Ma a szorongást szeretjük

2010.09.24. 13:24 - címkék: - komment

Azt hiszem, az összes szorongásom közül a vizsgaszorongást szeretem a legjobban, minden megvan benne, ami egy jóféle, élvezhető szorongáshoz kell. Általában azért egy-egy vizsgának van valamicske tétje, és ha nem elég nagy a tét (vagy nem kerül elég sok pénzbe a vizsga esetleges ismétlése) ahhoz, hogy az ember hittel szorongjon, akkor még mindig fel lehet turbózni szimbolikus jelentésekkel. Mondjuk ez az a téma, amit senki se erőltetett rám, hanem kizárólag puszta kíváncsiságból kezdtem el tanulni, ezért mennyire kínos lenne beégni, vagy hogy az évfolyamtársaim már strébernek* tartanak, ezért lenne kínos, vagy az is jó szokott lenni, ha jelen van a vizsgán valamely jelentős személy, akinek a véleményére sokat adok, és jaj, mi lesz, ha pont az ő orra előtt derül ki, hogy fogalmam sincsen a véralvadási kaszkádról / az intermodális észlelésről / Kernberg személyiségelméletéről / egyéb tetszőleges alapvető tudásanyagról. Ha ez sem elég, akkor marad az utolsópillanatoskodás, hetekig ne tanuljunk semmit, álljunk neki abban a jól kiszámított utolsó pillanatban, amikor már épphogy pont nem fér bele az időnkbe a teljes tananyag, ez is ad némi plusz adrenalint. A vizsgaszorongásban még az is klassz, hogy ha igazán jók vagyunk, akkor a szorongás elmúltával az eleve jutalomértékű megkönnyebbülésen kívül még sikerélménynek is lehet örülni, mert mondjuk megdicsérnek vagy jó jegyet adnak, ideális esetben még papírt is róla. A szorongással töltött idő mindig behatárolt, és a végén konkrét választ kap az ember, nem olyan, mint mondjuk a hipochondria, ahol akármennyi orvosi papír birtokában is szoronghatsz nemlétező rosszindulatú daganatok miatt, amik csak pont nem látszottak a röntgenen, elcserélték a leletet, ésatöbbi (de hipochondriában nem utazom, úgyhogy itt nem tudok sajátélménnyel szolgálni).

Az előadói szorongás egyébként valamelyest ötvözi a vizsgaszorongás és a szociális fóbia előnyeit és hátrányait, de sajnos szociális fóbiás utálok lenni. És ahogy telnek az évek, elhull a virág, eliramlik az élet az embernek egyre kevesebb vizsgaszorongásban és egyre több előadói szorongásban lehet része, és kifejezett erőfeszítéseket kell tenni, és súlyos pénzeket tanfolyamokra befizetni, hogy az ember végre kedvére szoronghasson egy jót. Jelentkeztem is ma a harmadik szakvizsgámra, dehát az már sosem ugyanolyan, mint megboldogult lánykoromban volt az első anatómia kollokvium. Majd talán mondogatom ezt egyetemi hallgatóknak is, mint Florentino Ariza anyja a Szerelem a kolera idején-ben, amikor a csávó reménytelenül szerelmes**, és annyira szenved, hogy mindenki azt hiszi, hogy kolerája van, mert delirál, hallucinál, virágszirmokat eszik és zöldet hány naphosszat. Azt mondja neki az anyja, hogy idősebb korában már nem lesz ilyen, hogy ennyire komolyan veszi a szerelmet, úgyhogy addig élvezze a szenvedést és szánalmas gyötrődést és öngyilkossági gondolatokat, amíg még lehet.

*Időnként szeretek stréber lenni, direkt erre gyúrok.

**Nem, az isolde.hu szerkesztősége nem szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy szerintünk a szerelem bármiben is hasonlítana egy anatómia kollokvium érzelmi hatásaira, még akkor sem, ha a két jelenség neurobiológiájában esetenként akár hasonló neurotranszmitterek is szerepelhetnek.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása