Amit egyébként nem bírok kiverni a fejemből jelenleg, az a Lővér 25 teljesítménytúra. Akaromakaromakarom. Legyen már idén még egy hétvége, amikor jó idő van és ráérek Sopronba menni.

War is not the answer, for only love can conquer hate

Van pár területe a pszichiátriának, ami engem totál hidegen hagy, és az egyik ilyen az igazságügyi pszichiátria. Ez a hír most mégis elkezdett kicsit érdekelni, főleg inkább azért, mert az elkövető egy pszichiáter, és a beszámíthatóságot korlátozó kóros elmeállapotát (állítólag) a betegeitől hallott történetek váltották ki. Úgyhogy most el is mesélem. Természetesen a pszichiáterek mind zakkantak, mint az közismert, de hogy megzakkanhat-e annyira egy pszichiáter a betegei történeteitől, hogy kiirtson egy fél katonai támaszpontot, ez azért egy érdekes kérdés.

A tavalyi Fort Hood-i lövöldözésről van szó, ahol a támaszpont egyik dolgozója egyszercsak fegyvert kapott elő és 10 perc alatt gyorsan agyonlőtt katonatársai közül 13 embert, meg 32-t megsebesített. Allah Akbar felkiáltással mindezt. Aznap reggel elajándékozta a bútorait és pár példányt a Koránból a szomszédainak. A fickó (Hasan nevű) a támaszponton dolgozó katonai pszichiáterek egyike volt, és nem halt meg a lövöldözésben, hanem jelenleg folyik a pere, amelyben halálos ítélet is felmerül. A védelem szerint Hasan nem volt beszámítható, mert kóros elmeállapotban volt, mert másodlagos posttraumás stressz zavarban szenvedett, amelyet az általa kezelt katonák durva háborús sztorijai okoztak. (Természetesen létezik összeesküvéselmélet is, amely szerint nem egyedül dolgozott, segítői voltak, ki áll emögött, stb., de ezzel itt ma nem foglalkozunk.)

Az amerikai jogrendről persze fogalmam sincsen, Magyarországon a Btk-ban az van, hogy "nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék." Ami ebből fontos, hogy a beszámíthatóság nem egy embernek a jellemzője, hanem mindig csak egy adott bűncselekményre vonatkozóan adható meg: skizofréniában, személyiségzavarban, szellemi leépülésben szenvedő ember amúgy simán beszámítható, csak akkor nem, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve, hogy ne fogja fel, éppen mit tesz. Ugyanígy pszichiátriai diagnózissal nem rendelkező ember is lehet beszámíthatatlan adott bűncselekményt illetően, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve. A törvényben ugyan szerepelnek a leggyakoribb diagnózisok, de énidegen cselekedetekhez vezető tudatzavart, rövidzárlati cselekményt "sima" súlyos pszichés terhelés is okozhat (olyanokra kell gondolni, amikor Mari nénit ötven évig naponta borzalmasan megveri alkoholista férje, Mari néni egy kedd este fejbecsapja a baltával, majd elsétál a rendőrségre, bevallja, és közben mintha fel se fogná, mi történik éppen.) A kóros indulatot, rövidzárlati cselekményt a legnehezebb utólag bizonyítani. Jaés nem beszélve arról, hogy (legalábbis itthon) olyan is van, hogy 'korlátozott beszámíthatóság', amikor meg volt ugyan az ember őrülve a bűncselekmény idején, de azért nem teljesen, csak kicsit, így a büntetése nem marad el, de enyhíthető.

A poszttraumás stressz zavartól (PTSD) mondjuk eleve nem szokás beszámíthatatlanná válni, a másodlagos poszttraumás stressz zavarnak meg a létezése is kérdéses. A PTSD nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki olyan eseményt él át, ahol az élete vagy a testi épsége súlyosan veszélybe kerül és utána ezt ismételten újraéli, ezzel álmodik, ébren is látja maga előtt, és ettől nagyon szenved, nem tud aludni, dühkitörései vannak, szorong, nem tud koncentrálni, a világ többé nem biztonságos hely. Autóbaleset, megerőszakolás, meg különféle természeti katasztrófák, földrengés, árvíz, és háborúk szoktak a kiváltó események lenni.

Aztán van az a jelenség, amikor a traumatizáltak elmennek a pszichiáterhez és elmesélik a szörnyű történeteket. Leírták, hogy traumatúlélőkkel dolgozó segítőkön megjelenhetnek a PTSD-hez hasonló tünetek, az eseteknek mintegy 4 %-ában: vagyis a segítők (pl. pszichiáterek) nem tudnak szabadulni a szörnyű történet emlékétől, és elkezdenek ők is az adott árvízzel, autóbalesettel és háborúval álmodni meg arra gondolni, szoronganak, dühkitöréseik lesznek, ésatöbbi. Egyes szerzők szerint ez a másodlagos traumatizáció valójában "nem egy betegség, hanem csak az orvos reakciója a történetekre", minket azonban kevéssé izgat, hogy betegségnek, tünetegyüttesnek, jelenségnek vagy reakciónak nevezzük-e, mivel nem hiszünk az ilyen megkülönböztetésekben már eleve. Az alábbi cikk szerint az ilyen tünetek okai: a nem megfelelő képzettség, az áldozatokkal való azonosulás, az elégtelen munkahelyi támogatás, és az elégtelen támogatás a család, barátok részéről. A védelem szerint tehát Hasan hallgatta-hallgatta a PTSD-s amerikai katonák háborús élményeit, gondolom, borzalmasabbnál borzalmasabbak, meg a bűntudatukat, meg hogy miket tettek ők. Egy ponton Hasan jelezte a feletteseinek, hogy szerinte a betegei háborús bűnöket követnek el, mert pl. civileket bántanak, ilyesmi, és hogy ezt ki kéne vizsgálni, de azok nem akarták kivizsgálni. Ebből gondolhatjuk, hogy a sztorikban az áldozatokkal azonosult, ahol az áldozat nem a rendelőben ülő szegény amerikai katona volt, hanem az, akit a rendelőben ülő szegény gonosz amerikai katona lőtt agyon a múlt hónapban Afganisztánban. Aztán addig-addig azonosult, míg fegyvert ragadott.

