Time spent with cats is never wasted*

Nos, mint kiderült, a sikeres és hatékony nyelvtanulás záloga az, hogy a nyelvtanárodnak legyen nyolc macskája. 

Ezt most nem csak így légből kaptam, hanem célzott megfigyeléseket folytattam a norvégon, és megkérdeztem magát a tanárt is (akinek jelen pillanatban nyolc macskája van, de a tanfolyam egy pontján volt már kilenc is) arról, hogy tudniillik hogyhogy ilyen hatékonyan haladunk. Azt mondta, szeret orvosokat tanítani, mert azok tudnak strukturálni és tanulni is. Ebben lehet valamennyi igazság, de azért nem túl valószínű, hogy az orvosok szimplán jobban tanulnak nyelvet, mint a nem-orvosok és kész. 

Jómagam arra jutottam, hogy több tényező is van, amelyek részben a keretekből adódnak, részben technikai, részben pedig személyes tényezők (akárcsak a pszichoterápia) (vagy az Élet).

A keretek azok, hogy minden hétköznap reggel kilenctől délután fél háromig tart a tanfolyam, és emellett kapunk több-kevesebb házit is otthonra. És hát ha valamivel napi 7-8 órát foglalkozol minden nap, bármi is az, akkor azért annak egy idő után lesz látszatja. Ugyanakkor jártam már korábban is intenzív nyelvtanfolyamra, egyszer egy ilyen több hetes nyárira is, ami minden nap volt délelőtt, és nem tudtam sokkal jobban németül utána, mint előtte. Szóval biztos vagyok benne, hogy a fő magyarázat egyszerűen a ráfordított időmennyiség, de nem _csak_ ez. 

További, a keretekhez tartozó tényező, hogy kislétszámú a csoportunk és hogy ingyen van a frissen őrölt kávé. 

A tanárunk amúgy tök jó, szépen optimális szinten tartja a lazulást és a stresszelést, sokféle feladatot használ, de semmi csodaszámba menőt, szóval több tankönyvet is használunk párhuzamosan, vesszük az olvasmányt, töltjük a munkafüzetet, elmagyarázza a nyelvtant (norvégul), írunk, hallgatjuk a magnót, néha nézünk filmet meg beszélünk. Mindezeket úgy variálja, hogy nem unalmas. Esküszöm, a legjobban azt unom, amikor a Bridge c. sorozatot nézzük. (Én kérek elnézést.) Ja, meg sem szégyenít meg ilyesmi, de én nem nagyon emlékszem megszégyenítő vagy túl kritikus nyelvtanárra az életemből, hacsak ide nem számítjuk Jekatyerina Ivanovnát általános iskola negyedikből, de ő sem az orosztudásom miatt szégyenített meg, hanem mert becsengetés után labdáztam.  

Van még maga a nyelv, ami hasonlít kicsit az angolra meg kicsit a németre és mindez tök sokat segít, hiába, hogy németül sosem sikerült rendesen megtanulnom, mégis most hasznát veszem. Ha mandarinul tanulnánk, az lényegesen nehezebb lenne. 

Az én hozzáállásom valamiért viszont teljesen más, mint az eddigi nyelvtanulásaimnál, nem tudom, miért, de észreveszem magamon, hogy kevésbé iskolásan tanulom és sokkal spontánabbul. Van az, hogy a kisgyerekkori és a felnőttkori nyelvtanulás között számtalan különbség van, de az egyik a hibakivédés versus társas könnyedség, ami azt jelenti, hogy a kétéves nem úgy beszél, hogy közben igyekszik a helyes nyelvtani struktúrát alkalmazni, mivel nem tud róla, hogy léteznek nyelvtani struktúrák, hanem improvizál meg modelltanul, aztán hatodszorra már jól mondja. És most ezen a tanfolyamon én simán összevissza beszélek, és néha közben javítom magam, néha javít a tanár, de nincs az, hogy leblokkolok, mert nem jut eszembe a melléknévragozás. 

Ez részben még mindig lehet az időtényezőtől, hogy ti. a nyelvtanulás is olyan, mint az autóvezetés vagy a hangszer, hogy explicit tanulással kezded (amikor még minden mozdulatot agyból csinálsz, odafigyelve) (és szívás), ami a folyamat során implicitté válik (amikor már automatikus és nem annyira gondolkodsz, inkább gyakorolsz) (és már élvezetesebb), és mivel ilyen nagy dózisban haladunk, gyorsabban eljött ez a pillanat.

És aztán így megvilágosodtam, hogy nyilván mégiscsak a tanárunk csinál valamit, amiért képesek vagyunk a munkafüzet és könyv és nyelvtan ellenére / mellett is spontánabbul tanulni, mint amúgy szoktunk, úgyhogy két nap megfigyelés után ismét megkérdeztem tőle. 
isolde: - Az is van, hogy te létrehozol itt egy ilyen _légkört_, az micsoda, és mivel éred el? 
Norvégtanár (sokat sejtetően): - A macskák azok. 

Utána még faggattam, hogy mégis hogyan és mi itt az oksági kapcsolat, de már csak kitérő válaszokat kaptam. A macskákkal nem találkozunk, otthon vannak nála, mi meg a nyelviskolában.

Sosem fogjuk megtudni. 

(Még az igazsághoz tartozik, hogy bár ez a tanfolyam idén októberben kezdődött, előtte tavaly már vettem pár órát, csak abbahagytam, mert nem fért bele az életembe és akkor a harmadik leckéig jutottam a könyvben, és aztán szeptemberben volt egy online tanfolyam, heti egy órában, akkor is a harmadik leckéig juttottam ugyanannak a könyvnek az újabb kiadásában, vagyis októberben nem nulláról kezdtem, hanem, mittudomén, 0.002-ről.)

*/Sigmund Freud/

Engem virággal dobáljanak

"Te úgyis szeretsz szerepelni" - mondták ma nekem norvégon. Hát nem csodálatos? Emlékeztek, amikor még szociális fóbiás tizenhétéves voltam és meg sem mertem szólalni? Emlékeztek, amikor életemben először előadtam a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésén és szétparáztam magam és a prof azt mondta: "élvezd!", és kicsit azt gondoltam, ez megőrült? Amikor előadtam "otthon" a munkahelyemen a csütörtöki tudományon, amin mindenki kb. alszik, és attól rettegtem? És tessék, röpke 15-20 évvel és hatszázmillió kisebb-nagyobb előadással, megtartott tanórával és vezetett pszichoterápiás csoporttal később én lettem az, aki szeret szerepelni. 

Jó, mondjuk oviban dizőz akartam lenni, csak nem tudok énekelni. Se táncolni. 

Szóval szeretném elmondani a világ többi szociális fóbiásának és előadói szorongástól szenvedőjének, hogy idő és gyakorlás kérdése az egész. A deszenzitizáció csodálatos dolog. Ha ezt az időt csótányokkal töltöttem volna, lehet, hogy már azoktól se rettegnék!

Most aztán tarthatok norvégul kiselőadást az autizmus spektrum zavarról.*

Különben meg szomorú vagyok, mert ma volt az utolsó nap a magánrendelésemen és a pszichoterápiás kapcsolat az sajnos valódi kapcsolat és a búcsúzás az búcsúzás. Ah, öregszem. 

*Jól tolom a "humble brag"-et?** A rejtett dicsekvés, amikor panaszkodsz, de valójában dicsekszel. A három piros kasmírpulóverem összehajtva ugyanúgy néz ki, és amikor a V-nyakút akarom kihúzni, mindig a kardigán jön elő. A múltkor is órákat késett a járatunk a Maldívra. Nincs egy rongyom, amit felvehetnék a Nobel-díjkiosztóra. 

**Mármint, hogy októberben kezdtem el norvégul tanulni, és már múlt héten megtartottam első ppt kiselőadásomat norvégul, amelyben elmagyaráztam a karteziánus dualizmust és a gén-környezet interakciót is. Mindez persze nem a velemszületett zsenialitásomnak köszönhető, hanem a nyelvtanulás körülményeinek és módjának, de erről majd máskor. 

 

Sounds good. Stay hydrated.*

Jaj, bocsánat. Tele vagyok ilyen félkész posztokkal, ahol két mondat után felébredt a gyerek vagy valami. 

Amúgy jól vagyunk. Hosszú kihagyás után mindig nagyon nehéz újra írni, mert ilyenkor most el kellene mesélni az elmúlt hónapokat, vagy legalábbis valami nagyon fontosat és/vagy nagyon vicceset írni, ehh, túl nagy a nyomás. 

Mindenesetre az van, hogy Norvégiába költözünk, én most járok az intenzív nyelvtanfolyamra, most tartok az A2 vizsgánál és a B2-ig kell eljutni február végéig, ami kb középfoknak felel meg, valamint el kell fogadniuk bürokratikusan a szakvizsgámat, és akkor utána mehetünk. Eléggé para, hogyan fogok norvégul dolgozni meg mit fog csinálni a férjem meg milyen lesz tényleg az idő, meg hiányozni fognak a nagymamák meg a barátaink, meg minden eszetlenül drága, meg mit fognak mindehhez szólni a gyerekek. Nem, az nem igaz, hogy a gyerekeknek könnyű és onnantól, hogy beadtad őket az iskolába / oviba, zokszó nélkül három és fél óra alatt megtanulnak norvégul a nulláról. A gyerekek az elején sírni fognak, hogy nem értik, mit mond a többi gyerek és hiányozni fog nekik a magyar óvónéni meg osztálytársak. A sok évvel ezelőtt Dániába emigrált volt kollégám hatéves kislánya egy teljes évig sírt, hogy haza akar jönni, szóval reméljük, hogy a gyerekek rugalmasak és ragad rájuk a nyelv, de azért nem élném bele magam ebbe feltétlenül. Egyébként fél év próbaidőre írtam alá, szóval ha fél évig mindenki vigasztalhatatlan, akkor hazajövünk. Vagy ha fél év után kirúgnak. Amúgy fogalmam sincs, ideális esetben mennyi ideig maradunk. 

Szóval izgalmas dolgok várnak, de legalább előrefelé megyünk és nem visszafelé. 

