Fáj a fejem. Azért, mert délelőtt a pályázat félidős beszámolóját írtam, és ha monitor előtt ülök sokat, fájni kezd a nyakam, attól meg a fejem. Világéletemben biztos voltam benne, hogy ez valami pszichés dolog, aztán kb. egy hete valamilyen harántimpulzustól vezérelve megröntgeneztettem a nyakamat. Van benne egy részleges blokkcsigolya, amit nem tudok, hogy micsoda. Niké szerint olyan dolog, amivel úgysem lehet semmit csinálni, ellenben fel lehet íratni magadnak masszázs meg gyógyfürdő-beutalókat. Hja, húsz felett már minden nap ajándék. A főnővérünk azt is hozzátette, hogy meg fogom érezni az időjárást, de az nem ügy, eddig is megéreztem, holnap jó hideg lesz.
Megkérdeztem tegnap a Brighttól, hogy szerinte öregkorunkban is ilyen hülyék leszünk-e, azt mondta, persze, majd olyanokat csinálunk, hogy átadjuk a helyünket a fiataloknak a villamoson. Majd ülök nyolcvanévesen, odaáll mellém valami huszonhatéves, felpattanok, és megkérdezem, hogy "le teccik ülni?". Hehe.

Csak azt nem tudom, hogy kivel és milyen pénzből fogom kifestetni a nyomorult lakást. A májusban elvégzett fordításért végülis lógnak nekem 150 ezerrel, de ki tudja. Meg hogy honnan lesz bele ágy? Meg hűtőszekrény? Meg mosógép? (A konyhakövet, új fürdőkádat, konyhaszekrényt, egyéb normális bútorokat eredetileg is jövőre akartam halasztani.) Végül is, alhatok polifómon hálózsákban, moshatok lavórban, rakhatom a két ablak közé a gyümölcsjoghurtokat. When dreams come true.

Teljesen elcseszett nap, kezdve azzal, hogy egy kezdő dilettantizmusával a helyrajzi számok ismerete nélkül érkezem a földhivatalba, haza kell ugrani értük, mire visszaérek, éppen bedöglik a rendszer, aztán újraindul, kiadnak két-három tulajdoni lapot, bedöglik, nő a tömeg, végül négy perccel a záróra előtt beindul, és kettő másodperccel a záróra után a várt anyázás helyett bájos könyörgésemre a néni odaadja a két tulajdoni lapot, bejegyzett jelzáloggal, illetve széljegyzetben a magyar állam elidegenítési jogával és a tulajdoni bejegyzés iránti kérelmemmel. Majdnem, majdnem lakástulajdonos vagyok, már SZÉLJEGYEN VAGYOK!! :-) Negyed kettőkor végzek, rájövök, hogy valszeg nem érek oda a délelőtt tízkor kezdődő tréningre, és úgy döntök, hogy nem megyek el (bár emiatt kaptam szabit), ehelyett cipőket próbálok fel a Lurdy-házban meg bevásárolok rendes háziasszony módjára. Már éppen Hazaindulnék, hogy belekezdjek végre hetek óta halogatott munkáim egyikébe, amikor felhív Göri, hogy azon nyomban metrózzak a város másik végébe, megtekinteni és adott esetben leokézni (bocs, ő használta ezt a szót, nem én voltam) a nyomda által küldött anyagot. Szóval, úgy tűnik, a mai nap a városbanrohangálásé, hát jó, akkor feladom, hogy bármilyen hatékony munkát végezzek.
Az útba eső járműveken kiolvastam Ulickaja: Életművésznők című könyvét, így a végére érve azt gondolom, hogy na jó, annyira nem rossz, tulajdonképpen nem rossz könyv, csak olyan összedobáltnak tűnik. Szóltak neki, hogy írjon valamit jövő hétre vagy micsoda. Kicsit jobban is megerőltethette volna magát.