Nem fogom itt megmondani a tutit, ne számítsunk rá, hogy okosabb vagyok az amerikai katonai igazságszolgáltatás ügyvédeinél és igazságügyi pszichiáter szakértőinél, mittudomén, képes volt-e Hasan a cselekmény következményeinek felismerésére az adott pillanatban, és ha nem, akkor ez a szörnyű történetek miatt volt-e. Illetve, hogy ha Hasan úgy érezte, hogy háború van, és ő nem az amerikai katonák oldalán áll, akkor az egy betegség-e.

Az is egy kérdés persze, hogy ha a csávó ennyire nagyon rosszul volt már, akkor hogyhogy senkinek nem tűnt fel, például a pszichiátereknek, akikkel együtt dolgozott. Szerencsére én rengeteget dumálok a kollégáimmal, szerintem észrevenném, ha (a szokásosnál jobban) megbolondultak volna, és a munkakörnyezetemben hagyományosan működő, időnként enyhén paranoid színezetű kiterjedt pletykahálózat is kiváló védelmet nyújt a hasonló esetek ellen. Természetesen a magyar néplélek eleve különbözik az amerikaitól, kiborulás esetén mi valamivel kevesebbet lövöldözünk és többször leszünk inkább simán öngyilkosok. Mindenesetre ez a másodlagos traumatizáció ettől függetlenül is egy érdekes kérdés: hogy mit árthatnak nekünk a történetek. Hogy történeteket hallgatni sem veszélytelen.

Azon gondolkodtam még, hogy persze, tökéletesen fel szoktam ismerni magamon, amikor van az a pont, hogy nem bírok több szörnyűséget, pedig nekem nem is kell lövészárkokról meg árvízről hallgatni, hanem inkább családon belüli erőszakról meg gyermekbántalmazásról meg szeretteink haláláról. Amúgy szerintem könnyebb lenne háborúról meg árvízről hallgatnom, most nem azért, azok elég távoli dolgok, azok másokkal történnek meg, meg a híradóban, meg a filmekben. De tudom, hogy pl. véges számú történetet kell végighallgatnom szeretett férjek és testvérek elvesztéséről, hogy elkezdjek irracionális mértékben aggódni a férjem meg a húgom életéért, és véges számú családon belüli erőszak áldozatát kell végighallgatnom ahhoz, hogy idegbeteg legyek. Szerencsére az idegbeteg nálam kimerül annyiban, hogy zsörtölődöm, húzom a számat, blogbejegyzésekben nyafogok és a reggeli kávém előtt nem lehet hozzám szólni, és mindig hamar meggyógyulok egy kis szabadságtól vagy szerelemtől vagy erdei sétától vagy ruhavásárlástól vagy napsütötte réten heverészéstől*, szóval szerintem egyelőre nem fenyeget szekunder PTSD, de azért úgy meg tudom érteni a jelenséget.

A forrásom: az egész sztorit a Medscape Psychiatry-ben olvastam, itt, de csak regisztrációval nézhető. A cím egy Marvin Gaye-dal, de igazából a Middlemanből idézem, Noser mondja Wendynek, amikor az el akarja venni a gitárját, hogy leüssön vele egy szuperszámítógép által manipulált agyú maffiózó emberszabású majmot.

*Gondolkodtam, hogy ideírjam-e a rézangyal 55 %-os meggypálinkát, de nem fizet nekem a rézangyal a reklámért, valamint akkor még egy külön bekezdést kellene szentelnem az alkoholizmusnak is, és hová vezetne az.

Hadd tegyek fel nyaralási képeket is

Még azért magyarázkodom kicsit

A kommenteléssel meg valahogy több dolog is történt, egyrészt az, hogy idegbeteg lettem a magyarázkodástól - nem is attól, ha kritizálnak, hanem amikor félreértenek. Molly egészen pontosan megfogalmazta nekem, ezt: "belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom." Persze, a kommenteknek ez csupán kis hányada, bezzeg amikor meg megírom, hogy sikerült az ilyen-olyan szakvizsgám és 25 ember gratulál, azt bezzeg szeretem. De amikor megmagyaráztam a szünetet, ahhoz a bejegyzéshez nem akartam kommentelést, mert majd én tudom, majd én megmondom,

aztán meg rájöttem, hogy mint minden tevékenységemben, ebben is ez az állandó azzal való törődés, hogy akkor most elismernek-e az emberek, megdicsérnek-e, tetszik-e nekik, akármennyire is nem akarom vagy nem figyelek rá, de mindig jelen van. Valamennyire mindig jelen van. És most ne legyen jelen, most legyen egy kis nyugi, legyen az, amikor mindenfélét ideírok és utána nem kapok visszajelzést. Vagyis nem annyit, meg nem azonnal, meg nem feltétlenül, meg nem kötelező jelleggel.

