Úgy érzem, tartozom a folytatással innen.
Augusztusban Magyarországon voltunk, ekkor elvittem a Fiút a cuki budai magángyermekfogászatra. Addigra már elkezdtem kicsit kételkedni magamban, hogy most tényleg, mi van, ha én vagyok a hülye és mégis el kellett volna altatni, és most miattam fogorvosfóbiás lesz örök életére. Eddigre az eredeti hatból két lyukat betömött esküdt ellenségem, a norvég fogorvosnő, ez ingyen volt, a Fiú kapott előtte érzéstelenítő injekciót, amit utál, az egész egy óra hosszú volt, a Fiú a szuri után sírt kb. három percig, a többi részben rendkívül ügyesen együttműködött, aztán bosszúból három gumigyíkot vagy mit is zsebretett az ajándékos fiókból, de azért sajnáltam.
A magyar fogorvosnál két időpontot kaptunk, a külsejében kicsit Aubrey Plazara, stílusában pedig Kolléga feleségére emlékeztető fogorvoscsaj közölte, hogy próbáljuk meg szuri nélkül, majd negyed óra alatt betömött két fogat végig vidám, kötetlen hangulatban. Az elején elmagyarázta a Fiúnak, hogy ha fáj, akkor emelje fel a bal kezét és akkor szünetet tart, a Fiú 3x emelte fel a kezét, egyszer, hogy letesztelje, tényleg működik-e, a másik két alkalommal pedig azért, mert ugyanaz a Bing epizód indult újra a falon lévő tévén ahelyett, hogy a következő epizódra ugrott volna a lejátszó (az egy ilyen nyuszis mese), a kezelés végén pedig hátranézett rám és azt mondta: "Anyi, ez nagyon jó volt!!". A második alkalommal hasonlóképp, csak akkor kb huszonöt perc volt, mert nagyobb volt a lyuk.
Ezután visszajöttünk Norvégiába, és mentünk a következő kötelező kontrollra kedvenc norvég fogorvosnőnkhöz. Ehhez kivettem szabadnapot és felöltöztem normálisan: időközben további megfigyeléseket végeztem és tökéletesítettem a "vestfoldi anyuka, aki amúgy orvos"-külsőmet, H&M business casual szett betűrt inggel és kardigánnal, unalmas színekkel (kék, szürke, bézs), valamint világoskék pehely pufidzseki és sportcipő, diszkrét smink, nem-Duchenne-mosoly. So not me. De tényleg csináltam a mosolyt tudatosan. A nőnek annyit mondtam, hogy pár fogat megcsináltattunk időközben privátban. Nem mondtam meg, hogy hol, mert a norvégok általában gyanakvóak a külföldi orvostudománnyal szemben, és nem akartam magunkat rossz színben feltüntetni azzal, hogy keleteurópai sarlatánokhoz hurcolom az ártatlan gyermeket. (De komolyan, bármelyik betegem dokumentációjában külön kiemelik, ha valamelyik diagnózisát külföldön kapta, a "külföldön bipoláris zavar diagnózist kapott", azt úgy kell érteni, hogy akkor vagy az, vagy nem, ki tudja.). Az volt a tervem, hogy ha kérdezi, hogy hol csináltattuk meg a fogát, akkor több körben úgy fogok tenni, mintha nem érteném a kérdést, és azt mondom, hogy "hát kettőt felül, kettőt alul", meg hogy "melyik fogorvosnál? Mariának hívták azt hiszem", meg hogy "melyik utcában?" - és megmondom az amúgy teljesen nemzetközi hangzású utcanevet, hogy feltűnő módon vallatnia kelljen, ha országot akar hallani, de erre nem került sor. Beérte a meglepődéssel, hogy akkor neki ma semmit nem kell csinálnia. A Fiú foga azóta nem romlott tovább, úgyhogy most nincs vele további teendő, és a Fiú még teljesen magától elmesélte neki az Újéletkezdő Versenyünket, ami egy zsetonrendszer és a fogmosás is ér benne pontot. A fogorvosnő végig kellemes modorban elképesztően leereszkedő volt, a mosolyogva azt mondja, hogy "úgy látszik, akkor talán végre ennyi idő után sikerült közös nevezőre jutnunk, anyuka, így most nem látom szükségét további intézkedésnek" - stílusban (mármint, hogy nem jelent a gyámügynek). Mégis csak képzeletben vágtam pofán, és a valóságban udvariasan, bár kissé értetlenül mosolyogtam, mintha nem is érteném, miről beszélne, hiszen sose voltunk külön nevezőn, vagy? Nem volt túl jó élmény az egész, azért, mert megerőltető volt és fárasztó és jobb dolgot is el tudok képzelni a szabadnapomon.
