天晓得

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

The woods are the only place I can see a clear path.

Ez egy nagyon érdekes időszak, sok minden történik eléggé strukturálatlanul, most például rendet raknom és takarítanom kellene, meg mini cupcake-eket sütni fehércsoki ganache-sal és rózsaszín cukorszórással, mert holnap lesz a Lány búcsúbulija, aztán elmenni a Fiúért az oviba, ma van az utolsó napja, szóval be kell vinnem a kézműveskedéshez ígért kb 20 db tojástartót meg pár játékot és könyvet, amit már nem használunk, és el kell hoznom a benti cipőt, kinti ruhát, tornazsákot és persze a gyermeket, majd elmenni a Lányért, akinek szintén az utolsó iskolai napja, de ők délután színházba mennek, ezért a szomszéd épület helyett a város másik végébe kell érte menni, a cuccaiért meg majd jövő héten bemegyek. Az óvó néniknek vittem egy ajándéktáska úgynevezett apróságot (finom lekvárok, teák, csoki), a Lány osztálytársainak küldtem be két tepsi sütit (keleti blokk rocky road blondie, azaz fehércsoki-brownie, pilótakeksz és dunakavics van a tetején, kurvajó, sajnos csak a széle maradt itthon) (és le sem fotóztam!), a tanároknak nem küldtem ajándékot, mert túl sokan vannak és nem is kedvelem mindegyiket és akkor hol húzzam meg a határt, hogy ki kap, ki nem, és mit, és amúgy is lehet, hogy csak fél évre megyünk, és különben fogalmam sincs, mi ilyenkor a szociális norma és autista vagyok és mindenki hagyjon békén, de lehet, hogy jövő héten, amikor megyek a cuccokért, még meggondolom magam és kapnak egy raffaellot. 

Szóval mindenféle búcsúbulik vannak meg búcsúebédek, búcsúkávézások és búcsúsörözések, én bevallom, kicsit már úgy vagyok, hogy najólvan, menjünk már, bár én eleve sose értettem a hosszas búcsúzkodást és nincs is hozzá tehetségem. Hétvégén voltunk Sopronban, látogattunk nagyszülőket, jó, ott volt egyfajta kapuzárási pánikom, hogy jaj, utoljára még ennem kell csokissütit a Harrerban meg kávéznom a Kultúrpresszóban meg sétálnom a Ciklámen tanösvényen. Van egy ilyen előítéletem, hogy Norvégiában nincs normális kaja, süti, vagy épp kávé. Mondjuk fák éppenséggel vannak. 

Levizsgáztunk amúgy a B2 szintből kedden és szerdán, vagyis én csak szerdán, mert kedden még bementem Sopronban a Bányászati Múzeumba beköszönni, mert bár ugyan a Fiú születése óta csak online önkénteskedtem nekik, attól még nagyon sokat köszönhetek annak, hogy anno befogadtak, tudást és élményeket egyaránt, mint például pár éve elvittek magukkal az oroszlányi, ma már bezárt szénbányába, és klausztrofóbiás létemre full bányászcuccban bolyonghattam odalent, zseniális jó volt, nem is tudom, miért nem írtam róla. Szóval a többiek kedden írták meg az írásbelit, én meg szerdán, amíg ők szóbeliztek. Meggyőződésem, hogy nem tudok B2 szinten norvégul, a B2 az egy erős középfok állítólag, én pedig nem mennék át középfokon norvégból a Rigó utcában (ha lenne ott nyelvvizsga), de a tanárunk erre azt mondja, hogy a Rigó utca nem mérvadó, mert ott tök mást mérnek és amit itt mérnek rajtunk, az a szövegértés és az írás- és szóbeli kommunikációs és önkifejező készség, és annak nem vagyok híján. Nehéz belőni, hogy ez most az imposztor-szindrómám-e vagy csak reálisan látom a tudásomat, de végülis mindegy, mert így is, úgy is ott fogok majd ülni a kórházban a meetingen és egy szót se értek, mert mindenki kurvagyorsan és százféle dialektusban beszél. 

A felfújható ágyat meg addig nézegettük a neten, amíg egyszercsak írt a házinéni, hogy á, inkább vett nekünk egy ágyat. Úgyhogy bőrönddel költözünk, mert kaland az élet és drága a költöztetőautó és ott is lehet kapni vízforralót meg plüssnyulat. 

