Eleinte gyanakodva értetlenkedünk, mert milyen koncerthelyszín a Gödör Terasz?? Jah, tudom, "menő", de igazából meg nincs akusztikája, majd nem fogjuk hallani a koncertet, csak a Bajcsyn haladó kocsikat, és jegy nélkül ugyanúgy meghallgathatod öt méterrel odébbról. Különben iszonyú hideg van, persze kisruhában jöttem, mert otthon még százezer fok volt, elöl már nincs helyünk, az előzenekar hangját elnyomja a körülöttünk ülők halk beszéde és a forgalom, de ennek tulajdonképp örülni kéne, mert rég hallottam ennyire borzalmas gáz idegesítő zenét (ez itt egy szubjektív vélemény, én kérek elnézést a Dévényi Ádám-rajongóktól, nyilvánvalóan nem én vagyok a célcsoport), a szék hideg és kényelmetlen, és egy ponton komoly veszélynek tűnik, hogy elered az eső is.
Aztán lesz ebből egy fantasztikus hangulatú Suzanne Vega-koncert, amiről részben a nő tehet: klassz mint mindig, tud énekelni, természetesen viselkedik, a felkonfjait mindig is külön szerettem. A koncert közepén lemegyek a mosdóba, aztán megállok a színpad mellett, ahol különös módon nulla biztonsági őr, fotósárok vagy ilyesmi, csak egy méterre tőlem Suzanne Vega és zenekara. Családias. Öröm nézni őket, mivel Zsuzsi néni szemmel láthatóan nagyon élvezi énekelni a dalait, látszik rajta, hogy szeret itt lenni. És meglepően klassz a közönség is, mintha csak a rajongók jöttek volna el, rengeteget tapsolnak és sikogatnak, a dalok közben pedig teljes csend van, mindenki elhallgat, még a környező forgalom is valahogy lecsendesült. Lassan besötétedik, feljön a Hold, kigyúlnak körülöttünk az utcalámpák, jópárszor visszatapsoljuk, és az előnytelen akusztika ellenére végül egy nagyon jó hangulatú koncert alakul belőle.
Igen, veleszületett groupie vagyok, ez van. Ez az ötödik Suzanne Vega-koncertem, a múltkor már elmeséltem a többit, és most bemásolom ide a tovább mögé, hogy egy helyen legyen.
Az a jó az életben szerintem, hogy elsőre jelentéktelennek tűnő apróságok is fontos pozitívumok tudnak lenni valahogy így összeadódva. Nekem legalábbis. Hogy épp rájöttem, hogy a panelban fogok megöregedni, hogy a munkám megeszi az életemet, hogy valójában az, hogy túlvállalom magam, részben legalábbis gyáva önsorsrontás, hogy nehogy valaha meg kelljen próbálnom pl. könyvet írni, hogy nem bírok több szomorú történetet meghallgatni, a barátaim nem megértőek éppen, hogy nincs pénzem, kitörte a cipő a lábamat és valami van a szememmel is. Szegény öregember vagyok, alig látok, fél fülem a sírban, nem bírok ki még egy napot, elfáradtam. Akkor három dolog történik.
- Kapok egy emailt, hogy valaki teljesen magától észrevette rajtam, hogy elfáradtam, és szívesen iszik velem egy sört.
- Reggel munkába menet összetalálkozom Kollégámmal, két mondatot beszélünk kb., amiből az egyik az, hogy egy betegem jókat mondott rólam és ő azt visszahallotta.
- Az egyik betegem egyik szomorú történetében ugyanúgy hívják az egyik, szeretetreméltó szereplőt, mint az első szerelmemet, és ettől valahogy minden egyes alkalommal, amikor kiejti a nevet, eszembe jut, hogy az élet ugyan szenvedés, lemondás, betegség, csalódás, halál, de nem csak az, hanem szerelem is, meg zene meg barátság meg napraforgómezők. Nehéz megfogalmazni, miért, de valahogy ettől mindig átsuhan némi reménykedő optimizmus a szomorkodáson.
Ennyitől jó kedvem lesz, és bár a nehézségek nem múltak el, de rájövök, hogy én ezzel így jól vagyok. Vannak nehézségek, vannak jó dolgok. Oké. Lestrapált vagyok, de jókedvű.
