Több ésszerű oka is lehet annak, ha valaki szombat reggel délután kettőkor jelentősen szédül egy buszmegállóban ácsorogva, én mégis a péntek esti vodka-martinikat hibáztatom. Csak három volt, de valamiért mégis sikerült az este egy adott pontján kidőlnöm, sajnos félbeszakítva ezzel nagyonérdekes beszélgetésemet bizonyos kékszemű informatikus-zsenivel, nevezzük el Redford után Robertnek. Miután klassz dolgokat mesélt a virtuális valóságról (helló, google :-)), valahogy szóba jött, hogy a pasim is, meg én is vidékiek vagyunk. Erre előállt az "önző gén" elmélettel: mindenki a saját tulajdonságait, illetve, legalábbis az ahhoz hasonlókat szeretné tovább öröklődni látni, ezt pedig úgy érhetjük el legegyszerűbben, ha hozzánk leginkább hasonlítóval párosodunk. Nem hittem volna, de ezek szerint mégis van tudományos magyarázat olyan, misztikusnak tűnő tényekre, ha a férfiről, amellyel párosodom, kiderül, hogy ugyanabból a vidéki városból származik, mint én, a szomszéd utcában nőtt fel, valamint együtt elsőáldoztunk, az egyik legjobb barátnőm szomszédja, egy oviba, általánosba és gimibe jártunk, valamint alkoholista apáink jól ismerik egymást a helyi krimóból.
Irodalomról beszéltünk, és elég részeg voltam ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, hogyan akarok írni, ő pedig elmesélte, hogy a kolumbiaiak máig sem értik teljesen Marquez nagy sikerét: számukra ő csak leírta, ami történik. Robertnek voltak az egyetemen kolumbiai évfolyamtársai, és higgyem el, egyikük sem lepődött meg különösebben az olyamin, ha mondjuk teszemazt véres könnyeket kezdett el sírni szerda reggelre virradóra az előszobafal. Nagyon klassz! Azt mondta nekem a srác, hogy "azért emlékszik a történeteimre, mert egyik ismerőse sem mesél még csak hasonlókat sem." Éppenséggel foglalt vagyok, és sosem kezdenék olyan, nálam sokkal okosabb és idősebb pasival, aki az év nagy részét az USÁ-ban tölti, de azt meg kell állapítanom, hogy az ilyesmivel le lehet venni a lábamról.

TOP 5 bókok az életem során:
1995. "Eszméletlenül szexi az az anyajegy, teljesen beindulok tőle." (frissen megismert kézilabdázó fiú egy buliban, egészen addig le akartam operáltatni.)
2000. "Hogyhogy? Dehát maga nagyon okos nő!" (infektológus mesterem azon tény hallatán, hogy megbuktam a német középfokú szóbelin.)
2002. "Ezt még soha, senkinek nem engedtem meg." (Göri egy ágyjelenet során.)
2004. "Szerintem Te pont az a nő vagy, aki szeretnél lenni." (Ákos, az előszobában.)
2004. "Lenyűgözőek a történeteid." (Robert, miután életemben másodszor beszélgetek vele egy házibulin.)

