Eleinte én álldogáltam a Parázs Presszó előtt, és dohányoztam, mivel korán odaértem, nemdohányzó terembe akartunk ülni, nem volt nálam könyv, és egyedül unatkozni egy nemdohányzó teremben, nincsen annál szomorúbb. Aztán amikor bementem, kiderült, hogy az L. már ott ül egy ideje Pratchettel (utóbbi könyv alakban), és Agnus hangját is hallotta, de mivel látvány nem társult hozzá, úgy ítélte meg, hogy bizonyára csak hallucinál, esetleg a vendéglátóhelyen Agnus hangja kering a plafon alatt futó csövekben végtelenül. Később aztán kiderült, hogy - valahol másutt eközben - Agnus és Brainoiz a kissé eldugott nemdohányzó teremben beszélgetnek, bár még mindig nem világos, hogyan ért körbe a hang, ezek a régi épületek gyanúsak tudnak lenni. És még volt az is, hogy telefonos utasításokat követve érkezett Lucia, és a telefon, valamint apró lépteinek zaja alapján már rég látnunk kellett volna, de nem, ez kicsit olyan volt, mint amikor az Alien 2-ben a nyomkövető már jelez ezerrel, de nem látják a szörnyet (aztán rájuk ugrik, mivel pontosan felettük van egy szinttel feljebb) (Lucia végül nem bántott minket, csak lecseszett, amiért nincs gyerekünk, meg amiért a férjem állandóan ugyanazt a V for Vendettás pólót viseli, amit ő már legalább négyszer kiolvasott). És nem beszélve a mra sms-éről, ami úgy kezdődött, hogy "Sajnálattal vegyes sajnálattal tudatom..." és ebben a szellemben is folytatódott egészen a "mr.a. s.k." aláírásig.
Túl sokat, túl sokat beszéltek bajuszról és pacalról, és valakinek volt olyan ismerőse, aki a pacal mosásához egy külön mosógépet vásárolt, de nem baj, mert én közben red curry-t ettem átszellemült mosollyal, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy méltassam a méltán méltatható Parázs Presszót, remek hely, magyar és thai ételekkel, amely utóbbiak közül a pad thai kevésbé volt autentikus, a red curry azonban európai viszonylatban a tökéletesség határát súrolta, vicces volt egy étlapon látni sült banánt túrós palacsintával és fried rice-t tócsnival, egyedül a csapolt sör borzalmas. A társalgás egy jelentős részében furcsa módon a magyar nyelvről esett szó, helyesírást és nyelvrokonságot sem figyelmen kívül hagyva, és sokáig találgattuk azt is, hogy hívják a többféle nemzet konyháját ötvöző éttermet/ételt, mígnem Suematra sms-ben Mrs. Nerdhez fordult, és kiderült, hogy "fúziós"-nak. Továbbra is a kultúránál maradva annak a hangszernek a nevén tanakodtunk, ami műanyagból van, gyerekeknek való játék, fújni kell, és kis, színes billentyűk vannak rajta, de nem jöttünk rá, a kommentekben segítséget elfogadunk.
A gubacs nem tudom, eredetileg honnan jött, mindenesetre megtudtuk, hogy az L. édesapja gubacsfüzérből készített térelválasztó függönyt a szerző gondtalan gyermekkorában, ami a földig ért egészen amíg kutyájuk nem lett, aki kutya-fejmagasságig lerágta. Aztán hirtelen meztelennős kártyanaptárakról lett szó, amiket anno be lehetett cserélni erre-arra a megszálló orosz hadsereg hazánkban állomásozó tagjainál, ugyanígy a golyórágó is nagy népszerűségnek örvendett, és új mesehőst alkottunk a Gubacsfejű Golyórágó személyében (Pom-Pom, kivágott jelenetek). Emellett fordításról beszéltünk, főként Noiz aktuális élethelyzetének köszönhetően (melynek során vagányan szimbolikus motorjára pattant és elporzott a naplemente irányába), és L. felvetette, milyen remek könyvcím lenne a jelen bejegyzés címeként szolgáló kifejezés, amikor azonban szóba jött, hogy a homár halkan sikít, miközben leforrázzák, arra jutottunk, akár egy nagylemez címeként is figyelemfelkeltő lehet, biztosan nagy sikerű lehetne például Agnus és a Sikító Homárok nevű zenekar Lefordíthatatlan Obszcén Szójáték című cd-je.
Bár a mai napirajzon felfedezett sikító medúzák sem kutya, úgy értem, medúza-vonta szánon...?