Utána aztán történnek más jó dolgok is, ami klassz, de a fenti sorozat volt az, amin komolyan meglepődtem magamon. Hogy ennyire könnyű a kedvemre tenni. Fura.
És még valami. Én valójában titkon azt gondoltam eddig, hogy a Világ nem hanyatlik, és minden ilyen irányú pesszimizmus csupán hiszti, hiszen régen is ugyanilyen hülyék voltak az emberek, mint ma, régen se olvastak többet, nem voltak kedvesebbek egymással, stb. Ebben a kontextusban tökéletesen értetlenül állok a jelenség előtt, hogy a Bloggerszövetséges hírt/videót akár egyetlen ember is komolyan vette. És nem egy ember vette komolyan, hanem több. Dehát hogyan merülhetett fel bárkiben is, hogy ez nem kamu? Már eleve a tartalom alapján. De ha a tartalom alapján nem is, a megfogalmazásmód, meg hát a vak is látja, hogy ezek huligánok, akik egy kerthelyiségben műanyag pohárból söröznek és baromkodnak. Jeez.
Különben tök vicces. A magyar bloggerek a rendszerváltás nagy vesztesei, és a kormány a bloggertársadalommal akarja megfizettetni a válság árát. Mindig is sejtettem.
Ezt követően felhívott egy nő a Telfoodtól, hogy nem tudja, mi beszéltünk-e múlt héten, mert már múlt héten is akart hívni, de nem emlékszik, hogy sikerült-e elérnie. Mondtam, hogy velem senki nem beszélt, csak kaptam visszaigazolást a rendelésről emailben, kaját meg nem. Mondta, hogy a mi utcánkba még nem szállítanak és nem tudja, mikor fognak, de elképzelhető, hogy egyszer majd fognak, úgyhogy érdeklődjek gyakran a honlapjukon szereplő telefonszámokon. Az "utcánk" különben nem egy külvárosi, nehezen elérhető hegyoldal, hanem átlag Budapest. Kérdeztem, hogy akkor miért nem szóltak erről egészen a mai napig nekem, mire kedvesen elnézést kért többször, hogy ő próbált hívni, meg a rendszer ígymegúgy. Elnéztem, lehet, hogy tényleg próbált hívni, de én azt gondolom, és igazam is van, hogy ilyenkor egy emailt kell küldeni az ügyfél által megadott címre, ahová a visszaigazolást is ki bírták küldeni, hogy "tisztelt ügyfelünk, bocs, de nem fogunk kaját vinni, ne várjon reménykedve a csirkemelljére salátával, hanem menjen fel szépen a menzára a többiekkel és egyen egy jó rántott halat, üdv, a cég". Kár, mert tetszettek a kajáik és az áraik. A hét hátralévő részére rendeltem a Gastroyaltól, mert ők legalább idehozzák, és ezen a héten még egy csalódást már nem bírnék elviselni.
Fáradt vagyok, kitörte a cipő a lábamat, meleg van, nincs időm edzőterembe járni, karikás a szemem, rengeteg szomorú történetet hallgatok, sokára mehetek még szabira. Addig is visszafogottan mérges emaileket írogatok a kajaszállítónak, a kollégáimnak, barátaimnak és üzletfeleimnek. Ma tanultam egy betegtől egy remek szófordulatot is, amit a továbbiakban alkalmazni fogok: "Én azt gondolom - és igazam is van - hogy ebben az esetben...". A kajaszállítók nem válaszoltak.
Hazagyalogoltam Brennbergbánya főtérről az erdőn keresztül, mert annyira vagány vagyok (csak Sopronba, nem Óbudára, annyira azért nem vagyok vagány. Még.) Három óra volt, kicsit esett az eső, ellenben nincs jobb illat a vizes fenyőknél, és vizes málnabokorról finom vizes erdei málnát szedni is klassz. Ködfoltok voltak az úton, látszott a lehelletem, egyszer egy kis időre kisütött a nap is. Jól kitörte a lábamat húgom bakancsa, mert persze minek is hoztam volna magammal zárt cipőt. Ilyenkor mindig az van, hogy nem nagyon értem, miért nem csinálom ezt minden szabad percemben, meg miért élek máshol és eszem az intersparban vásárolható nevetséges műanyagdobozos málnát a bokrontermő helyett, illetve miért él egyáltalán bárki önszántából máshol, valamint egészen biztosan belehalok, ha holnap vissza kell mennem Pestre a panelba, de azért ez el szokott múlni.