A régi naplómat olvastam a múltkor, az idei nyarat, és mennyire lejön, hogy milyen egyedül és boldogtalan voltam. Nagyon megsajnáltam magam így utólag :-) És fura volt olvasni, amikor teljes bizonyossággal tudtam, hogy a Fiúval fogok megöregedni, szakvizsgám után szülővárosába költözöm, hogy nehéz lesz, de felvállalom a nehézségeket; és végül meg abbahagytam a blogolást miatta (legalább hat teljes napra, ha jól emlékszem? :-). Így utólag egészen szimbolikus értelmet nyer az is, hogy új blogot kezdtem ugyanitt és levettem a régi részeket. Afféle gesztusból vettem le, hogy ne kelljen egy kudarcba fulladt kapcsolat után olvasgatnia a róla szóló részeket, és keresni a számára érthetetlen vicceim és félmondataim mögött, hogy vajon hol és mit és ki rontott el. De gondolhatjuk azt, hogy az első fejezet a szinglilét, hűtlen machoval, reménytelen szerelemmel, felelőtlen szívtiprással; a második részben pedig, a Bridget Jones-i hagyományokat követve immár tartós párkapcsolatban látjuk továbbra is rendületlenül fogyókúrázó főhősnőnket.

Ja igen, a flow. A flow egy bizonyos tudatállapot: az, amikor annyira leköt az, amit éppen csinálsz, hogy teljesen elfelejted, hány óra van, és elkésel a fodrásztól/odaégeted a spagettit. Ilyesmi főleg sportolás és művészeti alkotótevékenység folyamán szokott fellépni embereknél, de Csíkszentmihályi Mihály szerint szinte bármely cselekedet során elérhetjük. A lényeg az, hogy képességeink bizonyosfajta arányban álljanak az elvégzendő feladat nehézségével, amely feladatnak végén valamilyen cél is van (bár Madách szerint "a cél halál", de ezt hagyjuk). A dilettáns laikus béna magyarázkodása helyett hadd idézzem a flow felfedezőjének önnön szavait:

"...vagyis az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet folytatni akarjuk, pusztán magáért." és "az a jelenség, amikor tudatunk harmonikusan rendezett."
Még csak a 27. oldalon tartok különben, még nem váltottam meg a világot, de csak idő kérdése.

A mellékmeló-főnököm, a szívdöglesztő, az ellenállhatatlan, a csokoládészemű, szexiborostás, frissenvasaltinges sikeresharmincas Göri hívott fel az előbb, és jól lecseszett engem, amiért Lilla nem ment el a ma megbeszélt találkozójukra. Kicsit röhögtem közben, de persze addig messze tartottam az arcomtól a telefont. Valamiért ugyanis az a téveszméje, hogy a dolgozókat rendszeres időközönkénti lebaszással lehet motiválni a szorgalmas munkára, és hiába sugalltam neki sokáig a "több pénz" és a "pozitív visszajelzés" szókapcsolatokat, téveszméje az évek során mindvégig megingathatatlannak bizonyult. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért tol le indokolatlanul, mert úgy gondolja, hogy nem dolgozunk, hanem, mert fixa ideája, hogy ez alapvetően szükséges, és ha nem tenné meg, képtelenek lennénk befejezni a projektet.
Göri: - ...hogy soha semmit nem csináltok meg rendesen, és ha megbeszélünk valamit, akkor azért illik eljönni...
isolde: - Jól van, figyi, elég lesz, meg szerintem Lillát ne cseszegesd, mert neki ettől tényleg elmegy a munkakedve.
Göri: - (bájosan kiesik a szerepéből egy mondat erejéig) Jól van, azért cseszegetlek téged és nem őt, meg különben is, én az elején megmondtam, hogy azt a részt vállalom a projektben, hogy néha felhívlak és lebaszlak benneteket. (visszaesik) De azért az mégiscsak túlzás, hogy annyira nem vagytok képesek, hiszen ti vállaltátok ezt a feladatot, de egyszerűen elképesztő...
Ezt különben valamilyen vezetőképző tréningen tanítják?

Akkor talán nem is kommentálnám az amerikai elnökválasztást.