Mindemellett félre ne értsünk, én nem akarok leszokni az elismeréskeresésről, szerintem annál a világon nincsen jobb, mint amikor az emberek szeretnek, büszkék rád és elismernek, és szerintem klassz, hogy olyan vagyok, aki tud az ilyesminek örülni és motiválódni tőle. Én nem hiszek abban, amikor az emberek így rájönnek, hogy "az a baj, hogy mindig meg akartam felelni másoknak", hát persze, hogy meg akarunk felelni másoknak, úgy mégis mi más cél vagy öröm lenne az életben azon kívül, hogy a Mások büszkeségtől csillogó szemmel imádnak minket, és szerintem Mancikának volt igaza a Csinibaba c. filmben, amikor azt mondta, hogy "engem virággal dobáljanak, engem imádjanak!!"* Vannak persze végletek, meg vannak árnyalatok, meg vannak szomorú történetek, amikor az ember feladja a saját vágyait a mások kedvéért és aztán utálni kezdi emiatt a másokat, ésatöbbi, de nem erről akartam beszélni, hanem kifejezetten a kommentelésről.

*És utána disszidált, hogy celeb lehessen, és tényleg a csehszlovák kísérleti tévéhíradó tartalékos bemondónőjeként tért vissza nyitott tetejű piros sportkocsin.

Ilyen-olyan lelkizés

Ez a nyár, ez milyen jó volt, szerettem. Azzal töltöttem az egy hónap szabimat, hogy takarítottam, találkoztam új, régi, elhanyagolt és egyéb barátaimmal, kocsmákban, kertekben, ebéddel, vacsival, gyerekkel, anélkül, megírtam pár választ egy cikkhez, olvastam némi szakirodalmat, sajnos nagyságrendekkel kevesebbet a tervezettnél, de be kell látni, hogy mindig túltervezem, kirándultunk Sopronban, főztem be baracklekvárt, voltunk Szigeten, voltunk betegek (arról Kislány tippje alapján épp ma valószínűsödött, hogy Mycoplasma-fertőzés, ezért hosszantartó és atípusos és nem hat rá a szokványos antibiotikum). Laza volt, klassz volt.

Rájöttem Új Dolgokra az Életemmel Kapcsolatban, ahol élet alatt a munkahelyet értjük, és persze, ki tudja, megváltoztatnak-e ezek a felismerések a jövőben bármit is, vagy sem, majd utólag kiderül. Meglátjuk. Valamennyire rajtam kívül eső tényezőkön múlik.

Rájöttem még arra is, vagyis egy napon feleszméltem rá, hogy jaa, tudom már, mi a bajom nekem, az, hogy én nagyon szeretnék kertes házat meg elköltözni a panelból meg saját almafákról szedett almából sütni almatortát, és mégsem ennek érdekében cselekszem. Mert hát azért megoldható lenne, ha annyira akartam volna, dolgozhattam volna Cégnél (egy volt kolléganőm konkrétan ezért ment el gyógyszercéghez, mert házat akart, azóta lett neki), vagy mehettem volna külföldre, vagy magánrendelhetnék többet vagy csak azt, és ezek közül egyik sem csodamegoldás és ingyenpénz, de még ezeket se csináltam, hanem a kertes házam helyett kizárólag az elismerésre hajtok. Hogy engem okosnak tartsanak, rám büszkék legyenek, engem szeressenek, engem olyan kolléganőnek tartsanak, akire lehet számítani, meg emberséges, meg tisztességes, meg okos, meg széles látókörű, minden tekintetben szuper. Ezek nem rossz célok, ezek klassz célok, csak ezek között elveszett egy dolog, ami nekem fontos volt, amilyen életet én magamnak elképzeltem. Az alkohol- és drogfüggőség egyik diagnosztikai kritériuma, hogy "jelentős idő és aktivitás irányul a szer megszerzésére", vagyis naponta sok órát tölt az ember azzal, hogy a drogjára való pénzt, majd a drogját beszerezze, én naponta túl sok órát töltök azzal, hogy a többi ember jó véleménnyel legyen rólam. Túl sok órát. Egy drogos vagyok. Erre így rájöttem, aztán pár napon belül visszaestem persze.

Meg még arra is rájöttem, hogy - már megint - megette az agyamat a pszichiátria basszus. Arra a jelenségre gondolok, ami gyakran inkább pszichológusoknál, pszichoterapeutáknál szembetűnő, hogy normális emberi érzéseket tünetnek neveznek, ezt csinálom újabban magamon. Nem újdonság, világéletemben túlzásba vittem az önreflexiót, de idén nyáron azt vettem észre, hogy hülyeségeknek örülök, vajon miért? Mi állhat emögött, milyen projekció, hasítás, fixáció? Hogy dühös vagyok, hm, biztosan azért, mert amikor ő így viselkedik, az arra emlékeztet, amikor apám úgy viselkedett és ezért az nem normális, hogy dühös vagyok. Hogy embereket megszeretek vagy utálok és azon gondolkodom, hogy vajon miért pont erre az érzésre van szükségem pont itt és ez milyen személyiségpatológiámra utalhat? Ilyeneket veszek észre, hogy ilyeneken agyalok, én, aki ráadásul semennyire sem így gondolkodom, teljesen távol áll a felfogásomtól az ilyesfajta gondolkodás, és erre tessék. Mi lesz velem így még tíz meg húsz meg ötven év múlva? Még szerencse, hogy észrevettem. Hát, ez az örök kérdésem, hogy mennyire változtat meg a pszichiátria, mit csinál az emberrel, szörnnyé változom-e megfelelő számú év után, vagy mivé. Az általam ismert negyven-hatvan közötti pszichiáternők mind nagyon érdekesek, némely vonásaikat szívesen örökölném, de teljes egészében egyikükre sem akarok hasonlítani majd annyi idősen. Félek ettől, mindig. Hogy csinál velem valamit ez a munka, amit én nem szeretnék, és nem fogom időben észrevenni.