Meg magánrendelek meg ezer dolgot csinálok, aminek a fele úgy ragadt rám, hogy én esküszöm igyekszem nemet mondani feladatokra, és ritkán sikerül is, de néha egy pillanatra nem figyelek, és elvállalok rémes dolgokat, máskor meg elvállalok tök jó dolgokat, mert tetszenek.  

A gyerekek csodálatosak, végre lehet velük beszélni (a Fiút mondjuk totál hidegen hagyja kb. minden, amit mondok, anarchista), nem kell szoptatni, és pelenkázni is csak elvétve. Lehet velük sütit szaggatni úgy, hogy én kinyújtom a tésztát, ők meg önállóan kiszaggatják és utána az elkészült kekszet csokiba mártogatják és egész jól néz ki. Jó, azért látszik, hogy melyik tálcát csinálta a hároméves és melyiket a hatéves, nyilván. 

*Summer: Grandpa, some of the Death Stalkers are going to what used to be Seattle to hunt what used to be people. I'm going.
Rick: Sounds good. Stay hydrated.

Sorvégek

Most, hogy terveimhez híven tetováltattam egy cikláment a bokámra, ideje elgondolkodni, akarok-e végtére is Norvégiába költözni, vagy sem. Azt mondták pszichológus barátaim, írjak pro és kontra listát, szóval, e: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák
- én is szeretek egy csomó embert itt
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne
- nagyon szeretem a magyar nyelvet
- nagyon szeretem a lakásunkat 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat
- szar a kávéjuk
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika
- mi lesz a növényeimmel? 
- sokkal messzebb van Sopron 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm
- itt élned, halnod kell
- görögdinnye

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit
- be lehet lélegezni a levegőt
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy)
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat
- eperföld is van
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba?
- oktatás
- egészségügy
- működő demokrácia
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom
- ha szar, hazajövünk

Az a véleményem, hogy az ilyen listáknak nincs nagyon sok értelme és a döntéseinket érzelmi alapon hozzuk, amelynek mozgatórugói részben előttünk is rejtve vannak. Inkább csak azért írtam listát, mert az "infektológus legyek vagy pszichiáter"-listámat, amit 24 évesen írtam, nagyon vicces és tanulságos volt pár évtizeddel később olvasni (tényszerűen mindenben tök igazam volt, csak más súllyal estek latba).

A ciklámen viszont nagyon szép lett, pont, amilyet akartam. 

Arról, hogy minden mulandó

Olvasok egy újabb buddhizmus-anyáknak könyvet, ezektől nem szoktam megvilágosodni, de legalább átmenetileg jó hatással vannak a gyereknevelésemre. Ez a rész volt benne most: 

"Minden elveszett tárgy már eleve mulandó volt, így ha legközelebb eltörik valami - egy tányér, váza, ablak - akár megpróbálhatunk hálásak is lenni azért, hogy egy ideig használhattuk." El is törtem a kedvenc ikeás poharamat mindjárt másnap véletlenül, gondolom, tudat alatt gyakorolni akartam az elengedést.

A Notre Dame engem személy szerint tökéletesen hidegen hagy és semmilyen érzelmeim nincsenek az épülettel kapcsolatban, de azt mondta a férjem, gondoljak bele, mi lenne, ha egy, az én szívemnek kedves épület égne le, biztos én is hisztiznék meg adakoznék, hogy építsék vissza még a hétvégén pont ugyanolyanra. Ebbe nem kell nagyon elméletileg belegondolnom, mert épp nemrég égtek le kedvenc épületeim, a Fertő-parti nádházak, és nem csupán hogy nem építik őket újjá, de mindjárt hotelt és yachtkikötőt építenek a helyére, és a látványterven lényegesen több a térkő annál, amit egy élővizes tópart feltétlenül igényelne. 

Meg elkezdték a soproni uszoda felújítását is, nyertek rá csillióbillió támogatást, pár hete bontották le a hetvenes években épült, ikonikus kupolatetőt (ha szeretitek a rombolós videókat, itt van). A másik része az uszodának, amit lebontanak, a kinti fürdő- és öltözőrész, amely Füredi Oszkár tervei alapján épült, nemzetközi díjakat is nyert vele. Füredi Oszkár tervezte egyébként fél Brennbergbányát, a II. vh alatt meg majdnem sikerült megszabadulni tőle, mivel zsidó volt: a brennbergi Pénzes Pál bányaács rejtegette, de a feleségét elkapták és kínozták, és ezért feladta magát végül. Megúszta börtönnel, aztán még egészen 1978-ig élt, csomó soproni épületet tervezett, majd elnevezték róla a Füredi sétányt. A soproni zsidó temetőben van a sírja, ahol Margaret Mahleré is. 

Dehát a Notre Dame az nem ikeás üvegpohár meg nem nádház meg uszodatető meg zsidó építész, hanem az állandóság maga, direkt úgy építették, hogy Isten dicsőségére mindörökkön örökké álljon, ámen. Nekem éppen ez nem tetszik a hisztérikus újjáépítésben, ez az önbecsapás: hogy nincs gyász, nincs veszteség. Az, amikor a Lány elvesztette az egyik kedvenc plüssét a mekiben, és már nem lehetett kapni ugyanazt az intersparban, és feltúrtam az egész netet érte és nem annyira ökotudatosan az ebayről megrendeltem a világ másik végéről az ugyanolyan cicát. Amikor a Fiú elvesztette a műanyag markolós kutyáját, azonnal vettem egy másikat (aztán meglett a régi, így most két Rubble van). 

Nem volt az a rész, hogy minden elveszett tárgy már eleve mulandó volt, így akár megpróbálhatunk hálásak is lenni azért, hogy egy ideig használhattuk. Nem volt az a rész, hogy megéljük az elvesztést, az idő múlását. Hogy a plüsscicák elvesznek, és még a nagyondurván tartósra épített katedrálisok is leomlanak egyszer, ja, az emberek meg meghalnak, bocs, és ez egyrészt szomorú gondolat, másrészt viszont segít ebben, hogy ne vegyünk mindent készpénznek, és tudjunk örülni és hálásnak lenni, ha most éppen vannak Fertő-parti nádházak, ikeás üvegpohár, zsidó építészek, plüsscicák, uszodatető. Cseresznyevirágzás, tavaszi eső, könyvfesztivál, szeretteink.

Én most épp a tesco online házhozszállításért lennék igen hálás, ha ideérne végre, mert épp fél óra késésben vannak és így nem tudunk menni a könyvfesztiválra vagy bárhova, de szerencsére tegnap nyertem egy hónap ingyenes bookr kid alkalmazást, úgyhogy a gyerekek le vannak foglalva azzal. 

A kupolatetőt egyébként nem Füredi Oszkár tervezte, hanem Tolnay Lajos, úgy nézett ki, mint egy nagy strandlabda, és a medencetérben kialakított túlnyomás (?) tartotta a helyén. 

Yes, I'd like to know what kind of people I'll be dealing with

Úgy tűnik, megyek állásinterjúra, amit én még mindig úgy fogok fel, mint felvételit, pedig igazából nekem kéne eldöntenem, hogy hol akarok dolgozni. Úgyhogy beírtam a google-be, hogy mit kérdezzek állásinterjún, kaptam is csomó használhatatlan tippet, amik mind multikhoz szólnak és totál életidegennek tűnnek számomra. Miben látja jobbnak ezt a vállalatot a versenytársaihoz képest. Mi a bevett karrier-út ebben a pozícióban. De én egy pszichiáter vagyok, aki pszichiáter állásra jelentkezik, és valójában az érdekel, miféle emberekkel kell ott együtt dolgozni. Jó fejek a nővérek? Jó fej a pszichológus? Az orvosok fúrják egymást vagy sem? A nővérek kipletykálnak mindenkit vagy sem? Ki a fő intrikus és mik a fő témák? Szabad arról is beszélni, ha jól vagyok, vagy csak szenvedni ér? A takarítónő takarít vagy nekem kell? Van valahol normális kávé az épületben? Ha igen, hol és mennyiért? Meg lehet inni olyan helyen, ahol nem látnak a betegek és a hozzátartozók, vagy ha igen, nem őrjöngenek, hogy na tessék, kávézik az orvos? Működik a nyomtató? Tízes skálán mennyire nárcisztikus a főnököm? A jó vagy a rosszfajta nárcisztikus? Kell így nagyzolni, hogy én vagyok itt az orvos, mindenki magázzon, vagy lehet természetesen viselkedni és röhögcsélni is? Bemehetek-e Martensben és/vagy Firefly-os pólóban? Az összes többi alkalmazottnak is én leszek a pszichoterapeutája ebédidőben vagy sem? A főnök, akinek a helyettese vagyok, szól, ha nem jön be aznap vagy sem? Ha három helyen kell lennem egyszerre, azt nekem kell-e megoldanom a fizikai tér és idő görbítésével? Van-e a menzán más is, mint rántott sajt? Miről beszélgetnek itt az emberek ebéd közben? Lehet-e filmekről, könyvekről és kognitív idegtudományról beszélni? Nevetnek a vicceimen? Vannak-e nálam okosabb emberek, akik tényleg okosabbak és inspirálnak? Van-e a közelben bkv-megálló, illetve fitnessterem? Ahol lakunk, onnan lehangolt, szomorú, koszos vagy légszennyezett részeken át kell utazni a munkahelyre vagy kis patak nárciszokkal? Van öltözőszekrényem? Szobám? Milyen színű a fal? A földszinten van és az ablak alatt van a betegek dohányzója? Ha ügyeletes vagyok és bent alszom, felébreszt hajnali ötkor a takarítónő? Van csótány? Ha igen, hogyan küzdenek ellene? Egér? Nem, az egér nem zavar, csak kíváncsiságból kérdeztem. 

Cím innen. 

.

I'm a woman of multiple shades and dimensions

Azon gondolkodom már egy ideje, hogy ez a hosszú gyes vajon teljesen lenullázta az agyamat és már sose leszek okos nő, vagy mit tesz a szakmai karrieremmel. Közben beszélgettem Mamintivel arról, hogy kiesni a tudományból egy időre és vissza nem térni, az kudarc (-e), meg elolvastam az Örömterven a tanulós posztot, és annak kapcsán elgondolkodtam, mi mindent tanultam ezek alatt az évek alatt. Rengeteg mindent, de az akadémikus oldalam természetesen azt mondja, hogy phhh, dehát mindez mit sem ér. Ér vajon valamit? Én vagyok az, aki az AKG nyílt napján szétröhögte magát azon a két példán, hogy a gyerekek ma mézes kalácsot sütni tanultak, tegnap meg csocsózni. Aha, oké. Havi kétszázezerért. Már megérte. Jó, tudom, soft skillek,  teammunka, babzsákfotel, én kérek elnézést. 