Ez pedig az a vers, ami az új munkahelyemen (másik osztályra kerültem), az új szobám falára van kirajzszögezve. A Kollégám rakta ki, azelőtt az ő szobája volt.

Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
De nem azért, hogy visszatartson téged
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla isteneddel
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked az istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.

Prohászka Ottokár egyetlen verse. Szerintem elég gáz, de gondoltam, kicsit dokumentarista leszek. Fenti versen kívül kolléganőm kislányáról készült fotók díszítik a falat, valamint egy antipszichotikumot reklámozó 2002-es falinaptár, áprilisnál kinyitva. Egy közpesen ronda és egy rendkívül ronda váza az ablakpárkányon, meg egy aggasztóan rossz színben lévő muskátli. Az íróasztalon leírhatatlan, értékelhetetlen, eszement kupleráj.
Jé, nejlonzacskóban egy alma. Hm, elég jól néz ki :-)

Két kedvenc mondatom az Aliens vs. predators c. remekműből:
1. Találnak egy alagutat, ami tegnap még nem volt ott, és az építőknek nyoma sincs. Főhősnő: "Dehát az alagút nem áshatta ki saját magát!"
2. Modern fegyvereket találnak egy régi piramisban: "Jé, ez pont olyan, mintha megtaláltuk volna Mózes DVD-gyűjteményét!"
Nagyon rossz a film, ráadásul szegény alieneket (akiknek drukkoltam) valami alacsonyabbrendű fajként állítják be, de azért lehet rajta röhögni.

Ellenben a Kerepesi temető hétfő este fél nyolckor, amikor nem csak sötét, de köd is van, itt-ott mécsesek meg furcsa szobrok, a hosszú fasorokkal, aminek a végén látod, hogy van valami, de nem tudod kivenni, mi az, és arra az esetre, ha eltévednél, tudod, hogy nyolckor bezárják a kaput - főleg misztikus.

Azért is gondolom, hogy el kellene mennem szabira, mielőtt kiégek, mert kezdem irigyelni azokat az embereket, akiknek a munkaköri leírásában a "tolerancia" és "feltétel nélküli elfogadás" helyett a "köcsögség" és "antiszociális viselkedés" szavak szerepelnek. Szerintem a pszichiátereknek, pszichológusoknak, szociális munkásoknak stb. járhatna évente egy hónap Bunkózási Szabadság, amikor olyan, kötelezően választandó munkakörbe kényszerítik őket, ahol a megszokott kedves helyett utálatosan kell viselkedni az emberekkel. Én például szívesen lennék vérundok könyvtároskisasszony, vagy bármilyen hivatalnok, vagy békávé-ellenőr, vagy az, akihez oda kell menni, ha kerékbilincset tettek az autódra. Hajnalkáék még a múltkor beszámoltak róla, milyen nehéz és bűntudatot okozó feladat volt életükben először face-to-face kirúgni egy alkalmazottat, mire megkértem őket, hogy legközelebb mindenképpen bízzák rám az ilyesmit.
(Lásd még itt.)
"Detéllegezvan" (honnan idézek?), hogy szeretem az embereket, de néha kell egy kis szünet belőlük.

I am walking on the brigde
I'm over the water
I'm scared as hell
But I know there's something better yes I know there's something better
Yes I know yes I know

/Paula Cole: Me/

Hogy ahelyett, hogy otthon takarítanék, blogot írok - hát, ez van. Azért van ez egyébként, mert pénteken beleolvastam egyik kollégám Kognitív idegtudományok c. könyvébe, és annyira tetszett, hogy végigolvastam a flow-ról szóló fejezetet, és rájöttem, hogy nekem akkor van flow-m a stepaerobicot kivéve, amikor bármit írok. Esetenként még kórrajzírásra is vonatkozik, de dilettáns szépirodalom- ,illetve blogírás esetén biztosan fellép. És egy ilyen hét után a flow-érzésre vágytam.
Majd legközelebb elmondom, mi az.

