Íme, hát megleltem hazámat

Én tényleg fel voltam rá készülve, hogy az olvasótermekkel kapcsolatos idealisztikus várakozásaim majd csorbát szenvednek a kietlen valóság, ööö, nem tudom befejezni ezt a képzavart, rideg acélköntösén*, és kiderül, hogy a Szabó Ervin bölcseleti olvasótermében huzat van és négyéves gyerekek rohangálnak visítozva, de nem. Ott töltöttem szombaton majdnem a teljes nyitvatartási időt, kényelmes, bőr bevonatú székek vannak, sötét faburkolat, csigalépcső, kandalló, hatalmas ablakok mögött kék ég, csendben olvasgató vagy diszkréten horkoló látogatók, pszichoanalitikus szerzők katalogizálva, és kettőszáz forint a büfében egy tejeskávé. Miért nem szóltatok nekem erről előbb?

*Elnézést, 18 napja nem vettem ruhákat, mindenről azok jutnak eszembe.

Főleg a könyvtárban

De a legklasszabb dolog, amit tegnap felfedeztem, az a könyvtár. A mozgásterapeuta képzéshez ugyanis obskurus pszichoterápiás könyveket kell olvasni, amiket az elmúlt év során nagyjából beszereztem a különféle cuki könyvesboltos fiúk, könyvkiadók isten háta mögötti boltjaiban üldögélő kedves nénik, antikvárium-weboldalak és kiváló vadászösztönöm segítségével, de jövő héten vizsgázunk és még mindig nincs meg az összes könyv. Nyugalom, eddig is tisztában voltam a könyvtárak létezésével, tizennyolcéves korom előtt én nagyjából kiolvastam a soproni gyermekkönyvtárat és a felnőttnek is egy részét, és a sote egyetemi könyvtárat is használom, bár inkább a honlapjukat, mint magát az épületet. Ugyanis nekem kellenek a könyvek, én hajlandó vagyok belátni, hogy az emberek kölcsönben vannak nálunk, szerepelnek egy darabig az életünkben, aztán eltűnnek, a könyveket ellenben szeretem megvásárolni és odahaza tárolni polcokon. Ezért élek Budapesten 15 éve úgy, hogy a Szabó Ervin Könyvtárba még sosem tettem be a lábam. Eddig. Kiderült ugyanis, hogy az említett pszichoterápiás könyvek (egy Bálint, egy Stern és két Winnicott, meg egy Damasio pluszban hobbiból) nem kaphatóak, nincsenek meg a sote egyetemi könyvtárában, megvannak viszont a Szabó Ervinben, kénytelen vagyok elmenni értük oda.

isolde (szégyenkezve): - Jó napot, még sosem jártam itt és könyveket szeretnék kölcsönözni, mi a teendő?
Kedves lány a pult mögött (hasztalanul próbálja elkendőzni megrökönyödését): - Sosem?
isolde (lesüti a szemét).
Lány (bizonytalanul): - Akkor... olvasójegye sincsen nálunk?
isolde (lesütött szemmel nemet int).
Lány (időközben visszanyerte a lélekjelenlétét): - Akkor be kell iratkoznia, ott szemben a kollégámnál, azután pedig a második emeletre menjen fel, ott a szabadpolcos részen vannak a kölcsönözhető könyvek.

isolde: - Jó napot, szeretnék beiratkozni.
Fiatalember a pult mögött: - Járt már nálunk?
isolde: - Nem, még sosem.
Fiatalember (elkerekedett szemekkel): - A fiókkönyvtárainkban sem?
isolde: - Nem.
Fiatalember: - Akkor benn sincs a rendszerben?... Töltse ki ezt, kérek egy személyi igazolványt. Hány hónapos tagságot szeretne?
isolde: - Három.
Fiatalember (meglepetten): - Csak három? Az kétezer forint lesz. - Kitölt, beír. - Tessék, itt az olvasójegye.
isolde (zokogásban tör ki): - De kérem, értse meg, ez nem azt jelenti, hogy én nem olvasok, én nagyon is sokat olvasok, csak meg szoktam venni a könyveket, és egyébként is, én vidéki vagyok, én a fiatalkoromat Sopronban töltöttem és ott sokat jártam könyvtárba, engem ott az összes könyvtárosnéni személyesen ismert, én tudom, mi a könyvtár, én tudom, mi a könyv, én szoktam olvasni (zsebkendőt vesz elő, szánalmasan orrot fúj), és nem azért iratkozom csak három hónapra, mert soha többet nem karom betenni ide a lábamat, hanem mert csak kétezer forint van nálam készpénzben, és abból csak annyi jön ki... (olvasójegyét szorongatva sírva elrohan).