Az Örömterv szerint nem csak az a tanulás, amikor így beiratkozunk valahova és oda eljárunk és a végén adnak egy papírt. Ha ez, akkor nagyon sok mindent nem tanultam a gyes alatt, mondjuk a táncterápiás második szintű papírhoz sok lépcsővel közelebb jutottam meg eljártam szupervízióba, szóval ott a papír felé megyünk, bár az az igazság, hogy ezt a második papírt egy csomóan meg se csinálják, mert anélkül is remekül lehet dolgozni.

Meg eljártam némi norvégra. A múltkor Mamintivel szóba került a nyelvtanulás is, és arról eszembe jutott, hogy az egyik könyvemben volt erről egy tanulmány, és elolvastam, és kiderült, hogy vannak nézetek, amik szerint a kritikus periódus (hogy anyanyelvi szinten csak kisgyerekkorban tudunk nyelvet tanulni) bizonyos nézetek szerint inkább szociálisan meghatározott és nem biológiai oka van. A gyerek "csupán" tanulási stratégiát vált, többek között nem produkál többé olyan szerkezeteket, amire nem tudja a szabályt - a kisgyerek meg ugye összevissza beszél, és nem érdekli, hogy helyes-e nyelvtanilag, mivel azt sem tudja, hogy van olyan. Hibakivédés vs. társas könnyedség. Szóval be kell lazulni, nem csoda, hogy részegen mindig jobban tudunk angolul, persze, lehet, hogy azóta már rég máshol tart a tudomány, majd utánanézek. 

Szóval a dolgok, amiket megtanultam, leszámítva a gyermeknevelést, mert az ugye adott, meg "velünk is születik az anyai ösztön", tehát ezek:

Valamennyit a bányászatról és pici helytörténetet, Brennberg és a bányászati múzeum kapcsán. Mivel nincs belőle vizsga, halvány fogalmam sincs, hogy mennyivel tudok többet ezekről az átlagembernél. 

Megtanultam sütni, konkrétan a Piszkétől, aki ezt nem tudja, mert a blogjáról tanultam meg. Köszönöm!!! A konkrét recepteken kívül olyanokat tanultam innen, hogy hidegen jobban felverődik a tejszín, de a tojásfehérje meg épp ellenkezőleg; hogy hogyan kell jó vajastésztát csinálni (gyorsan), meg úgy egyáltalán, a folyamatokat. Már variálom a receptjeit meg kihagyok belőle dolgokat meg beleteszek, és minden szerénység nélkül megállapíthatom, hogy fejlődtem az utóbbi években sütik terén. Persze, van még hova, macaront még nem sütök, mondjuk nem is az a kedvencem.  

A ruhákat. Ezeket a Mónitól tanultam, aztán magamtól továbbfejlődtem. Azt, hogy milyen anyagok vannak, hogy a kasmír melegebb, mint a gyapjú, hogy a gyapjú jobban lélegzik, mint a műszál, és mindezeket tapintásra megismerni. Hogy téli sporthoz pamutmentes ruha jó, mert a pamut lassan szárad. Hogy mi az a lyocell, a modal, a softshell. Hogy gyerekkabát vásárlásakor meg kell nézni a kapucni formáját, ti. lefújja-e a fejéről a legkisebb szellő. Hogy létezik olyan cipő, ami basszus, tényleg vízálló. Szóval hogy az átlag fast fashion városi öltözködésen kívül milyen holmik vannak, és ezeket hogyan tudom beszerezni nevetségesen olcsón a megfelelő használtruha-üzletekben és melyiket hol - az meg gyakorlás (procedurális tanulás) kérdése, hogy gyorsabban felismerem az anyagokat látványra, tapintásra. Ja, meg hát a macska, basszus, amin ki vagyok akadva azóta is, hogy nem kapja TB-re az összes kutyasétáltató öregasszony, ahelyett, hogy az első ónos esőkor combnyaktörést kapnak. Vettem is anyámnak meg anyósomnak, tessék, generatív tanulás. 

Megtudtam dolgokat Norvégiáról, de úgy, hogy elolvastam rengeteg norvég regényt magyarra fordítva (és ezek közül nagyon kevés a krimi). Így ismerősen hangzanak a városok nevei, a keresztnevek, a tájegységek, tudom, hogy Lofotenre jártak halászni, hogy mi a pehelyréce és a mocsári szeder (a fordító szerint legalábbis így hívják magyarul, az a sárga az). Nyilván nem regényekből kell tanulni az életet, de én regényekből tanultam az életet mindig is, hagyjatok már békén ezzel, hogy könyvből nem lehet. 

Utánaolvastam egy csomó hülyeségnek bulvárújságírói karrierem kapcsán, szóval rengeteg témában ismerem felületesen a tudomány mai állását, kezdve a bélbaktériumok idegrendszeri befolyásától a meseterápián át az erdő immunmoduláns szerepén és a városi levegő terhes nőkre gyakorolt hatásán keresztül a füstölt hús és a bipoláris zavar kapcsolatáig (true story). Ez egyik sem hülyeség egyébként, csak egyik témában sem mélyedtem el, ezért felszínes ismereteim vannak mindről. Mondjuk #életem, mindig is olyan voltam, aki sokféle dologba üti bele az orrát és nem egyvalamiben mélyed el, szóval. 

Minek veszem hasznát ezek közül valaha az életben, vagy amikor majd 10-20 év múlva klímaváltozás lesz és mindmeghalunk, az egy kérdés. Valamint azt is gondolom, hogy mindez önámítás és igazából nem tanultam semmit az elmúlt hat évben, mert hát sütni, az nem tanulás. 

A fogorvosom meg azt mondta, hogy sokkal fegyelmezettebb lettem, mióta gyerekeim vannak. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz.

Dolgok, de főleg sífutás

Egész sok dolgot megcsináltam vagy elkezdtem egyébként az év eleji irreális célok-listáról, több-kevesebb sikerrel. Járok például rendszeresen az NMPT (natural movement pattern training) nevű gerinctornára, ami a szomszéd jógastúdióban indult abban az egyetlen időpontban, amikor épp ráérek, elképesztően precíz és profi a nő, és azóta nem fáj a derekam, csodálatos, járjon mindenki. És mivel testtudati módszer, be fogom számítani a táncterápiás szuperpapírhoz szükséges óraszámba. 

A norvég tanfolyam kevésbé sikertörténet, beiratkoztam ugyanis a Skandináv házba csoportos tanfolyamra, csak egyrészt nem mindig tudtam elmenni családlogisztikai tényezők eredőjének köszönhetően (betegek voltak a gyerekek vagy ügyeletes volt a férjem vagy nem volt kedvem), másrészt pedig hét közben is hol volt időm tanulni, hol nem, és így az utolsó két alkalomnál már lemorzsolódtam. De! A múltkor az egyetemen, ahol oktatok, a norvég hallgatók beszéltek egymással és két mondatot is értettem. 

Voltam viszont sífutni, az konkrétan úgy jött, hogy én nem tudok és nem is akarok síelni, a sífutásnak szerintem a létezéséről is csak halványan tudtam, a hótalpas túra létezéséről pedig konkrétan tavaly értesültem, amikor az Annalightnak kölcsönadtam a bakancsomat e célból. A telet utálom, a téli depressziómról minden évben nyavalygok, hidegben fázom, autóm nincs, hogy eljuthassak a helyszínre, az ismerős társaságot szeretem, nem az ismeretlent, valamint nem tudok rollerezni és korcsolyázni, és félek a lejtőn, beleértve a nyári bobot és a vízicsúszdát is, ja meg nincs sícuccom, szóval minden összevágott. 

A Facebook viszont úgy gondolta, hogy én menjek 3 napos kezdő sífutó tanfolyamra és hótalpas túrázásra Karintiába, és ki vagyok én, hogy mesterséges intelligenciákkal ellenkezzek? Azért kattintottam a hirdetésre, mert a szervezőknek az a neve, hogy Kintjobb, és azzal tudok azonosulni, hogy kint jobb. Aztán 1-2 embert megpróbáltam beszervezni, hogy jöjjön el velem, de hamar arra jutottam, hogy ide egyedül megyek. A szervezők beosztanak valakihez telekocsiba, minden cuccot adnak kölcsön, átlagos erőnlét és ügyetlenség teljesen oké, és egyébként 41 évesnek lenni azért jó, mert lényegesen kevésbé foglalkoztat az imidzsem, mint 17 éves koromban. Szóval ha napközben hatvannyolcszor beesek a hóba, este pedig egyedül olvasok a szálláson, azzal is tökéletesen oké vagyok. 

De csak háromszor estem be, és jó fej nagyjából kortárs csajokkal kerültem egy kocsiba és egy szobába is, nem beszélve arról, hogy rajtam kívül volt még jelen külön-külön 2-2 pszichológus/terapeuta, úgyhogy még szakmáról is beszéltünk a hóbuckák között (képünkön) (a pszichológusok nincsenek a képen, csak a hóbuckák). 

 

A hely az csodálatosan gyönyörű, a szállás egy kis faluban van a völgyben, és minden nap másik hegyhez mentünk, a szervezőink nézték a képességeinket meg a hóhelyzetet és ahhoz igazították a programot. Volt, amikor kettő, volt, amikor három csapatra szedtek szét minket, vagyis pont hogy nem ők szedtek szét, hanem mi választhattunk, hogy a nagy túrát akarjuk-e vagy a kisebb kört, vagy hogy végigmegyünk-e a lejtősebb részeken is síléccel vagy sem. Nagyon szerettem az egész idő alatt a hozzáállást, tökéletesen eltalálták azt, hogy kezdőként oktassanak, de közben mégis felnőttként kezeljenek, mind a sífutóléccel-szerencsétlenkedés, mind a túra közben. 

A sífutást meg imádom. Miért nem csinálja mindig mindenki ezt? Amiért sose volt szimpi a normál síelés (félek a lejtőn és túl sok a logisztika- és eszközigénye, felvonózol, lecsúszol, minek), az ebből hiányzik. A sífutópályán is voltak kis lejtők, de alapvetően nem túl meredek utakon csúsztunk a nagy fenyők között. Persze, nem tanultam meg két nap alatt nulláról sífutni, de a hatodik órában jobban tudtam, mint az elsőben, szóval. Azt mondta a végén a Tibi (egyik oktatónk), hogy "gyűjteni kell a kilométereket", és attól lesz majd jó, és ez nagyon tetszett nekem, mert én is így szoktam gondolni. Hogy nem "tehetségtelen" ember van, hanem beletett óraszám (vagy fixed vs. growth mindset, ha úgy jobban tetszik). Mivel olimpiai bajnok sífutó nem akarok lenni, hanem csak csúszkálni szeretnék a gyönyörű erdőben meg a gyönyörű hegyen (képünkön), így majd sokat kell csinálnom és akkor egyre jobb lesz. Márpedig van kedvem sokat csinálni. Fájdalom, hogy mindez március végén jut eszembe, mi? 

Ami a hótalpas túrát illeti, ja, ott is beestem egyszer a hóba, de abban meg az a jó, hogy nem csúszik, hanem pont hogy belekapaszkodik a hóba direkt, ilyen kis fogakkal. Itt először a nagyobb túrát választottam, amikor 900 méterről felmennek 1800-ra egy meredek havas lejtőn, de aztán az utolsó pillanatban rájöttem, hogy hülye vagyok én? azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam, nem azért, hogy 1200 méteren zokogjak, úgyhogy átmentem a B csapatra. Így felvonóval mentünk fel a hegyre és ott mentünk egy pár órás kört, és jól döntöttem, mert változatos terep volt és gyönyörű, havas fenyőerdő, amiben már azért virágok is nyíltak (fekete hunyor). Ez már az olasz részen volt, és volt fagyi, szóval ettem egy normális pisztáciát végre. Meg sok finom kávét. 

Mondjuk valljuk be, az azért sokat segített, hogy mindvégig 5-15 fok volt és szikrázó napsütés. 

Most még kultúrsokkban vagyok és nem igazán értem, hogyan kerültem Budapestre és mi ez a sok autó és hol vannak a fák. 

Irreális terveim 2019-re

- eljárok jógázni vagy táncolni annyit, hogy meglegyen belőle a táncterápiás papírhoz szükséges 90 óra testtudat
- megcsinálom a maradék 22 óra szupervíziót is
- eljárok ugrálós sportra heti 2x
- beiratkozom norvég nyelvtanfolyamra és megtanulok norvégul
- minden nap megcsinálom a 15 perc duolingo-t is
- heti legalább 3x csinálom a love your belly hasizomtornát
- heti két aviva-tornát is 
- rendet tartok a lakásban
- megfelelő ütemben öntözöm az orchideákat is
- megírom a novellámat
- megírom a könyvemet
- eljárok a szombati pilatesre
- többet találkozom a barátaimmal és figyelmesebben hallgatom őket
- elhordom a Lányt heti 2x úszni, 1x TSMT tornára és 1x korcsolyázni
- nem eszem cukrot és a gyerekeimnek sem adok
- ésszerűen gazdálkodom a pénzemmel, vagy legalábbis valahogyan
- több időt töltök kettesben a férjemmel
- az eddigieknél rendszeresebben szőrtelenítem a lábamat
- derűen fogadom az élet kihívásait és csinálok limonádét
- továbbra sem veszek petpalackot, de most már elviteles kávéspoharat sem, mert kaptam igazit
- autót se veszek
- flakonokat se
- elmegyek a fogorvoshoz, hogy kicserélje a fogamban az ideiglenes tömést, amit 3 hónapra tett bele 2017 decemberében és kibírom, hogy lecsesz irgalmatlanul
- elmegyek a bőrgyógyászhoz és leszedetem a 2 db gyanús anyajegyemet ötvenezerért
- elmegyek kolonoszkópiára (nagymamám egész családja vastagbélrákban halt meg, szóval)
- minden nap csinálok gyümölcsdobozt
- kifizetem a kertésznek a mandulafa árát, amivel lógok
- leügyintézem a magánrendelésemet rendesen
- továbbképzem magam a sématerápiában és megcsinálom a nemzetközi akkreditációt
- megírom a Kollégával közös cikkünket, ha még kell egyáltalán
- megírom a bányászos cikket az ÉT-ba
- iszonyú sokat teljesítménytúrázok, ja, mert idén novemberben kibicsaklott a bokám és járni se tudtam, így kútba estek ezirányú terveim, de már meggyógyult és vettem klassz bokavédőt is
- beadatom magamnak a kullancsenkefalitisz oltást, ami itt van a hűtőajtóban, mielőtt lejárna
- kevesebbet kiabálok a gyerekekkel, ehelyett türelemmel, szeretettel, ugyanakkor következetesen nevelem őket
- megcsináltatom a tetoválásomat (van időpontom is márciusra)
- abbahagyom a szoptatást legkésőbb márciusig, mert kétéves elmúlt a Fiú, és úgy nem tetoválnak
- a meglévő fix jótékonykodásomat folytatom
- tavasztól mosható pelenkára váltok 
- tavasszal elmegyünk pár napra megint Bergenbe, de most úgy, hogy Húgom, a Lány meg én
- nyáron elmegyünk a Lánnyal sátrazni, ahogy tavaly terveztük, de nem csináltuk meg
- elutazom a férjemmel is pár napra, ha nem is Thaiföldre, de legalább Szentendréig
- nem verem el az összes pénzemet utazásra
- rendszeresebben járok fodrászhoz, mert túl hosszú már a hajam
- rákenem a hajhullás elleni csodaampullákat is, amiket egy éve megvettem és a szekrényben vannak
- nem csak megveszem magamnak a vitaminokat, hanem be is veszem
- eljárok a masszázsra a kapott masszázsbérlettel, mert ha nem fáj a hátam, jobb fej vagyok
- csinálom a mindfulness meditációt
- rendszeresen írok a blogomba
- csinálok fotókönyvet a gyerekekről
- meg minőségi időt töltök velük
- de odafigyelek az énidőre is, mert a jó szülő boldog
- "reggel kelek, este fekszem, de nem túl korán, olyasformán, mint most, csak tudatosabban"

Finnyogok, hogy friss lazac vagy fagyasztott

Mindent felülmúlóan gazdag volt ez a karácsony, meg úgy az egész év, de kezdjük a végén. Már advent első napján elkezdtem sütni, szóval egész decemberben zserbógolyók, habcsókok, pekándiós szívecskék meg linzerek hömbölögtek a lakásban, és számolatlanul vásároltam a húszdekás vajkockákat (amúgy mikor lett ilyen drága a vaj?). Karácsonyra meg nem utaztunk sehova, hanem hozzánk jöttek a népek, így főztem harcsapaprikást túrós csuszával, álomfinom lett, meg szuvidált kacsacombot gyümölcsmártással és sült almával, a kacsacomb félkészből volt, de az is iszonyú jó volt. Meg mentünk egy csomó vendégségbe, az Ági mézes-mustáros húsgolyója és a gyümölcskenyere, meg a Roberta valami olasz nevű krémes süteménye hagyott bennem mély nyomokat. A bejgliket a Culinarisban veszem, azt úgyse tudom felülmúlni. 

Volt az is, hogy a házunk előtt haladt el a tévészékházba tartó tüntetés, megmutattam a gyerekeknek, hogy nézzétek, tüntetés, végül is sose lehet tudni, mikor élünk történelmi időket, az utólag derül ki. Így aztán három nappal később a vendégségben a gyönyörű, cuki, szőke, karácsonyipulóveres gyermekeim fel-alá rohangálva kiabálták, hogy "Hazudik a tévé! Még több stadiont! Hazudik a tévé! Még több stadiont!". "Történelmi idők" - gondoltam. 

Idén úgy döntöttem, csináljuk rendesen ezt az ünnepet, úgyis egész évben ökotudatos és ökoetikus vagyok (többnyire) (nincs autónk, két éve szinte* nem vettem PET-palackot és messziről kerülöm a fast fashiont), akkor most veszek egy nagy karácsonyfát és becsomagolom az összes ajándékot egyenként a DM-es újrafelhasznált karácsonyi papírba. Mondjuk ajándékozás terén is visszafogottak vagyunk, tőlünk 3 db játékot kaptak a gyerekek, pár cuki ruhát, meg akvapark-belépőt, meg cuki hajsampont meg szörnyes fogkefét, meg elmentünk 26-án az állatkertbe, és mint kiderült, mindez nem számít sok ajándéknak. De nyugalom, a nagymamák aztán hoztak egy tonna plüsst meg dínókat. 

A karácsonyfát illetően normannt választottam, az enyhén ittas, bajszos pasi az erdőgazdaságnál esküdött rá, hogy Magyarországon termett, és épp le akart vágni az aljából jó fél métert, mert az egyik oldala csúnya, de mondtam neki, hogy ne vágja le, majd az lesz a kanapé felé, és adja oda nekem akkor annyival olcsóbban. Így is lett. Be is faragta nekem a tartóba, "Ó, istenem, azok a gyermekkori karácsonyok" - gondoltam nosztalgikusan, amikor az enyhén ittas, bajszos, ötvenes férfi a karácsonyfatalp konstrukcióját hibáztatva vidáman, de balesetveszélyesen szerencsétlenkedett egy fejszével. Vagy nem mindenkinek az apja volt ilyen? :) Kicsit ferde lett, de kit izgat. Azt meg ugye tudjuk, hogy az igazi fenyő lényegesen környezettudatosabb választás a műanyagnál. 

Kaptam karácsonyra meg szülinapomra masszázsbérletet meg menő, fenntartható elviteleskávés-poharat, meg kuponokat, meg tortát, Carlo Cecchini bőrtáskát, North Face túracipőt (jó, ezt október óta használom, mert elkértem előre). Anyósomtól H&M utalványt**, gondolom, túl sokat mutogattam neki a kilós Hádából származó luxusmárkás kasmírcuccaimat meg a kölykök graffalós papucsait, vagy nem tudom. A Harrer desszertkönyvről már beszéltem. 