Szóval elég nagy a káosz, a lakásban is, az időbeosztásomban is és a teendőlistáimon is, valamint hetek óta köhögök, de ma tettem a kávémba a Fekete Balzsamból, amit Irina hozott Lettországból és kb. az ottani unikum csak durvább, és Katalin cárnő is attól gyógyult a meg nem tudom, miből, amikor az orosz birodalom orvosai már tehetetlenek voltak. 

Define interesting*

Azt mondta múltkor a Lucia, hogy majd írjak sok blogot Norvégiáról, de ne csak ilyen szépirodalmi igényű humoros szösszeneteket (nem pont ezt a kifejezést használta, de nem emlékszem, mit), hanem rendes, gyakorlatias dolgokról, hogy például mit vásárolunk ott a háztartás részére és mit nem. 

Még nem vagyunk ott, de miután egy hétig agyaltunk azon, hogy rendeljünk-e költöztetőautót, hogy vihessük a rizsfőzőt meg a robotporszívót vagy ne, eszembe jutott, hogy ez valószínűleg már az a kategória, amiről rendes, gyakorlatias blogbejegyzést illik írnom. 

Úgy van, hogy az ügynökség segít nekünk lakást keresni, találtak is egyet, ami úgy kb szimpi volt, és bútorozott, mivel az eredeti tervünk az, hogy két bőrönddel vágunk neki a nagyvilágnak, nem rendelünk egy vagyonért költöztetőautót, és ennek értelmében a nagyvilágban bútorozott lakást bérelünk. Csakhogy a tulaj február egytől akarta kiadni, nekünk meg csak márciustól kell, és van még 3 havi depozit is, meg hó elején fizetik a lakbért, és arra nem lett volna pénzünk, hogy plusz egy hónapra tök feleslegesen béreljünk egy lakást Norvégiában. Úgyhogy ezt elvetettük. Utána sokáig nem találtunk semmilyen lakást, bár voltak jó hirdetések, de egyiket sem sosemlátott keleteurópai bevándorlócsaládnak akarták online megegyezés alapján kiadni, így egy ponton már eléggé kezdtem aggódni, hogy kedvenc magyar íróm** örökérvényű szavaival élve "hol a picsába fogunk lakni." Végül találtunk egy részlegesen bútorozottat, amiben van egy emeletes ágy, amiről tutifix, hogy le fognak zuhanni a kölykeim, nem éjjel, hanem nappal, úgyhogy a képeket nézegetve máris közöltem, hogy jó, akkor azt a szobát zárva tartjuk, más ágy viszont nincs, dehát max veszünk egy ágyat, van a faluban jysk. 

Amúgy egy dél-norvég tengerparti kisvárosba megyünk, csak azért hívom falunak, mert magyar viszonylatban kicsi. 

Aztán megkérdeztem, mennyi lenne pár dobozt kiküldeni egy norvégiai magyarok által működtetett szállítóautóval, és kiderült, hogy drága, viszont pont március elején viszonylag olcsón megkapnánk az egész autót, úgyhogy akkor kitaláltam, hogy kivisszük az ágyunkat. Nagyon szeretem azt az ágyat, több kör után találtuk meg bele a tökéletes matracot, és akkor már nyilván visszük a kávéfőzőt, rizsfőzőt, robotporszívót és a 870 plüssnyulat, és otthonosan fogjuk magunkat érezni a zord északon. 

Mindeközben takarításkor odébb toltam a kanapét és kiment a térdem, a Fiú szokásos asztmatikus hörghurutjában betegedett meg, és rájöttem, hogy ha költöztetőautót rendelünk, akkor össze kell csomagolni, és én arra nem állok készen sem fizikailag, lelkileg még kevésbé, hogy költöztetődobozokat szerezzek és azokba okosan becsomagoljak a család részére. Ja, nem azért, mert nem állok készen a költözésre, hanem, mert nyűg. 

Közben elkezdtük az ügyintézést, először regisztrálni kell ott a rendőrségen, és bármi mást csak utána lehet, úgyhogy januárban kértünk online időpontot, de már csak március legvégére volt hely, amiből ki is találtam, hogy így hónapokig nem lesz TB-nk, nem lesz adókártyám, nem tudok bankszámlát nyitni vagy előfizetni az internetre, sem fizetést kapni, úgyhogy ott fogunk ülni betegen a sötét, hideg, offline lakásban pénz nélkül, de aztán kiderült, hogy nyugi, meg hogy néha lemondják az emberek az időpontot és akkor lesz hamarabb, nézegessük gyakran a honlapot. 