Ehelyett mosolyogva azt mondtam, hogy "értem, köszönöm, és meg tudná mondani, hol jutok fel a második emeletre?"

Fele könyv kölcsönözhető, másik része csak helyben olvasható, a kölcsönözhetőeket elhozom, és bámészkodom még egy kicsit a könyvtárban. Én a könyvtárakat eddigi életemben könyvek kölcsönzésére használtam, a soproni könyvtár olvasóterme ugyanis sokkal ridegebb és kényelmetlenebb volt, mint az otthoni ágyam, íróasztalom, a kertünk vagy épp a padló. Azóta meg mindenféle helyeken olvasok, a metrón, otthon a kanapén, kávézókban, itt-ott, mindig megzavarnak, mindig közbejön valami, hazajön a férjem, végez a mosógép, megérkezünk Árpád Híd metrómegállóhoz, elfogy a tejeskávém, csörög a telefon, meg kell néznem az emailjeimet. Még a Budapest-Sopron vonatút a legjobb, ott csak a kalauz szokott jönni, és csak néha vannak zajos gyerekek. A könyvolvasás mindig egy kicsit olyan, mint az alvás, nagyon szeretem, de egy luxus, amire a jelenlegi életemben nincs idő és nincs tér sem, amit minél kevesebb ideig és minél hatékonyabban kellene művelni. Ezen a helyen pedig több emeletnyi termek vannak direkt azért, hogy ott az ember olvasson. Azért építették őket. Hogy könyveket olvassanak benne. Ez a funkciójuk. Ó, istenem, vannak helyek, ahol senki sem zavarhat meg olvasás közben, mert direkt arra valók. Direkt csend van és asztal és székek vagy fotelok és könyvek. Arra valók, hogy olvassanak bennük. Az olvasásnak létjogosultsága van. Persze, a sote könyvtárban is van olvasóterem, vannak, akik ott tanultak vizsgaidőszakban vagy folyóiratokat olvasnak, én a kolesz tanulószobájában tanultam és a folyóiratokat online olvasom (ha éppen), azt se tudom, hogy néznek ki a valóságban. Persze, tudtam én, hogy vannak a könyvtárakban olvasótermek és az emberek ott olvasnak, de valahogy mégis az volt a hiedelmem, hogy igazi olvasótermek csak Szerb Antal-regényekben léteznek a British Museum könyvtárában. Erre tessék. Le vagyok nyűgözve.

Érjen savanykás gyümölcsíz utol

Ez a szeptember, ez most nagyon érdekes, mert értem én, hogy a valóságban undorító idő van, de valahogy mégis az a benyomásom róla, hogy: őszi napfény, aranyló falevelek, fahéjas szilvaleves. Nem hagyom, hogy a tények összezavarjanak. Kb. egyetlen olyan nap volt, amikor sétáltam a napfényben, megérkezett ugyanis a könyv, amit rendeltem az Atlantisz könyvesboltba, ők túl korán zárnak ahhoz, hogy munka után be tudjak menni (hatkor és én négyig dolgozom, de ez se zavarjon össze), ezért ebédszünetben kiszaladtam napfénybensétálni és megszemlélni a cuki könyvesboltos fiúkat. A sors büntetéseképpen persze este hatkor kiderült, hogy vannak itt elintézetlen teendők, amik ugyan nem az én dolgom lettek volna, de mivel senki más nem csinálta meg, jó sokáig dolgoztam végül, mondjuk szerintem simán megérte azt a pár nanogram D-vitamint, amit délben begyűjtöttem a bőrömbe. Sétáljatok sokat napfényben, mert mindjárt itt a téli depresszió és jaj nekünk.

