Tessék, ha már ennyire rajtunk a tavasz, régi kedvenc szerelmes számom. Pulóvert akarok kötni neked, milyen aranyos már.
I wanna have fun
I wanna shine like the sun,
I wanna be the one that you wanna see
I wanna knit you a sweater
I wanna write you a love letter
I wanna make you feel better
I wanna make you feel free
Aktívan pihenek, nagyon stresszes, ma is például egy csomó mindent akartam csinálni, amikre nem maradt időm. Hétvégén ellenben gyalogoltam sokat, először is meglátogattam nagyszüleimet Fertőrákoson, Sopronból mentem gyalog az erdőn keresztül (kb. 10 km), másnap meg felvonszoltam a férjemet a Károly-kilátóhoz. Nem színes még az erdő, lévén február, úgyhogy sok képet nem csináltam, meg azok se sikerültek, de azért jó volt.
Mindenki azt kérdezte, hogy nem féltem-e (mivel Rákosra egyedül mentem le), én pedig egy csomó mindentől félek, azok azonban főleg a szakmai kihívások, a szociális helyzetek és/vagy az ízeltlábúak köréből kerülnek ki, az erdei séta nem tartozik közéjük.
Háttérben a kék csík a Fertő-tó. Vidékre kéne költözni.
Ma meg azt álmodtam, hogy a Prof felhívott, hogy akkor kedden adjam elő a kutatási eredményeinket. Én pedig magyaráztam neki, hogy de még nincs teljesen kiszámolva, és hogy a phD konferencia, ahol majd elő kell adnom, csak áprilisban lesz, de hajthatatlan volt, azt mondta, kedd, ráadásul az álmomban már hétfő volt.
Csomót gondolkodom azon, hogy ha azt csinálhatnám, amit szeretnék, akkor mit csinálnék. Mert valójában ezt, pszichiáterkednék, kutatnék, pszichoterápiát tanulnék, olvasnék és blogot írnék, meg moziba járnék, sorozatokat néznék, sétálnék, főznék, aerobicoznék. Valószínűleg szívesen írnék is, amit most nem csinálok, meg szívesen járnék tai-chizni. De valahogy mindig túl sok a teendő, vagy rossz a fentiek aránya, vagy rosszul osztom be az időmet, vagy nem tudom. Nem tudom igazából, mi a megoldás. És akkor ugye szakorvosként most már magánrendelhetnék is, persze másodállásképpen csinálnám csak, és jó lenne meg szeretném is, de ha belegondolok, hogy még egy plusz elfoglaltság, még eggyel kevesebb délutánom lenne szabad, akkor azért kicsit megingok. Pedig, gondolom, csomó ember sokkal többet dolgozik nálam, jó, én néha ügyelek, meg néha bent maradok tovább, de hallok azért ilyen történeteket, hogy melyik multinál mennek haza este nyolckor meg tízkor.
Nemrég azt mondta az egyik kollégám, hogy ő nem magánrendel másodállásban, mert "inkább elmegy az erdőbe biciklizni". És minek kell annyi pénz. És mondjuk, tényleg nem kell sok, sose volt sok pénzem, de azért olyan jó lenne, ha nem kéne gondolkozni ötszáz meg ezer forintos tételeken. Hát, nem tudom.
Azt szerettem ebben a szakvizsgában, hogy egy csomó ember izgult értem meg gratulált. Például amikor vasárnap este otthon rettegtem, és arra gondoltam, "oké, ha még valaki ír sok-sikert sms-t, akkor biztosan átmegyek" (a pszichopatológia mágikus gondolkodásként nevezi meg a fenti tünetet), és utána még legalább 3 ember írt sms-t meg egy felhívott. Tök jó volt.