Pár nappal később kikértem a dokumentációnkat, mert már érdekel, miket ír rólunk a nő, mivel minden alkalommal ír valamit az aktuális érzelmi állapotomról. Most azt írta, "az anya elégedettnek tűnik". Hát oké. Sajnos a recepciós csaj a teljes dokumentációt kinyomtatta, a korábbiakat is, és csak így belelapoztam a régiekbe, nem tudom, miért, és megláttam, amikor két évvel ezelőtt a Fiú a (norvég) óvodában arccal lefejelt egy biciklit és letörött az a két első foga, ami már eleve le volt törve (mert másfél éves korában beleharapott egy lépcsőfokba) (ő ilyen). Az ovis baleset délutánján (2021-ben) elvittem ügyeletre, mert nagyon fel volt dagadva a szája, de nem törött el semmije, és az ügyeletes orvos azt mondta, hát, tejfog, ez van, majd nő helyette másik. De azért a biztonság kedvéért a férjem a rákövetkező héten elvitte az iskolafogászatra, ahol a szokásos kedvenc nőnk is megvizsgálta, és leírta a fogak státuszát, meg hogy "nem tűnik úgy, hogy apuka különösen törődne a dologgal".
Ezen a ponton sok napig káromkodtam magyarul, ami csökkenti a stresszt és a fájdalomérzékelésre is hat, mint az közismert, meg mérgemben lestalkoltam a nőt az interneten, szóval most már tudom, amit eddig is tudtam, hogy igazi egyennorvég, itt nőtt fel és járt egyetemre, május 17-én népviseletben zászlóval fotózkodik, a többi napon túrázik, sífut és vitorláz (utóbbi sztem csak a nyugati és déli megyékben kötelező), meg a szülői munkaközösség tagja. Ez mind haszontalan információ, de ismerd meg az ellenséged. Bevallom, legszívesebben megátkoztam volna, mint ahogy Göri fogorvos excsaja engem anno, de nem tudom, hogy kell. Gondolkodtam azon is, tegyek-e panaszt, mert ez már az, amiért panaszt tennék a jegyzőnél, csak hát szerintem két évvel később panaszt tenni kicsit fura lenne, ezért végül nem tettem.
Mármint azért húztam fel magam és szeretnék panaszt tenni, mert a nő számos alkalommal leírja a kísérő szülő érzelmi állapotát, és már önmagában az is meglepő, hogy egy fogorvosnak ez feladata, de ráadásul még teljesen rosszul is értelmezi. Mi ugyanis nem nemtörődöm szülők vagyunk, hanem pont, hogy egyenesen túlaggódó szülők, akik az oviból a baleset napján egyből az ügyeletre rohannak, és pont a férjem a fizikai balesetek terén túlaggódó (enyém a betegségek), szóval róla leírni, hogy nem érdekelte a kitörött fog, az aljas tévedés.
Természetesen ez nem róható fel a fogorvoscsajnak, hiszen az érzelemkifejezésben jelentős kulturális különbségek léteznek, mi például keleteurópában, ha nem vagyunk beszívva vagy Jehova tanúi, akkor nem mosolygunk folyamatosan ok nélkül. A fogorvosnő érthető módon iszonyat profi a fogászat terén, azonban a transzkulturális mentalizáció terén hogyan is lehetne az, hiszen még nekem, keleteurópai gyökerekkel, 21 év pszichiátriai és pszichoterápiás tapasztalattal és idén 38 év ismeretséggel a hátam mögött is nehezemre esik olykor értelmezni a férjem arckifejezéseit. Ugyanakkor úgy gondolom, az ilyesmi félreértésekhez vezethet, így, ha kisvárosunk iskolafogászata ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek fogán kívül a kísérő érzelmi állapotairól is leírást adjon, akkor érdemes lenne valamilyen továbbképzésen részt venniük ehhez, különös tekintettel a kulturális különbségekre, tekintve, hogy kisvárosunkban a helyi festékgyár miatt eleve sok a külföldi vendégmunkás, plusz még a szomáliaiak, a lengyel kontingens, meg a csomó új ukrán, akiknek lehetnek gyerekei és azoknak fogaik. Valami ilyesmit. Szóval mostantól szemmel tartom a nőt, mindig kikérem a dokumentációnkat (mondjuk most már tudja, szóval tudja, hogy vissza kell fognia a bitchinget), és az első rossz mozdulatánál írok panaszt.
Tehát összességében hepiend, legközelebb csak 2024 május 8-án kell mennünk, szóval addig más témákon kell idegeskednem.