Ilyenek vannak, meg izgalmas, új projektek, amikről nem mesélhetek az internet nyilvánossága előtt, meg még az, hogy ebben a hónapban az emberek engem szeretnek. Komolyan, különösen szeretnek és mindenfélét hoznak, de úgy, hogy bloggerek Stardust dvd-t és Middleman-szövegkönyvet, más bloggerek klassz olasz kávét és kekszet Olaszországból, a betegek felváltva bonbont és cserepes orchideát, Anngel bordó kordbársony nadrágot (a vásárlásabsztinencia időszakaiban minden rongynak rettenetesen örülünk, ez meg még jól is néz ki), és most még egy kongresszusi részvétel is beesett a jelenleginél egy fokkal talán kellemesebb klímájú országban. Klassz, mert ugyan az orvosokról az a kialakult kép, hogy állandóan ötcsillagos hotelek medencéje mellett koktéloznak "kongresszus" címén az adófizetők / a gonosz gyógyszercégek pénzén, én hajlott korom ellenére még sosem voltam napfényes országban szakmai kongresszuson, szóval itt az ideje. Bár magamat ismerve a szakmai programon fogom tölteni az idő nagy részét és nem a tengerparton, but still.

isolde (lelkesedik): - És képzeld, én megyek a kongresszusra, és meg fogom nézni végre élőben a <közismert nemzetközi szaklap közismert szerkesztőasszonyá>-t!!!
kolléganő (kissé megütközve): - Azt hittem, az Akropoliszt fogod mondani.

Írok nektek ismeretterjesztést a traumatikus emlékekről. Olvastam Manelánál (aki olvasta egy könyvben), hogy milyen elrettentően káros dolog az önigazolás, és nem is csak a házastársi veszekedésekben, hanem odakint a társadalomban is, sőt, a pszichiátriában. Vannak például emberek, akiket gyermekkorukban megerőszakoltak, és ezek ahelyett, hogy szépen túltennék már magukat ezen a hülyeségen, a traumás eseményt később mintegy ürügyként használják fel saját tetteik, egyéniségük magyarázatára, áthárítva a felelősséget. De ha ez nem lenne elég, a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában már-már tömeghisztériává vált az elfeledett gyermekkori emlékek felidézése pszichoterápia, esetleg hipnózis segítségével. A páciensek hirtelen emlékezni kezdtek ilyen-olyan gyermekkori szexuális abúzusra, amelyben édes apukájuk vagy az óvónéni részesítette őket, és csak sokkal később derült ki, hogy ezek a hamis emlékek valójában nem történtek meg, csak a Pszichiáterek sugallták őket. A Pszichiáterek (mint rendesen) számtalan ártatlan ember életét tették így tönkre, de természetesen később sem vallották be, hogy tévedtek, hanem görcsösen ragaszkodtak hozzá, és praxist meg egzisztenciát építettek a jelenség köré.

Azt nem tudom, mi történt a nyolcvanas évek Amerikájában (simán el tudom képzelni, hogy tömeghisztéria), és nincs is kedvem tudománytörténetileg utánaolvasni, ugyanakkor a gyermekkori abúzus / hamis emlékek kérdése izgalmas, és erről fogok mesélni most. Tudniillik arról, hogy elfelejtheti-e az ember, ha szexuálisan zaklatták vagy bántalmazták, és utána visszanyerheti-e az emléket, illetve "visszanyerheti"-e olyankor is, amikor nem bántalmazták, illetve miért nem teszi már túl magát rajta.

 