Tovább után szöveg is.
Lee Mellon felnézett az égre. Újonnan szerzett ismerősök hajlanak rá, hogy felnézzenek az égre. Lee Mellon sokáig nézte.
- Na? - érdeklődtem, mert szerettem volna a barátja lenni.
- Sirályok - mondta ő. - Például az. - És felmutatott egy sirályra, de nem tudhattam, hogy melyikre, mert sokan voltak és mind a hajnalt szólongatták. Azután hallgattam egy sort.
Hát igen, kézenfekvő volt a sirályokra gondolni.
Valamiért (mert megtaláltam a húgom lakásában) Brautigant olvasok újra, még mindig klassz.
Ja, hogy zuhogni fog az eső egész hétvégén, értem.
Különben én annyira megértem azokat a történeteket, amikor valaki nagyon sok terhelést kibír, aztán valami lényegtelen apróságtól kikattan. Világirodalmi példa: amikor az Órák c. regényben (illetve a filmben is) Laura Brown elcseszi a feliratot Dan szülinapi tortáján, és ezen felbuzdulva elmegy inkább megölni magát. Popkulturális példa: amikor Lois az egyik karácsonyi Family Guy-részben végig higgadtan és nyugisan mosolyog, miközben kiderül, hogy elvesztek az ajándékok, szétégett a pulyka, és leégett a lakás, majd bekattan azon, hogy nincs a helyén a papírtörlő.
Ha majd letelt a tizenöt évem* és regényeket írok, akkor lesz ilyen szereplőm, aki mondjuk talpraesett és ügyes és mindenféle nagyon durva nehézségeken keresztül megőrzi lélekjelenlétét és lehet rá számítani és mindig tudja, mi a teendő és optimista és kibír és túlél, és akkor egy napon, mittudomén, véletlenül összemossa egy piros zoknival a kedvenc fehér felsőjét, és akkor hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kiugrik a tizedikről. Vagy ha jó kedvem lesz és/vagy folytatásokra is leszerződtetett a kiadó, akkor csak hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kisétál az ajtón, kimegy az állomásra és felszáll az első nemzetközi expresszre és elutazik az életéből.
Ez most biztos úgy hangzik, mintha valami bajom lenne az életemmel és/vagy kiborítana az időjárásjelentés, pedig nem, csak kicsit csalódott vagyok, meg amúgy se hiszem el.
*Kedvenc Főnököm szerint 15 évig lehet pszichiátriai osztályon dolgozni anélkül, hogy az ember bekattanna lelkileg sérülne.
"- Az a baj ezzel a Balaton Sounddal, hogy hiába van nyolc színpad, az egész ugyanazzal a BPM-mel szól, mész a színpadok között, az egyik helyen Tankcsapda, de alákeverve bhhcc-bhhc-bhhc-bhhc, mész tovább, ott ugyanaz a bhhc-bhhc, csak az már a dj-akárki nemzetközi sztár, így ott ezer ember nyomja ugyanarra, továbbmész T-mobile terasz bhhc-bhhc...."
Tegnap meg egy lélek sem volt az intersparban, pedig szombaton egymillióan szoktak lenni, most vagy az van, hogy épp tegnap ért ide a válság, vagy az intersparnak a vevőközönsége pontosan megegyezik a Balaton Sound célcsoportjával. Pedig a kedvenc mosóporom volt leárazva, nem tudják, mit hagytak ki.
Részemről igencsak félve hallgattam meg ezt a számot, és ha valakinek eddig kétségei lettek volna, hogy Pink tud-e énekelni, talán ezután csökkennek valamivel. Nem Janis Joplin, de nagyon jó, és milyen aranyosan áll neki ez a hétköznapi szerelés. Vagy legalábbis 2003-ban így volt.
