Annyira sok szomorú történetet, erőszakot, gyászt, átverést, megcsalatást, félelmet és effélét hallottam az idén nyáron nap mint nap. És persze, azt is látom, hogy az emberek amellett, hogy iszonyúan szerencsétlenek / végtelenül gonoszak, közben hihetetlenül segítőkészek, lojálisak és együttérzőek. De valahogy mégis azt gondolom, hogy nincs az a dózis strandolás, erdő, szerelmesregény, szörnyeshorror, napraforgómező, ruhavásárlás, mojito, ami most két hét alatt kicserél majd engem. Különben is tiszta idegbeteg vagyok a védésem miatt (az irracionális félelmek létjogosultságát most ne vitassuk), meg a szemem miatt, nem mintha utóbbi bármi panaszt okozna, de ez a betegségtudat, hogy nem futhatok egy betegség miatt, ez lélektanilag igen rossz hatással van rám (= hisztizek). Meg nem tudom eltervezni se a szabimat, mert szerdán megyek a szemészhez, aki nem tudom, mit és mikor akar vele csinálni valamit, és az mivel jár (mármint hány napig nem olvashatok meg ilyesmi).
Talán elmegyek masszázsra is.
Ugye, az világos, hogy Cseh Tamás-dalszövegek lesznek a címeim egy darabig.