Ekkor épp nagyon szerettem volna, ha _valamit_ sikerül sikeresen elintézni, ezért gondoltam, megveszem a felfújható ágyat, mivel vasárnap délután érkezünk és ágy nincs a lakásban, ezt találtuk ki, párezer forint, egy-két napig kibírjuk, amíg megérkezik a miénk vagy amíg veszünk egy ágyat a jyskben, utána meg tök jó lesz vendégágynak. Le is foglaltam online a felfújhatós ágyat, csakhogy amikor mentem átvenni, közölte az eladó, hogy, idézem, nem szeretné eladni nekem ezt a felfújhatós ágyat, sem másmilyen felfújhatós ágyat ebből a márkából, mivel tízből tízen visszahozzák, mert rossz a hegesztése oldalt és az első használatkor se tudod már rendesen felfújni és ne vegyek ilyet. Úgyhogy gondoltam, szuper, akkor veszek a mountexben, azok legalább könnyebbek, jó, nem olyan kényelmesek, viszont tartósak és ha túrázó sátorbanalvó norvégokká változnánk, milyen jól jön majd az önfelfújódó túramatrac, csak az a baj, hogy ötvenezer. Végül aztán találtunk egy szimpatikus nem olyan drágát a neten, csak addigra már késő este lett és inkább néztünk két rész Firefly-t. 

Az is zavar, hogy egy hónapja nem láttuk a napot és utálom a budapesti telet. Úgyhogy javasoltam ma norvégon, hogy a morál emelése végett szerintem elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a cég pénzén sós mogyorós baracktortát vásároljunk a Gerbeaudban, hiszen január van, vegyes halmazállapotú csapadék hull, porból lettünk, porrá leszünk és elvitelre féláron vannak a sütik, mire azt a választ kaptam, hogy "du skal gå ut på Gerbeaud i lunsjpausen og hente noen kaker, vi skal betale etterpå"***, mondtam is, hogy ez eddig a legszebb norvég mondat, amit életemben hallottam. A sós mogyorós barack mellett a narancsos karamellszeletük is elég menő. Egyébként a leendő lakóhelyünkön épp jobb idő van, mint itt, mielőtt még feltennénk a kérdést, hogy téli depressziós hajlammal miért költözöm az északi sarkra. 

És vajon lezajlik a koronavírus-para március elejére, vagy pont akkor fogunk repülni, amikor tetőzik, és akkor még attól is kell majd rettegnem? 

*oh God, oh God, we're all gonna die
**Szerb Antal
***ebédszünetben ugorj ki és hozzál mindenkinek egy sütit a Gerbeaudból, utána kifizetjük 

Time spent with cats is never wasted*

Nos, mint kiderült, a sikeres és hatékony nyelvtanulás záloga az, hogy a nyelvtanárodnak legyen nyolc macskája. 

Ezt most nem csak így légből kaptam, hanem célzott megfigyeléseket folytattam a norvégon, és megkérdeztem magát a tanárt is (akinek jelen pillanatban nyolc macskája van, de a tanfolyam egy pontján volt már kilenc is) arról, hogy tudniillik hogyhogy ilyen hatékonyan haladunk. Azt mondta, szeret orvosokat tanítani, mert azok tudnak strukturálni és tanulni is. Ebben lehet valamennyi igazság, de azért nem túl valószínű, hogy az orvosok szimplán jobban tanulnak nyelvet, mint a nem-orvosok és kész. 

Jómagam arra jutottam, hogy több tényező is van, amelyek részben a keretekből adódnak, részben technikai, részben pedig személyes tényezők (akárcsak a pszichoterápia) (vagy az Élet).

A keretek azok, hogy minden hétköznap reggel kilenctől délután fél háromig tart a tanfolyam, és emellett kapunk több-kevesebb házit is otthonra. És hát ha valamivel napi 7-8 órát foglalkozol minden nap, bármi is az, akkor azért annak egy idő után lesz látszatja. Ugyanakkor jártam már korábban is intenzív nyelvtanfolyamra, egyszer egy ilyen több hetes nyárira is, ami minden nap volt délelőtt, és nem tudtam sokkal jobban németül utána, mint előtte. Szóval biztos vagyok benne, hogy a fő magyarázat egyszerűen a ráfordított időmennyiség, de nem _csak_ ez. 