A Harrerékról (nemzetközi díjakkal büszkélkedő soproni cukrászda és csokiműhely) egyébként az a sztori, hogy a Bea nyári munkásként fagyiskislány volt egy osztrák fagyizóban, ahol beleszeretett a tulajdonos trónörökös fiába. A több generációra visszamenő, tehetős osztrák cukrászcsalád ellenezte a kapcsolatot a vagyontalan, magyar fagyiskislánnyal, aki biztos csak a pénzre utazik, és évekig szóba sem álltak a fiatalokkal. Ennek több, mint húsz éve, azóta Sopronban nyitottak két saját cukrászdát, amit együtt vezetnek, Bea bátorította Karl-t, hogy ha a csoki érdekli, akkor ássa bele magát és csináljon sajátot, ma már bean-to-bar csokijaikkal is nyernek díjakat, happyend. Fogalmam sincs, mi az igazság, ez ilyen közszájon forgó soproni sztori. 

Jó, az évről majd máskor írok, mert a gyerekek Bogyó és Babócát néznek és abból megárt a sok. Cím innen, és azért választottam, mert igen, pontosan érzem, hogy milyen jó életem van, gyönyörű, cuki gyerekek, kényelmes ágy kókuszmatraccal, tollkabát, zserbógolyó, masszázsbérlet. Semmi, de semmi rossz érzésem nincs ezzel kapcsolatban, én kérek elnézést, belőlem hiányzik a túlélők bűntudata meg ezek, csak örülök, hogy milyen jó nekem. Emlékszem, amikor egyetem alatt irigyeltük az Exem szobatársát, Tibikét, mert minden nap vett magának egy gyümölcsjoghurtot, és nagyon boldog vagyok, amiért jelen pillanatban háromféle gyümölcsjoghurt van a hűtőmben, és tudom, hogy nem biztos, hogy mindig így lesz. 

Meggyőződésem, hogy erre a karácsonyra fogunk majd úgy visszagondolni, hogy emlékeztek, amikor. 

*Összesen 5 db-ot vettem a két év alatt. 
**Találtam egy négy gyerekét egyedül nevelő fővárosi nagymamát és azoknak eljótékonykodtam. 

Elvesztettem a harisnyáimat és elfelejtettem egy Suzanne Vega-koncertet

Voltunk Suzanne Vegán, nagyon jó koncert volt, bár nem szólt szépen a sportcsarnokban, cserébe Suzanne Vega jó fej, vicces, és egy profi. A hatodik Suzanne Vega koncertem volt ez, és egészen idáig azt hittem, mindegyiken voltam, erre kiderült, hogy 1990-ben már fellépett a Körcsarnokban, na, azt kihagytam. Voltam 97-ben vmi művházban, a Margitszigeten a barátnőimmel, a Pepsi Szigeten egyedül és MűPában a férjemmel, mindegyikre kiválóan emlékszem. És a férjem állította, hogy volt Suzanne Vega a Gödörben is, amin együtt voltunk - nahát erről soha életemben nem hallottam és én azon tuti nem voltam. Erre tessék, még beszámolót is írtam róla a blogomban, itt van fehéren-feketén. Jézusom, milyen esékeny az emberi emlékezet. És miért pont azt felejtettem el? Érdekes. 

További Suzanne Vega-related életeseményeim: amikor Thaiföldön voltunk Koh Phi Phi-n, és olyan bungalóban laktunk, ahonnan az erdőn keresztül lehetett átmenni a "városba" (1-2 km, egyszer már sötétedett, amikor mentünk, és nagyjából félúton volt egy tisztás, ahol három ilyen fal nélküli, düledező viskó állt, mellettük kis faasztalnál mosolygó, öreg thai-ok ültek és Suzanne Vegát hallgattak. (Vagy rádiót, amiben épp az ment, but still.) És voltunk a Tom's Dinerben is, New Yorkban.

Azt hittem, teljes generációm jelen lesz a koncerten és egyfolytában ismerősökbe botlunk majd, de nem találkoztunk egy ismerőssel sem, és a legtöbben inkább nálunk idősebbek voltak, vagy nálunk idősebbek felnőtt gyerekeikkel. Érdekes. A generációm nem ér rá ilyesmire biztos. 

Valamint elpakoltam valahová a harisnyáimat és nem találom, így egyetlen, "WEIRD" feliratú harisnyában kell átvészelnem az őszt. Vajon magánrendelhetek abban, vagy az már túl fura? És rendeltem a férjemnek egy tök jó kabátot, de nem lett jó a mérete, és nem lett finom idén a birslekvár, lehet, több cukrot kellett volna tenni hozzá, és mi is volt még? Nem lett olyan jó a svéd almatorta, amilyen szokott. Szóval hibát hibára halmozok, de tudjuk, hogy rám valamiért ilyen hatással van a november, mindenki jobban járna, ha barnamedvének születek. 

Amelyben teljesítménytúrázok, képzeletben

Eredetileg körbe akartam gyalogolni a Fertő-tavat egy hét alatt, nyáron, aztán csodák csodája, nem adódott egy hét időm/lehetőségem erre. Gondolom, le kellett volna szervezni már februárban, mármint a gyermekfelügyeletet, vagy nem is tudom. Aztán vannak az őrült osztrák fiatalemberek, akik az Extreme Burgenland túrát szervezik, ők egy nap alatt gyalogolják körbe. Januárban. 120 km. Hát szerintem épelméjű ember ilyet nem csinál, de végül is, miért ne. Aztán rájöttem (vagyis inkább Maminti rávilágított) hogy valószínűleg egy részén futni kell, nahát én futni ugyan nem fogok, meg gondoltam, hogy minden héten, jó, kéthetente akkor gyalogolok 10-30 km-t felkészülésképpen, de csak nem akar beleférni az életembe ez (sem). 

Ami az otthoni tornámat illeti, volt ugye a 6+1 hetes online torna, amire bejelentkeztem (Anyatest Projekt), és egyrészt meglepően jó volt, másrészt abból se csináltam annyit, amennyit gondoltam, hogy majd fogok. Heti 3 videót küldenek, egy kondíciójavító (azon kicsit liheg az ember, de nem vészes), egy erősítés, meg egy jóga. Ebből heti kettőt csináltam, egy kondit meg egy erősítést (a jógát untam, bocs, a másik kettőt viszont aktívan szerettem). Minden héten terveztem, hogy legalább az erősítést megcsinálom kétszer a héten (30 perc!!!), de nem így lett. Szóval, izé. Fél siker. Most ezt így nyugodtan értékelhetném kudarcnak is, de komolyan nem annak érzem, heti két torna az sokkal-sokkal több, mint nulla torna, a 6. héten ügyesebb voltam, mint az elsőn, és ráadásul attól, hogy néha kicsit mozogtam, több kedvem volt mást mozogni is, mint például elmentem táncolni, meg felmentem Norvégiában mindkét hegyre gyalog, de a nagyobbikra is, mert nem járt a felvonó. Ja, mert voltunk Norvégiában októberben is, Bergenben, a körülmények váratlan együttállásának köszönhetően. Gondoltam, hogy majd most megnézem, milyen az igazi norvég október, dehát gyönyörű, színes-faleveles, napsütéses ősz volt erdei kirándulással, medvecukros jégkrémmel és kilátással a kikötőre. 

Visszatérve az Anyatestre, annyit tett velem, hogy így felrázott a tespedésből, és igazából pont ezzel a céllal jelentkeztem be rá, szóval teljesen megérte, plusz volt benne cica is. Ami az Extreme Burgenlandot illeti, a Tímea meg felvilágosított a könyvesboltban, hogy van 60 km-es táv is, az meg igazán semmiség, hát nem? 

Tenyerembe homokszem tapadt

Szóval elég jó volt ez a nyár. Kicsit bizonytalanul alakult, hogy mikor hol leszünk (a budapesti lakásunk, anyukámék soproni kertje és anyósom soproni lakása közül), de aztán lett valahogy. Nagyon másfajta életvitel volt ez a nyári gyerekezés, mint a rendes élet, így aztán le is szoktam mindenféle intellektuális tevékenységről és főként almát hámoztam. 

Cica, alma. 

A cica, az úgy volt, hogy a szüleimnek egy macskájuk van, Louis Figo, aki 14 éves és ezért Figo Bácsinak hívjuk, egyébként a méltán híres Dívamacska (Montag Dívamacskája) fiai közül való és nagyon félős, szerintem sohasem heverte ki, hogy kölyökkorában elragadtam a jó kis józsefvárosi körgangból és onnantól a vidéki dzsungelben kellett helytállnia. Ehhez jött tavaly Olga, aki Húgom macskája és brit, de Húgom hazaköltözött Londonból egy budapesti egyszobásba, ahol nem jó macskának lenni, így Olga anyáméknál landolt. Egy ilyen nagyon szép, hosszú szőrű, vélhetően hisztrionikus személyiségzavarral élő, migrénes, kissé lenéző és barátságtalan ifjú hölgy. Ezekhez csatlakozott Cirmi, aki meg úgy lett, hogy a szomszéd Erzsi néniék befogadták és elnevezték Rozinak, de sose náluk volt, ezért egy idő után letettek róla, hogy sajátjuknak tekintsék. Ez egy ilyen kis dzsungelharcos kölyökmacska, tök egyértelműen fiú, és három szomszédos kertes házban "lakik", néha Erzsi néniéknél kajál (ők Rozinak hívják), néha Eszter néniéknél (ők Pálinkának), de többnyire anyukáméknál, főleg, ha gyerekek is vannak, mert azt szereti, ha zajlik az élet. A gyerekek rúgják, húzgálják, homokot szórnak rá, slaggal spriccelik, satöbbi, amit Cirmi kiröhög és már jön is vissza és bebújik a pinceablakon (amit nem szabad) és lábaink között cselezve befut a lakásba (amit nem szabad), ezért természetesen Takeshi Kovacsnak neveztem el, de tudom, hogy a macskának jól hangzó, egyszerű név kell, amit a gyerekek is ki tudnak ejteni, ezért lett fedőneve Cirmi. 

Így néz ki a Cirmi, ősi ellenségével, a piknikpléddel folytatott közelharc tűzszünetében. 

