A fecnikről akarok írni, nem tudom, miért. Mert már egy ideje - nem tudom, mióta, régóta - nem merek itt szabadon írni, nem lehet itt igazán szabadon írni, de értsétek meg, nem lehet, ez itt az internet mégiscsak. Nem írhatok érzésekről, nem írhatok a munkámról, nem írhatok a többi emberről. És persze, ettől még lehet írni vígan az időjárásról meg ruhákról* meg Kohutról**. Csak ez oda vezet, hogy már nem ilyen akarok lenni, mint isolde. Mert régesrégen, amikor még a régi szép idők voltak, akkor az volt mindig az érzésem, hogy az isolde blog nevű identitásom sokkal viccesebb, vagányabb és talpraesettebb nálam, mint amilyen én hétköznap vagyok. Hasonlítani akartam rá.
Most meg ezen a blogon meg már rég nem olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni az életben, hanem pont direkt az ellenkezője. Titkolózó, okoskodó és távolságtartó és paranoiás és intellektualizáló és felszínes én ugyan nem akarok lenni, ez a blog meg egyre ilyenebb. Én valódibb akarok lenni és mélyebb és bátrabb és gyengébb. Ezért aztán mindenhová mindenféle sorokat írogatok, nekem nem egy titkos blogom van, hanem kettő, és akkor még offline dolgokról nem beszéltünk, ide-oda dugdosom magam, wordfile-okba és füzetekbe, történetek és emberek lapulnak itt meg ott fecniken, hogy valamivel ellensúlyozzam ezt az idegesítő okoskodást idefent.
Érdekes dolgok ezek. Nem tudom, mi lesz velük majd.
*Na, nem mintha lenne arról mit írni, hogy szeptember 1. óta nem vettem ruhát és hogyan szenvedek. Egyébként vajon ezen idő alatt külföldön vehetek ruhát?
**Ez a Kohut engem nem tudom, honnan ismer ennyire, de erről majd máskor mesélek.