Visszatérve a lényegre, ez a nyár ez klassz volt, bebizonyosodott számomra, hogy amint kikerülök a Munkakörnyezetből, azonnal regenerálódom és a régi vagyok, és ez jó, és talán nem is lenne feltétlenül muszáj ebben mindig elbizonytalanodnom.

Főleg nyaralás

Végül hosszan tartó betegségünk ellenére körbebicikliztük a tavat, na jó, csak félig körbe, Illmitznél komppal átmentünk Meggyesre (Mörbisch am See) és onnan vissza Fertőrákosra, a google maps szerint összesen ez így 90 km, két nap (a legvégét már nem rajzoltam be, mert akkor beleszámolja az útvonalba a kompot is, azt pedig nem akarjuk). A tó teljes körbetekerése 130 km körül van és azt írja az internet, hogy laza, nem fárasztó, osztrák nyugdíjasok egy nap alatt körbebiciklizik váltó nélküli biciklikkel, meg hogy bárhol találsz szállást, mert minden falu tele van Zimmer Frei-jel meg kerékpárszervizzel, ezeket a tévhiteket azért eloszlatnám. Én elfáradtam, különösen az első napon (azzal az edzettségi szinttel, hogy néha szoktam futni, akármennyit gyalogolok, sosem biciklizem és eléggé betegek voltunk még), az osztrák nyugdíjasoknak sokkal jobb biciklijeik vannak a tiédnél, szállást vagy előre kell foglalni, vagy vinni sátrat és kempingben lakni, és csak minden harmadik faluban van kerékpárszerviz- vagy kölcsönző. De részletezem.

Első nap kb. 50 km-t tekerünk, amiből az első 10 nehéz. Elmegyünk busszal Fetrőrákosra, bérelünk biciklit a Ráspi hátsó udvarában lakozó öregasszonytól, napi 2000 forint, nem valami jó biciklijei vannak, sok közül válogathatsz, de többsége régi és rosszul karbantartott, tehát alaposan meg kell nézni őket. Kiválasztjuk a két legjobbnak tűnőt, ekkor van úgy fél 12 (nem, nem vagyunk korán kelő népek), és eltekerünk Rustig, ott én már rinyálok, elfáradtam, iszunk üdítőt meg kávét, a pincér persze magyar. Egészen Oggau községig dimbes-dombos a táj, ami azt jelenti, hogy végig lejtőkön, de inkább emelkedőkön kell menni, nem brutálnagyok, de vannak. Oggau után már viszonylag sík a terep, végig szupercsúcs eukonform pár m széles betonozott bringaút, mindenhol kitáblázva, felfestve, ami kell. Rendesebb pihenőre Breitenbrunnban állunk meg egy nagyon klassz kis vendéglőben, ahol eszünk babos rétest uborkával, iszunk apfelspritzert, én rinyálok, hogy 1. maradjunk itt éjszakára, 2. telepedjünk le itt, 3. menjünk tovább vonattal. Majdnem végig, az egész út során a kerékpárút viszonylagos közelségében halad a vasút, a vonatra fel lehet vinni biciklit, és akkor felmerül az emberben, hogy isten valójában nem akarta, hogy biciklizzünk, különben nem teremtett volna vonatot.

Nem, én nem a bringáscsaj vagyok, ezt fogadjuk el, én gyalogolni szeretek az erdőben meg futni a futógépen meg a nyugágyban napozni, tőlem ez nagy teljesítmény.

Különben gyönyörű szőlőskertek meg dombok mellett haladunk. Joisban (Nyulas) elkezdünk szállást nézegetni, de minden foglalt, átmegyünk Neusiedler am See-be, ahol szintén minden foglalt. Végül az egyik helyen kapunk egy tippet, hogy a közeli Parndorfban a Pannonia Hotelben van üres szoba, mondjuk nem akartunk puccos hotelban lakni, se Parndorfban, de végülis úgy döntünk, jó lesz, és vonattal átmegyünk Parndorfba (10 perc, 3 euro, a kalauz persze magyar). A másik lehetőség egyébként az lenne, hogy ha sehol sem találunk szállást, akkor a vonattal elmegyünk Fertőszentmiklósra és onnan Sopronba haza, este fél kilenc körül megy az utolsó vonat, átszállással együtt éjfél körül ér Sopronba.

A hotel, az egy útmenti bevásárlóközpont parkolójában van és soha életemben nem voltam még ennyire bizarr helyen. Négycsillagos hotel a semmi közepén a főút mentén, a parkolójában kb. csak audik és mercik állnak, a berendezés pedig fehér és bordó csillogó műanyagok, álmennyezet, hangulatvilágítás, falba süllyesztett plazmatévé, zebramintás textíliák mindenütt, átlátszó üveg zuhanykabin, tükrök, műselyem ágynemű, és egyéb modern giccs, amit egy luxuskuplerájban elképzelsz. Ehhez képest a reggelinél rengeteg kisgyermekes család és idős házaspár olvasgatja békésen a napilapokat. Nagyon furcsa, nyilván kényelmesnek tervezett, de nyomasztó hangulatú hely, egy vagyonba kerül persze, de legalább a reggeli klassz. A takarítónő magyar, de legalább elmagyarázza, hogyan jutunk biciklivel legkönnyebben vissza Neusiedle-be.