A legjobb egyébként az volt ezen a héten, amikor csütörtökön elmentem a földhivatalba ügyiratbeadni, ezért elkéredzkedtem a melóból délután kettőkor. Háromig van félfogadás, és háromkor már a Szentháromság-szobor talapzatán, a hitelszerződésem egy érkeztetett példányán ülve olvastam Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában című könyvét. Később sétáltam, majd a Halászbástya kőpadján is olvastam fenti könyvet, gyilkos pillantásokat vetve időnként a napot eltakaró olasz turistákra. Mégkésőbb holland teát (mézzel, fahéjjal, tejszínhabbal) ittam a Liteában, ahol tovább olvastam és az Ősz szólt a Négy évszakból, aztán vettem húgomnak egy fekete plüssmacskát, majd úgy éreztem, mégsem fogok én önkezemmel sütni, ezért elbékávéztam a daubnerbe, hogy búcsúsütit vegyek a zártosztálynak.
Éppen sorban álltam, amikor egyszercsak belépett Niké kolléganőm, aki hirtelen ötlettől vezérelve éppen úgy döntött, hogy lévén másnap utolsó napja, búcsúsütit vesz a krízisosztálynak. Innen már egyenes út vezetett a kocsmába, ahol sajnos a kezünkbe keveredett egy pestiest, tehát megnéztük Az apokalipszis angyalai c. filmet (Bíbor folyók 2., bár nem a folytatása). Állítólag tele van logikai bukfencekkel, és tényleg egy csomó mindent én sem értettem, de amikor megkérdeztem Nikétől, hogy "De figyi, hogy került hozzájuk a kulcs?" - akkor felvilágosított, hogy ő nem tudja, mert három alkalommal aludt el a film alatt. Elég rossz.

Szóval jövő héttől másik osztályon dolgozom, ami nem baj, mert meg kell tanulni a pszichiátria teljes spektrumát, de valójában az elmúlt két évben ez lesz a kilencedik munkahelyem (és reményeim szerint negyedszer költözöm), én pedig az állandóságot szeretem. Vagy ki tudja.

It's me who is my enemy
Me who beats me up
Me who makes the monsters
Me who strips my confidence

And it's me who's too
And it's me who's too shy
To ask for the thing I love

Fel akarom rakni a kedvenc dalszövegem, de tudom, hogy soha senki nem olvas végig egy egész kipostolt dalszöveget, szóval part one.

I am not the person who is singing
I am the silent one inside
I am not the one who laughes at people's jokes
I just classify their egos

Persze, én is egy csomót ettem belőle. Egyetek Daubner mandulás puszedlit. Tíz pszichiáterből kilenc ezt ajánlja.

A Hullámokat egyébként Mátyás Sándor fordította előzőleg, azt meg direkt megnéztem, hogy igen, ő képes volt The waves c. könyvet Hullámoknak fordítani A hullámok helyett. Tandori sokkal szöveghűbb, gyakorlatilag szó szerint lefordította az egészet. Vagy nem is ő volt, csak nagyon klassz fordító szoftvere van. Na jó, nem fikázom tovább, bár nem bírom. Mindenki olvasson, amit akar.

"Ott van az otthonom, ahol a könyveim" - kedvenc mondatom tegnapról, Niké idézi a kocsmában Robert Redford nevű programozó ismerősünktől.

Ez az utóbbi három hét, kb. mint amikor ülsz egy vonatban és csak az elsuhanó táj elmosódott bevillanásait látod. Na jó, nem MÁV-os, hanem nagyon gyors vonatban :-) Arra emlékszem, hogy szerdán angol gyakorlatot tartottam, aztán kb fél nap múlva megint szerda volt és mentem angol gyakorlatot tartani, aztán egyszerre csak megint. Sötét-világos-sötét-világos, pedig nem is drogozom. Rohanazidő... (honnan idézek? :-) Utolsó napom a zárt osztályon, hoztam nekik Daubner sütit.