Áh, csak a munkáról tudok beszélni

Most már épp kezdtem megzakkanni a sok nyomasztó régi feladattól és izgalmas új projekttől, úgyhogy amikor nyugalom volt az ügyeletben, készítettem magamnak kategóriák szerinti teendőlistákat, melyik cikk, kutatás, adminisztratív teendő hol tart épp, és mit kell tennem vele. Kicsit sajnálom, hogy sosem tanultam projektmenedzsmentet, nem tudom, mennyire van abban olyan, a mindennapokban használható tudás, amire magamtól még nem jöttem rá. Bár sok olyan hatékonyságnövelő dolog van, amire magamtól nem jöttem rá, hanem meg kellett, hogy mondják. Mint például legutóbb Lamtól az, hogy "avoid taking it as a symbolic task", amit kb. öt évvel ezelőtt kellett volna motivációs poszter formájában a falra celluxoznom, rengeteg rinyálástól kímélve meg ezáltal szűkebb környezetemet. Persze, ha túlzott szimbolikus jelentőséget tulajdonítok a feladatoknak, akkor ugyan nehezebben végzem el, de a végén sokkal jobban lehet örülni, például biztosan nem táncikáltam volna körbe az épületet minden ajtón bekopogva és nem vettem volna egyből két pár cipőt a Cikkem megjelenésekor, ha nem terhelte volna szegénykét annyi projekció. Hát igen, szorongani amiatt a pillanat miatt érdemes, amikor megszűnik.

De nem erről akarok írni, hanem, hogy most, hogy némi átmeneti rend van az agyamban és a polcomon és valamennyire a sajátgép-mappáimban is, az alábbi megdöbbentő felfedezésekre jutottam:
- a teendőim túlnyomó többsége az "egyéb" kategóriába esik, ami egészen biztosan káros hatással van mind az életminőségemre, mind azokra a teendőkre, ami nem "egyéb".
- egymilliárd oldal szakmai cikket és könyvet kell elolvasnom vagy kellett volna már régesrég.
- tényleg vannak régi, nyomasztó, és izgalmas, új feladatok.

Arra is rájöttem (újfent), hogy én tényleg nem tudom, valaha képes leszek-e arra, hogy adott szakterület egyetlen szűk szeletkéjének a szeletkéjének legyek a szakértője, pedig az egy csomó előnnyel járna, például lenne valami, aminek én lennék a szakértője, és mindig okosnak érezném magam. Ahelyett, hogy viszonylag sok dologhoz tudok egy vagy két értelmes mondatot hozzászólni, de mindegyik esetében pontosan látom, hogy mennyi mindent nem tudok még, és mindig hülyének érzem magam. Nem beszélve a dolog gyakorlati hasznáról. Hát, ez van, most vagy úgy kell leélnem az életemet, hogy sok dologhoz érzem magam hülyének, vagy reneszánsz öregasszony leszek bámulatos interdiszciplináris tudással, lemezgyűjteménnyel és baracklekvárral. Esetleg reneszánsz öregasszony, aki sok dologhoz érzi magát hülyének. Igen, valószínűleg ez.

Első hét

Ez az a bejegyzés, ahol a kajákról írok, mindjárt, csak először magyarázat. A bioséf eredetileg vegetariánus konyha, én viszont húsos ételeket ettem, a rejtély megoldása pedig a séf új fogyasztó és szívvédő diétája, amit az Ornish fedőnevű diétás módszernek megfelelően állít össze. Én személy szerint nem vagyok semmilyen diétás módszernek elkötelezett híve, ebben csirke van meg hal meg zöldségek, amiket szeretek, aki bővebben szeretne olvasni a diéta mibenlétéről, orvosi alkalmazásáról, az fáradjon errefelé. A honlapon egyébként annyi az izgi, hogy regisztrációkor meg kell adni az ember testsúlyát, mennyit mozog, meg még pár adatot, ez alapján a rendszer kiszámolja a heti tápanyagszükségletet, és amikor rendelem az ételeket és sorban kattintgatom be, hogy melyiket kérem, akkor oldalt mutatja több színes csík, hogy az eddigi rendelés mekkora részét teszi ki a heti megengedettnek. Teljes napi étrendet lehet rendelni hat napra, amiből én csak kétharmad ebédet szoktam (főétel plusz egy valami) öt napra, ez a heti megengedett zsír és szénhidrátbevitelem töredékét szokta mutatni, az élelmi rost bevitelemnek viszont elég nagy %-át, ez jó. Olyan nem történt, hogy többet akartam volna rendelni a heti megengedett zsíradagnál, úgyhogy akkor nem tudom, mi történik, kigyullad-e egy piros lámpa, megszólal egy riasztó vagy kommandósok veszik körül az épületet.

