Mercedesnek. 

Mercedesnek ugyanis Marquez feleségét hívják, aki ugyanúgy 13 éves volt, amikor Marquez megismerte őt, mint a könyvbéli Fermina Daza. Marquez állítása szerint az első pillanatban eldöntötte, hogy ez a lány lesz a felesége, és így is lett. És valóban, egyes források szerint Mercedes valóban Magangué-ban született (bár a kommentekben várjuk spanyolul internetezni képes, vagy Marquez életrajzában jól informált olvasóink esetleges helyreigazításait.) Mintegy mellesleg megemlítette a feleségét a regényben? Milyen aranyos már.

Elmebaj, valamint terhesen Győrben

Pont valamelyik nap azon gondolkodtam, vajon az a jelenség, hogy mostanában naponta két családon belüli gyilkosság/túszdráma olvasható az indexen, vajon nem függ-e össze a pszichiátriai ágyszámok drasztikus csökkentésével. Csak mert az utóbbi időben olvasottak közül (hirtelen felindulásból féltékenységből leszúrta a feleségét stb) több is volt, ahol a cikket olvasva felmerült bennem, hogy pszichiátriai beteg lehetett az elkövető. Persze, lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is lettek gyakoribbak az ilyen esetek, csak nekem most tűnt fel. És nem, nem gondolom, hogy a pszichiátriai betegek bűnözők lennének vagy fordítva, szerintem borzasztó, ahogy a médiában tálalják ezt, a múltkor pl. a blikkben vagy valamelyik hasonló orgánumban láttam egy cikket az ágyszámcsökkentésről, az volt a címe, hogy "az őrült gyilkosok szabadon járnak közöttünk". Ez azért egy fokkal bonyolultabb kérdés ennél, a pszichiátriai betegek statisztikailag kevesebb bűncselekményt követnek el a "normálisaknál". Annál gyakrabban lesznek viszont öngyilkosok. Most a 168 órában jelent meg egy érdekes cikk részben erről a jelenségről, kérem, kövessenek.

Ja, és - teljesen más téma - azt álmodtam ma, hogy terhes vagyok, ötödik hónapban, de ebben nem vagyok biztos, mert elfelejtettem rendesen számon tartani. Vonaton utazon Győrbe a nőgyógyászomhoz, akivel eddig még csak telefonon beszéltem, de anyám ismerőse, ezért választottuk őt. Ülök a vonaton és azt számolgatom, vajon ötödik vagy hatodik hónap, de ekkor felhív anyám, hogy vigyázzak magamra, mert már a 9. hónapban vagyok és bármikor megindulhat a szülés, ezzel teljesen összezavar, hiszen még egyszer sem voltam ultrahangon, hogyan lehetnék akkor ennyire előrehaladott állapotban. Megérkezem Győrbe, nincs nálam térkép, és senki nem tudja érthetően megmondani, merre van a kórház. Végül egy néni elárulja, hogy az 53-as villamossal kell menni, nagy nehezen megtalálom a megállót, elmegyek a végállomásig, de ott sem találom a kórházat. Ez valami városszéli gettó, megkérdezek egy, a buszmegállóban ácsorgó párt, hogy hol a kórház, mire ők két métert hátrálnak és szemmel láthatóan attól félnek, hogy mindjárt előrántok egy sokkolót és elveszem a kézitáskájukat, ezen mérhetetlenül felháborodom, mert fiatal, jólöltözött nő vagyok, nem pedig holmi bűnöző, nem normálisak ezek a győriek. Végül kiderül, hogy két kórház van Győrben, a megyei, meg egy kisebb, és én nem tudom, melyikben dolgozik az a nőgyógyász, de mindegy, mert egyiket se találom, és kezd esélyes lenni, hogy nem érek oda a rendelési idő végéig úgysem. Azon gondolkodom, hogy visszamegyek a vasútállomásra, nehogy lekéssem az utolsó vonatot Pestre, visszautazom és majd Pesten keresek magamnak nőgyógyászt, csak hát az se lenne ideális, így az ötödik vagy valahányadik hónap táján váltani. Kb itt felébredek.

