A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. 
Az is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt.
A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?
Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött??
És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok.
Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet.
Hát, köszi.
A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli).
Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!