Kezdjük azokkal, amik tetszettek. Ettem kókusztejben párolt tilápia filét thai zöldségekkel, ez nagyon finom, nagyon puha, nagyon omlós hal volt, egy marék csíkokra vágott, kicsit csípős zöldséggel, szerettem. A legfinomabb a héten a pénteki kaja volt, amit úgy hívtak, hogy "Tökfőzelék" tökmaggal pirított csirkemellel, én a tökfőzeléket utálom és utoljára szerintem oviban ettem, amikor felettem állt a dadusnéni és hiába sírtam, esélyem se volt, megjegyzem, a gyermekkori traumatizáció rengeteg mindent okoz az ember személyiségében a későbbiekben, most olvastam nyomtattam ki erről számtalan cikket, de ez mellékszál. Tehát arra gondoltam, kaland az élet, hátha az idézőjel javít valamit a tökfőzeléken, vagy éppen azt jelzi, hogy nem is tökfőzeléket értenek alatta, hanem steakburgonyát vagy csokoládéfagylaltot vagy egy piros sportautót. Párolt, zöld színű zöldségcsíkokat (gondolom, tök, de mivel évtizedek óta nem ettem sütőtökön kívül más tököt, így nem lehetünk benne biztosak) értettek alatta kevéske fűszeres lében, meg puha csirkemelldarabkákat tökmagba forgatva. És ettem olyat is, hogy padlizsános mini pizza ruccola krémmel, ami kis, barna tésztakorongocskákat jelentett padlizsánkrémmel a tetejükön, meg zöld trutyit, meg is kaptam a magamét a nézelődőktől ("az meg mi, kakispogácsa?"), de igazából finom volt. Némelyik étel mellett volt egy kevés jégsaláta is, holott benne sem volt a nevükben, ezt örömmel üdvözöltük. Volt még csirkemellel töltött padlizsán kelvirágpürével és sárgarépával (képünkön, értelemszerűen a kelvirágpüré a furcsa színű Dolog, ami nem a padlizsán és nem a répa),

valamint parajos gnocchirolád paradicsomos laskagombával és parmezánnal, amelyet kényszerítő erejű logisztikai és pszichológiai nyomásnak engedelmeskedve nekiadtam a Filozófusnak (képünkön) (nem a Filozófus, a rolád). Konkrétan az történt, hogy ügyelet utáni szabadnapon voltam, ezért kimentem ebédelni a városba Alaine-nel egy meg nem nevezett olasz étterembe, ahol elképesztően finom ruccolás raviolit ettem és elképesztően finom tejeskávét ittam, miközben megbeszéltük az életünket, de ez mellékszál, utána még visszajöttem a munkahelyemre. Itt szomorkodott a Filozófust délután fél háromkor úgy, hogy még nem volt ideje ebédelni, és ugyan eredetileg haza akartam vinni a kaját vacsira, megesett rajta a szívem, nekiadtam, és alaposan megfigyeltem, milyen érzelmeket tükröz az arca, amíg eszi. A görbe nagyjából három szakaszra volt osztható, 1. megtudja, hogy kaját kap, öröm, meglepetés, 2. elkezdi enni, fintorgás, undor, csalódottság, amelynek verbálisan is hangot ad "én ettem már gnocchit és az nem ilyen volt", "miből van ez, nyers kukoricadara?", "és ez mi ez a zöld, valami csíra?", majd fokozatos átmenettel értük el a harmadik szakaszt, 3. derűs, megbocsátó arckifejezés, "végül is meg lehet ezt enni, ha az ember már megszokta", "te, ez nem is rossz" - kijelentésekkel.