Ha már itt tartunk, kedvenc mondatom ma reggelről. Reggel a metrón összefutottam a Kislánnyal. Kislány nálam idősebb meglett orvos, de szeret kislányos stíllusban beszélni, nevezzük így. Nagyon morcos arckifejezéssel és félig lecsukott szemhéjakkal, világvége-hangulatban bandukolunk egymás mellett a munkahelyünk felé.
isolde: - Azért ez már nem teljesen normális.
Kislány (kislányos hangon és attitűddel): - Gondolod? Szerintem a hétfő reggeli rekurrens depressziós epizód normál variánsnak tekinthető.

Hétvégén wellness hétvégét tartottunk gyógyfürdővel, aquafitnessel, masszázzsal, szaunával, stepaerobickal. Hihetetlenül jó volt. Menjetek ide.
Fitnessedző: - Értem, akkor most mentek aquafitnessre, hétre jöttök masszíroztatni meg szoliba, és ötre stepre.
Lányok (mi): - Igen. És azt meg tudnád mondani, merre van a cukrászda?

Egyik kedvenc mondatom Virginia Woolf: A hullámok c. könyvéből:

"Nyomorúságos napok voltak ezek - sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék."

Ugyanez a nemrég megjelent Tandori Dezső-féle fordításban:

"Nyomorék napok voltak, mint a sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék."

Énszerintem a Tandori nem érti Virginia Woolfot. Jó, lefordítja szépen. De az utóbbi mondat tőle nem lett volna a kedvenc mondatom. Szerintem nem ugyanazt fejezi ki. A nyomorék meg a nyomorúságos mást jelent. Eleve béna benne a "mint", de a nyomorék napok... Ha valaki nyomorék, az eleve egy szerencsétlen, szánalmas, féllábú süketnéma alak, aki egyszerűen csak ilyen, és így is marad. A nyomorúság szegénység. A nyomorúságos napok olyan napok, amik lehetnének jobbak, de valamilyen körülmény miatt (Susan a tanévet intézetben töltötte) szenvedéssel teli, szeencsétlenség sújtotta napok. A nyomorékság egy állandó jelző. A nyomorúságos az átmeneti, meg nem érdemelt szenvedés. Á, nem tudom megmagyarázni, de a Mrs. Dalloway óta idegesít, hogy Tandori olyat fordít, amit nem ért. Olyanokat ír, amiről azt gondolom (egy rajongó), hogy Virginia nem így gondolta. Hiába van a Tandorinak szókincse. Azt gondolom, hogy a fordítás nem csak az eredeti nyelv nagyon alapos ismeretén meg a magyar nyelv ismeretén múlik, hanem kell hozzá egy nagy adag empátia. Hogy értsük, hogyan gondolta ezt pontosan az író. Szerintem a Tandorival nem az a baj, hogy nem tud jól magyarul vagy angolul, hanem, hogy kevesebb empátiával rendelkezik, kevésbé tudta beleélni magát Virginia Woolf szerepébe, mint én, ezért zavar, ha az ő fordítását olvasom. Lehet, hogy aki az életben empatikusabb, az jobb fordító? Nem tudom.

"Olyan leszek, mint anyám: hallgatag, kék kötényes, szekrényeket nyitogató."

Ez a másik kedvenc mondatom A hullámokból. Susan jelleme és jövője egy mondatban. Ami viszont ciki, hogy nem emlékszem az eredeti fordító nevére. Annyira emlékszem csak, hogy férfi, tehát nem azon múlt, hogy nem nő.

Kedvenc mondatom a Médea és gyermekei-ből/2.:

"Georgij szerette ezeket a hegyeket, ahogyan az anya arcát vagy a feleség testét lehet csak szeretni - fejből, csukott szemmel, mindörökre."

Most elmegyek fodrászhoz. Az Egy gésa emlékiratai-t olvasom, mert a húgom odaadta, hogy kötelező. Nem olyan rossz. Ami azt illeti, tökéletes olvasmány fodrásznál, egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy épp ilyen céllal íródott.