További, a keretekhez tartozó tényező, hogy kislétszámú a csoportunk és hogy ingyen van a frissen őrölt kávé. 

A tanárunk amúgy tök jó, szépen optimális szinten tartja a lazulást és a stresszelést, sokféle feladatot használ, de semmi csodaszámba menőt, szóval több tankönyvet is használunk párhuzamosan, vesszük az olvasmányt, töltjük a munkafüzetet, elmagyarázza a nyelvtant (norvégul), írunk, hallgatjuk a magnót, néha nézünk filmet meg beszélünk. Mindezeket úgy variálja, hogy nem unalmas. Esküszöm, a legjobban azt unom, amikor a Bridge c. sorozatot nézzük. (Én kérek elnézést.) Ja, meg sem szégyenít meg ilyesmi, de én nem nagyon emlékszem megszégyenítő vagy túl kritikus nyelvtanárra az életemből, hacsak ide nem számítjuk Jekatyerina Ivanovnát általános iskola negyedikből, de ő sem az orosztudásom miatt szégyenített meg, hanem mert becsengetés után labdáztam.  

Van még maga a nyelv, ami hasonlít kicsit az angolra meg kicsit a németre és mindez tök sokat segít, hiába, hogy németül sosem sikerült rendesen megtanulnom, mégis most hasznát veszem. Ha mandarinul tanulnánk, az lényegesen nehezebb lenne. 

Az én hozzáállásom valamiért viszont teljesen más, mint az eddigi nyelvtanulásaimnál, nem tudom, miért, de észreveszem magamon, hogy kevésbé iskolásan tanulom és sokkal spontánabbul. Van az, hogy a kisgyerekkori és a felnőttkori nyelvtanulás között számtalan különbség van, de az egyik a hibakivédés versus társas könnyedség, ami azt jelenti, hogy a kétéves nem úgy beszél, hogy közben igyekszik a helyes nyelvtani struktúrát alkalmazni, mivel nem tud róla, hogy léteznek nyelvtani struktúrák, hanem improvizál meg modelltanul, aztán hatodszorra már jól mondja. És most ezen a tanfolyamon én simán összevissza beszélek, és néha közben javítom magam, néha javít a tanár, de nincs az, hogy leblokkolok, mert nem jut eszembe a melléknévragozás. 

Ez részben még mindig lehet az időtényezőtől, hogy ti. a nyelvtanulás is olyan, mint az autóvezetés vagy a hangszer, hogy explicit tanulással kezded (amikor még minden mozdulatot agyból csinálsz, odafigyelve) (és szívás), ami a folyamat során implicitté válik (amikor már automatikus és nem annyira gondolkodsz, inkább gyakorolsz) (és már élvezetesebb), és mivel ilyen nagy dózisban haladunk, gyorsabban eljött ez a pillanat.

És aztán így megvilágosodtam, hogy nyilván mégiscsak a tanárunk csinál valamit, amiért képesek vagyunk a munkafüzet és könyv és nyelvtan ellenére / mellett is spontánabbul tanulni, mint amúgy szoktunk, úgyhogy két nap megfigyelés után ismét megkérdeztem tőle. 
isolde: - Az is van, hogy te létrehozol itt egy ilyen _légkört_, az micsoda, és mivel éred el? 
Norvégtanár (sokat sejtetően): - A macskák azok. 

Utána még faggattam, hogy mégis hogyan és mi itt az oksági kapcsolat, de már csak kitérő válaszokat kaptam. A macskákkal nem találkozunk, otthon vannak nála, mi meg a nyelviskolában.

Sosem fogjuk megtudni. 

(Még az igazsághoz tartozik, hogy bár ez a tanfolyam idén októberben kezdődött, előtte tavaly már vettem pár órát, csak abbahagytam, mert nem fért bele az életembe és akkor a harmadik leckéig jutottam a könyvben, és aztán szeptemberben volt egy online tanfolyam, heti egy órában, akkor is a harmadik leckéig juttottam ugyanannak a könyvnek az újabb kiadásában, vagyis októberben nem nulláról kezdtem, hanem, mittudomén, 0.002-ről.)

