Elintéztem egy csomó dolgot ma, szerte a városban. Emellett megvettem a Shopaholic and sister c. könyvet, meg egy fekete ruhát (az opponensi vélemény leadásakor nem vettem magamnak ajándékruhát), meg rájöttem, hogy ha azt akarja az ember, hogy a biztonsági őr is komolyan vegye a bankban, akkor nem trapézfarmerban, szakadt katonazöld kistáskával, piros körmökkel, promod-os nejlonszatyorral és citromsárga borítójú chick-littel kellene közlekedni.
Teljesen véletlenül szembejött velem az utcán a korábban említett félelmetes professzor, ragyogó mosollyal köszöntöttem, aztán kiderült, hogy nem ő lesz az elnököm, hanem a másik nő, akit nem ismerek annyira, nem tudom, kell-e tőle félni.
És én is hadd szóljak hozzá, én is azt gondolom a hűségről, hogy egy félrelépés mindig hatással van az eredeti kapcsolatra, és vannak, akik jól bírják ezt a hatást, vannak, akik meg nem. Nekem például a tapasztalatok szerint hiányzik az a képességem, hogy miután félreléptem, meg bírjam tartani az eredeti kapcsolatot: boldogult lánykoromban két ilyen próbálkozásom is volt, de mindkét eset teljesen agyoncsapta az alapkapcsolatot, és nem (teljesen) a másik félen múlt, hanem rajtam. Nem tudom rendesen eltitkolni, ha meg kiderül, nem tudom rendesen megbánni, mindig túlzottan megszerettem a szeretőnek induló pasikat, és inkább azokkal akartam lenni, meg ilyenek. Szóval aztán beláttam, hogy én kénytelen leszek hűséges lenni, mert számomra az az egyetlen járható út. Bármennyire Claire Kenneth-esen hangzik is ez.
Joan arcán hirtelen sötét felhő suhant át. Megtántorodott a felismerés mázsás súlya alatt, a kovácsoltvas lépcsőkorlátban kellett megkapaszkodnia, hogy visszanyerje egyensúlyát. Számára egyetlen járható út maradt csupán. Örök hűségre ítéltetett.
Különben meg azt gondolom, és igazam is van, hogy a hűség nem valami misztikus dolog, ami úgy magától történik, vagy az embernek a tulajdonsága, hanem elhatározás kérdése. Szabad akarat van. Eldöntheted, hogy mindenkinek utánamész, akihez vonzódsz és kipróbálod, mi lesz, vagy pedig nem, ennyi.