Voltam persze kocsmában is, már hétfőn azon vettem észre magam, hogy négy sör után hajnali fél egykor a szerotonin 2c receptorról beszélgetek egy kollégával a Jaffában. Kedden pedig húgommal elmentünk neki ajándékot venni szülinapjára, gondoltam, mégiscsak talán jobb, ha ott van, amikor megveszem, és mint utóbb kiderült, jól sejtettem, mert én fogalom nélkül megvettem volna neki a rózsaszín plüss flamingót (vö. Boston Legal), pedig neki egyáltalán nem tetszett, mivel "olyan lába van, mint egy csirkének", és inkább rózsaszín plüss mackót és pink-ezüst varázspálcát kért helyette (23-ik szülinap). És magamnak is vettem ajándékot sikeres vizsgám ürügyén, egy piros kabátot és kisdobozos legót (van benne szellemlovas is). Legnagyobb meglepetésemre a legót (kevés kivétellel) gyakorlatilag senki nem érti, amin egyrészt meg vagyok döbbenve, másrészt felháborító, és hadd fogalmazzam meg ezzel kapcsolatos társadalomkritikámat ehelyütt. Itt van ez a totál infantilis társadalom, gondoljuk már végig, mennyi hülyeséggel játszanak az emberek, pl. a sok kreatív hobbiboltos cucc, most aprócska krokodilokat fűzni gyöngyből mennyivel felnőttesebb a legónál? Vagy a puzzle? Vagy az a sok társasjáték meg kártyajáték, meg darts meg csocsó, de, jó, mondhatjuk, hogy a Rizikóhoz több kitartás kell meg problémamegoldó képesség, bár erről sem vagyok meggyőzve. És X-Boxszal meg Wii-vel játszani persze trendi, meg a sok hülye kis flash-játékkal, sőt az aknakereső meg a passziánsz még munkaidőben is társadalmilag elfogadott. És akkor a Guitar Hero-ról még nem is beszéltem. És ezek után az emberek megütközve néznek rám, amikor kiderül, hogy vettem magamnak legót. Aztán végülis amikor már teljesen elbizonytalanodtam saját épelméjűségemben, és kezdtem elhinni, hogy lehet, hogy ez tényleg gáz, akkor a mozgáscsoportomon kiderült, hogy az egyik csaj nővére, 32 éves mérnök, legót kért karácsonyra. Mondjuk ő már kissé haladóbb fázisban van nálam, ugyanis harmincezer forintos Technics-legókat szeret, de persze, nem zárhatjuk ki, hogy nekem az 1400 forintos cucc csupán az első lépés volt az addikció irányába, és jövőre majd nem férünk el a legóimtól és új lakásba kell költöznünk.
Még nem raktam össze, de majd megmutatom.
Kicsit másnapos vagyok azért. Vagy nevezzük vizsga utáni depressziónak. Meg úristen, nem tudom, mihez kapjak, a sok megnézésre váró film, a sok olvasatlan könyv, sétálni kell menni, aerobicozni kell menni, takarítani kell, meg persze, van csomó dolgom is ("cikket írni"-típusúak), de azt talán még nem erőltetném. Elmesélem inkább, milyen jól szórakoztam a pszichiátria története című fejezeten. Általában nem vagyok oda semminek a történetéért, na jó, a történelemért általánosságban, ezért utolsó napra hagytam ezt a tételt, de aztán nagyon megtetszett, különösen a vicces régi szavak miatt, és bár lehet, hogy ez senkit sem érdekel, most erről van kedvem írni.
A pszichiátriáról annyit kell tudni, hogy ugyan már a Bibliában meg egyiptomi papiruszokon is írnak az elme betegségeiről, de általában a leghalványabb fogalom nélkül. Hippokratesz, isten nyugosztalja, például úgy gondolta, hogy a hisztériát a kielégítetlen (ti. gyermektelen) anyaméh vándorlása okozza, a szorongó nők azért éreznek gombócot a torkukban, mert a méhük akkor épp felcsúszott. Egészen furcsa, hogy mennyire sokára jöttek rá például, hogy az agy mire való (régen azt hitték, hogy a nyáltermelés a szerepe), meg, hogy a gondolkodás nem a szívben történik, illetve hogy a pszichiátriai betegségeket nem démoni megszállás okozza, hanem "az elme betegségei az agy betegségei" (Griesinger, 19. század.)
