Eleinte gyanakodva értetlenkedünk, mert milyen koncerthelyszín a Gödör Terasz?? Jah, tudom, "menő", de igazából meg nincs akusztikája, majd nem fogjuk hallani a koncertet, csak a Bajcsyn haladó kocsikat, és jegy nélkül ugyanúgy meghallgathatod öt méterrel odébbról. Különben iszonyú hideg van, persze kisruhában jöttem, mert otthon még százezer fok volt, elöl már nincs helyünk, az előzenekar hangját elnyomja a körülöttünk ülők halk beszéde és a forgalom, de ennek tulajdonképp örülni kéne, mert rég hallottam ennyire borzalmas gáz idegesítő zenét (ez itt egy szubjektív vélemény, én kérek elnézést a Dévényi Ádám-rajongóktól, nyilvánvalóan nem én vagyok a célcsoport), a szék hideg és kényelmetlen, és egy ponton komoly veszélynek tűnik, hogy elered az eső is.
Aztán lesz ebből egy fantasztikus hangulatú Suzanne Vega-koncert, amiről részben a nő tehet: klassz mint mindig, tud énekelni, természetesen viselkedik, a felkonfjait mindig is külön szerettem. A koncert közepén lemegyek a mosdóba, aztán megállok a színpad mellett, ahol különös módon nulla biztonsági őr, fotósárok vagy ilyesmi, csak egy méterre tőlem Suzanne Vega és zenekara. Családias. Öröm nézni őket, mivel Zsuzsi néni szemmel láthatóan nagyon élvezi énekelni a dalait, látszik rajta, hogy szeret itt lenni. És meglepően klassz a közönség is, mintha csak a rajongók jöttek volna el, rengeteget tapsolnak és sikogatnak, a dalok közben pedig teljes csend van, mindenki elhallgat, még a környező forgalom is valahogy lecsendesült. Lassan besötétedik, feljön a Hold, kigyúlnak körülöttünk az utcalámpák, jópárszor visszatapsoljuk, és az előnytelen akusztika ellenére végül egy nagyon jó hangulatú koncert alakul belőle.
Igen, veleszületett groupie vagyok, ez van. Ez az ötödik Suzanne Vega-koncertem, a múltkor már elmeséltem a többit, és most bemásolom ide a tovább mögé, hogy egy helyen legyen.
Eleinte gyanakodva értetlenkedünk, mert milyen koncerthelyszín a Gödör Terasz?? Jah, tudom, "menő", de igazából meg nincs akusztikája, nem fogjuk hallani a koncertet, csak Bajcsyn haladó kocsikat, és jegy nélkül ugyanúgy meghallgathatod öt méterrel odébbról. Különben iszonyú hideg van, persze kisruhában jöttem, mert otthon még százezer fok volt, elöl már nincs helyünk, az előzenekar hangját elnyomja a körülöttünk ülők halk beszéde és a forgalom, de ennek tulajdonképp örülni kéne, mert rég hallottam ennyire borzalmas gáz idegesítő zenét (ez itt egy szubjektív vélemény, én kérek elnézést a Dévényi Ádám-rajongóktól, nyilvánvalóan nem én vagyok a célcsoport), a szék hideg és kényelmetlen, és egy ponton komoly veszélynek tűnik, hogy elered az eső is.
Aztán lesz ebből egy fantasztikus hangulatú Suzanne Vega-koncert, amiről részben a nő tehet, klassz, mint mindig, tud énekelni, természetesen viselkedik, a felkonfjait mindig is külön szerettem. A koncert közepén lemegyek a mosdóba, aztán megállok a színpad mellett, ahol különös módon nulla biztonsági őr, fotósárok vagy ilyesmi, csak egy méterre tőlem Suzanne Vega és zenekara. Öröm nézni őket, mivel Suzanne szemmel láthatóan nagyon élvezi énekelni a dalait, látszik rajta, hogy szeret itt lenni. És meglepően klassz a közönség is, mintha csak a rajongók jöttek volna el, rengeteget tapsolnak és sikogatnak, a dalok közben pedig teljes csend van, mindenki elhallgat, még a környező forgalom is valahogy lecsendesült. Lassan besötétedik, feljön a Hold, kigyúlnak körülöttünk az utcalámpák, jó párszor visszatapsoljuk, és az előnytelen akusztika ellenére végül egy nagyon jó hangulatú koncert alakul belőle.
Igen, egy veleszületett groupie vagyok, ez van. Ez az ötödik Suzanne Vega-koncertem, a múltkor már elmeséltem a többit, és most bemásolom ide a tovább mögé, hogy együtt legyen.
1997. március 1.
Vörösmarty Művelődési ház, VIII. kerület. Kőkockás padló, csak
állóhely, műanyag pohárból boroskólát iszunk a barátnőimmel. A
hangosítás olyan, hogy a kedvenc számomnál megkérem Rékát, hogy ne
énekeljen, mert többet hallok belőle, mint a Suzanne Vegából.
Hajnalkáék Wesselényi utcai albérletében alszunk, Balázskával járok épp
egy hete, ennek megfelelően nagyon szerelmes vagyok, és úgy gondolom,
megtaláltam az igazit. Ez később annak rendje és módja szerint elmúlik.
2001. augusztus
Pepsi Sziget, délután ötkor, nagyon meleg van és az első sorban állunk
- nem emlékszem, kivel. akkoriban Exszel járok, de nem tudom, ott van-e
a koncerten, talán inkább húgommal hallgatom. A lány-egy-szál-gitárral
ugyanolyan természetességgel mesélgeti a sztorijait, mint a
nyolckerben, és megtudom, hogy a Gypsies meg a Liverpool ugyanarról a
fiúról szólnak (az első szerelméről). Pár héttel később ötéves érettségi találkozónk van,
ahol N. többször is elmondja, milyen "kurva szar volt" a Suzanne Vega,
de N.-nel már gimiben sem kedveltük egymást.
2003. június 17.
Belgyógyászaton dolgozom gyakornokként, nagyon sokat, megpróbálnak
rádumálni, hogy hagyjam a csudába a bolondokat, legyek inkább
belgyógyász, de nem. Cselédszobát bérelek a Mester utcában, Görivel
járok, Kollégába vagyok szerelmes, társkereső weboldalakkal szórakozom,
blogot írok internetkávézókban. Kedden Yes koncertre megyek, szerdán
Suzanne Vegára, utóbbi a Margitsziget Szabadtéri Színpadon, ülős
koncert, amitől hisztizünk a barátnőimmel, egyszer felállunk és ránk
szól a biztonsági őr, de ezt leszámítva szép kis koncert. "Time to say goodbye" - ezt énekli kifelé menet a
szökőkút, és arra gondolok, most már ott kellene hagynom Görit, hiszen
itt a hatszáznegyvenmilliomodik égi jel, de persze nem teszem.