Rawdogging the decline of man

Különben depressziós vagyok, nem nagyon, de azért igen. Abból lehet tudni, hogy nem örülök tiszta szívből a gyönyörű, napsütéses tavasznak, hanem még azt is kétszer is meggondolom, hogy egyáltalán vegyem-e a fáradtságot előhúzni a telefonom és lefotózni a cseresznyevirágzást, vagy á, minek. És igazából tök jó volt rájönni, hogy jaaaa, depressziós vagyok, nem megváltoztam és egy elégedetlenkedő, szeretetlen, gonosz némber vált belőlem és nem tűnt el a kapcsolataimból örökre a szeretet és belőlem örökre a dolgok iránti lelkesedés. Szuper. 

Biztos nem kéne itt pszichiáter létemre fogalmi zavarba keverednem, hiszen a normál rosszkedvre meg az általános neurózisra nem használjuk a klinikai depresszió kifejezést, ezért kitöltöttem nektek a Beck depresszió kérdőívet, ahol 17 pontom van, ami határeseti depresszió, szóval nem érem el a klinikai depresszió súlyosságát szerencsére, de azért nem is a normál nyígás, jogosan használhatom a kifejezést. 

Azért lettem kezdetben eredetileg depressziós (mármint az emberiség általános hanyatlásán kívül), úgy kb. a februári síszünet után, mert gyászolom a sok szép és értékes dolgot, amit az ideköltözéssel elvesztettem. Sajnos februárban nagyon jó volt Sopronban, Sopron gyönyörű volt, és ráadásul valamiért sok régi dologra emlékeztetett. Teli volt tartalommal. Aztán visszajöttünk, itt mindig fájt a hátam, de mindig, nagyon, míg végül áprilisban elmentem MR-re (magán MR-re Magyarországon, mert amúgy nem indikált az MR, ha fáj a hátad, és Norvégiában nincs magán MR) és kiderült, hogy szerencsére csak egy aprócska kezdődő gerincsérvem van, nem pedig rák vagy Bechterew-kór vagy egyéb rémségek. De azért szomorú lettem, hogy öreg nyanya vagyok már gerincbántalmakkal, meg a barátaim ugyan nem betegek, de elmesélték, hogy a barátaim barátai és családtagjai már mindenféle súlyos bajokban szenvedtek, és attól is szomorú lettem, hogy na tessék, kezdődik már az életnek ez a része. Amikor a korosztályom épp válik, beteg, rákos, alkoholista. 

Na, itt a fa, ezt május 18-án fotóztam, itt akkor virágzik, eléggé gyönyörű azért. 

Elmentünk áprilisban is Magyarországra, és az is nagyon jó volt, találkoztunk a barátainkkal meg családtagjainkkal, ettünk finomakat, találkoztunk a Lány volt magyar osztálytársnőivel is, akik pont egy elég jó suliba járnak egy jó tanárral és okosak, sokszínűek és felszabadultak voltak, nem pedig a magyar oktatási rendszer által traumatizáltak (vagy nem látszott). Ehhez 4 napra kikértem a gyerekeket az iskolájukból (elvileg évi max két hétre kikérheted őket indokoltan), és azzal indokoltam, hogy a nagypapám, azaz a gyermekek magyarországi német dédapja 93. szülinapját ünnepli és ott családi összejövetel lesz. Ezt a kérelmet legnagyobb meglepetésemre elutasították, de a Lány norvég osztályfőnökével pont összefutottam a kisboltban, és azt mondta, basszus, láttam, hogy elutasították a négy napotokat, tök gáz, írd be nyugodtan, hogy beteg volt (itt általános iskolában nincs orvosi igazolás, minden betegséget a szülő igazol). Mondtam neki, hogy nem merem, deviszont fogok fellebbezni, mivel a levélben azt írják, hogy ha nem értesz egyet a döntéssel, akkor fellebbezz, és most jól kipróbálom, milyen demokráciában élni. Szépen megindokoltam, és meg is adták az engedélyt. Majd beidéztek egy meetingre a Fiú osztályfőnöke és az ő főnöke társaságában, mert a Fiú idén ezzel együtt összesen 20 napot hiányzott, és ilyenkor az iskola értesíti az önkormányzatot (aggodalomra okot adó mértékű hiányzás) és megítéli, hogy kell-e értesíteniük a gyámügyet. Az iskola ettől a meetingtől és hercehurcától eltekinthet, ha egyértelműen nincs ok aggodalomra, mert pl. ők maguk engedtek el néhány napra. Felvettem legszebb mosolyomat és legjobb norvégtudásomat és vittem papírt az orvostól is a Fiú asztmatikus bronchitis-hajlamáról, ami miatt nála több ideig tart egy-egy légúti fertőzés. Kikerestem előre a neten, miket fognak kérdezni, és tényleg azokat is kérdezték, pl. a Fiútól (6), hogy "és mit szoktál csinálni otthon, ha beteg vagy?" Amire az okos Fiú szerencsére nem azt mondta, hogy videójátékozom, hanem, hogy "hányok". Teljesen vizsgahangulata volt, és átmentünk. De nekem ez nagyon rossz élmény volt, ez az egész. A jegyzőkönyvbe aztán beírták, hogy további teendők: "ha a továbbiakban a szülő nem tudja eldönteni, hogy a gyermek beteg-e vagy sem, akkor beküldi az iskolába, és ha az osztályfőnök betegnek látja, majd ő hazaküldi". Én ezen természetesen szépen mosolygok, ahogy itt kell, de a lelkem mélyén teljesen kiborultam, hogy ennyire bízik bennem az iskola, hogy 1. a gyerekem anyja vagyok, 2. orvos vagyok, de mégis Cecilia, a 26 éves osztályfőnök csajszi majd jobban tudja nálam, hogy beteg-e a saját gyerekem. Erre mindenkitől megkaptam, hogy ugyan, csak jót akarnak, csak a munkájukat végzik, ne legyek paranoiás. Ne vedd magadra. Ne vedd személyesnek. De nekem akkor is nagyon rosszul esett! Emellett rendszerszintű álszentségnek tartom, hogy a szülő igazolja a hiányzást, de közben mégsem hisznek neked és vegzálnak. 

Ez jól rímel a munkahelyi tapasztalataimra, ahol egy állandó, született "performance punishment"-áldozat vagyok, erre van magyar szó? Azt jelenti, hogy aki jól dolgozik, az még több feladatot kap. A szakrendelőben az én team-em az 3 fő volt, május 1-ig dolgoztam ott, néha felvetettük, hogy a többi team velünk nem kedves, vagy hogy az általunk végzett munka mennyisége és nehézsége nem arányos, mindig megkaptuk, hogy ááá, dehogy, rosszul érzed. Itt minden rendben van. Senki nem bántott vagy használt ki. Ne vedd magadra. Most engem könnyű gaslightingolni, végig kételkedtem, hogy tényleg most én vagyok paranoid túlérzékeny, vagy valóban toxikus a munkakörnyezetem, de aztán az egyik (dán) pszichológuscsaj konkréten idegösszeomlást kapott (bármi is az), a másik (norvég) pszichológuscsaj csak gyorsan terhes lett és lement félállásba, abban pár hónapot csak kibír. Azt mondta: "50% betegállományban vagyok, mert minden reggel hányok munka előtt." 

De ott tartottam, hogy áprilisban Magyarországon voltunk, és csodálkozva láttam, hogy kevés kivétellel az összes barátom vagy (csoportos vagy egyéni) pszichoterápiára jár, vagy antidepresszánst szed, vagy mindkettő. Én meg itt, basszus. Nem elég, hogy nem járok terápiára heti egyszer és nem szedek antidepresszánst*, még ráadásul én vagyok a terapeuta, és hallgatom mások szenvedését napi több órában. 

Cím innen. 

Összességében arra jutottam, hogy az érzelmeim folyamatos megkérdőjelezése miatt vagyok dühös és rosszkedvű. Hogy amikor a volt főnökömnek mondtam, hogy a munkahelyemen ez így nem oké, akkor azt mondta, dehogynem, csak képzelődsz. Amikor a norvégiai magyar anyukák FB-csoportban csak felvetettem, hogy kicsit rossz érzés volt azért ez a meeting, kioktattak, hogy ne legyek paranoid, csak jót akarnak. Amikor kb. bárhol olyat mondok, hogy ez vagy az jobb volt Magyarországon és nem tetszik Norvégiában (pl. a tudás tiszteletének a hiánya), akkor azt rosszul látom és félreértem és túlreagálom és ugyan már, biztos nem olyan rossz az. És nincs egy terapeutám, aki heti 50 percben validálja az érzéseimet. (A férjem amúgy többnyire validálja, máskülönben már bekattantam volna biztos. Annak a pszichológuscsajnak, amelyik kiborult, a férje is hülye.). Ezt így random találtam a neten, de jól összefoglalja az érzelmek invalidálását (érvénytelenítését), mármint, hogy az mi és miért rossz nekünk. 