*/Sigmund Freud/

Engem virággal dobáljanak

"Te úgyis szeretsz szerepelni" - mondták ma nekem norvégon. Hát nem csodálatos? Emlékeztek, amikor még szociális fóbiás tizenhétéves voltam és meg sem mertem szólalni? Emlékeztek, amikor életemben először előadtam a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésén és szétparáztam magam és a prof azt mondta: "élvezd!", és kicsit azt gondoltam, ez megőrült? Amikor előadtam "otthon" a munkahelyemen a csütörtöki tudományon, amin mindenki kb. alszik, és attól rettegtem? És tessék, röpke 15-20 évvel és hatszázmillió kisebb-nagyobb előadással, megtartott tanórával és vezetett pszichoterápiás csoporttal később én lettem az, aki szeret szerepelni. 

Jó, mondjuk oviban dizőz akartam lenni, csak nem tudok énekelni. Se táncolni. 

Szóval szeretném elmondani a világ többi szociális fóbiásának és előadói szorongástól szenvedőjének, hogy idő és gyakorlás kérdése az egész. A deszenzitizáció csodálatos dolog. Ha ezt az időt csótányokkal töltöttem volna, lehet, hogy már azoktól se rettegnék!

Most aztán tarthatok norvégul kiselőadást az autizmus spektrum zavarról.*

Különben meg szomorú vagyok, mert ma volt az utolsó nap a magánrendelésemen és a pszichoterápiás kapcsolat az sajnos valódi kapcsolat és a búcsúzás az búcsúzás. Ah, öregszem. 

*Jól tolom a "humble brag"-et?** A rejtett dicsekvés, amikor panaszkodsz, de valójában dicsekszel. A három piros kasmírpulóverem összehajtva ugyanúgy néz ki, és amikor a V-nyakút akarom kihúzni, mindig a kardigán jön elő. A múltkor is órákat késett a járatunk a Maldívra. Nincs egy rongyom, amit felvehetnék a Nobel-díjkiosztóra. 

**Mármint, hogy októberben kezdtem el norvégul tanulni, és már múlt héten megtartottam első ppt kiselőadásomat norvégul, amelyben elmagyaráztam a karteziánus dualizmust és a gén-környezet interakciót is. Mindez persze nem a velemszületett zsenialitásomnak köszönhető, hanem a nyelvtanulás körülményeinek és módjának, de erről majd máskor. 

 

Sorvégek

Most, hogy terveimhez híven tetováltattam egy cikláment a bokámra, ideje elgondolkodni, akarok-e végtére is Norvégiába költözni, vagy sem. Azt mondták pszichológus barátaim, írjak pro és kontra listát, szóval, e: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák
- én is szeretek egy csomó embert itt
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne
- nagyon szeretem a magyar nyelvet
- nagyon szeretem a lakásunkat 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat
- szar a kávéjuk
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika
- mi lesz a növényeimmel? 
- sokkal messzebb van Sopron 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm
- itt élned, halnod kell
- görögdinnye

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit
- be lehet lélegezni a levegőt
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy)
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat
- eperföld is van
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba?
- oktatás
- egészségügy
- működő demokrácia
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom
- ha szar, hazajövünk

Az a véleményem, hogy az ilyen listáknak nincs nagyon sok értelme és a döntéseinket érzelmi alapon hozzuk, amelynek mozgatórugói részben előttünk is rejtve vannak. Inkább csak azért írtam listát, mert az "infektológus legyek vagy pszichiáter"-listámat, amit 24 évesen írtam, nagyon vicces és tanulságos volt pár évtizeddel később olvasni (tényszerűen mindenben tök igazam volt, csak más súllyal estek latba).

A ciklámen viszont nagyon szép lett, pont, amilyet akartam. 