A héten egy alkalommal rendeltem levest, amit szintén a Filozófus evett meg, fahéjas szilvalevesről van szó, próbáltam győzködni, hogy szerintem azt meg kell melegíteni és forrón kell tálalni, hogy fűszeres illatával felidézze a kandalló / a nyár melegét esős őszi délutánokon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyümölcslevest hidegen esszük. Azt mondta, finom, csak az anyukája nagyobb darab szilvákat szokott bele tenni. A többi napokon meg édességet rendeltem, mivel imádom az egészséges bioédességet, tudjátok, amiben nincs sok cukor, viszont annál több méz meg barna liszt. Volt tiramisu ricotta krémmel, meg banánfelfújt szederöntettel (képünkön),

meg zabpehellyel töltött körte fahéjöntettel, ezek mind hibátlanok voltak, és volt a Coco-Kamut, amiről nem tudtam, micsoda, nos, ez kókuszreszelékkel kevert madáreledel volt, nem tudom, minek rendeltem meg, amikor utálom a kókuszt, a tökfőzelékes napon történt, úgy látszik, feszegetni akartam a határaimat. Sajnos, túl kókuszos volt és túl bio. Később utánanéztem, a kamut az egy magyar település, ahol tréfás kedvű honfitársaink parkot neveztek el az index.hu-ról, valamint egy ősi búzafajta. Sejthettem volna.

A fotókat én csináltam, ezért nem túl profik, de legalább a valóság van rajtuk.

Don’t analyse, don't analyze, don’t go that way

Rendszerint ki szoktam akadni azon a kérdésen, amikor új ismerősök megkérdezik a szakmám hallatán, hogy "és most engem is elemzel?". Mondjuk azért amikor az előbb egy emailben leírtam azt a mondatot, hogy "a barátaim többségének már nagyjából leteszteltem az összes neurokognitív funkcióját és izoláltam a DNS-ét", akkor magam is megijedtem.

Monstrous discrepancies

Az eszem megáll

Én már elég régóta dolgozom itt, és nagyjából tisztában vagyok a Hely apróbb-nagyobb hibáival és hátulütőivel, de még mindig van az, amikor hitetlenkedve csóválom a fejemet. (Fogalmazott rejtélyesen, miután mégiscsak az interneten vagyunk).

Ó, istenem, gyerekek, hogyan lesz ebből kiút.

We’re half-awake in a fake empire

Úgy döntöttem, hogy már kinőttem abból a korból, amikor illik utálni a láncleveleket és blogos játékokat, szóval inkább szeretem. Soroljak fel 15 albumot, amire mindig emlékezni fogok. Most így ezek jutnak eszembe, van olyan, ami azért emlékezetes, mert imádom, meg van olyan, amit az életem egy bizonyos szakaszában (azokban az években; vagy azon a buszos utazáson, amikor nem volt nálam más zene) olyannyira szanaszét hallgattam, hogy már a fejemben van benne.

The National - Boxer
Portishead - Dummy
Pink Floyd - Dark side of the moon
Yes - Close to the edge
Joan Jett - Bad reputation
Alanis Morrissette - Jagged Little Pill
Joni Mitchell - Blue
Cseh Tamás - Levél nővéremnek
The Doors - The Doors
Dido - No angel
Arcade Fire - Funeral
Regina Spektor - Begin to hope
Red Hot Chili Peppers - Californication
Nina Simone - My baby just cares for me (ez asszem egy kalózlemez, igazából best of)
Paula Cole - This fire

Meg eszembe jutott most kb. még 15, aminek rajta kéne lennie, de mit húzzak ki.

Nem annyira szeretném továbbadni konkrét embereknek, hanem inkább most az tetszik, hogy csinálja meg mindenki a saját blogjában, akinek kedve van.

A Maslow-piramis egy alsóbb szintjén eközben

Arra is gondoltam, mi lenne, ha eladnám a halhatatlan lelkemet az ördögnek, vagy legalább némi reklámfelületet, de aztán eszembe jutott az ördög ellentéte: a Séf, és írtam neki, hogy mi lenne, ha megint küldene nekem kaját ugyanúgy, mint rég. Mert az annyira klassz volt, lehetett mindig izgulni, hogy vajon miféle Dolog lesz a dobozban aznap, és ennyi öröm hadd legyen már az életemben, ha már ruhákat nem vehetek (ld. alább). Időközben megváltozott a menzánk és munkába állásom első mintegy hat évétől eltérően már nem eszem minden nap rántott halat, mivel nincsen minden nap rántott hal, helyette egyre kisebb, hidegebb, vékonyabb és ízetlenebb grillezett csirkemellet eszem minden nap és az egyetlen jutalom sivár ételem mellé az egyadagos Hellman's majonéz, de már azt is unom. Szóval durva dolgok jönnek, a hétre olyanokat rendeltem, amiknek a nevét se értettem, sőt, volt olyan, aminek a nevében szereplő szavakat sem. Minden héten egyszer írni fogok arról, hogy mit ettem a héten, négy hétig, az összesen négy bejegyzés, erre lehet számítani. Ha rossz lesz, megírom, hogy rossz, nyugi, nem része a dealnek, hogy csak dicsérek.

