Először is ebédeltünk a városban, a Fórum Pizzériában, ahol minden egyes alkalommal túl sokat eszek, akármennyire vigyázok. Aztán készülődtünk a lakásban, továbbra is Grease-hangulat, szaladgálás közben a félig felöltözött húgomba ütközöm a folyosón a tükör előtt és egyszerre kiáltunk fel, hogy:
- Nincs egy hajgumid???
- Nincs egy kis körömlakklemosód???
A Ludditák aztán remek, a rendes rajongókkal ellentétben (akik lemezről hallgatják otthon, és értik a szövegeket, és nem szeretik a koncertet, mert ott nem lehet sose érteni) én nem bírom meghallgatni lemezről (mert ott se értem a szövegeket és ez idegesít), viszont imádom a koncertjeiket. Idén semminek sem öltöztek be, viszont kiegészültek a Quimby billentyűsével, meg az egész valahogy sokkal jobban szól a szokásosnál, és persze a lelkesedés a régi, lehetetlen nem ugrálni rá. Néha értek egy pár sort a szövegből, akkor nevetek is. Röhögött a tömeg az MC lányon, mert egyedül baszott be a fesztiválon. Ludditák, szeretem. Utána puszizkodom a Titanillával, valamint rábeszél, hogy menjek majd a szigetes koncertjükre is, mert meghívtak egy finn rasztazenekart egy szám erejéig, nagyon viccesek, finnül énekelnek, és amikor megkérdezték tőlük, miről szólnak a szövegeik, akkor azt mondták, "hát amiről a reggae szokott, sunshine, meg hogy nálunk mért nincs." Oké.
A Ganxtára várok húsz percet, akkor még mindig szerelnek, úgyhogy inkább iszunk Fényt, aztán belehallgatok a Laurent Garnier-be, végül annyira megtetszik, hogy előremegyek ugrálni. Egy db francia faszi egy dj-pult mögött ülve időnként majdnem be tud vonni egy nagyszínpadnyi közönséget, mondjuk nem irigylem a feladatért. Jó, néha vannak fúvósok is, vagy egy basszusgitár. (Ugye az azért világos, hogy én semennyire sem értek a zenéhez, a két fúvós hangszerről sem tudnám megmondani, mik voltak azok, se a zenei stílusokról nincs fogalmam, igazi jöttment laikus zenehallgató vagyok és sok más területtel ellentétben itt nem is próbálok úgy tenni, mintha tudnám, miről van szó. Koncertbeszámolókért fáradjatok ide vagy ide.) Aztán belehallgatok az Irie Maffiába, ahol nyomasztó a tömeg és bár oké, jó zene, de valamiért egyáltalán semennyire nem érdekel, olyan semmilyen. Végül pedig Tankcsapdát nézünk a VIP-teraszon üldögélve és Illy tejeskávét szürcsölgetve porcelánbögréből, de én úgy döntöttem, nem aggódom ezen, harmincegy éves vagyok kérem, számtalan Tankcsapda-koncerten ugráltam elöl, most jó volt így lazán csak meghallgatni. Ami azt illeti, öröm nézni, a zenekart meg a hatalmas tömeget is, én a Tankcsapda létezésének mindig örülök, mert valahogy hiába lettek divatosak és nyilván gazdagok is, mégsem váltak hiteltelenné a húsz év alatt, és ez tiszteletre méltó. Eljátsszák az összes régi számukat, Lukácsnak ugyan néhol kissé erőtlen a hangja, de nincs szívem rosszat mondani rájuk akkor sem.
Lefekszünk korán (de tényleg), ma meg huszonévesekkel fröccsözök a kertben, palacsintát sütök, felvonatozom Pestre, Ladytront hallgatok mosogatáshoz. Ennyi. Ja, és a legjobb, hogy végre megbizonyosodhattam arról, hogy nem velem van a baj, mert találkoztam több olyan emberrel is, akik utálják a Kaukázust, vagy akik utálják a 30Y-t, de ez nem minden, akik utálják a Péterfy Borit. Nem vagyok egyedül többé.
Pontosan úgy néz ki a lakásunk, mint egy amerikai tinédzservígjáték, különféle zenék üvöltenek, jóképű fiatal srácok lófrálnak napszemüvegben, fiatal csajok saját és egymás sminkjét és haját igazgatják, szanaszét mindenütt fél pohár gin-ek, rumoskávék, fél zacskó nápolyi, HelloKitty testápoló, csillámpor, üres üveg barackpálinka, rózsaszín cukordrazsé, hajvasaló, parfüm, kistáskák, fémdobozos Marlboro, szemfestéklemosó, cola light, a hifi-toronyból pedig a kilencvenes évek magyar popdalai és hörgősmetál üvölt felváltva. Vicces.