Tegnap megnéztük az Elemi ösztönt, elég jó. Igazából azóta vagyok Sharon Stone-rajongó, és még ma is megállja a helyét a film. Sajnos, nagyon durván diétát sértettem, ami két szelet lasagne-t, tiramisut, édes spanyol fehérbort és csokis kekszet is jelent. Az elmúlt egy évben körülbelül nyolcszor fogtam bele fogyókúrába, ez idő alatt összesen kb. hat kilót híztam, és visszagondolva azt a törvényszerűséget fedeztem fel, hogy mindegyik fogyókúrám a mr.a tévé előtti kanapéján ért véget, egyet kivéve, amikor a mr.a egy McDonaldsba rángatott be valahonnan hazafelé menet éjszaka. És azt is észrevettem, hogy ha megyek hozzá videózni, mindig egy csomó édességet viszek magammal, gondolom, a tudatalattim megjegyezte, hogy ez az a hely, ahol meg lehet enni az ilyesmit.
Nem baj, ennyi belefér, ma is voltam munka után edzeni, most megyek még csak hazafelé, és valójában hullafáradt vagyok, de el fogok menni legalább egyikbe a két betervezett buli közül, majd holnap hajnalban hazavonatozom másnaposan szüretelni, fél év után találkozom apámmal, amely már önmagában kimerítő lesz, vasárnap este visszajövök, hétfőn hajnalban elmegyek edzeni, onnan dolgozni, onnan módosított adásvételi szerződést aláírni, kedden Pécsre, szerda reggel edzeni, onnan dolgozni, onnan fodrászhoz, onnan Lillához Phare-pályázat-meetingre, amelyre eddigre már valamikor megírtam a kapcsolódó dokumentumokat, csütörtökön csak dolgozni megyek, de ügyeletes vagyok, bent alszom, péntek délelőtt elkéredzkedem a melóból és elrohanok hitelszerződést kötni, és a havi fizetésem felét fogom odaadni egy közjegyzőnek tízperces melóért, onnan visszamegyek dolgozni, igen, a hét folyamán elküldöm a szükséges drogprevenciós cuccot a nyomdának, beszerzem a másikat a grafikustól, kitalálom a kutatásunkban használni kívánt kérdőívet, és megtanulom lepontozni a másikat.
Ez a terv.
Rengeteg teendőnek hangzik, de:
ma délután, az edzőterem öltözőjében megkérdezte tőlem egy harmincévesforma, klasszul kinéző nőci, hogy vajon honnan a Magyar Pszichiátriai Társaság XI. Vándorgyűlése márkájú hátizsákom, megmondtam, szóba elegyedtünk, illetve beszélni kezdett hozzám. Kiderült róla, hogy orvoslátogató már nyolc éve, de három évet kihagyott, mert megszülte az ötödik gyerekét, mostanában ez már nem olyan jó meló, mint rég volt, de ha nagy gáz van, majd elmegy fitness-edzőnek, biztos felveszik valahová, hiszen nyolcadik lett a fitness világbajnokságon, csak nyolcadik, de megmondták neki, hogy nem lehet első, ha nem kokszol, elég gáz, hogy ennyi év után kellett neki elmagyarázni, és a summa cum laude orvosi diploma nem volt elég hozzá, hogy magától rájöjjön. A csaj bombázó volt, öt gyerekkel, fitness-bajnokságokkal, orvosi diplomával. Szerintem az ilyen embereknek meg kéne tiltani a létezést, vagy legalább bezárni őket valami rezervátumba, hogy ne frusztrálják embertársaikat. És nem a diplomáját irigylem vagy a külsejét, van nekem is: csakhogy szerintem mindehhez így együtt rengeteg energia és bámulatos időbeosztási képesség szükséges, na olyanom nekem sose lesz.
Egyetlen dolog vigasztal, hogy lehet, hogy csak kamuzott.

Ja, meg még az is van, hogy a két gép közül, amelyek az orvosi szobában találhatók, az egyik már szinte tökéletesen használhatatlan a mérhetetlen (illetve, percekben mérhető) lassúsága miatt, a másik pedig négysoronként fagy le, úgyhogy minden szó után el kell menteni az éppen írott kórrajzot. A rendszergazdánk tanácstalan, ami egyébként jellemző tulajdonsága, de tényleg eszméletlen öregek ezek a gépek. Valaki nem akarja számítógép vásárlásával támogatni kórházunkat? Esetleg? Köszönöm.

Szóval ezt azért nem teljesen értem, hogy nyáron sokkal kevesebben voltunk itt (orvosok), és mégis minden nap négykor hazamentem, a köztes időben pedig volt érkezésem blogolni, emailezgetni, és lakást keresni az interneten. Most meg minden nap megállás nélkül dolgozom, hatnál előbb még nem mentem haza ezen a héten, és nem volt időm blogot írni. Különben élek, meg jól vagyok. Kitaláltunk egy kutatást, amibe lehet, hogy belefogok. Elbírálta a bank a hitelemet, megkapom, csak módosítani kell az adásvételi szerződésen kedd délelőttig, ami enyhén szólva borítja a jövő hét elejére tervezett programomat.
Most mennem kell.

Check this out :-)

Ja igen, rajongók figyelmébe ajánlom.