És akkor ott voltak még a gyógymódok, az rendesebb első pszichiátriai gyógyszereket (litium, antipszichotikumok) 1948 és 1956 között találták fel. A sötét középkorban többnyire megégették a bolondokat, hiszen aki hallucinál, az nyilván boszorkány és a sátánnal fajtalankodik, későbbi korszakokban ráolvasással, hideg vizes fürdőkkel, meg mindenféle kínzóeszközöknek tűnő cuccal próbálkoztak, például addig forgatták a beteget, amíg az úgy elszédült, hogy már nem nagyon volt képes aktívan őrjöngeni, meg egyéb borzalmas dolgok (a szcientológusok nagyon szeretik ezt a korszakot). A leggyakoribb pszichiátriai betegség a századfordulón (19-20. sz.) egyébként a szifilisz volt: a szifilisz ugyanis, ha nem kezelik időben antibiotikummal (és akkor még nem kezelték, mert nem léteztek antibiotikumok), hosszú évek után a paralysis progressiva, magyarul "hűdéses butaság", vagy, a fertőző eredetre is utalva "terjedőhűd" nevű pszichiátriai betegséget okozza. A betegeket "tébolydákban", vagy más néven "örjintézetekben" tartották (örj-intézet, ti. ahol kedvére őrjönghet). És akkor jött Julius Wagner Ritter von Jauregg, aki rájött, hogy mivel a szifiliszt okozó baktérium 41 C felett elpusztul, hát melegítsük fel a betegeket 41 C fölé, magyarul okozzunk nekik magas lázat, hátha jobban lesz. Többféle próbálkozás után végül a malária vált be, ti. hogy a hűdéses elmebajban szenvedő betegnek maláriakórokozót adott be, ettől aztán annak magas láza volt napokig, viszont - állítólag - pszichésen akár teljesen meggyógyult. A pszichiátria történetében az egyetlen Nobel-díjat Jauregg kapta ezen remek ötletéért 1927-ben (aztán 1928-ban Sir Alexander Flemming kint felejtette a bacitenyészeteit az ablakpárkányon, ezáltal felfedezte a penicillint, amivel öt nap alatt meg lehet gyógyítani a szifiliszt, így Jauregg kiváló módszere nyomban feledésbe merült).
A pszichiátriát egyébként úgy hívták, "elmekórtan", a családorvost "körorvos"-nak, az elmebetegeket "észbetegeknek" vagy "kedélybajosoknak". Az első magyar pszichiátriai egyetemi tanszék 1882-ben alakult, és 1906-ban költözött be a jelenlegi egyetemi klinika helyére. Ekkor még, mint mondtam, gyógymódok nem léteztek, ezért zenével, "beszélgetőkúrával" (vö. pszichoterápia) és fürdőkúrákkal próbálkoztak, a klinika alagsorában erre a célra kialakított fürdőmedencék is voltak. 1934-ben fedezte fel Meduna László, hogy ha epilepsziás görcsöt kiváltó anyagot ad be (pl. kámfor), akkor a pszichotikus betegek a görcs után sokkal jobban vannak. Mivel a kámfor, és a többi hasonló szer is elég mérgező, így két olasz orvos javaslatára végül inkább az a módszer terjedt el, amikor a halántékra tett elektródákkal, elektromos árammal váltájk ki a görcsöt, közismertebb nevén elektrosokk. Sajnos, mivel semmilyen más hatásos gyógymód akkoriban kb nem létezett, ezért minden lehetséges pszichiátriai betegségben "sokkoltak", ami hülyeség, mert csak bizonyos esetekben használ. Azután az ötvenes években, miközben idehaza 1956-os forradalom meg egyebek zajlottak, francia orvosok rájöttek, hogy az egyik tbc-ellenes gyógyszertől a depressziós betegek vidámabbak lettek, illetve hogy egy antibiotikumnak szánt készítmény meg jól megszünteti a hallucinációkat és téveszméket. És innentől nem volt megállás, ma már szerintem nincs az a lelkiállapot, amire ne lenne legalább tízféle tabletta, és szerintem nagyon durva, hogy mindez kb. ötven éve kezdődött csak. Valamint, hogy egészen a nyolcvanas évekig pneumoencephalográfiával lehetett csak vizsgálni az agyat (levegőt fújtak az agykamrákba, így azok láthatóvá váltak a röntgenen, bár a "látható" szerintem enyhe túlzás), mivel még nem volt se CT, se MR, se DTI. És a pszichoterápiák hasonlóképpen izgalmas fejlődéséről még nem is beszéltem, pedig nekik is remek kifejezéseik voltak, a szociális fóbiát pl. magyarul "emberiszony"-nak nevezzük.
