Írok nektek ismeretterjesztést a traumatikus emlékekről. Olvastam Manelánál (aki olvasta egy könyvben), hogy milyen elrettentően káros dolog az önigazolás, és nem is csak a házastársi veszekedésekben, hanem odakint a társadalomban is, sőt, a pszichiátriában. Vannak például emberek, akiket gyermekkorukban megerőszakoltak, és ezek ahelyett, hogy szépen túltennék már magukat ezen a hülyeségen, a traumás eseményt később mintegy ürügyként használják fel saját tetteik, egyéniségük magyarázatára, áthárítva a felelősséget. De ha ez nem lenne elég, a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában már-már tömeghisztériává vált az elfeledett gyermekkori emlékek felidézése pszichoterápia, esetleg hipnózis segítségével. A páciensek hirtelen emlékezni kezdtek ilyen-olyan gyermekkori szexuális abúzusra, amelyben édes apukájuk vagy az óvónéni részesítette őket, és csak sokkal később derült ki, hogy ezek a hamis emlékek valójában nem történtek meg, csak a Pszichiáterek sugallták őket. A Pszichiáterek (mint rendesen) számtalan ártatlan ember életét tették így tönkre, de természetesen később sem vallották be, hogy tévedtek, hanem görcsösen ragaszkodtak hozzá, és praxist meg egzisztenciát építettek a jelenség köré.

Azt nem tudom, mi történt a nyolcvanas évek Amerikájában (simán el tudom képzelni, hogy tömeghisztéria), és nincs is kedvem tudománytörténetileg utánaolvasni, ugyanakkor a gyermekkori abúzus / hamis emlékek kérdése izgalmas, és erről fogok mesélni most. Tudniillik arról, hogy elfelejtheti-e az ember, ha szexuálisan zaklatták vagy bántalmazták, és utána visszanyerheti-e az emléket, illetve "visszanyerheti"-e olyankor is, amikor nem bántalmazták, illetve miért nem teszi már túl magát rajta.