Azt még elmesélem, hogy munkaügyben összefutottam Görivel a napokban. Eldicsekedett vele, hogy mennyit fogyott és milyen jól néz ki, majd jegygyűrű díszítette szívdöglesztő jobb kezével érzékien felcsippentette a dzsekim sarkát, kicsit széjjelebb húzta, dévaj pillantást vetett az alakomra, és így szólt:
- Namivan, terhes vagy?
Ha nem tudnám, hogy a dagadt nőkre bukik, azt hinném, görény.
Ma reggel viszont azt mondta a pasim személyi edzője, hogy nem nagyon kell fogynom. Bár azért a rakat pénzért, amit fizetünk neki, mondhatná gyakrabban is.

Nikét még csak két éve ismerem, mindemellett barátok vagyunk, és elég sok minden hülyeséget elmondok neki magamról. Nagyon szeretem, ahogy reagál az elnyafogott problémákra/elujjongott örömhírekre: a legtöbb emberrel ellentétben ugyanis nem akar minél több részletet megtudni, hanem beéri annyival, amit el akarok mondani; és nem akar tanácsokat adni, hanem hagyja, hadd csináljam a magam módján. Akármekkora hülyeséget mondtam, sosem nézett rám úgy, hogy "nabazmeg, tebetegvagy."
Egészen máig, amikor bevallottam neki, pedig finoman adagolva, a büfénél, hogy, szóval, képzeld el, újabban, egy teát kérek, reggel, érted, reggel, erdeigyümölcsöset, munka előtt, egy édesítővel, hatásszünet, edzeni járok. Te tényleg nem vagy normális, ezt mondta a szája, a nézése meg, hogy te beteg vagy, bazmeg.
Hát igen.
Világéletemben imádtam aludni, és szinte semmi - komolyan - nem képes arra késztetni, hogy a szükségesnél akár öt perccel előbb hajlandó legyek felébredni (komolyan, még forró szex sem, semmi). Mindig rettentően irigyeltem a Nike- és Adidasreklámokban szereplő nőket, akik reggel, munka előtt futni járnak (pláne, hogy futni is utálok.) Egyszer ráadásul olvastam egy riportot talán J-Lo-val? lehet, hogy másvalaki volt, mely szerint a sztár reggel öttől hétig személyi edzőjével edz. Meggyőződésemmé vált, hogy nők reggel csak a sportcipőmarketingesek elborult képzeletében edzenek, kivétel a sztárok és szuperhősök.
Szóval, amikor reggel negyed hétkor sietek az utcán edzőcuccal, ilyenkor még sötét van és minden néptelen. Amikor izzadok az edzőteremben, közben nézem az órát, és arra gondolok, hét óra, a Halandók még otthon alszanak. Amikor reggel nyolckor lezuhanyozva várom a hetes buszt az álmos arcok között, akik most keltek fel. Akkor elgondolkodom, hogy sztár egészen biztosan nem vagyok, és azt sem hinném, hogy az életem valójában egy sportcipőmarketinges kedd esti rémálma, tehát: konkrét Szuperhősnek érzem magam.
Vagy kattant vagyok.
Nyugi, az ilyesmi nem szokott nálam sokáig tartani.