Szóval, igen, a vizsgára készülés szabályszerűségeinek megfelelően kb. onnan, hogy "ó, hát lesz rá több, mint egy hónapom, azalatt simán megtanulom a Kézikönyvet, meg elolvasom a Tringer könyvet, meg a Szkizofrénia tankönyvét és a Hangulatzavarok tankönyvét, a Gyerekgyógyászat könyv megfelelő fejezeteit, a Pszichoterápia tankönyvét, a Kognitív viselkedésterápia c. könyvet, a Neuroscience of Clinical Psychiatry c. könyvet, meg elolvasom az American Journal of Psychiatry meg az Archives of General Psychiatry mostanában megjelent számait, meg a Psychiatria Hungarica elmúlt öt évben megjelent számait, meg ha sok időm lesz, a Schizophrenia Research-öt is, és persze kicsit felelevenítem a neuroanatómiát az Anatómia Atlaszból, persze csak miután hatszor végigcsináltam a tesztkönyvet, és szó szerint fogom tudni a DSM IV. és BNO-10 meghatározásokat, valamint az összes gyógyszer alkalmazási előiratát, és nem lehet majd olyat kérdezni tőlem, amit ne tudnék" mostanra, természetesen több, köztes lépcsőfokon keresztül eljutottunk nagyjából odáig, hogy "Istenem, bárcsak valami csoda folytán túlélném ezt az egészet, ígérem, mostantól rendszeresen követem a nemzetközi szakirodalmat és soha többé nem lógok a bkv-n, csak most az egyszer segíts".
(Innen: xkcd.com)
Próbálok egyszerre kávét főzni, virágokat öntözni, blogot írni, cézár salátát enni műanyag dobozból, valamint átöltözni utcaiból házi ruhába, de ha egyszer egyik se várhat, éhes vagyok, szomjas, blogfüggő, és rájöttem, hogy hétvégén elfelejtettem megöntözni a növényeimet, márpedig évek óta hétvégén öntöződnek, mi lesz így, felborul a bioritmusuk. (Van amúgy a heti ritmusra valami külön kifejezés, mint a napira a cirkadián?) Rémlik, hogy valamit tanultunk a fontossági sorrendről oxyológiából, hogy tömegkatasztrófa esetén a kárhelyparancsnoknak kell rangsorolnia a sérülteket, hogy ki az, aki menthetetlen úgyis, ki az, aki azonnali ellátással menthető csak, és ki az, aki kibír még pár órát-napot, egyébként a fenti elméleti keret házimunka esetén is remekül alkalmazható. Jelen esetben bizonyára én lennék a rangidős, mint egyedüli központi idegrendszerrel rendelkező élőlény, bár nem zárhatjuk ki, hogy példának okáért a keskenylevelű filodendron okosabban osztaná be a teendőket nálam.
Most azonban forr a víz.
Szóval átmentem a gyakorlati vizsgán, azért vagyok ilyen beszédes és felszabadult. Jegyet nem adnak, hanem "szakvizsgára bocsátható/ nem bocsátható" van csak, úgyhogy bocsátható lettem, vagyis hétfőn elmehetek szakvizsgázni. Ennek örömére megosztom veletek kedvenc triviámat (3 ember fogja kb értékelni, mivel gondolom, a Buffy-rajongók közül nem sok ember látta gyermekkorában kétszázszor a Marslakó a mostohám c. sci-fi-vígjáték-remeket, de sebaj): az ugye megvan, hogy Alyson Hannigan, a Buffy-ban Willow (esetleg a Veronica Marsban Logan nővére) játszotta a Marslakó a mostohámban Jessie-t, a kislányt. És emlékszünk, amikor Jessie randira megy, egy világoslila nyakkendőt és hatalmas fogszabályzót viselő rendkívül idétlen tizenkétévesforma fiúcskával? A fiúcska nem más, mint Seth Green, a Buffy-ban Oz, évadokon keresztül Willow pasija. Hát nem cuki?
Most pedig megöntözöm a maradék növényeket.
Ellenben a rákövetkező House-részben (erről beszélek, de vigyázzunk, spoilerek) (kicsit én is spoileres leszek asszem) milyen vagány kis okos pszichiáternő szerepel. Megjegyzem, manapság, ha valakinek koponyaűri nyomásfokozódása van, már nem szokás fúróval egy lyukat fúrni a temporális koponyacsontjába, ez utoljára szerintem az ókori Egyiptomban volt divat, és akkor is leginkább akkor éltek vele, ha az utódok már nagyon szerették volna eltenni láb alól az öreg fáraót, és nem, nem hiszem, hogy a kutatóbázison nem volt a gyógyszereik között mannisol, ha oda tudtak vinni huszonhat fúrót meg generátort meg mikroszkópot meg szélessávú internetkapcsolatot, meg már nem emlékszem, milyen drága antibiotikumot meg prednizolont, akkor mannisoljuk is volt, még nálunk is van, a pszichiátrián, Kelet-Európában. De persze belátom, hogy bekötni valakinek egy infúziót, meg baszomnagy fúrófejjel lyukat fúrni csinos, eszméletlen nők koponyájába, az nem ugyanaz a látvány, szóval teljesen megértem. Azért rögzíthették volna a fejét valahogy, nehogy elmozduljon fúrás közben. És mit keresett tulajdonképpen a vagány, okos, csinos pszichiáternő az Antarktiszon? Valamit kutatott, azt értem, de mit lehet ott pszichiátriát kutatni? Nem kellenek ahhoz ún. emberek? Nem vagyok elég kreatív biztosan.