Ja, és teljesen fel vagyok dobva attól, hogy találkoztam Ulickaja fordítójával. Majd legközelebb kifejtem a fordítókról alkotott laikus véleményemet, de most elkések. 

De előtte még elmesélem az Író formabontó elméletét az egyes emberi életszakaszokról.
Niké kifejti, hogy mennyire nehéz a húsz és harminc éves kor közötti időszak, talán a legnehezebb, vajon miért? Niké szerint azért, mert ekkor kell megtalálnod az utadat meg a helyedet az életben satöbbi.
Író: - Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy a fejlődésünket megint nem bírja lekövetni az evolúció. Az őskorban huszonhárom év volt az áltagéletkor, még ehhez vagyunk szokva. Azért nem találod a helyed, mert már nem lenne szabad életben lenned.

Tegnap Pécsett voltam, Ulickajáról szóló kongresszuson. Egészen érdekes, hogy mennyire kikapcsol az, ha másik városba, másik témába, eddig ismeretlen emberek közé csöppenek, már egy ideje külföldi ösztöndíjról álmodozom egyébként.
Szóval nagyon klassz volt, sose gondoltam volna, hogy földrajzi meg családfaelemzési szempontok alapján is meg lehet közelíteni egy regényt, de igen. És miután pénteken Robert kifejtette nekem az önző gén szerepét a párkapcsolat alakulásában, tegnap egy analitikusnő előadta Szondi Lipót másképpen nevezett, ám hasonló lényegű elméletét arról, hogy az ember megtalálja a "géntestvéreit". Miért hallottam hirtelen két helyről is ugyanezt? Valamit közölni akarnak velem felsőbb hatalmak? Ha igen, kérem, próbálják meg egy fokkal egyértelműbben, köszönöm.
Újraolvastam a vonaton a Médea és gyermekeit (éppen Bp-Pécs-Bp. hosszúságú könyv), Jezerán olvastam először júniusban és abszolút eszembe jutott róla most a nyaralás hangulata, a mediterrán növényzet meg építkezés, utcácskák meg rozmaring, meg hajózás meg robogózás, meg, hogy melyik magánéleti topikon nyűglődtem akkor éppen.
Mindjárt idézgetni fogom a kedvenc mondataimat belőle.

Barátnőim egy sztorim kapcsán lebölcsbuddhistáztak a gesztenyepüré-evés közben, szerintem jobban hasonlítok hisztériás nyugati nőcire, mint Buddhára, külalakban legalábbis nagyon remélem. A szokásos Hogyan kezeljük volt szerelmeinket- jellegű sztori volt. Mindjárt eszembe jutott, amikor a péntek esti bulin Kolléga, amíg üvöltöttem a fülébe, hogy hangosítsa fel a zenét, átkarolta a derekamat, mire én: "Áááááááá, jééézusom, átkaroltad a derekamat!!!!" Ez vajon a megfelelő bölcsbuddhista reakció? Én mindenesetre örülök, hogy el tudom szórakoztatni magam.

A szüret, amiért hazamentem Sopronba, természetesen elmaradt az eső miatt, de legalább ettünk gesztenyepürét a Dömötöriben a lányokkal. Szeretem azt a várost. Van egy bizonyos hangulat, amit eddig csak Sopronban találtam, este, eső után. Olyan tiszta, éles és hideg a levegő, mint amilyen a hegyek közt, és minden látvány nagyon kontrasztos. Meglepően sötét van, szurokfeketék a fenyőfák kontúrjai, az utcalámpák pedig erős aranyszínnel világítanak. Az úttest sötét, a tócsák meg a lehullott, vizes levelek visszatükrözik az aranyszínű fényt. Tökéletes csend van, nagyon messziről hallatszik egy vonat fékezése, meg a cipőm kopogása, semmi más. Mintha nem is igazi lenne, hanem valami kontraszt-kiemelő szűrővel felvett művészfilm. (Nemtom, van-e ilyen szűrő, most találtam ki.)