Azt gondolom, hogy 31 éves vagyok, és viszonylag képben, de azért néha megijedek, hogy majd nem fogok tudni lépést tartani a világgal. A saját szakmám fejődésével (mert mondjuk elképzelésem sincs, milyen hatása lenne egy álomolvasó vagy gondolatolvasó gépnek a dinamikusan orientált pszichoterápiák fejlődésére, mondjuk lehet, hogy semmilyen, de ez már szerencsére nem az én életemben fog megtörténni), meg a körülöttem lévő világ fejlődésével. Már most is itt van ez az egész jelenség - az élmények maximális megosztása, twitter, videoblogok, facebook meg ezek - amiben én nem veszek részt, emrt nem érdekel, pedig a jövő nyilván erre tart.
Na jó, igazából nem félek, úgyis megtalálom a helyemet benne vagy kívüle valahol, inkább lenyűgöz, csak be akartam linkelni a fenti cikket. Mondjuk kétlem, hogy bonyolult érzelmi reakciók leolvasására mostanában lennénk képesek fMRI-vel, de ezeknél a japánoknál sose lehet tudni.
Úgy kezdődött, hogy rendeltkaját akartam enni megint. Vagyis nem, menjünk vissza még korábbra, valójában úgy kezdődött, hogy ráálltam a mérlegre. (Lehet, hogy számos tragikus történet kezdődött így? "Vagyis nem, menjünk vissza még korábbra: valójában úgy kezdődött, hogy Anna Karenina / Sylvia Plath / Médea ráállt a mérlegre.") Lényeg, hogy több logisztikai és pszichoszociális tényező együttállásának következtében meghíztam, és rájöttem, hogy túl sokat eszem, valamint amúgy is pszichotikus szinten unom a helyi menzát még mindig/már megint. Az évek előrehaladtával egyre rövidebbek a tünetmentes időszakaim, régebben több évnyi rántotthalat is jól toleráltam, most pedig már néhány hónaptól kikattanok, ez van.
A Biochef-et ugyan nagyon szerettem és visszasírom, de annyi pénzem sose lesz most nincs "kedvem" hozzá.* Ellenben az egyik női magazinomban találtam egy ezerforintos Vegafood kupont, amit első megrendeléshez lehet felhasználni, úgyhogy kipróbáltam két napig. Nem, senki sem fizet ezért a bejegyzésért, csak rinyálni akarok, hogy milyen rossz volt nekem, hogy sajnáljatok.
Először is kaptam olyat, hogy fitt spenótos tönkölytészta fetasajttal és olivával, ez barnászöld trutyinak nézett ki, de olyan ronda volt, hogy a bioséf-kaják látványán edződött ápolószemélyzet is döbbenten fintorgott rá. Előrebocsátom, hogy én egy kisvárosi lány vagyok becsületes magyar családból, azaz életem első felében rendesen túlfőzve ettem a makarónit, ahogy a magyar ember azt eszi, és körülbelül húsz évnek kellett eltelnie, mire értesültem róla, hogy a bicskások al dente címszóval félig nyersen eszik a kifőttésztájukat. De a lényegre térek, ez a tönkölytészta még az én számomra is túlfőzött volt. Szóval szétfőtt, ragacsos, barna tésztacucc, rajta zöld trutymák, az íze végülis jó volt, de az állaga borzasztó, az utolsó falat lenyelése után pedig nem tudom, milyen arcot vághattam, de empatikus főnővérhelyettesünk anyai hangon odaszólt, hogy "gyorsan igyál rá egy kis teát!". Aztán megnéztem, mennyi kalória van benne (tudom, előtte kellett volna, már mindegy), 670, vagyis nem is volt éppenséggel különösebben diétás kaja.
Kaptam hozzá gyömbéritalt szerecsendióval és mentával , ami finom gyömbérízű volt, csakhogy egy ugyanolyan műanyag, zacskótetejű kajásdobozban érkezett, mint a főétel, és a dobozban lötykölődő lé igazán nagyon illúzióromboló látvány. Nagyon.
Másnap ettem fitt WOK-os ragu, piritott cukkinivel, karfiollevéllel és pritaminnal, ez feldarabolt zöldségeket jelentett, az egésznek kelkáposztaszaga volt, bár a nővérek szerint lehet, hogy a karfiollevélnek van ilyen szaga, valamint volt benne egy csomó répa. Az egésznek olyan egyforma semmilyen íze volt. Desszertnek meg ettem vegán mazsolás kölespuding vaníliás öntettel-t, na ez olyan volt kb. mint egy tejberizs, nagyon boldog voltam vele, hogy végre valami finom. Mndenesetre úgy összességében elég nagy csalódás volt az egész.