Amikor elmentünk valahova, játszótérre, városba, néha elkísért 10-20 méter hosszan, aztán visszafordult, de amikor augusztus végén bőröndökkel elindultunk a vasútállomás felé, akkor Cirmi keserves nyávogással három utcahosszat kísért minket, átkelt több, széles úttesten, és csak azért nem jött el a vonatig, mert busszal mentünk az állomásra és a buszra már nem szállt fel. Honnan tudta, hogy kedvenc játszótársai (a gyerekeim) most hosszú időre elutaznak? A bőröndökből? Biztos a Küldött-kondicionálás. 

Ami az almát illeti, gondoltam, összeszedem a hullott almát, és csinálok belőle egy almáspitét, mert nagyon finom, ugyanakkor nem túl sokáig eltartható az anyukám kertjében termő alma (nem almáskert van, csak egy almafa*). Csak aztán másnap ugyanannyi hullott. Végül valami 14 kg-nál jöttünk el, és a fán volt még legalább 4x annyi. Normálisan mennyi alma terem egy fán? Mindenesetre hetekig minden nap hámoztam egy kis almát, meg recepteket keresgéltem meg gasztrokreatívkodtam. 

Szóval regresszióba kerültem végképp, és egyáltalán nem volt könnyű szeptemberben Budapesten újra felpörögni és beüzemelni a játszóterezésért, cicasimogatásért és almahámozásért felelős agyterületeimen kívül eső agyi régiókat, de rajta vagyok a dolgon. 

És még a címben szereplő verset is beteszem ide, mert nem egy ismert darab, noname soproni diákköltő tinédzserkorunkból, dehát olyan kis cuki. 

Siklósi Gyula: Mint a méhek 

tenyerembe 
homokszem tapadt 
két szememben 
még napsugarak 
ereimben 
csillámló patak 
mint a méhek 
kaptármélybe 
elrejtettem 
egy darab nyarat 

*Ha most neked is elkezdődött a fejedben az a dalocska, hogy "egy. egy almafa, kettő, két katica...", akkor itt küldök egy részvétteli, együttérző virtuális ölelést. Ne felejtsd el, hogy this will pass, too, mindez csak egy időszak, és semelyik tinédzser nem fog Kerekmesét hallgatni. 

Ügyintézésekben

Pár hete elkezdtem írni egy bejegyzést a nyárról, aztán félbehagyódott logisztikai nehézségek miatt (nincs rá időm). De most nem ezt akarom mesélni, hanem azt, hogy lejárt a gyedem (gyerek kétéves koráig), de nem megyek még vissza a gyárba, még egy kicsit szabadúszom, ezért megigényeltem a gyest (gyerek 2-3 éves koráig), pár héttel később ugyan, mint kellett volna. Az úgy zajlott, hogy én az ügyintézésben nem vagyok egy kifejezett profi, ezért felhívtam a munkahelyemen a szülési szabadságokat kezelő ügyintéző hölgyet, hogy mit kell csinálni, és azóta azon gondolkodom, hogyan hálálhatnám meg neki, amit értem tett. 

Mert már az első gyerekemnél is ő volt a  szüléses ügyintéző, és egész egyszerűen lenyűgöző, amit csinál: ha kérdezel valamit, nem küld el a kurvaanyádba, általában tudja a kérdésre a helyes választ (mihez mit kell csatolni mikor, ebbe a rubrikába mit kell írni és hasonlók), amikor nem tudja, akkor megígéri, hogy megkérdezi a felettes szerveket és visszahív, és utána valóban megkérdezi és visszahív. Egyáltalán le sem cseszett, hogy miért két hét késéssel akarok gyest igényelni és minek mentem oda, hanem elküldte emailben az űrlapot, amit töltsek ki és postázzak aláírva neki, csatolva igazolványaink fénymásolatait, de utóbbival még azt is megtehetem, hogy telefonnal lefotózom és emailben csatolom neki. Mindehhez egyáltalán nem különösen kedves, stílusra semmi extra, kicsit fáradt, halk szavú teremtés. Visszapostáztam az űrlapot és beleírtam egy másik papírra, hogy "Kedves XY, köszönöm a segítséget! K.I.", de nagy volt a kísértés, hogy küldjek egy cserép virágot vagy valami. 

Arra akarok kilyukadni, hogy jaj istenem, annyira gáz, ahogy itt bánnak egymással az emberek. Hogy ennyire kilóg a sorból, ha valaki szimplán normális. Most így sorolhatnám hosszan, hogy csak az elmúlt héten mikor volt köcsög a pénztáros, a másik bolti eladó, a pasi, amelyik majdnem megbotlott a kismotorunkban, meg a többiek. A munkahelyemen az ügyintéző nénikkel egyébként is ez az alapélményem, amikor harminc felett, egyetemi adjunktusként sírtam az ajtóban a mínusz húsz fokban a nejlontáskában vitt bonbonommal, és konkrét könnyeimre volt szükség, hogy alázás helyett szívességet tegyenek nekem és kijavítsák a bürokratikus hibát, amit már eleve ők vétettek.

A múlt héten a gyerekorvosunk megnézte a Lány fogát, és azt mondta, vigyük el a Futrinka utcai (neveket megváltoztattam) gyerekfogászatra, ami a kerületünkben van, és ahol az ő volt osztálytársa dolgozik, dr. Fogas Lajos, és nagyon jó fej és cuki. Fel is hívtam őket, hogy kérjek időpontot Fogas doktorúrhoz, az megvan, amikor már eleve úgy veszik fel a telefont, hogy a "Halló?" hangsúlyában benne van, hogy "mi a faszt hívogatsz?". Le is cseszett az asszisztensnő, hogy mit képzelek magamról, amikor lakhely szerint mi nem vagyunk benne az utcanévjegyzékükben és a mi utcánk egy másik kerületi fogászathoz tartozik, azt nem tudja megmondani, hogy hova, de IDE NEM, és elment-e talán a józan eszem, amikor őket hívom fel időpontért. Megmondtam neki kedves hangon, hogy azért még nem kell ilyen mérgesen beszélnie velem, csupán tájékozatlan voltam, akkor kicsit lejjebb vett a stílusból és duzzogva megnézte nekem valami papíron, hogy hova tartozunk. A gyerekorvosunk meg azt mondta, hogy tavalyig még simán elláttak bárkit kerületen belül, az utcát nem nézték, csak, hogy kerület. 

El is mentünk jól egy magánfogászatra, ahol Peppa malacot lehet nézni, miközben fúrják a fogadat. 

És biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van száz ilyen sztorija. Szóval, hogy kifejezetten meglepő, amikor valahol, főként hivatalokban és az egészségügyben, nem köcsögösködnek és meg se aláznak. Neadjisten köszönnek. Szerintem ez nem normális. Jó, értem, hogy mindenki keveset keres és túl van terhelve és ki van égve, és nem is azt várom, hogy legyenek velem kedvesek meg mosolyogjanak. A magánfogászaton mosolyoghatnak, de a kiégett állami rendszerben nem kell mosolyogni. Bőven elég, ha semlegesen viszonyulnak hozzám és kompetensek a szakterületüket illetően, szemlátomást már ettől elájulok. 

Give me spots on my apples but leave me the birds and the bees

Mostanában mégis Sopronban vagyunk, ezért kertészkedem, meg a gyerekekkel megyünk ide-oda. Sajnos az uszoda kinti részét épp átépítik (a Lány meg is jegyezte bölcsen, hogy reméli, nem parkoló lesz), a kertet kezdik unni, a játszóterezést meg én unom pszichotikus szinten. Vicces, hogy a többi anyuka is szemlátomást az idegei végén van, a játszótéren már délelőtt 10-kor magából kikelve üvöltöz mindegyik, hogy hányszor mondtam már el, hogy nem szórod a szemébe a homokot??!! A játszótéri anyukák viselkedéséből ítélve a vége felé közeledik a nyár. 

Részemről a kullancsok miatt szoktam szorongani mostanában, a Lányba még úgy is belement egy, hogy hosszúnadrágban, betűrt zokniban, ultrahangos riasztóval a nyakában, vegyszerrel lefújva kirándultattam, paranoiás elmebetegnek érezve magam, de a kullancsot ez mind nem hatotta meg. A Fiú meg elesett a lépcsőn és letörött a két első fogából egy-egy darab, engem meg megmart a kutyatej (az egy növény, és nem, nem a gyermekláncfű az). Szóval békeidőben, gyönyörű, egészséges gyerekekkel is mindig van valami para. Gondolkodtam ezen, hogy mégis, mitől kattantam meg ennyire, mármint mitől vagyok a reálisan indokoltnál lényegesebben aggódó anyuka, és arra jutottam, hogy nem én vagyok őrült, hanem igenis az van, hogy nem érzem magam biztonságban a világban és a gyerekeimet meg különösképpen nem érzem biztonságban benne, és ezt vezetem le a hétköznapi betegségeken aggodalmaskodásban. 

Mert igazából a klímaváltozástól, a háborútól, és a belföldi politikai helyzettől féltem őket, ebben a sorrendben, ezek felett pedig, valljuk be, nulla kontrollom van. Ezek azért reális félelmek, mármint nem az, hogy holnap jön egy külföldi és elveszi az almafánkat, mert az övé Afrikában kiszáradt, hanem az, hogy pár évtizeden belül fogalmunk sincs, milyen irányba fog változni a világ éghajlata, erőforrásai és berendezése, és a gyönyörű kis gyerekeimet egy ilyen teljesen kiszámíthatatlan világba engedem bele felkészületlenül. (Ha fogalmad sincs, miről beszélek, itt van pl. egy cikk magyarul vagy ha a 444-ben nem bízol, itt a NY Times cikke.) Egyébként ami az almafát illeti, a hullott almából készítek dolgokat, szedni még nem szedtünk róla, így tartok 8 11 kg almánál (öt adag almáspite, két kecskesajtos-almás tarte*, egy gyömbéres, egy vaníliás, egy fahéjas és egy sima adag almadzsem and counting) (igen, a kisgyermekes életvitel miatt parlagon heverő intellektuális energiámat szorongásba, sütésbe és befőzésbe fordítom). 