A Ladytron jó volt, persze egészen máshogy hangzanak így, mint lemezről, végig azon gondolkodtam, jobban tetszik-e, de asszem nem, inkább mégis lemezről tetszik jobban. Valamint nekem hiányzott a lelkesedés belőlük, elég rutinszerűen nyomták, pontosan ötven perc, sika, kasza, léc, de aztán hazafelé megbeszéltük, hogy a Ladytron tulajdonképpen valóban nem az a zenekar, akik lelkesednek, hanem hozzájuk tartozik, hogy távolságtartóak és unottak. Ezen elgondolkodtam, hogy vajon tényleg kötelező része-e egy koncertélménynek, hogy önfeledten szinkronizálódjak és tízezer emberrel együtt ugrándozzak. Nagyon találó az index megfogalmazása, miszerint "mintha robotlányok futtattak volna le egy hardverkímélő hakniprogramot", de tény és való, hogy nehezen tudom elképzelni a ladytronos csajokat közönség közé ugrálni. Persze azért van a két dolog között átmenet. Mindegy, zenének klassz volt, koncertélménynek közepes. Ma meg kaptam ingyenjegyet, úgyhogy kinézek, bár húgom szerint Sopronban lenni és nem kimenni a Voltra: menő. Ludditákat és Tankcsapdát fogok nézni, meg esetleg Gangxtát kíváncsiságból (azok még léteznek?), és megnézem, ki az a Laurent Garnier, mert mindenki beszél róla. Aztán korán lefekszem. Ez a terv.
A Volt-fesztivál-élményből eddig a következőkben részesültem: délután elképesztő tempóban próbáltam befejezni mindent a munkahelyemen, hogy négykor el tudjak indulni, persze épp elment a Hálózat az egész emeleten, mert a villanyszerelők kihúztak valamit, amit nem kellett volna, aztán nagyon melegben autóztunk sokat, megbeszéltük a Ladytron előző lemezeit, aztán eltévedtünk Lébénynél (nem én, én hátul ültem és nem figyeltem), aztán szakadt az eső, hazajöttem (ti. a szüleimhez, kik Sopronban laknak), ettem szendvicset, ittam kávét, ittam limoncellot, a kinti változékony időjárásnak megfelelően átöltöztem harmincszor, szidtam a fesztiválokat, hogy mennyire bonyolulttá teszik a szórakozást, hogy az ember számítson arra, hogy majd ujjatlan pólóban akar táncolni egy sátorban, de arra is, hogy éjszaka hidegben és esőben a szabad ég alatt kell helytállnia, de hova teszed a pulóvert és pláne az esernyőt amikor épp nem kell, mert letenni nem tudod sehova, és a farmerom szára meg beleér a sárba, szóval kész katasztrófa, különben is tök álmos vagyok és semmi kedvem kigyalogolni a kempingbe. Jelenleg gin-almalét iszom, amit a húgom nálunk csövező barátnői nyomtak a kezembe, és azon gondolkodom, hogy majd hol aludjak, itthon a tinédzserekkel, vagy inkább anyóséknál. Valamint elképesztő, hogy szegény fiatal lányoknak mennyit kell készülődni és a külsejükön parázni, mielőtt elindulnak szórakozni. Bár mondtam nekik, hogy teljesen mindegy, hogy sikerült-e teljesen kivasalni a hajukat, vagy hullámos maradt, és hogy pontosan hogyan festették ki a szemüket, úgyis sötét van és esik az eső, de teljesen nyilvánvalóan egy szavamat se hitték. Ez meg Ladytron.
Kb. tíz perce ezen röhögök, hogy "Kik verekettek".
Különben nincs semmi izgi. Tegnap munka közben felmerült bennem, hogy analitikus pszichoterápiát akarok tanulni, de ez még csak kósza ötlet, meglátjuk, hová vezet*. A lábkörmömről csúnyán lejött a francia manikűr, viszont a barátnőim azt mondták rám a múltkor, hogy "jé, pont úgy nézel ki, mint rég!", amit némi gondolkodás után mégis inkább bóknak vettem. A kézkörmöm meg a múltkori akcióm óta hosszú és ívesre reszelt, de borzasztóan idegesítő hosszú körmökkel például sms-t írni, meg egyébként is, fura, úgy érzem, mintha valami támadófegyvert erősítettek volna az ujjaim végére, én meg nem akarok bántani senkit. Hát ilyenek.
*Update: most odáig vezetett, hogy megnéztem a honlapjukon, miből áll a képzés, és úgy döntöttem, talán inkább majd később.
Elenyésző a kapcsolatom az úgynevezett külvilággal, múlt vasárnaptól kezdve egész héten az idő nagy részében a munkahelyem kötötte le a figyelmemet (igen, ez egy eufémizmus volt), majd pedig háromnapos mozgás- és táncterápiás csoporton voltam, utolsó sajátélmény, mielőtt szeptemberben kezdődik az elméleti képzés. Nagyon jó volt, különleges, most megint rá vagyok izgulva a módszerre, ez milyen jó. Olvassatok róla itt. Ezenkívül pedig Hajnalka szülinapja volt még (házibuli két hónap csúszással), ahol elképesztően remek kiszolgálásban részesültünk, úgy is, mint bivalymozzarellából készült caprese, tonhalsaláta, nyakas chardonnay, frissen, helyben sült pizza, brownie vaníliafagylalttal. Nyamm. Ennél többet azonban nem tudok mesélni, mert nem volt ideje történnie másnak, úgyhogy zene.