Szóval kikérem magamnak. Igenis minden okom megvan rá, hogy kiakadjak a Fiú passzív-agresszív tanáraira, a toxikus munkakörnyezetemre, a norvég egyformaságra és inkompetenciára, és igenis jogom van rá, hogy szomorkodjak a Magyarországon hagyott jó dolgokért, amik ráadásul a szemünk láttára mennek veszendőbe és betonozzák le őket. Igen, tudom, hogy itt Dél-Norvégiában szikrázó napsütés van és cseresznyevirágzás, Budapesten meg hónapok óta szakadó eső és diktatúra. Nem gondolom, hogy haza kellene költöznünk, látom, hogy itt jobb, de ettől nem érzem magam jobban, hanem inkább csak még rosszabbul. És még így sem engedem, hogy bárki kétségbe vonja a szomorkodáshoz és mérgelődéshez való jogomat. 

De nyugalom, megoldásorientált is vagyok, szóval dolgok, amiket már teszek, hogy jobb legyen: 
- Letöltöttem a Bene Márton oktatóanyagát derékfájósoknak, mert benne hiszek (régebben jártam NMPT-re és csodás volt), és csinálom is, amiket ír, és jobb is
- Elmentem itt is naprapathoz és fizioterapeutához is párszor
- Gyalog járok munkába, amikor csak lehet, az egyenetlen terepen gyaloglás pedig a lehető legjobb sport a gerincnek
- A bármilyen sport amúgy is a lehető legjobb dolog a depresszió ellen
- De ráadásul egy kis részen egy erdőn keresztül vezet az út (tudom, ne sírjon a szám), és az erdőben gyaloglás még külön pluszban jó az emberi pszichének, lásd még 
- Néha tornázom a régi magyar pilatesoktatóm óráin online, máskor pedig a helyi edzőterem csoportos óráin (= már 2x voltam)
- Felmondtam a szakrendelőben, és a parkoló túloldalán, egy pszichoterápiás osztályon kezdtem dolgozni, ahol nem kevesebb a munka, de sokkal de sokkal jobb a hangulat. Ez ugyanaz a kórház, tehát a túlkövetelő fő-fővezetőség ugyanaz, meglátjuk, ez így hogy működik. 
- Újra elkezdtem rendesen vezetni a kiadásaimat, ja, mert az is volt a bajom, hogy mindennek felment az ára, beleértve lakáshitel, és már megint nincs pénzem 

Dolgok, amiket (még) nem teszek, de tehetnék: 
- Odafigyelhetnék jobban az étrendemre, mivel az is bizonyítottan jó a depire, csak az a baj, hogy még itt is drágább a lazac meg az avokádó, mint a péksütemény, meg meg is kell sütni / főzni (itt nincs normális kajafutár normális áron). Mondjuk most megnéztem, mik az új kutatások erről, csak, hogy be tudjam linkelni, és elég meggyőző, szóval lehet gyűjtök mégis lazacra (vagy eszem halrudacskát, csak utálom). Amúgy semmi csodadiéta, a mediterrán étrendet kell követni és akkor jó lesz.  
- Lehetnék szociálisabb, hát, igyekszem
- Járhatnék gyakrabban thai masszázsra, mert az jó a hátamnak és a pszichémnek is, de most nincs rá pénzem, de azért ki lehetne gazdálkodni havi egyet

Meg még azt is gondolom, hogy nem lehet az ember egyfolytában boldog és a szomorúság nem olyan, amit meg kell oldani, hanem ez most egy ilyen időszak. 

*(De különben volt régebben kétszer is olyan időszak az életemben, amikor szedtem, és olyan is, amikor jártam egyéni meg csoportos pszichoterápiákra, ne értsünk félre, nem állok mindezek felett vagy ilyesmi.)