I'm a woman of multiple shades and dimensions

Azon gondolkodom már egy ideje, hogy ez a hosszú gyes vajon teljesen lenullázta az agyamat és már sose leszek okos nő, vagy mit tesz a szakmai karrieremmel. Közben beszélgettem Mamintivel arról, hogy kiesni a tudományból egy időre és vissza nem térni, az kudarc (-e), meg elolvastam az Örömterven a tanulós posztot, és annak kapcsán elgondolkodtam, mi mindent tanultam ezek alatt az évek alatt. Rengeteg mindent, de az akadémikus oldalam természetesen azt mondja, hogy phhh, dehát mindez mit sem ér. Ér vajon valamit? Én vagyok az, aki az AKG nyílt napján szétröhögte magát azon a két példán, hogy a gyerekek ma mézes kalácsot sütni tanultak, tegnap meg csocsózni. Aha, oké. Havi kétszázezerért. Már megérte. Jó, tudom, soft skillek,  teammunka, babzsákfotel, én kérek elnézést. 

Az Örömterv szerint nem csak az a tanulás, amikor így beiratkozunk valahova és oda eljárunk és a végén adnak egy papírt. Ha ez, akkor nagyon sok mindent nem tanultam a gyes alatt, mondjuk a táncterápiás második szintű papírhoz sok lépcsővel közelebb jutottam meg eljártam szupervízióba, szóval ott a papír felé megyünk, bár az az igazság, hogy ezt a második papírt egy csomóan meg se csinálják, mert anélkül is remekül lehet dolgozni.

Meg eljártam némi norvégra. A múltkor Mamintivel szóba került a nyelvtanulás is, és arról eszembe jutott, hogy az egyik könyvemben volt erről egy tanulmány, és elolvastam, és kiderült, hogy vannak nézetek, amik szerint a kritikus periódus (hogy anyanyelvi szinten csak kisgyerekkorban tudunk nyelvet tanulni) bizonyos nézetek szerint inkább szociálisan meghatározott és nem biológiai oka van. A gyerek "csupán" tanulási stratégiát vált, többek között nem produkál többé olyan szerkezeteket, amire nem tudja a szabályt - a kisgyerek meg ugye összevissza beszél, és nem érdekli, hogy helyes-e nyelvtanilag, mivel azt sem tudja, hogy van olyan. Hibakivédés vs. társas könnyedség. Szóval be kell lazulni, nem csoda, hogy részegen mindig jobban tudunk angolul, persze, lehet, hogy azóta már rég máshol tart a tudomány, majd utánanézek. 

Szóval a dolgok, amiket megtanultam, leszámítva a gyermeknevelést, mert az ugye adott, meg "velünk is születik az anyai ösztön", tehát ezek:

Valamennyit a bányászatról és pici helytörténetet, Brennberg és a bányászati múzeum kapcsán. Mivel nincs belőle vizsga, halvány fogalmam sincs, hogy mennyivel tudok többet ezekről az átlagembernél. 

Megtanultam sütni, konkrétan a Piszkétől, aki ezt nem tudja, mert a blogjáról tanultam meg. Köszönöm!!! A konkrét recepteken kívül olyanokat tanultam innen, hogy hidegen jobban felverődik a tejszín, de a tojásfehérje meg épp ellenkezőleg; hogy hogyan kell jó vajastésztát csinálni (gyorsan), meg úgy egyáltalán, a folyamatokat. Már variálom a receptjeit meg kihagyok belőle dolgokat meg beleteszek, és minden szerénység nélkül megállapíthatom, hogy fejlődtem az utóbbi években sütik terén. Persze, van még hova, macaront még nem sütök, mondjuk nem is az a kedvencem.  

A ruhákat. Ezeket a Mónitól tanultam, aztán magamtól továbbfejlődtem. Azt, hogy milyen anyagok vannak, hogy a kasmír melegebb, mint a gyapjú, hogy a gyapjú jobban lélegzik, mint a műszál, és mindezeket tapintásra megismerni. Hogy téli sporthoz pamutmentes ruha jó, mert a pamut lassan szárad. Hogy mi az a lyocell, a modal, a softshell. Hogy gyerekkabát vásárlásakor meg kell nézni a kapucni formáját, ti. lefújja-e a fejéről a legkisebb szellő. Hogy létezik olyan cipő, ami basszus, tényleg vízálló. Szóval hogy az átlag fast fashion városi öltözködésen kívül milyen holmik vannak, és ezeket hogyan tudom beszerezni nevetségesen olcsón a megfelelő használtruha-üzletekben és melyiket hol - az meg gyakorlás (procedurális tanulás) kérdése, hogy gyorsabban felismerem az anyagokat látványra, tapintásra. Ja, meg hát a macska, basszus, amin ki vagyok akadva azóta is, hogy nem kapja TB-re az összes kutyasétáltató öregasszony, ahelyett, hogy az első ónos esőkor combnyaktörést kapnak. Vettem is anyámnak meg anyósomnak, tessék, generatív tanulás. 