A második nap már laza, végig sík terep, többnyire nemzeti parkban. Hálás köszönet Enzo Bistrója és biciklikölcsönzője alkalmazottainak Weidenben, akik a legnagyobb déli pörgésben ingyen és kedvesen felfújják a hátsó kerekemet, miközben kb. egymillió embernek szervíroznak wienerschnitzelt sült krumplival. Podersdorfban strandolunk (egyedül Podersdorfban halad a bicikliút közvetlenül a tó mellett, mivel mindenhol máshol 1-5 km nádas található a part és a víztükör között), a hotdogos néni persze magyar, meg a strandolók jelentős része is, itt már erős a gyanúm, hogy osztrákok vajon léteznek-e egyáltalán, vagy az csak legenda. Ezután következik a nemzeti park szikes tavakkal és madárvilággal rendelkező része, sok helyen kilátók meg magaslesek vannak, ahonnan lehet nézni a madarat meg a nádat. Ez az egyetlen szakasz, ahol néhány km-en nem betonozott a bicikliút, hanem horzsaköves, a természet védelme érdekében, de nem kényelmetlen egyáltalán. Illmitzből félóránként megy a komp, 6 euro a jegy (biciklivel együtt és anélkül is), a hajósok persze magyarok. Mörbischről (a kikötőből) még kb. 5 km Fertőrákos, ahol visszaadjuk az öregasszonynak a bicikliket, és eszünk a Ráspiban az olcsómenüből, meg végigisszuk nagyjából a házi szörpkínálatukat (a körte a legjobb).

Utána már csak eljövünk Sopronba busszal és megnézzük az ingyenes Tankcsapda-koncertet. Azért annak megvan a hangulata, a soproni Várkerület kellős közepén este tízkor, hogy "itt vannak a tankok".

Update: itt van 3 kép is.

Cuz if you liked it then you should have put a ring on it

Tehát négy évvel ezelőtt ezen a napon pontosan ugyanígy mindketten nevetségesen náthásak voltunk, egész nap orrunkat fújtuk, calcium pezsgőtablettát ittunk pezsgőspohárból és nem kaptunk levegőt, csak még össze is házasodtunk közben. Ó, sose felejtem el, amikor megálltunk a felvirágozott fehér mercivel a patika előtt és a fess vőlegény meg a tündérszép menyasszony beszaladt egy doboz algopyrint venni.

Working for vacation, walking for meditation

Valamelyik nap meg rájöttem, hogy jé, hamarosan véget ér a szabim, ekkor azt álmodtam, hogy véget ért a szabim, bementem a reggeli referálóra, ahol irtózatos káosz volt és egy csomó új, nem szimpatikus kolléga, egyébként szigorú intézetvezetőnket semennyire sem izgatta a káosz és hangzavar, csak nevetett rajta (esküszöm, ez volt a legijesztőbb), majd elkezdtem dolgozni, és rögtön megvert egy pszichotikus beteg egy baseball-ütővel. Nagyon rossz volt, a fejemet ütötte. Másnap reggel aztán már betegen ébredtem, fájó fejjel-torokkal, takonnyal, köhögve, jelenleg antibiotikumot szedek.

Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha nem szeretném a munkámat.

Valami dal, amibe azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

A Sziget utolsó napján bölcsésznek és indexesnek is neveznek, a "bajtársiasság" nevű Erényt kapom, Cseh Tamást énekelek a HÉV-en, és empirikus bizonyítást nyer, hogy a szélsőjobboldali honlapokkal szemben inkább a balliberális médiában bízhatunk, legalábbis ami az időjárásjelentésüket illeti.

Ülünk random útmenti sörözőben, iszogatom a becsempészett áfonyás finlandiámat, aztán hallgatunk Kőhalmit és Beliczait, teljesen új műsorral jöttek és többnyire viccesek. Anngel, akinek csütörtökön magyaráztam el, ki az a Tereskova, már nyomdafestéket nem tűrő dalszöveg-idézetekkel köszön, aztán elmegyünk Muse-ra, persze rögtön az elején okosan elveszítjük egymást a férjemmel, és csak utána derül ki, hogy valamiért mégiscsak fontos, hogy ezt együtt hallgassuk. Drámai pillanatok a nagyszínpad előtti tömegben, mintegy húsz percnyi sms-ezés és integetés után sem adjuk fel, míg végül megtalál a romantikus végkifejlet során, "legalább tízen villáztak, de megnéztem, melyiken van press-karszalag". Lam egy laza mozdulattal felteszi Anngelt a tömeg tetejére, elviszik és még vissza is talál. Jó koncert, vagy csak egyszerű lány vagyok és könnyű a kedvemre tenni, nekem pont ennyi kell, gitár, ének, dob, fények, nagyszínpad.

Később vihar is van meg szakadó eső, ekkor előhúzok övtáskámból egy esőkabátot, és elmegyek kajáért, bakancsban szaladgálok vígan a néptelen nagyszínpad előtt a pocsolyák között, dörög, villámlik, thai csirkés tésztát szállítok sértetlenül. Még később egyszer úgy döntök, elég ebből, megyünk táncolni, onnantól különféle helyeken nevetséges zenékre táncolunk, cotton eye joe-ra részeg német kiscsajjal, akiről kiderül, hogy valójában magyar, a fiúk bonanzát léggitároznak, nagyon  fekete bőrű fiatalember a killing me softly-t énekli útközben és amerre megyünk, bekapcsolódnak az emberek, aztán Eddát énekelünk a K-hídon, Soerii és Pooleket a Hévmegállóban (arról nem én tehetek, próbálom megakadályozni) és Cseh Tamást a HÉV-en.

Talán tévedtünk mi ott

Csütörtökön engem túl sok benyomás ér a szigeten, érthetetlen okból már kora délután öreg punknak neveznek*, ingyen sörhöz és lángoshoz jutok, filozófusok a 'hűség' szót celluxozzák rám**, kiderül, hogy ha nincs kedvem gólyalábon járni, akkor nem vagyok party-arc, és végignézem a terveim közt szereplő összes koncertet.