Szóval szülőként az megnyugtató gondolat szerintem, hogy a gyerekeidet a körülményekhez képest felkészülten engeded ki a világba, megtanítottad nekik, hogyan szokás viselkedni, mik a veszélyek, mi várható. Mondjuk a múlt században pék vagy, kitanítod a mesterségre úgy nagyjából, vagy úrihölgy vagy, megtanítod zongorázni meg hímezni, és akkor azt hiszed, így már nagy baj nem lehet. Nekem hiányzik ez a megnyugtató gondolat, és mivel a világ folyását nem tudom befolyásolni, ezért inkább olyan dolgokon szorongok, amit tudok: a nyakukba akasztom a kullancsriasztót, megveszem a védőoltást, elviszem a fogorvoshoz, beíratom úszótanfolyamra, bevetetem vele a multivitamint, kifizetem a TSMT-tornát, bekészítem a lázcsillapítót, párásítok Salvus-vízzel. Persze, mindez nem oldja meg a kérdést. 

Amúgy nem nagyon értem, miért foglalkozunk egyáltalán bármi mással a környezetvédelmen kívül, mármint globális, nemzetközi és hazai szinten egyaránt, miért nincs államilag támogatott plakátkampány, hogy gecimeleg van, próbálj már kevesebbet autózni az isten szerelmére és ne vegyél meg minden műanyag szart? Miért nem ezzel foglalkoznak politikusaink és döntéshozóink? Miért nem tiltjuk be, amit kell? Mittudomén, mit kell, nem értek hozzá, de vannak tudósok, akik évtizedek óta ezzel foglalkoznak, gondolom, képben vannak, hogy a szívószálat kell-e betiltani vagy az ilyen-olyan erőműveket meg rovarirtót. Az megvan, hogy idén sikerült kipusztítani Magyarország méhállományának a felét, és hogy a növényeket a méhek porozzák be, és ha nem porozzák be, akkor kevesebb ennivaló lesz? Miért nem vigyázunk jobban a nyomorult méhekre? Amúgy utálom őket, megcsípnek és különben is minden rovar undorítóan néz ki, de ha egyszer szükség van rájuk. Mondjuk az autókat is utálom, de erről majd máskor. 

Be is mentem a kormányablakba és panaszlevelet írtam a jegyzőnek, mert három szúnyogirtó repülő fújta le a játszóteret, amikor pont ott voltunk, és bár emberre nem veszélyes dózist fújnak, de azért nem jó érzés. Fújnál a gyerekedre Chemotoxot, tudva, hogy emberre nem mérgező dózis?** Szerintem ha nem muszáj, akkor inkább nem. Ja, mert egyébként nulla szúnyoggal találkoztunk Sopronban egész nyáron, szóval kicsit feleslegesnek is tűnik a légierőt bevetni. Igen, tudom, hogy egy sablonválaszt fogok kapni a panaszlevelemre, de még sose csináltam ilyet, egyszer ki akartam próbálni. 

Remek öregasszony lesz belőlem, mi? Följelentek mindenkit, aki nem a szelektívbe dobja a sörösdobozt! És a házam előtt szerintem ne nagyon parkoljatok majd. 

 * Nagyon viccesnek tartom, hogy minden étel sokkal menőbbnek hangzik, ha felsorolod a nevében a hozzávalókat meg a munkafolyamatot is. Hagyományos almáspite valódi vajastésztával, házi baracklekvárral sütve. Kecskesajtos tortácskák friss kakukkfűvel, savanykás almával összesütve. Ételeink valódi kerti, hullott almából készültek, amelyből hagyományos, kézműves módszerrel távolítottuk el a kukacokat és fülbemászó-növendékeket. 

** Igazából a deltametrinnel kapcsolatban nem ez a fő para, hanem hogy kipusztítja a hasznos rovarokat is, meg hogy ha nincs elég szúnyog, éhen hal a fecske meg a tápláléklánc, és azt mondtam már, hogy nincs is szúnyoginvázió? Jó, pár kisebb vizsgálat szerint növeli az adhd meg asszem a hererák kockázatát magzati és csecsemőkori kitettség esetén, de ezekhez valóban nem elég egyszer lefújni a játszóteret. 

Working for vacation, walking for meditation

Ami az életet illeti, azzal meg úgy vagyok, hogy majdnem minden munkámban nyári szünet van, amiben nincs, ott sem jeleskedem, mert hirtelen a gyeses anyukává változtam, azaz kisgyermekekkel vagyok és háztartást vezetek próbálok vezetni 0-24-ben. Nagymamák vidéken elfoglaltak, a férjem meg el volt havazva a munkáival fő- és mellékállásaiban, hétvégén ügyelt, majd munkaügyben külföldre utazott, oviban nyári szünet, a Fiút meg eleve sem sikerült beszoktatnom a bölcsibe, mert ugyan pszichésen remekjól vette, de két hét után hat hétig beteg volt, asztmatikus bronchitistől atípusos tüdőgyulladásig mindenfélében, plusz nátha. 

Úgyhogy azzal telnek a napjaim, hogy játszótérre járok, meg próbálok három részletben elmosogatni, miközben kisgyerekek húzgálnak, vagy kiabálnak, hogy Anya! Anya! Éhes vagyok, szomjas vagyok, a Fiú elvette ezt, a Lány nem engedi azt! Visítás. Mindehhez persze fullon megy a cukiságfegyver, imádnivalóak, okosak, viccesek és szépek. A Fiú megtanult beszélni hirtelen (jó, mondjuk a Kazinczy szépkiejtés versenyre még nem nevezném be), a Lánynak meg vicces és okos szövegei vannak. Jó velük lenni, csak sok, meg frusztrál, hogy meg kell küzdenem azért, hogy reggel felöltözzenek, hogy reggelizzenek, hogy elmosogathassak, hogy fogat moshassak, hogy főzhessek, hogy pelenkát cserélhessek, ésatöbbi. Mintha annyira szeretnék mosogatni meg pelenkázni. Vigasztalásul kiváló sütiket sütök, most épp a mascarponés-áfonyás vonal meg a pavlova volt szezonban, de abba kellene hagynom, mert kezdtem hízni. Vááá! Mondjuk nem csoda, ezekhez a könnyű, nyári, gyümölcsös édességreceptekhez literszám fogy a habtejszín és kilószám a vaj a hűtőből. 

Egy ponton elhívtam hozzánk Kollégámat és cuki családját (3 kisfiú), akiknek elpanaszoltam egy mondatban, hogy "két hete szinte egyedül vagyok a kölykökre", mire tök komolyan azt mondták, hogy "hű, az kemény". Mármint nem a kisfiúk mondták, hanem Kollégám felesége. Na, pont ennyi kellett nekem, eddig azt hittem, hogy mit rinyálok itt, amikor csodás életem van, cuki, egészséges gyermekek, robotporszívó, nincs háború és a pelenkát se kézzel mosom, de egy félmondatos érzelmi legitimizálás elég volt, hogy kitaláljam, hogy nekem mostazonnal el kell mennem egyedül sétálni a soproni erdőbe gyesneurózis + természetmegvonás szindrómából kifolyólag.  

Úgyhogy egy nappal azelőtt, hogy a férjem elutazott, rábíztam a gyerekeket, reggel elvonatoztam Sopronba, gyalogoltam kb. 20 km-t az erdőben, megkávéztam a Kultúrpresszóban, majd fürdetésre hazaértem. Volt két őzike, meg megszámlálhatatlan ciklámen meg pillangó, meg szeder, a Kultúrpresszóban pedig zöldborsóleveleket tesznek a sajtosszendvicsbe. Minden szombaton ezt kéne csinálnom, most nem azért.

Ui. aztán másnap észrevettem magamon egy kullancsot, úgy, hogy rajtam volt az ultrahangos kullancsriasztó, magas szárú bakancsban voltam,  és át is néztem magam este, de ez olyan picike volt, hogy nem vettem észre. Szóval izguljunk, hogy túléljem, és ti ne lógjátok el a kullancsencephalitis emlékeztető oltásokat. 

You can't always get what you want

Elhatalmasodott rajtam megint a nature deficit disorder, de legalább már tudom, hogy mi bajom van, az is valami. Olvastam jó pár kutatást az utóbbi időben arról, hogy a természeti környezet hogyan hat a stressztengelyünkre és az immunrendszerünkre, valószínűleg legalábbis részben a fák által termelt ún. fitoncidok révén. Van könyv is. Persze, ezek többnyire kis elemszámú kutatások, de ha az én véleményemet támasztják alá, akkor kit érdekel. Meg biztos van erre is, mint mindenre, egyéni érzékenység, konkrétan ismerek olyat, aki a hatsávos utakat meg a kerozin illatát szereti, ám legyen. Én ideges vagyok, ha túl sokat vagyok Budapesten / házak és autók között, ez van. 

Úgyhogy kimentünk hétvégén a Római Partra, mint természeti környezet, ahol mondjuk több a műanyag szék, mint a fa, az északibb, vadregényesebb helyeken meg annyi, hogy babzsákfotelben hömbölögve lehet hatféle kézműves sört inni a gluténmentes kecskesajtsaláta mellé és befőttesüvegben adják a limonádét, szóval maga a vad, érintetlen természet, de azért jó volt. Meg kimentünk a kertészetbe, azt is szeretem, átültettem az orchideákat, és még mindig szép a hortenziám a teraszon. A balkonparadicsomról nem mondható el ugyanez. Mindez persze pótcselekvés, és tudom, hogy sokak számára érthetetlen rinyálásnak tűnik, de: a római part nem erdő, a balkon nem kert. 

Az anyukám soproni kertje elég jó lett, kicsit foglalkoztam vele tavasszal, hát mondjuk engem konkrétan lenyűgöz, hogy az előző ugyanilyen hisztim során még februárban vettünk egy kis zacskó cukkinimagot a Lánnyal és abból lett egy tonna cukkini, de komolyan nevetségesen sok és gyönyörű. Sárga héjú, mert az finomabb, és nincs az intersparban. Kellett hozzá föld, víz, levegő, meg hogy a Zsolt felássa a kertet, meg hogy kiszedjem a komposztálóból a Lényekkel teli komposztot. (A Lényekről tudom amúgy, hogy cserebogár csimasz, csak hatásvadász vagyok).