Feltett szándékom azonban, hogy lefogyok négy kilót, és a menzakaja erre alkalmatlan, úgyhogy tovább próbálkozom, a jövő hétre rendeltem a Gastroyaltól mindenféle csirkemell ezzel-azzal-t, de már ma reggel mondta az egyik kolléganőm, hogy a Gastroyal az nem jó, hanem rendeljek inkább a Laci Bácsi Konyhájától, mert az a tuti. Nem, a Gastroyal se fizet nekem sajnos, azért választottam őket, mert már sokat hallottam a nevüket, elárulják az ételeik kalóriatartalmát, vannak diétás ételeik, nem kerül egy vagyonba, és elfogadnak étkezési jegyet. Meglátjuk. Ha ez nem válik be, akkor még a Totalfood-ra gondoltam, bár így olvasva nem valami meggyőző az étlapjuk. Lehet tanácsot adni kommentben, de napi 6-700 forintnál ne kerüljön többe. Ja, tudom, főzzek, néha szoktam. Mosoly.
*Nem szabad a pénzről így beszélni, mert akkor tényleg nem lesz, anyukám mondta.
Elhoztam a 150 darab kész tézisfüzetemet a nyomdából, ennek örömére vettem egy klassz felsőt, valamint találkoztam Alaine-nel és cuki kiskutya után szaladgáló cuki gyerekeivel. A játszótér az egy külön univerzum, nem vitás.
Ügyeltem tegnap, és álmos vagyok, és le vagyok fáradva agyilag a sok érzelmileg megterhelő, ám megoldást igénylő helyzettől, meg az egész héttől, valamint fizikailag a kevés alvástól, és most nem tudom, mit csináljak, mert az érzelmi fáradtságra a sport használ, max a séta, ahhoz viszont túl fáradt vagyok. Talán alszom.
De azért elárulnám, mi a valóság: az antidepresszívumok az esetek egy részében rengeteget segítenek, más részükben nem. Van hátrányuk, viszont sokkal olcsóbbak, gyorsabbak és könnyebben hozzáférhetőek, mint a pszichoterápia, ezért sokan ezt választják. Egyébként a tudomány mai álláspontja szerint a pszichoterápia is ugyanolyan hatékonyságú a depresszióra, mint a gyógyszerek, bár hosszú, erőfeszítést igényel, és kevés helyen érhető el, de többnyire tartósabb eredményt hoz. Ja, meg hogy fMRI-vel ki lehet mutatni, hogy az antidepresszív gyógyszer és a pszichoterápia igen hasonló aktivitásbeli változásokat idéz elő az agyban (ami szerintem amúgy tök izgi). Mindkét dolog használható, adott esetben mérlegelni kell, melyik legyen. Valamint természetesen szedjen mindenki halolajat, sportoljon sokat a szabad levegőn, és hallgassák meg egymást az emberek. Ennyi. Ennyit érdemel ez a téma szerintem.*
Feltehetően veleszületetten alacsony a demagógia-tűréshatárom, a politikai hirdetéseken is órákig tudok puffogni, és ha majd öregasszony leszek végre és lesz botom is, akkor majd a botomat is rázom a monitor felé. Bizony.
*Sőt, nem kívánok a kommentekben sem "gyógyszer vagy pszichoterápia"-vitába bocsátkozni, mivel én már eleget vitáztam erről ebben az életben.
Például fáj a hátam, meg valami miatt antiszociális lettem. Talán túl sok emberrel találkoztam az elmúlt időben, munkám során, meg a Volton is szembejött velem a statisztikák szerint úgy 79 ezer fő, ami sok, meg itt ez az internet, itt is annyi ember van. Verandán szeretnék üldögélni, egyedül vagy macskával.
Viszont lett klassz új ruhája az olvasónaplómnak. Csak úgy mondom.
És most elmegyek manikűröztetni, mert megérdemlem és mert finom nő vagyok.
Ez vicces. Hogy miért a Franz Kafka International a legnyomasztóbb reptér. A mra-nál találtam.
Prague's Franz Kafka International Named World's Most Alienating Airport