Megtudtam dolgokat Norvégiáról, de úgy, hogy elolvastam rengeteg norvég regényt magyarra fordítva (és ezek közül nagyon kevés a krimi). Így ismerősen hangzanak a városok nevei, a keresztnevek, a tájegységek, tudom, hogy Lofotenre jártak halászni, hogy mi a pehelyréce és a mocsári szeder (a fordító szerint legalábbis így hívják magyarul, az a sárga az). Nyilván nem regényekből kell tanulni az életet, de én regényekből tanultam az életet mindig is, hagyjatok már békén ezzel, hogy könyvből nem lehet. 

Utánaolvastam egy csomó hülyeségnek bulvárújságírói karrierem kapcsán, szóval rengeteg témában ismerem felületesen a tudomány mai állását, kezdve a bélbaktériumok idegrendszeri befolyásától a meseterápián át az erdő immunmoduláns szerepén és a városi levegő terhes nőkre gyakorolt hatásán keresztül a füstölt hús és a bipoláris zavar kapcsolatáig (true story). Ez egyik sem hülyeség egyébként, csak egyik témában sem mélyedtem el, ezért felszínes ismereteim vannak mindről. Mondjuk #életem, mindig is olyan voltam, aki sokféle dologba üti bele az orrát és nem egyvalamiben mélyed el, szóval. 

Minek veszem hasznát ezek közül valaha az életben, vagy amikor majd 10-20 év múlva klímaváltozás lesz és mindmeghalunk, az egy kérdés. Valamint azt is gondolom, hogy mindez önámítás és igazából nem tanultam semmit az elmúlt hat évben, mert hát sütni, az nem tanulás. 

A fogorvosom meg azt mondta, hogy sokkal fegyelmezettebb lettem, mióta gyerekeim vannak. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz.

Dolgok, de főleg sífutás

Egész sok dolgot megcsináltam vagy elkezdtem egyébként az év eleji irreális célok-listáról, több-kevesebb sikerrel. Járok például rendszeresen az NMPT (natural movement pattern training) nevű gerinctornára, ami a szomszéd jógastúdióban indult abban az egyetlen időpontban, amikor épp ráérek, elképesztően precíz és profi a nő, és azóta nem fáj a derekam, csodálatos, járjon mindenki. És mivel testtudati módszer, be fogom számítani a táncterápiás szuperpapírhoz szükséges óraszámba. 

A norvég tanfolyam kevésbé sikertörténet, beiratkoztam ugyanis a Skandináv házba csoportos tanfolyamra, csak egyrészt nem mindig tudtam elmenni családlogisztikai tényezők eredőjének köszönhetően (betegek voltak a gyerekek vagy ügyeletes volt a férjem vagy nem volt kedvem), másrészt pedig hét közben is hol volt időm tanulni, hol nem, és így az utolsó két alkalomnál már lemorzsolódtam. De! A múltkor az egyetemen, ahol oktatok, a norvég hallgatók beszéltek egymással és két mondatot is értettem. 

Voltam viszont sífutni, az konkrétan úgy jött, hogy én nem tudok és nem is akarok síelni, a sífutásnak szerintem a létezéséről is csak halványan tudtam, a hótalpas túra létezéséről pedig konkrétan tavaly értesültem, amikor az Annalightnak kölcsönadtam a bakancsomat e célból. A telet utálom, a téli depressziómról minden évben nyavalygok, hidegben fázom, autóm nincs, hogy eljuthassak a helyszínre, az ismerős társaságot szeretem, nem az ismeretlent, valamint nem tudok rollerezni és korcsolyázni, és félek a lejtőn, beleértve a nyári bobot és a vízicsúszdát is, ja meg nincs sícuccom, szóval minden összevágott. 