Could we be together in another world

Ez a másik kedvenc számom az új Goldfrapp albumról. Kicsit jobban emlékeztet régi Goldfrapp-re. Egyébként pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ijesztően addiktív ez a zene, mert akárki, akivel eddig beszéltem róla, kétszázszor hallgatja repeatben és nem tudja abbahagyni. Én is, de én majdnem mindennel ezt csinálom.

Nincs kedvem nagyon blogot írni valamilyen oknál fogva, asszem azért, mert épp olyanom van, hogy rájöttem, hogy túl keveset foglalkozom a munkámmal, ami pedig érdekel és amit szeretek. Nem a betegekkel, velük nem nagyon lehet kevesebbet foglalkozni, mert ott vannak, hanem a tudománnyal. Fura, mert múlt héten még abban az időszakomban voltam, hogy fenébe a karrierrel, vidéken akarok élni, regényt írni és tai-chizni a kertemben, most meg ugyanezt akarom, csak nem érzem úgy, hogy ez különösebben ütközne a tudományos karrieremmel. Azaz, miután úgysem holnap fogok házat venni Sopronban, hanem mondjuk tíz év múlva, akkor addig akár nyugodtan kutathatok is. Köztünk szólva, valójában utálok cikket írni (nagyon), és most épp abban a fázisban tart az egyik témánk, hogy kellene, ezért mindenféle világnézeti kérdésekkel próbálok ködösíteni, hogy ti. nem a karrier a fontos, hanem tai-chizni a kertemben. De valójában csak arról van szó, hogy olyan nehéz cikket írni. Még porszívózni is szívesebben porszívózom, pedig azt is utálok.

Befejeztük a 30 Rock-ot, vagyis utolértük, ahol most tart a sorozat, tényleg egyre jobb, nézzétek. Love is like an onion, you peel away layer after stinky layer, until you're just weeping over the sink. Meg How I met your mother-t nézünk, ami egy kissé Friends-nyúlás időnként, de attól még elég vicces. Festettem tojásokat színesre, bár lehet, hogy nem sok értelme volt, mivel rögtön utána megettük őket. Sütöttem túrós rétest, aztán a 30 Rockban volt egy rész, amikor juharszirup-szagot éreznek, erről eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne ehhez juharszirup, olyannyira, hogy át is mentem érte az intersparba, és így megalkottuk a fúziós konyha egy remek példáját, magyar túrósrétes kanadai juharsziruppal, nagyon finom.

Még arról kell mesélnem, hogy voltunk megint a Parázs Presszó nevű helyen, ami még mindig nagyon jó hely, klassz belső környezet, magyar ételek az étlap egyik oldalán és thai ételek a másikon, ezúttal ettem green curry-t és nagyon, nagyon finom volt. Néha egy thai csaj jött ki a konyhából, valamint thai kisgyerekek szaladgáltak, ami sok mindent megmagyaráz. Valójában tetszik, hogy még kevesen járnak a helyre, gondolom, mivel új és nem fedezték fel az emberek, de a múlt alkalommal megijedtem, hogy ha ennyire kevesen vannak, akkor előbb-utóbb be fog zárni, ami pedig helytelen lenne, mert nagyon jó, és hova fogok akkor járni, olyan kevés normális hely van Pesten. Szóval menjetek oda, könyörgöm. Csapolt sört ne igyatok, minden más jó, 1000-1500 Ft egy főétel. Tudom, sokat segítene, ha végre megcsinálnák a honlapot és nem csak a címükre linkelhetnék. De itt egy kép.

The blue lagoon strikes back

Többiek: - És milyen regényt írsz?
isolde: - Hát szingliregényt. Csak az a baj, nem tudom pontosan, mi történjen benne.
Többiek egymás szavába vágva:
- Mindenképpen legyen benne futópad!
- Flörtöljenek a futópadon!
- Legyenek benne űrhajók!
- Meg kék lagúna!
- Legyenek pornójelenetek is!
- Legyen az űrbázison a lagúna!
- Ja, ja, legyen egy hatalmas űrbázis mesterséges tengeröböllel meg fitness-teremmel!
- És akkor flörtölhetnek az űrhajón a lagúna partján a futópadon!