Különben meg nyűglődöm már összevissza, tanulás helyett inkább rinyálok (pl. hogy nem lehet így tanulni, hogy fúrnak!) és csokiért megyek le este tizenegykor a kisboltba, pedig most kéne még egy utolsó, nagy lendület. Holnap lesz a gyakorlati vizsgám amúgy, és (ha azon átmegyek, de tegyük fel) hétfőn a nagy, igazi. És utána pedig elmegyek masszőrhöz, meg kocsmába, és megnézem az összes filmet, ami megy a moziban és amit kölcsönkaptam dvd-n (különös tekintettel a 3 évad Black Booksra, amelyből csak két részt láttam eddig, de az, hogy úgy mondjam, sokkolt kissé), és megírom a cikkemet és megírom a poszter-absztraktomat és elolvasom a halomban álló könyveket és mindennap tornászom és írok az összes blogomra és levizsgázom abból a phD-kurzusból, amiből még nem mentem el és írok egy regényt D.-nek, hogy ne unatkozzon és befestem a hajamat és megváltom a világot. Ez a terv.
Milyen gáz dolgok vannak már a House-ban, a mostani részben (már teljesen összezavarodtam a sztrájk miatt, hogy ez most mennyire új vagy régebbi rész, tehát ahol most mi tartunk) például az volt, hogy kitalálták, hogy a nőnek bizonyára mellrákja van, csak nem a mellében, hanem a testében valahol máshol lévő emlőmirigy-sejtekben, amik véletlenül odavándoroltak az embrionális fejlődés során (ez eddig még nem akkora őrültség, mint amilyennek hangzik). Na és, hogy megtalálják ezeket az eltévedt sejteket, adnak a pszichésen teljesen egészséges nőnek risperidon nevű antipszichotikumot injekcióban, ami mellékhatásként emlőduzzanatot és tejfolyást okoz, és akkor hopsz, a csaj lábán azon nyomban, vagyis az intravénás injekció beadását követő húsz másodpercen belül nő is egy anyatejjel teli pukli. Nincs is akut hatású intravénás risperidon injekció. Nincs is benne a risperidon alkalmazási előiratában a tumorkeresés. A risperidon csak ritkán, az arra hajlamos egyénekben okoz tejfolyást, és akkor is úgy, hogy a hajlamos ember hónapokig szedi a nagy dózisú risperidont, és akkor fokozatosan megemelkedik a prolaktinszintje, és a magas prolaktinszint előfordul, hogy emlőduzzanathoz vagy tejfolyáshoz vezet. Amúgy pedig vannak más mellékhatásai is, azok mért nem alakultak ki, pl. mért nem hízott akkor a nő húsz másodperc alatt tíz kilót vagy lett legalább izommerevsége. Szóval rendkívül tudományos módját láthattuk a tumorkeresésnek. Nem mintha sorozatokat néznék.
Meg még azon gondolkodtam ma, hogy az miért van, hogy a házunkban (tízemeletes)
valahol mindig (most, hogy csomót itthon vagyok, tanúsíthatom, hogy valóban mindig) fúrnak, de mi nem fúrunk soha. Lehet, hogy valami klassz
buliból maradunk ki. Szóval megígértettem a férjemmel, hogy majd ha levizsgáztam, néha
mi is fúrunk, vagy legalább kalapálunk kicsit.
És akkor talán egyúttal képet is kaphattunk aktuális szellemi állapotomról.
Most éppen Stan Getz-et hallgatok tanuláshoz, hallgassatok ti is.