A Facebook viszont úgy gondolta, hogy én menjek 3 napos kezdő sífutó tanfolyamra és hótalpas túrázásra Karintiába, és ki vagyok én, hogy mesterséges intelligenciákkal ellenkezzek? Azért kattintottam a hirdetésre, mert a szervezőknek az a neve, hogy Kintjobb, és azzal tudok azonosulni, hogy kint jobb. Aztán 1-2 embert megpróbáltam beszervezni, hogy jöjjön el velem, de hamar arra jutottam, hogy ide egyedül megyek. A szervezők beosztanak valakihez telekocsiba, minden cuccot adnak kölcsön, átlagos erőnlét és ügyetlenség teljesen oké, és egyébként 41 évesnek lenni azért jó, mert lényegesen kevésbé foglalkoztat az imidzsem, mint 17 éves koromban. Szóval ha napközben hatvannyolcszor beesek a hóba, este pedig egyedül olvasok a szálláson, azzal is tökéletesen oké vagyok. 

De csak háromszor estem be, és jó fej nagyjából kortárs csajokkal kerültem egy kocsiba és egy szobába is, nem beszélve arról, hogy rajtam kívül volt még jelen külön-külön 2-2 pszichológus/terapeuta, úgyhogy még szakmáról is beszéltünk a hóbuckák között (képünkön) (a pszichológusok nincsenek a képen, csak a hóbuckák). 

 

A hely az csodálatosan gyönyörű, a szállás egy kis faluban van a völgyben, és minden nap másik hegyhez mentünk, a szervezőink nézték a képességeinket meg a hóhelyzetet és ahhoz igazították a programot. Volt, amikor kettő, volt, amikor három csapatra szedtek szét minket, vagyis pont hogy nem ők szedtek szét, hanem mi választhattunk, hogy a nagy túrát akarjuk-e vagy a kisebb kört, vagy hogy végigmegyünk-e a lejtősebb részeken is síléccel vagy sem. Nagyon szerettem az egész idő alatt a hozzáállást, tökéletesen eltalálták azt, hogy kezdőként oktassanak, de közben mégis felnőttként kezeljenek, mind a sífutóléccel-szerencsétlenkedés, mind a túra közben. 

A sífutást meg imádom. Miért nem csinálja mindig mindenki ezt? Amiért sose volt szimpi a normál síelés (félek a lejtőn és túl sok a logisztika- és eszközigénye, felvonózol, lecsúszol, minek), az ebből hiányzik. A sífutópályán is voltak kis lejtők, de alapvetően nem túl meredek utakon csúsztunk a nagy fenyők között. Persze, nem tanultam meg két nap alatt nulláról sífutni, de a hatodik órában jobban tudtam, mint az elsőben, szóval. Azt mondta a végén a Tibi (egyik oktatónk), hogy "gyűjteni kell a kilométereket", és attól lesz majd jó, és ez nagyon tetszett nekem, mert én is így szoktam gondolni. Hogy nem "tehetségtelen" ember van, hanem beletett óraszám (vagy fixed vs. growth mindset, ha úgy jobban tetszik). Mivel olimpiai bajnok sífutó nem akarok lenni, hanem csak csúszkálni szeretnék a gyönyörű erdőben meg a gyönyörű hegyen (képünkön), így majd sokat kell csinálnom és akkor egyre jobb lesz. Márpedig van kedvem sokat csinálni. Fájdalom, hogy mindez március végén jut eszembe, mi? 

Ami a hótalpas túrát illeti, ja, ott is beestem egyszer a hóba, de abban meg az a jó, hogy nem csúszik, hanem pont hogy belekapaszkodik a hóba direkt, ilyen kis fogakkal. Itt először a nagyobb túrát választottam, amikor 900 méterről felmennek 1800-ra egy meredek havas lejtőn, de aztán az utolsó pillanatban rájöttem, hogy hülye vagyok én? azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam, nem azért, hogy 1200 méteren zokogjak, úgyhogy átmentem a B csapatra. Így felvonóval mentünk fel a hegyre és ott mentünk egy pár órás kört, és jól döntöttem, mert változatos terep volt és gyönyörű, havas fenyőerdő, amiben már azért virágok is nyíltak (fekete hunyor). Ez már az olasz részen volt, és volt fagyi, szóval ettem egy normális pisztáciát végre. Meg sok finom kávét. 

Mondjuk valljuk be, az azért sokat segített, hogy mindvégig 5-15 fok volt és szikrázó napsütés. 

Most még kultúrsokkban vagyok és nem igazán értem, hogyan kerültem Budapestre és mi ez a sok autó és hol vannak a fák.