Még csak 18 éves voltam, amikor elköltöztem otthonról. Kollégiumba. Ez a tény két, történetünk szempontjából jelentős változással járt: 1. a hétköznapokban nélkülöznöm kellett a televízió nyújtotta kikapcsolódást; 2. magamnak kellett kimosnom a ruháimat a kollégium mosógépében, az általam vásárolt mosószerekkel (ó irgalom atyja, ne hagyj el). Az öblítősdoboz formája miatt választottam a coccolinot, négyszögletes alakjából adódóan klasszul elfért bármilyen zugban, a koleszszobában pedig nem volt sok hely.
Később: felnőttem.
Siralmas újpesti panelba költöztem, ahol szintén nem volt tévé, munkát vállaltam, később siralmas mesterutcai cselédszobát béreltem, manapság meg klassz kis féllakást bérelek a hatkerben. Nyolc éve tévé nélkül. Nyolc éve mosok magamra. Nyolc éve csak időnként, hétvégenként anyáméknál kellett szembesülnöm a kedvenc öblítőm idióta reklámjával. Ez mondjuk két-háromhavonta egy coccolino-reklámot jelent. Magát a terméket mindvégig nagyra értékeltem, szerintem klassz öblítő, jó illatú, én pedig alapvetően márkahű személyiségtípusba tartozom (legalábbis mosószerek, kutyák, mobiltelefonok, farmerek, pasik, illatszerek terén). Persze, nyolc év hosszú idő, én is többször meginogtam. Amikor a jó kis hasáb alakú doboz más formájúvá változott. Amikor a lakótársam tényleg macis hűtőmágnest rakott a hűtőajtóra (nyugi, eltakartam egy föléragasztott pizza hut-szórólappal). Amikor először megláttam a tarajos sülös reklámot. De végig azt gondoltam: én szabad, gondolkodó ember vagyok, akit nem befolyásol a marketing, hanem a termék minősége alapján választ. Ha coccolinoval szeretek mosni, hát azzal mosok, vaze.
Na, ennek vége. Megtörtem. Bedőltem. Tegnap, a duna pláza földszintjén megszűntem szabad, gondolkodó embernek lenni. Levettem a polcról a kedvenc öblítőmet, ami szinte bele volt csomagolva egy hatalmas szórólapba: ha visszaküldöm a vonalkódot, macis tollat, macis törölközőt, macis mianyavaját küldenek. És akkor hirtelen úgy éreztem: elég volt. Én gyűlölöm ezt a kurva macit. Nem kell. És megvettem életem első Silanját.
Ezúton gratulálnék a coccolino reklámszakembereinek, akik életem során először éreztették velem a marketing alapvetően érzelmeinket manipuláló, a józan gondolkodást felülíró hatását.

Tegnap Niké elmagyarázta nekem, hogy holnapra (mára) sokkal jobban leszek, mert az ügyelet gyógyít. Ekkora hülyeséget régen hallottam, pedig alátámasztotta néhány esetismertetéssel: egyes orvosok az ügyelet átvétele utáni néhány órában csodálatos módon épültek fel változatos kórságokból. Őszintén szólva, az én emlékeim között is szerepelt egy extrém eset, amikor szombat reggel heveny gyomor-bélrendszeri tünetektől sújtva kúsztam be valahogy, és fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő 24 órát, de két vagy három óra múlva már kutya bajom sem volt.
Hát így.
Szóval azt nem állítom, hogy meggyógyultam az influenzából, de sokkal-sokkal-sokkal jobban vagyok.
Ráadásul este kilenckor meglátogatott Niké meg Kollégám, és hoztak be nekem csokis perecet.
Szeretek itt dolgozni.

A hitelkérelmemmel kapcsolatban amúgy annyi történt, hogy volt kint az értékbecslő és megbecsülte a nagyszülői házat, nem mondta meg, mennyire. Magdika szerint az értékbecslőt minden adandó alkalommal le kell fizetni, ami az értékbecslés horderejétől függően a zsebébe csúsztatott öt vagy tízezer forintot jelent. Mi úgy döntöttünk, semmiféleképpen nem támogatjuk a hazánkban amúgy is népszerű korrupciót, és csúszópénz helyett a nagyszülők háztáji kékfrankosával próbálkoztunk. Meglepetésünkre a becsületes banktisztviselőt még leitatni sem sikerült, nem akart az ittas vezetés vétségébe esni, de végül megajándékoztuk egy üveg echte ponczichter soproni kékfrankossal, rúgjon be otthon. Az eredményről egyelőre nincs hír.

Az a teljes igazság, hogy olyan beteg vagyok, hogy még blogot írni sincs kedvem. Influenza meg minden. Fejfájás, szemkáprázás, orrfolyás, torokfájás, láz, satöbbi. Ráadásul ügyeletes vagyok ma.

