A lehetséges legkevesebb motivációm volt kimenni Szigetre, inkább itthon szerettem volna ülni egy helyben és szorongani a szemem / a phd-m miatt, de sajnos (?) munkám volt odakinn s kötelezettségem. Úgyhogy összeszedtem magam végül, hogy aztán később, az este egy pontján (konkrétan az mr2 színpad közelében történt, tejeskávét ittam egyedül, és az szólt, hogy az életben nincs már több móka) rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen egy ilyen szigetes este pontosan olyan, mint az Élet, és én pontosan úgy működöm benne, mint az Életben. Hogy mennyire veszek benne részt és mennyire vagyok kívülálló. Meg hát alapvetően szenvedés az egész és nehézségek, mert megjött a menzeszem, nem ugrálhatok a szemem miatt, kosz van, tömeg, minden drága, minden messze van, de közben meg, ahogy sodródom, néha egyedül, néha másokkal, élmények, zene, fröccs, csokisfánk.
De nézzük el nekem a filozofálgatást, már délután azzal indítottam, hogy kerekasztalbeszélgettem különféle egyházak képviselőivel "vallás és pszichiátria" témakörben, az egyházak meglepően fiatalok és jófejek voltak, haját sok kis fonatban hordó keresztény lelkészcsaj és társai, megegyeztünk, hogy mindannyian az embereken segítünk így vagy úgy. Sajnos krisnások idén nem voltak, a három különböző zsidó sátor közül egyikből se jöttek, és rasztákat se találtunk, pedig színesebb lett volna a kép. Aztán belehallgattam a Nouvelle Vague-ba, néztem kicsit, ahogy a szőke csaj teszi magát a Nagyszínpadon, de közben fájt a fejem, ezért vettem mindent, amitől el szokott múlni és tetszőleges sorrendben alkalmaztam őket (algoflex, orrcsepp, csokis süti). El is múlt.
Később a férjem elment Oi va voi-ra az isten háta mögé, én meg megígértem, hogy utánamegyek, bár utoljára kb hét évvel ezelőtt mentem a világzenei színpad környékére, akkor is csak azért, mert ott lehetett csapolt Guiness-t kapni. Különben régen szerettem a világzenét, úgy középiskolás koromig, aztán nem tudom, mi történt, hogy utálni kezdtem. A popkultúra kimosta az agyamat, hogy klasszikust idézzek. Szóval felkerekedtem, hogy megkeressem hű szerelmemet, még ha a világ végéig kell is gyalogolnom, még ha térdig kell is koptatnom a lábamat. Noiz elénekelte, hogy indulj el egy úton, én is egy másikon, aztán megtettem egymillió lépést, keresztülverekedtem magam rózsaszín plüss nyúlfület viselő leányokon, vízipisztollyal lövöldöző részeg németeken, és végül metálvilla segítségével megleltem hű szerelmemet, aki épp megtalálta a magyarságtudatát. Az Oi va voi különben jó volt, színesbőrű lányok ugráltak flitteres ruhában és közben énekeltek, illetve hegedültek, igazán impresszív. Visszafelé meg leszólított mindet egy orosz fiú, akinek előadtuk komplett orosztudásunkat (elvtársak, ne lőjetek, nem hiányzik senki, gyévocska, zájcsik, meg ezek), és dalokba is belekezdtünk volna (mint áll egy ifjú nyírfa vagy a közkedvelt zúg a volga, természetesen eredeti nyelven), de szegény tökre nem értette, hogy mi miért tanultunk oroszul, mondtuk, hogy kötelező volt, mire nézett döbbenten, elmagyaráztuk neki a történelmet, amiről szemlátomást sosem hallott, aztán útjára engedtük. Valószínűleg ezeknek tényleg max egy B-tétel vagyunk a töriérettségin, vagy még az se.
A barátaink végig a Hilltopban ültek, úgyhogy őket bázisul használva elmentem Lily Allenre, szegény kiscsajt tökre megsajnáltam, látszott, hogy írtak neki pár számot, kisminkelték szépen, ráadtak egy cipőt, amiben képtelenség mozogni, ugrálni, táncolni vagy akár járni, így apró léptekkel fel-alá tipegésben és színpad szélén üldögélésben merült ki a pszichomotoros repertoárja. Annyi olyan koncerten voltam már, ahol a zenész szemmel láthatóan élvezi a zenéjét és hogy eljátszhatja, ez nem olyan volt. Aztán elmentem kávéért, ahol meghallottam a Kispált, amint a Szőkített nő című számuk közepén valami szólót nyomnak és néha kiabálják, hogy Thunder!, egész lendületes volt, nem az a megfáradt szokásos közönyös Kispál, úgyhogy ott ragadtam pár szám erejéig, és nahát. Ezeknek humoruk lett meg lendületük valami miatt. Klassz.
Később a barátaink szomorkodtak, én meg el akartam menni Szandira, de senki sem jött, végül egyedül mentem, persze már csak a végére értem oda, de így is üdítő élmény volt. Szandi például szemmel láthatóan élvezte énekelni a dalait, még így karaoke-formában, zenekar nélkül is, különben tök jól néz ki. A koncertnek vége lett, beraktak zenét magnóról, felkapcsoltak villanyt, de a visítozó tömeg addig kiabálta egy emberként, hogy "nagyszínpad! nagyszínpad!" amíg Szandi visszajött még a Tinédzser l'amour erejéig. Vicces volt.
Utána még összefutottam az L.-lel és két bájos hölgyével, akik elmesélték, hogy milyen csujjogatóst és ukrán guggolóst nyomtak a néptáncsátorban, és agnus hogyan ijesztette el a jóképű olasz srácot azzal, hogy szintaxisról akart vele beszélgetni. Később még olyanokat mesélt az L., hogy Beth Gibbons szólólemeze mit tesz a szívcsakráiddal, meg hogy mennyit hallgatott Pink Floydot az egyes villamoson, amikor szerelmes volt egy lányba, pedig csak azért járt abba a középiskolába, mert tagja volt a tánckarnak, meg jóban volt a konyhás nénikkel is, sőt mivel letörölte a táblát a krétaporallergiás biológiatanár helyett, így elég volt egy darab tyrannosaurust rajzolnia a dolgozatpapírra és arra is kétharmadot kapott. New Orleanssal is volt valami, erre nem emlékszem tisztán, meg még arról panaszkodott, hogy lemerült a telefonja, és most nincs nála internet. "A Valóság mezsgyéjére kivetett állat lettem" - egészen pontosan így fogalmazott.
Nálam van viszont a fecni, amit férjem pörgetett magának az Új Akropolisz társaság sátránál, ők filozófusok, és a szerencsekerekükön pörgethetsz magadnak egy Erényt nem tudom, miért. Mindenesetre a férjem a lelkesedést kapta, és egy cetlit, miszerint "Álmodni azt jelenti, hogy megszabadulunk a középszerűségtől, amely akkor telepszik ránk, amikor életünket pusztn a túlélés legégetőbb szükségleteinek kielégítésével töltjük" /Delia S. Guzmán/, ami szerintem teljesen világosan azt jelenti, hogy el kell költöznünk a panelból, de erről nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm a többieket. Mindenesetre később szinte mindenre azt mondtam, hogy "álmodni azt jelenti, hogy megszabadulunk a középszerűségtől", gyakorlatilag bármiféle társalgásba remekül odaillett. A fecni hátulján pedig zaklatott kézírással az szerepel, hogy "Bölcsészszemmel minden furcsa" /Noiz/, de ennek a tanításnak még nem fogom fel teljesen az értelmét, azt hiszem, ezen még tovább kell majd meditálnom.