Szóval ugrabugrálok a nagyszínpad előtt a második sorban a Public Image Limited koncertjén, Johnny megfelelően lenyűgöző jelenség a hülye hajával, a nyakkendőjével és az összes túljátszott gesztusával egyetemben (itt az indexen vannak jó fotók), én meg azon csodálkozom, hogy milyen biztonsággal ácsoroghatok itten teljesen elöl kisszoknyámban, szandálkámban, mentás-rebarbarás ásványvizemmel, még csak meg se löknek egyszer se. Az égegyadta világon semmi nosztalgia vagy ilyen-olyan régi dicsőség előrángatása nincsen ebben a koncertben, csak klassz zene folyamatosan hülyéskedő énekessel, nem kellett hozzá meghatottan ismernem régi slágereket, itt és most szólt jól. Aztán igazán sokat a Qualitons koncertjén ugrálok, ami még mindig nem igénytelen retrónosztalgia, hanem wow, megszámlálhatatlan fiatalember mindenféle húros, ütős és fúvós hangszerekkel, meg a Kovács Kati, akinek nem csupán megdöbbentően jó hangja van, hanem egy akkora sarkú cipőben szaladgál a színpadon, amiben én a többhavi gyakorlás ellenére sem lennék képes még a konyháig se elmenni. Kovács Kati felkonferálja vendégét azzal, hogy "a következő számhoz hadd köszöntsek a színpadon egy fiatal, tehetséges művészt" és bejön a Lovasi András, ezen viszonylag sokáig röhögök. Kovács Kati újrahangszerelve, hallgassuk. És akkor még Tereskova, aki iszonyatosabb, mint valaha, hülyepicsább, mint valaha, háromszor mutatja meg a mellét, fodor, csillám, elviselhetetlen visítás, hát szóval a szokásos. Ja, meg jártamban-keltemben belehallgatok a Faithlessbe is, ha már egyszer a futós zeném, úgy fél füllel hozzák a megnyugtató színvonalat.

*Így:
Huszonéves önkéntes srác: - És, milyen koncertre mész?
isolde: - A PiL-re.
srác: - Az mi?
isolde: - A Johnny Rotten zenekara.
srác: - Az ki?
isolde: - Egy öreg punk.
srác: - Akárcsak Te?
isolde: - ? ??? ?? ??

**Az Új Akropolisz szerencsekerekén kipörgethetsz magadnak egy Erényt, amelyet hozzá tartozó idézettel együtt igény szerint papírcsíkon a csuklódra celluxoz a filozófuskülsejű fiatalember, és ez engem valamiért minden évben mérhetetlenül szórakoztat.

Kérlek titeket, most szóljon az, akinek kóla kell

"Újra összeáll a Cseh Tamás?" - ilyeneken röhögök, meg a pszichiátriáról vitatkozom egy újságíróval, vázolva neki a neokraepelinista álláspontot, egyúttal megingatva benne (de ő kezdte, nem én), a másik oldalamon meg egy olyan csaj ül, aki 3 hónapot volt Ko Phanghanon, vele a "tudod, ott Thong Salában jobbra a kereszteződésnél..." c. dumát nyomjuk, és akkor van még valami angolul beszélő molekulárisbiológus fickó is, akitől amikor megkérdezem, hogy "do you know where my husband is?", azt feleli, hogy "he's drunk", és ekkor van délután négy óra. A sör megrázza a szánkat, ettől a jelenlévők nyomban oknyomozó újságírásba kezdenek és tényfeltárják a jelenség magyarázatát (statikus elektromosság, hosszú műanyag zacskóban tárolt műanyag poharak). Az idei fesztiválok slágere nyilvánvalóan a rézangyal 55 %-os meggypálinka, és mondhatnám azt, hogy a Cseh Tamás emlékkoncert még négy vagy öt pohártól sem lesz jobb, de valójában sokkal jobb lesz, én legalábbis régen röhögtem ennyit a Palya Beán. A koncert, az hatkor kezdődik azzal, hogy a Kistehén eljátssza a Budapest c. számot, akkor hátranézek és megszemlélem a közönség arcát, senki nem ugrál, tapsol, vagy nevet, hanem életkortól és hovatartozástól függetlenül mindenki ugyanazzal a gyanakvóan-döbbenten összehúzott szemmel ácsorog, minden arcra az van írva, hogy ez meg miazúristen. Minden átszereléskor beszélgetnek a fellépőkkel arról, hogy neked milyen személyes élményed volt a Cseh Tamással, várom, hogy mikor hangzik el vajon először, hogy ezek a dalok egy életérzés (a 20. percben) és az, hogy a lemez megvásárolható a színpad jobb oldalánál (a 90. percben). Egyszer jövök kifelé a tömegből, nem tudom, mi szól éppen és mi van írva az arcomra, egy ötven körüli úr mindenesetre megveregeti a vállam és nagyon együttérzően közli, hogy "látom, neked is tetszik".

Van mondjuk három-négy jó pillanat, a Balaton-féle Cseh Tamások meg mondjuk a Harcsa Veronika saját száma kb., és nagyon meg akarjuk várni a Quimby-t, mégis, Kis Tibor, hátha, de nem sikerül, mert úgy 11 óra tájékán Szabolcs elkezdi magyarázni, hogy miért nem megyünk már el máshová, belül maradtunk az eseményhorizonton, sose jutunk ki innen élve, mondjuk nem véletlen, hogy korábbi években messze elkerültem a világzene színpadot, fekete lyuk. Végül kiszabadulunk, aztán táncolunk különböző helyeken rosszabbnál rosszabb zenékre (de olyanokra kell gondolni, hogy drum and bass meg reggae), aztán hazajövünk. Én nagyon régen röhögtem ennyit a szigeten.