Tegnap végül úgy döntöttem, akkor is elmegyek aerobicozni, így majd' fél év után, ha cigánygyerekek potyognak az égből, bár elég nehéz volt keresztülvinni a tervet, de sikerült. Végül öt perc késéssel beállítottam az edzőterembe, ahol meglepődve fedeztem fel Kolléga Szöszijét a barátnőjével.
Álljunk meg egy kicsit. Nők közötti versengés. El akarom én csábítani a Kollégámat? Ugyan, kérem. Versenytársam nekem a Szöszi? Véletlenül sem. Féltékeny vagyok én a Szöszire? Dehogy, nem szebb vagy okosabb nálam. És mégis. Szöszi jelenléte az aerobicórán valamiért arra ihlet, hogy fél év kihagyás után hibátlanul végigcsináljam az edzést, egyetlen gyakorlatot sem kihagyva, magasított steppaddal, arcomon a profik kissé unatkozó-ábrándozó arckifejezésével, mint aki amúgy a tengerészgyalogság edzéseire jár, csak most beugrott egy kicsit lazítani.
Meg kellene kérnem, hogy járjunk együtt edzeni :-)

Köszönöm a kérdésemre érkezett összesen huszonkét válaszlevelet. A "hexencsusz" (népies), helyesen "hexensusz" (az értelmező szótár ezt sem ajánlja), még helyesebben "Hexenschuss" idegzsábát, lumbágót, vagyis nyilalló deréktáji fájdalmat jelent. A német szóösszetétel szó szerinti jelentése boszorkánylövés vagy boszorkánydöfés, hiszen a lumbágó a tudomány mai állása szerint is szemmel verés eredménye. Egyes apokrif elméletek szerint a hexencsusz valódi oka az egész életen át folytatott ülőmunka, konkrétabban a seprűn elfoglalt gyakori ülő testhelyzet. Ez utóbbi elmélet még bizonyításra vár, mindenesetre jobb óvakodni a derékfájásra panaszkodó hölgyektől...

Two more things:
1. Szerintem ez félelmetes.
2. Mi az a hexencsusz??
Utóbbi kérdésre gyermekkorom óta nem kaptam választ. Kérem, a szó eredetét ismerők ne habozzanak azt velem is megosztani.

Bár az olvasásnak jót tesz a téli depi, véletlenül megvettem Stanislaw Lem: Solarist, az például egy nagyon jó könyv: sokkal nyomasztóbb, misztikusabb és érdekesebb a filmnél, ráadásul meglepetésemre a könyvben semmiféle, a filméhez hasonló végkifejlet nem szerepelt. Most meg az Esővárost hordozom (Bánki Éva nevű nő írta), skydisco nekem adta ajándékba, egyelőre borzasztóan idegesít, hogy 1. Már az első jelenet Száz év magány-nyúlás, 2. Annyi különbséggel, hogy határon túli magyarokról szól, 3. Ráadásul nem szimpatikusak a szereplők. Azért kap még esélyt, nagyon ritkán teszek le könyvet féligolvasottan, mint ahogyan filmről is ritkán jövök ki. Például Kafka: A per és Eric Rohmer: Claire térde. A Claire térdét a soproni mozi kamaratermében néztem, összesen ketten voltunk a nézőtéren, anyám meg én, és anyám már a film negyedénél pedzegetni kezdte, hogy ha most elindulunk, még hazaérünk a Dallasra. Hazaértünk.

Meg érzem, ahogy kezd kitörni rajtam a szezonális depresszió, egyelőre a hangulati elem nélkül. Legszívesebben napi húsz órát aludnék, és a fennmaradó időben olasz tésztaételeket kajálnék csillis forró csokival; a levert hangulat, a megnövekedett alvásigény, és az eszement szénhidrátéhség pedig a téli depresszió tünete. Tegnap megjegyezte az egyik ápolónő, hogy híztam, majd röpke habozás után hozzátette, hogy "jól áll", hát szerintem nem. A téli depressziómra az egyetlen bevált orvosság a sportolás, és van aerobicbérletem, csak valahogy sosincs időm, és mivel rossz kedvem nincs, nem vagyok elég motivált elkezdeni. De megígérem, hogy ha hetven kiló fölé hízok, befestetem a hajam. Ha dagadt leszek, legalább legyek dagadt szőke, nemigaz?

A romantikus este (a szilváslepényes) persze remekül sikerült, gyertyafényes vacsi romantikus társalgással (melyik régi soproni játszótéren melyikünk melyik mászókára mert felmászni és melyikre nem), gyertyafényes-romantikus szex. Na jó, a kettő között persze azért elrohantunk a westendbe megnézni egy horrorfilmet. Sajnos, a Falu volt az. Ilyesmi. Amikor kiderült a csattanó, egy csomó ideig izgultam, hogy istenem, neee, ugye félreértem, nem lehet ennyire gagyi... Kár, azt hittem, igazi jó ijesztgetős-misztikus horror lesz. Mondjuk, egyszer megijedtem, amikor a rémisztő erdőben egyedül heroizáló vak tinédzserlány beleesett egy kurvanagy gödörbe, de aztán kimászott és hepiend.

