Azt álmodtam ma, hogy le kellett mennem biciklivel a Lánzséri úton vagy mi a neve. Sopronban van, egy kis köz, ami egy méter széles sincs, göröngyös út, kicsit kanyarog és iszonyú meredeken lejt. Na persze, az álmomban sokkal meredekebben lejtett, mint a Valóságban valaha is tette. Végülis rádumáltam a többieket, hogy azon a biciklin nem is fog a fék, így végül egy kisbusszal kellett lemennem, én vezettem, a családom különféle tagjai pedig a buszban utaztak.
Milyen gyönyörű analitikus esetismertetés lenne ez, felnőtté válásról, felelősségvállalásról, kontrollvesztéstől való félelemről, meg arról, hogy a családunkat életünk végéig magunkkal hurcoljuk, és még sorolhatnám.