I'm uncertain: were there more than a thousand flowers?

Elég régóta terveztem már, hogy elmegyek a csücsökbe, pár hónapja, csak persze sose volt időm. A térkép csücskében van ugyanis az Asztalfő, a Soproni-hegység legmagasabb pontja (551 m, nem röhögni), szinte végig a vasfüggöny túraútvonalon kell menni, amit imádok, és Brennbergből kell indulni, amit szintúgy. Majdnem nem mentem ma sem, mert délelőtt szakadt az eső, de aztán fél 12-kor elállt és nagymamám magabiztosan közölte, hogy ma már nem fog többet esni. Gondoltam, fú, ezek a falusi nénik biztos tudják a felhők állásából meg az ízületeikből, akkor biztosan így van, úgyhogy hasonló magabiztossággal elindultam a buszmegállóba, persze, később kiderült, hogy nagymamám a tévé időjárásjelentéséből szerezte az információt, de igaza lett. Az ábrán piros csíkkal szemléltetem az útvonalam gyalogos részét.

Tehát busszal Brennbergbe, ki a határig, aztán jobbra a határ mentén végig, ott hamarosan lesz a Magasbérc-kilátó, kicsit átverés, mert a környező fák már túl magasak, a kilátó meg alacsony, úgyhogy nem igazán látszik a távoli horizont, de vannak padok. Szintén erre (is) vannak a bükkfák, amelyeknek a kérgébe anno a vasfüggöny mentén járőröző katonák belevésték unalmukban a nevüket, csajuk nevét, stb. Mint az illusztráció is mutatja, Simon L-nek (lol) ez az utolsó szoli, Illó Sándornak viszont még négy nap.

Vadul termő szederbokrok, harangvirág, zord ősfenyves, meg sejtelmes bükkös meg cuki nyírfaerdő páfrányokkal, bármelyik simán elmenne egy Gyűrűk ura-filmbe. Az Asztalfő az mondjuk konkrétan egy asztal (képünkön).

Később van egy pont, ahol konkrétan majdnem eltévedek, vagyis nem tudom, merre kell menni tovább, ilyenkor persze mindig vissza lehet menni oda, ahonnan jöttem, de az azért elég kínos, szóval addig szerencsétlenkedem a régi térkép, a kissé lazán felfestett jelzések meg a nap állása segítségével, amíg rájövök. Aztán már csak további gyönyörű fenyvesek meg napsütötte irtások, a végén kiér az ember a Fehér-úti tónál, és ha épp lekéste a buszt, akkor napozhat a padon ötven percet a következőig, addig megeheti a túrós táskáját és hallgathat Cibo Matto-t (innen a cím), majd ihat elviteles Illy jegeskávét a Széchenyi téren, ha még el bír menni a pultig.

Én úgy 17-18 km-t saccolok*, de sajnos a térképről nem tudom, hogyan kell kiszámolni úgy, hogy ne csak a légvonalat, hanem a szintemelkedéseket meg a lejtőszöget is számítjuk, az interneten pedig szintén nem találtam ilyen opciót. Igen sajnálatos.

*Update: közben Charles küldött két hasznos linket is, a pedometert meg a futótérképet, kb. ugyanazt tudják, szerintük 15 km az útvonal. Most azon gondolkodom, nekiálljak-e feltölteni az útvonalamat és a kapcsolódó fotókat és megjegyzéseket az internetre, vagy valójában fölösleges feltölteni az egész Világot az Internetre.

 

Valahol máshol eközben

Dolphin vette a fáradtságot és megírta végre a várva várt (én tényleg vártam, mert jómagam lusta voltam hozzá) tudományosan megalapozott kiritkát Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás című könyvéről. Eltanuljuk-e a Flinstone-család receptjeit, különbözünk-e genetikailag a busmanoktól, miért csökken a birkák mérete Szt. Kilda szigetén, megöl-e a tejbegríz, kérem, kövessenek.

Update a teljesség kedvéért: Szendi írt rá választ is, az meg itt olvasható.

Ez az internet, ez egy csodálatos hely.

You dance up on them haters

Addig is, amíg eldöntöm, most akkor írok-e blogot vagy sem, hallgassunk Janelle Monáe-t, akit tegnap ajánlott figyelmünkbe a Filozófus és tényleg klassz. Tényleg.

Még szabim előtt eljött az a pont, amikor írtam az összes külföldre orvosokat közvetítő cégnek, hogy tájékoztassanak a lehetőségekről, úgyhogy most ezeket nézegetem takarítás közben. Elég sok pénzt adnak, ha az ember hajlandó megtanulni dánul, de én nem akarok megtanulni dánul.

Just a second it's my favourite song they gonna play

Hát szóval efféle nyűglődés, meg meleg van, meg túl halk az új mp3 lejátszóm, "a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra", aztán van az a pont, amikor már nem hiányzik az írás, és nem "szöveg az egész világ és szó benne minden férfi és nő", és nem hiányzik annyira, és akkor úgy döntök, hogy visszateszem az eddigieket, aztán, nem tudom, lesz valami. Jól esik ez a szünet, van az az érzésem, hogy egy gonddal kevesebb, ugyanakkor az az érzésem is van, hogy jogom van blogot írni, ha szeretnék, valamint hogy eltúlzom ezt az egész problémát. Nem a bloggerkedéssel van problémám, csak ez jól leképezi azt, amivel.

Vagy mittudomén. Majd írok, vagy nem, vagy meglátjuk.

Na akkor, emberek. Később elmélkedünk még majd többet is a rivaldafényről, narratív szelfről és nárcizmusról, de most jó ügyet akarok támogatni, mégpedig a következőt.

Egy csomó nőt ver vagy megerőszakol a férje/élettársa/barátja. Egy csomót. Egyes felmérések szerint minden negyediket. Ezek közül van, aki el tud válni vagy elmenekülni, sokan meg anyagi és törvényi támogatás nélkül nem tudnak, nem létezik ugyanis családon belüli erőszakról szóló törvény, a rendőrség, tudjátok, csak akkor jön ki, ha vér folyik, de akkor is mit tudnak tenni, stb. A bántalmazott nők egy része a pszichiátrián landol depresszió, szorongás vagy súlyosabb tünetek miatt, ahol többnyire kapnak valami hangulatjavító meg nyugtatószert, kivételesen jó helyeken még el is beszélget velük egy-egy orvos vagy pszichológus, de persze, nem tudjuk megoldani az élethelyzetüket. Azok közül a depressziós, öngyilkossággal kísérletező, szorongó, nyugtatófüggő nők közül, akikkel találkozom, extrém sokakat vertek sokáig vagy vernek most. Vagy csak gyerekkorukban verte apjuk az anyjukat. Szerintem meg senkinek nincs joga megverni meg kínozni meg megerőszakolni a családtagját.

Itt van most Halász Pálma, aki nép kezdeményezésként azt szeretné, ha az országggyűlés elé kerülne az ügy (mármint az, hogy legyen a családon belüli erőszakkal kapcsolatos törvény). Ehhez ötvenezer aláírás kell augusztus 5-ig. Az aláírásgyűjtő ív, meg a többi hasznos információ errefelé. Go.

Még a szünet alatt is bejegyzést ír, ezek ilyenek

Mondjuk kérsz egy adag csirkét, és erre kihoznak neked cézársalátát, tulajdonképpen szereted is a cézársalátát, de nem ezt rendelted, csakhogy a pincér már eltűnt valamerre és nem is jön. Piszkálod a salátát, nem tudod eldönteni, most akkor beleegyél-e vagy se. Integetsz a levegőnek hiába, hogy "legyenszíves!", ilyesmi érzésem van manapság az életemmel, legyen szíves, én nem ezt rendeltem, kinek kell szólni, mit kell csinálni, hol az üzletvezető.

Három hete nem írok blogot, basszus, egy örökkévalóságnak tűnik.

And I cannot text you with a drink in my hand, eh?

Mert azt gondolná az ember, hogy majd hiányozni fog a rivaldafény meg a pozitív visszajelzés, meg hogy közönség előtt éljem a kis életemet, de nem, nem az hiányzik, vagyis máshogyan hiányzik az. Nem az van, amit Lam kérdezett, hogy "és nem érzed láthatatlannak magad?", hát nem érzem láthatatlannak magam a nembloggerkedéstől, ami azt illeti, én épphogy mindig folyamatosan túlságosan láthatónak érzem magam, én kérem a Kígyó évében születtem, én szeretek megbújni az árnyékban és onnan figyelni az emberek mozgását és szövögetni terveimet. Én nem szeretek ennyire látható lenni, attól paranoid leszek, én azt szeretném, ha ezerháromszáz helyett megint max ötven ember olvasna, harminc olyan, akit szeretek az életben is, meg húsz olyan, akivel soha az életben nem fogok találkozni, utóbbiak be is szólhatnak. Én álnéven szeretek írni, nekem nem való ez a névvel-arccal lecsupaszítom a lelkemet előttetek a színpadon, én nem a Cseh Tamás vagyok, én nem egy akármilyen nárcisztikus vagyok, hanem egy ügyesen disszimuláló, de attól még szociális fóbiás nárcisztikus. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Ami hiányzik, az a narratív szelfem, az az, hogy akkor tudom, mi történik velem és hogy vagyok, ha szavakat csinálok belőle és mondatokat. Addig nem tudom, mi van. És persze, nyilván a szavak önmagukban nem fontosak, nem attól vagyok 'én', hogy van nevem, meg ezt írom meg ezt mondom. Attól, hogy nem formálok belőle szavakat, még van kezem meg lábam meg neurotranszmitterek az agyamban, amiktől boldog vagyok meg szomorú meg meglepett, hogy csak néhány alapérzelmet említsek, meg kötődöm meg működöm valahogyan, amit úgysem lehet teljesen leírni szavakkal, illetve akármit mondasz és akármit írsz, az mindig kevés, hogy továbbra is klasszikusokat idézzek. Hiányzik az, hogy leírjam, mi van a fejemben, mert így nem tudom, hogy érzem magam és hogy vagyok és mit gondolok. A naplóírás eleve terápiás eszköz, dehát minden pszichoterápiás módszer alapja, hogy mondatokban megfogalmazod heti ötven percben, hogy mi van veled és ki vagy te. Mondatok nélkül elvesztünk. Én legalábbis el.

Ezen a ponton aztán felmerül, hogy írjak-e ismét naplót füzetbe, dehát tudjuk, hogy van ez, once a blogger, always a blogger, az másfajta írás, közönségnek máshogy fogalmazunk, meg hát <dívásan homlokra szorított kézhát> a rivaldafény. Akik kötelességüknek éreznék felhívni figyelmemet a jelen bejegyzésben rejlő, a rivaldafénnyel kapcsolatos ambivalenciára, annak elmondanám, hogy ellentétes érzelmeket egyidőben érezni szabad, sőt, saját ambivalens érzéseinkkel tisztában lenni az érett személyiség ismertetőjele; valamint lásd 1. ábra.

i: - Begöndöríttetem a hajamat.

Húgom: - Minek??!!!

i: - Mert unom az életemet.

Húgom: - Csináltass tetkót.