A ruhákkal meg az van, hogy a tavalyi sikeren felbuzdulva (ahol "siker" alatt azt értjük, hogy egész ősszel ugyanabban a Zsuzsinénitől örökölt fekete kardigánban vonszoltam magam borzalmas depressziósan egyik kilátástalan perctől a másikig) idén is arra gondoltam, hogy majd szeptember 1-től három hónapig nem veszek ruhákat. Aztán rájöttem, hogy ezt nyilvánvalóan képtelen leszek kivitelezni a Zöld Felső (ld. alább) miatt, és az ember ne tegyen olyan fogadalmakat, amiket majd nyilvánvalóan nem tart be, mert annak a vége szenvedés és meghasonulás és hová vezetne az, ha annyi félkézzel legyűrt szakmai, pszichoszociális, valamint inter-, intra- és extrapszichés konfliktus után végül egy kötöttpulcsi miatt kellene visszamennem költséges és elhúzódó pszichoterápiára, ezért némiképpen módosítottunk a szabályokon.

A mögöttes ideológia a szokásos, a ruhagyártás rengeteg széndioxidot termel, meg kell menteni a bolygót, véget kell vetni a pazarlásnak, meg kell tanulnom hűségesnek maradni a régi ruháimhoz és meg kell tanulnom, hogy az élet nem úgy működik, hogy ha megunod, akkor lecseréled. Hogy ha elkopik, akkor huss, beleszeretsz egy másikba, a régit meg kidobod. Bla, bla, bla, igazából spórolni akarok, de sokkal könnyebb, ha van hozzá ideológiám is, mert maga a pénz az sajnos a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére is csupán akkor érdekel, ha hirtelen megcsappan.

És nagyjából idén tavasszal vettem észre, hogy alig vannak a boltokban és az utcán sötétzöld cuccok: minden évben megvan, melyik szín hiányzik a palettáról, most épp ez. Azonnal elkezdtem akarni sötétzöld hosszú ujjú kötött felsőt, azt az igazi klasszikus sötétzöldet, amilyen színű szerintem a szerda (sokat segítettem, tudom). Persze, nyáron nem lehet kötött felsőt kapni, meg nem is nagyon vettem ruhákat, mert vagy annyit dolgoztam, hogy időm sem volt, vagy szabin voltam és kiegyensúlyozott, és nem volt szükségem semmiféle kényszeres önjutalmazásra. Mire észbekaptam, augusztus 30 lett, és a hátralévő két napban nem volt elég időm keresgélni a zöld felsőt, és csak peregtek az órák és közeledett a szeptember elseje, amikor bezárul a kapu és már nem vehetek ruhákat, uramisten, elviselhetetlen volt a feszültség!!! és akkor döntöttem. A szeptember 1-től számított 3 hónapig nem veszek mást - azaz sem ruhákat, sem táskákat, sem ékszert, sem sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, sem csudacsuda gyöngyöket - csak zöld felsőt. Ha megtalálom a Zöld Felsőt. Ez fog következni.

Self-knowledge is the gateway to freedom

Az elengedésről és a lezárásról csupán annyit szeretnék mondani, hogy megkaptam Morcztól a Middleman le nem forgatott 13. részének szövegkönyvét (hát nem csodálatosak az emberek?? mindig mondom, hogy azok), ennek már több napja, és nem tudom rávenni magam, hogy elolvassam, mert akkor onnantól vége van tényleg.

Mahagony strikes back

Mérgemben befestem a hajamat egy új árnyalatra, féljetek.