Különben pontosan emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, pusztán elméleti síkon, hogy Pöffeszkedő Családos akarok lenni.
A fodrászom, Emese tehet róla, amúgy rendkívül értelmes csaj, és hajfestés közben elmesélte, hogy éppen manapság végeztek a lakásfelújítással. A lakást szülőktől kapták, de teljeskörű felújításra szorult, ezért az utóbbi években a pasijával csak "értelmes" ajándékokat vettek egymásnak, úgy is, mint tíz liter beltéri falfesték szülinapra, öt négyzetméter lemosható csempe karácsonyra, rozsdamentes acél csaptelep Valentin-napra stb. Lassan végéhez közeledik a folyamat, ezért néhány hónappal ezelőtt a baumax katalógusról áttértek az ikeára és media marktra, Emese pedig rengeteget dilemmázott, hogy mikrót vagy kenyérsütőgépet vegyen az emberének. Végül a kenyérsütőgép győzött, azóta hősünk remek kifliket és zsömléket süt.
És ekkor. Én. Hajammal Emese ollója közt ráébredtem. Hogy elég volt a vándorlásból és építeni akarok. Hogy bár eddig szinglinek tekintettem magam (még akkor is, amikor volt pasim éppen), és utazásra költöttem a pénzem, most már saját lakást akarok és normális kapcsolatot. Hogy ha végignézek az életemen, azt akarom látni, hogy valamit létrehoztam, felépítettem; nem pedig csak azt, hogy mennyi örömet szereztem magamnak. Eleget szórakoztattam magam, most már komoly dolgokat akarok csinálni. Igaziakat.

Tegnapelőtt este persze csomót röhögtem magamon, illetve találkozásomon a woolfi dilemmával. /Virginia Woolf: Saját szoba c. könyvében nagyjából azt fejtegeti, hogy családanyák egészen ritkán írnak magas irodalmat, köszönhetően a tomboló hímsovinizmusnak, a butító házimunkának, valamint egyes feltételek (pl. saját szoba) hiányának./
Szóval, hazaérek vasárnap délután. Este átjön a pasim, addig még van másfél órám. Addig pont epilálhatom a lábamat. Vagy addig pont befejezhetem a novellámat végre, már tudom, hogyan. Anyám csomó szilvát küldött - addig süthetnék szilváslepényt. Hm. Dilemma.
És mit tesz végül isolde? Rendes cosmogirl módjára szőrtelenít? Rendes kékharisnya módjára novellát csiszol? Nem, nem. Győztes a szilváslepény. Amelyben azért nyomokban felfedezhető ugyan némi cosmogirl-életfelfogás (édesítőszerrel és rozsliszttel készült übertrendi fitnesslepényről van szó) meg némi kreativitás is (saját recept finn eredeti alapján), de azért valljuk be... A szilváslepény-sütögetés az szilváslepény-sütögetés.

Relatíve visszafogott házibuli volt egyébként a tegnapi, csak Charlessal cseréltünk ruhát egy kevésbé józan pillanatban, aztán azt játszottuk, hogy én vagyok a férfi, ő meg a nő. Nagyon jól csinálta (lééécccii masszírozd meg a hátamaaat), én kevésbé, aztán visszacseréltük, és már hajnali háromkor otthon voltam. Lassan feltalálhatná már valaki a másnaposság és a nátha ellenszerét, más bajom nincs.

Azt hiszem, a szoba falát meleg halványsárgára akarom kifestetni, a konyhát meg valami terrakotta-színűre. Téglaszínűre. Vagy mi az a szín. Tudtok valami okot, amiért egy konyhának nem lehet ilyen színe? (Még nem bírálták el a hitelkérelmemet.)

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de a fák most behintik
hosszú nagyon indulni ez a tél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még - vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábam

Tóth Krisztina: Balaton (részlet)