Júniusban voltunk két hetet Sopronban, pont lehetett meggyet, málnát meg ribizlit szedni meg befőzni meg gyümölcsös sütiket csinálni, csak aztán a családi dinamika folytán úgy tűnik, nem fogunk további heteket Sopronban kertészkedni. Kár, mert ültettünk a Lánnyal úgy kb. hatféle paradicsomot, aztán meg elmentünk a könyvesboltba Helga Jazz koncertre, ahol kaptunk még négy paradicsompalántát, és ezek még csak most készülnek érni. Hát szóval haragszom a szüleimre, amiért ilyenek, most miért, lehetnének normálisak is, és akkor kertészkedhetnék a kertjükben. Ők nem szeretnek kertészkedni és ezért el is hanyagolják, én meg szeretek. Szeretnék. Meg a gyerekek is szeretik a kertet, mondanom sem kell, úgy vizeznek meg saraznak, hogy Vekerdy sírna örömében. Hát szóval most gyászolom a kölcsönkertemet és szomorú vagyok miatta. Persze, még változhat mindez. 

Meg hát néha azért zavar, hogy akkor most hol fogunk élni? Épp beletörődtem, hogy jó, hát akkor itt fogunk élni, és majd eladom a lakásomat, ha lemegy róla a hitel sohanapján, és veszek belőle egy kis nyaralót Sopron környékén, és ott lesz a kertem és úgy fogunk élni, hogy az év nagy részét Budapesten töltjük, kis részét Sopronban. Erre a férjem kitalálta, hogy á, megpályáz egy ösztöndíjat Bergenbe (Norvégia). Ami klassz és örülök és reménykedem, hátha megkapja. De akkor most folytassam a félbehagyott norvégtanulást? Norvégia megoldást jelentene a természetmegvonás szindrómámra, Osloban simán kevesebb az autó, mint Sopronban. 

Igazából mindegyik lehetőség tetszik. Csak olyan jó lenne, ha ültethetnék egy fát (mostanában hársban gondolkodom), és tudnám, hogy pár év múlva majd lehet az árnyékában üldögélni. Vagy az ilyet úgyse lehet tudni, mert az Élet kiszámíthatatlan és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon? 

Megint utazgat

Szanaszét utaztuk magunkat májusban, ennyit az ökológiai lábnyomomról meg a félretett pénzünkről. A családi nyaralás volt Máltán, ami úgy kezdődött, hogy a férjem kitalálta, hogy 40. szülinapom alkalmából elvisz engem innen februárban a téli depresszióból Tenerifére gyerekestül. Csak hát addig nézegettük Tenerifét, míg mégse tetszett meg túl drága is, és kitaláltam, hogy akkor menjünk máskor máshova, Máltára előszezonban például, nem, mintha tudnám, mi az a Málta, de megy oda fapados és Európában van, mi baj lehet. 

Valamiért az volt az elképzelésem akkor, hogy Máltán már nyár lesz, itt még hűvös tavasz, de nem számoltam azzal, hogy az időjárást három indiai egyetemista csinálja egy londoni laptopról és május elején Norvégiában melegebb lesz, mint Budapesten, majd május végén Máltán meg valamivel hűvösebb. Így is tűzött a nap ezerrel és lehetett fürödni 27 fokban a nem tudom, hány fokos, de jó hideg tengerben. 

Egy csodálatos airbnb-t béreltünk, a legjobb döntés volt, két kis hálószoba és egy kis amerikaikonyha-nappali plusz erkély, lehetett otthon főzni-mosni, imádtam. Mármint tényleg, két kisgyerekkel sokkal kényelmesebb, mint a hotel. A környékünk egy ilyen semmilyen turistanegyed volt, máshol vannak szép, régi részek is, de most így elég kevés városnézés jutott. Tengerpart, hajókirándulás, akvárium, Cafe del Mar. Kicsit röhögtem azért a gyerekeimen, amikor másfél és 5 évesen napszemcsiben vedelték szívószállal a dinnyés koktélomat a közvetlenül a tengerparton fekvő, feszített tükrű medence szélén a nyugágyban. Ezek bazmeg tudnak élni. Hát én meg Répcelakon nyaraltam a rokonoknál gyerekkoromban, most miért, az is jó volt, voltak tyúkok. 

Málta különben biztos szép, mármint a táj, csak hát Norvégia után bevallom, nem tudtam megfelelően értékelni, meg nem is én vagyok a célcsoport, jó, vannak szép, kopár, sárgásbarna sziklák meg tengerpart. És az egy dolog, hogy sajnálatosan hiányoznak a fenyvesekkel borított hegyek (tudom, minek ment oda), de kb egyáltalán alig vannak növények, van úgy az egész országban érzésre három db poros kaktusz meg két csoffadt leánder, meg gondolom, a fővárosban a botanikus kertben még kettő, csak oda nem jutottunk el. 

Megnéztünk két filmet is, a Get out-ot, ami tetszett, de nem jó érzés utólag rágondolni, meg a Trollhuntert, amit nagyon cukinak találtam és Máltával ellentétben hemzsegnek benne a fenyvesekkel borított hegyek. Meg ettünk egy csomó olajbogyót meg kecskesajtot meg gyümölcsöket, mert találtunk egy tök jó "balkáni élelmiszerek" feliratú boltot, volt benne szőlőlevél meg baklava, meg gulyáskrém, erős pista és negró is. És vettem egy főzőbanánt (plantain), mondta az eladónő, hogy ugye tudom, hogy ez nem banán, mondtam, hogy fogalmam sincs, mondta, hogy az afrikaiak szokták venni, de ő nem tudja, mit kell vele csinálni, mire a mögöttem álló fekete csaj elmagyarázta, mit. Semmi extra, olyan, mint a krumpli. Valamint ettünk egy csomó fagyit meg canollit. Ez a multikulti hangulat mondjuk tetszett, meg nem mondanád, melyik országban vagy, hangulatra talán egy ilyen extra-délolasz városnak érződött, a szemét az utcán hömbölög, mindenki összevissza rohangál, a busz pedig akkor jön, amikor kedve tartja. 

Élménydús, ugyanakkor fárasztó dolog a kisgyerekekkel-nyaralás, részemről most pár napig max a legközelebbi homokozó szélén szeretnék bambulni. Ja, és hazafelé a repülőn az előttünk ülő hölgy megdicsérte a gyerekeimet, milyen jól viselkedtek, biztos sokat repülnek. Az kéne még csak. 

Hirtelen, ahogy a tigris ugrásra lendül, az Élet elénk tornyosul, sötét tarajával kiemelkedve a tengerből

Azt mondta a férjem, hogy régen okos és vagány voltam, és ezen gondolkodom azóta, hogy most komolyan, emberek, mikor voltam én vagány? Bele is olvasgattam a régi blogomba kicsit, dehát többnyire a munka- és lakókörülményeim miatt rinyálok, meg állandóan beteg vagyok, mármint meg vagyok fázva. Jobb időszakaimban max viccesebben rinyálok a lakókörülményeim miatt. Milyen jó, hogy ezt elolvastam, máris iszonyú boldog vagyok, hogy nem ott kell lifteznem a gyerekeimmel. Amúgy lényegesen kulturáltabb társasházunkban is megjelenik néha egy-egy ilyen kézzel írt felirat a liftben vagy a kapun, amin lakótársak üzengetnek egymásnak, ezeket mindig azonnal le szoktam szedni, mert úgy döntöttem, nem olyan házban akarok élni, ahol emberek fecniken basztatják a szomszédot. Arra való a társasház levlistája és facebook-csoportja. 

Ami jelen lakókörnyezetünket illeti, társasházunk kertjében van egy úgynevezett tó is, kb. 1 négyzetméter, ma végre beleesett a Fiú, de mivel a Magdi néni szerint minden gyerek beleesik egyszer, így régóta drukkoltam, hogy nyáron essen bele és ne télen. Úgy esett bele, hogy meg akart fogni egy ebihalat. Az ebihalakat az összes házban lakó gyerek vadássza homokozójátékkal. A fejlődés különböző stádiumaiban vannak (mármint az ebihalak, bár a gyerekek is), ma láttunk egyet, aminek már rendes lábai voltak, de még farka is. Erős a kísértés, hogy biológiai megfigyeléseiről laborjegyzőkönyvet vezettessek a Lánnyal, de ellenállok. Aztán belement a Fiúba egy kullancs, aztán belenyúlt egy csigába. Veszélyes és kiszámíthatatlan, vad dzsungel ez az Óbuda. 

Visszatérve a vagányságra, én kérem, kikérem magamnak, én mindig is egy szorongó voltam. Max annyi, hogy manapság a gyermekek egészségi állapota, valamint a klímaváltozás és a politikai helyzet miatt szorongok, régen meg attól szorongtam, hogy, mittudomén. Nem áll jól a hajam. Min is? Nem emlékszem, de biztos mind nagyon fontos és félelmetes volt. 

Igazából okosabb és vagányabb vagyok, mint huszonéves koromban. Szerintem. 

Do more of what makes you happy

Voltunk Norvégiában, Norvégia gyönyörű, részemről máris költöznék, max hazajövünk néha berúgni, hát nem? Csodálatos napsütés volt mindvégig, és nevetséges mennyiségű pénzt költöttünk el. Majd mesélek róla bővebben is remélem. Mindenesetre menjetek Norvégiába nyaralni, vigyetek pénzt, naptejet és napszemcsit, és ne is álmodjatok egy jó sörről, ugyanakkor a medvecukros fagyi az alap. 

Egyebekben pedig szomorú dolgok vannak, amikről nem ír az ember az internet nyilvánossága előtt, max megfejthetetlen képekben, szóval tessék, ezt tudom ma nyújtani nektek: lélekben egy fenyőerdőben, a tűlevélszőnyegen fekvő, hosszú hajú lány vagyok, közelebbről az is látszik, hogy a lány sír, és ahol a könnyei a talajba szivárognak, ott nem virágok nőnek, hanem térkő. 

Ma meg elmegyek niára, az egy ilyen női tánc-dolog, tudjátok, a projektem, hogy hiányzik a színes ruhákban táncoló énem, hát ennél olyanabb valószínűleg nem sok van. Csak be kell jelentkezni és nem veszi fel a csaj a telefont, szóval nem tudom, lesz-e egyáltalán, ja, meg azt se, hogy mi az, de majd mesélek.