Még mindig a pénz miatt sírok

Van klassz kis listám, hogy milyen szakmába vágó dolgokat akartam elolvasni és melyeket megírni hétvégén, olyan, ami érdekel és klassz, és ehelyett szomorúan ülök és nézek. Már értem, mire gondoltál kommentben, hogy anyagilag sohasem fogom őket behozni. Nem kaptam meg a kiszemelt mellékmelót sem, ami szerintem a világon a legnagyobb igazságtalanság és csúnyán átvertek és igazából emiatt vagyok leginkább szomorú. Minden ősszel van ellenem egy igazságtalan húzásuk, idén ez. Mindig azt hiszem, hogy na, majd alakítok egy kicsit az eseményeken, majd így lesz vagy úgy lesz, de valójában ugyanazokat a köröket futom, és magamat hibáztatom érte, nyilván én tehetek róla, hogy hagyom magam mellőzni, meg hogy nem elég fontos nekem a pénz, ki más. Vagy nem is a pénz miatt sírok, hanem valami homályos 'megbecsülés' miatt már megint? Back to square one.

Persze, szeretem a munkámat, éppenséggel csinálok új dolgokat is most benne, amit külön élvezek, és még mindig azt gondolom, hogy semmi sincs ennél izgalmasabb, csak az az érzésem van ilyenkor, mint amikor az ember a rossz kapcsolatát védelmezi. Jó, hát elkártyázza a pénzt, meg néha megver vagy a hajamnál fogva rángat, de arról amúgy is igazából én tehetek, és amikor nem iszik, akkor meg annyira kedves és intelligens.

Minden világok legjobbika

Komolyan már, emberek, nyolc éve a szakmában, két szakvizsga és egy doktori fokozat birtokában százötvenegyezer-négyszázötven forintot kapni fizetésképpen az tényleg milyen már, most én komolyan ennyit érdemlek? Én olyan okos voltam és ügyes és próbálok keveset rinyálni és sok szakirodalmat olvasni a képességeimhez mérten és sose megyek haza a munkaidő vége előtt és szabadidőmben képzésekre járok a saját pénzemből és egész emberséges vagyok meg lelkiismeretes, és komolyan ez ennyit ér? Halál komolyan szerintetek én havi 150 rugót érek? Már a Westendben is vannak ennél drágább cipők, a Váci utcáig el se kell menni.

When meadow grass is turning brown

Ó, az élet örök körforgása, ősz van, híztam mintegy fél kg-t, az emberek elkezdték kérdezgetni, hogy jé, babát várok-e (nem). Minden ősszel elmondom, hogy minden ősszel ez van. Minden ősz csak egy kicsit különbözik az előzőtől. Minden ősszel igazából azt szeretném, hogy történjen már valami, változtassunk nevet és költözzünk Kaliforniába. Külföldi állásajánlatokat nézegetek, lakáshirdetéseket nézegetek, fapados légitársaságok akcióit nézegetem.

I get the urge for going but I never seem to go

Tudja isten, hogy mi okból

És vannak napok, szomorú, keddi napok, amikor kiderül, hogy egész héten jéghideg eső fog szakadni, a betegeim rosszabbul vannak, az adataink nem elég jók, és az egyik pénzkeresési/továbblépési tervem egyelőre nem lehetséges. Ó, pedig olyan jól kitaláltam.

Itt van újra, szép mint mindig

Aztán vannak napok, szomorú, hétfői napok, amikor esernyő nélkül maradunk a hideg esőben és a munkahelyünknek egyetlen valamirevaló szakmai cikkhez sincsen fulltext-hozzáférése.

Itt van újra, szép mint mindig

Aztán vannak napok, szomorú, hétfői napok, amikor esernyő nélkül maradunk a hideg esőben és a munkahelyünknek egyetlen valamirevaló szakmai cikkhez sincsen fulltext-hozzáférése.

El akartam olvasni egy cikket, aztán kiderült, hogy sem nekem, sem a munkahelyemnek nincs full text hozzáférése, akkor úgy döntöttem, sütök inkább palacsintát, aztán rájöttem, hogy a régi palacsintasütőt már kidobtuk, új meg nincs, aztán átmentem a boltba, vettem palacsintasütőt, meg felsőket), aztán írtam a szerzőknek, hátha elküldik, most pedig sütök palacsintát.