- Forog a rozsdás körhinta - A fülbevalós fiú átszellemülten szavalt, ködszürke szemeivel valamely távoli, számunka ismeretlen dimenzióba révedve. Betonszürke pulóverének kötésmintája iszapszürkén vigyorgó halálfejet ábrázolt. - Lehet, hogy valakinek így jó - A valódi költészet súlya alatt szokatlanul elcsendesedve meredtünk söröspoharainkba. Senki nem nyúlt az alufóliába csomagolt, ciklámenrózsaszín, neonkék és hupizöld fánkocskákhoz, melyeknek már-már kétségbeesetten vidám színei élesen elütöttek a társaságot beborító füstös és átszellemült irodalmikocsma-hangulattól. - Sötét a holtak lelke.... Farkába harap a kígyó - folytatta a halálfejes fiú, halk, ám kifejező hangját a távoli asztaloktól idehallatszó pohárcsörömpölés sem nyomhatta el. Elgondolkozva nagyon szívott cigarettájából, majd rövid, ám hatásos csendet követően némiképp csillogó szemekkel hozzátette: - Én különben mindig is az Electronic Supersonic elkötelezett rajongója voltam.
Azért a rend kedvéért sorozatokról és az internetről is beszéltünk a kocsmában, valamint alternatív valóságokat teremtettünk, amelyben a halálfejes fiút (igen, azt hiszem, Noizt most már örökre így kell, hogy nevezzük) léhűtő földbirtokosnak képzeltük el, aki nem mellesleg verseket is ír, ha épp nem a cselédlányokkal hancúrozik vagy jeleneteket rendez a kocsmában, amelyre a bajszos kocsmáros csak legyint - Hagyjátok, csak a költő, megint részeg. Valamint kihasználva kultúratitkosügynöki minőségét, gyorsan beszéltem egy kicsit zenéről L.-lel, szóval többnyire rendes medúzaként viselkedtünk, csak Lucia akváriumkocogtatása hiányzott kissé, illetve mra hiányában a színes fánkokban rejlő képzőművészeti lehetőségeket sem aknáztuk ki, meg hogy a Tandemben végülis most mégsem lehet cidert kapni.
A Whale-t meg Real Trebitsch blogján találtam még egyszer régen, ezzel az alábbi videóval, és még mindig tetszik... de most komolyan, mondjátok meg, ezt amit csinálnak a melleikkel, csak bizonyos méret felett lehetséges, vagy inkább gyakorlás kérdése?
A kedvencem eddig a viselkedésterápia története és tanuláselméleti alapjai című tétel: Pavlov közismerten nyáladzó kutyáin kívül ugyanis szerepel benne egy kis fehér patkány, egy nyulacska, egy szőrmekabát, valamint egy nagy csomó cica. Ráadásul majdnem az összes* történet hepiendes, a kis Péter megtanulja, hogy a nyulacskától nem kell félni, az okos cica pedig mindig rájön, hogy melyik pedál megnyomásával szabadul ki a ketrecből.
*Kivéve talán a kis Albert történetét, aki intézetben nevelkedett és akit a gonosz kutatók arra kondicionáltak, hogy féljen az ártalmatlan, kis fehér patkánytól, ráadásul a generalizáció jelenségének köszönhetően kis Albert ezután a nyulacskáktól és a fehér szőrmekabáttól is szívbajt kapott. A kutatók épp elkezdték volna a vizsgálat következő fázisát, amelyben a kísérleti pszichológia legújabb eredményeinek segítségével kis Albertet leszoktatják ezekről a félelmekről, csakhogy kis Albertet ekkor kivették az intézetből.
Persze, lehetséges, hogy kis Albert egy nagyon kedves, szerető családhoz került, ahol nem volt patkány, sem nyulacska, volt azonban egy kis, foltos, játékos kutya és egy aranyos szőke kislány, akikkel kis Albert életreszólóan összebarátkozott és boldogan labdáztak együtt a virágzó almafák alatt, de ebben nem lehetünk biztosak, mivel kis Albert intézeten kívüli éveiről nem szól a tankönyvem.
Bár, ami azt illeti, most, hogy jobban belegondolok... Történetünk ugyanis az 1920-as évek Amerikájában, a szesztilalom idején játszódik, így sokkal valószínűbb, hogy Albertet, a kis árvaházi fiúcskát a chicagoi maffia vette szárnyai alá és képezte ki veszélyes küldetésekre, ahol kis termete, ártatlan megjelenése és legendásan halk járása révén rengeteg előnyre tett szert, míg végül fényes karriert futott be a gengsztervilágban, a jóképű és hihetetlenül gazdag Albertet platinaszőke sanzonénekesnők dongták körül, és Albert még akkor is rettegett a kis fehér patkányoktól, nyulacskáktól, valamint a fehér szőrmebundáktól, amely utóbbi félelme később párkapcsolati konfliktusok alapjául is szolgált.