Joan Jettről annyit, hogy szüleim kazettái között találtam úgy kb. 17 évesen, és ez volt az első olyan zene, amit tényleg én választottam magamnak. Bár az I love rock and roll is ment minden buliban, de mivel vidám és rém egyszerű zene volt, nem volt annyira kötelező, mint a Doors meg a Pink Floyd meg a Kispál meg a Sziámi, szóval lehetett személy szerint az én saját kedvenc zeném. (Nem panaszkodásnak szántam, valójában remek volt olyan környezetben felnőni, ahol tinédzserként Pink Floydot kényszerített rám a kortársnyomás, tényeg.) Szóval ez a klip, ez meg annyira cuki.
Közhely, de tényleg az öregség jele lehet, hogy az idei fesztiválok műsorából úgy kb. két zenekart ismerek, és abból is az egyik a Tankcsapda.
Persze nem, annál sokkal többet ismerek, de ezek már egyre inkább a kis színpadok fellépői, Ladytron, Harcsa Veronika, Blues Floor, és senki olyan nem jön Nagyszínpadra, akiért így odalennék és repesve várnám, hogy te uramisten, látni fogom élőben őket végre, mert vagy nem ismerem őket, vagy nem érdekelnek, vagy már hallottam őket elégszer. Bár végülis lehet, hogy ez nem is rólam szól, hanem csak tényleg nem olyan jó az idei felhozatal.
Különben meg szomorú vagyok ma, mert esik az eső, de főleg mert ebben a hónapban egy csomó pénzt félre akartam tenni a nyaralásra, de nem tudtam mégsem, ami részben fegyelmezetlenségemnek köszönhető (három hónapig írtam a kiadásaimat, júniusban pedig nem), másrészt pedig a jövedelmemnek*. Most mi van, olyan régen sírtam már amiatt, hogy keveset keresek, pedig azóta sem keresek sokkal többet, viszont annak egy jelentős részét még mindig befizetem azokra a hitelekre, amiket akkor vettem fel, amikor még ennél is kevesebbet kerestem.
Milyen furcsa lehet úgy élni, hogy az embernek nincsenek tartozásai, hanem megkapja a fizetését, oké, befizeti a számlákat, de a többi az övé? És abból félretesz, és akkor félretett pénze van? Lélektanilag biztonságos érzés lehet. És persze valamelyest ráfoghatom a helyzetet siralmas fizetésemre és arra, hogy a szüleim nem vettek nekem lakást és kocsit az érettségire, de tény, hogy én is tehetek róla, hogy valahányszor sikerült százötvenezer forintot megütő összeget összevakarnom, azonnal elutaztam belőle minimum egy másik földrészre, pedig előtörleszthettem volna belőle lakáshitelemet és személyi kölcsönömet és folyószámlahitelemet, és egyáltalán nem bántam meg, szóval itt bezárul a kör és csendben maradok.
*Jesszusom, nehogy bekommentezzétek itt nekem a hálapénzt, mifelénk nem dívik igazán ez a szép szokás. Ámbár nemrég kaptam egy pácienstől egy vaddisznólábat, még ott van a fagyasztóban.
Bár ezt biztos a végén kellene csinálni, de addigra hátha elfelejtem, úgyhogy inkább elmondom most. Hogy melyek voltak a legjobb nem-szakmai tanácsok, amiket a phd-íráshoz, illetve tágabb értelemben a kutatáshoz kaptam az elmúlt év során, és azóta is nagy hasznukat veszem/vettem nem csupán a dolgozatíráskor, hanem az élet egyéb területein is.
Az első egy rendkívül egyszerű tanács, amit még tavaly adott a kedvenc Főnököm, és érdekessége, hogy az általa adott tanácsnak tényleg semmi köze sincs ahhoz, amire én alkalmaztam magamnak. De elmondom. Egy kongresszuson adtam elő sok embernek hatvan percben, egy olyan tudományos témából, aminek egyik részét már unalomig ismertem, másik része viszont vadi újdonság volt és csak az előadás miatt olvastam utána. Mindvégig meg voltam győződve, hogy "hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?", vagyis, hogy én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy kongresszuson adjak elő, és nagyon féltem. Általában úgy oldom meg ezeket a dolgokat, hogy úgy teszek, mintha, amely hozzáállás egyébként bizonyos fokig jó megoldás szociális fóbia esetén: az ember félénk, nagyorrú, szótlan tinédzser, de úgy tesz, mintha normális lenne, azaz felöltözik, elmegy otthonról bulizni, hozzászól az emberekhez, mosolyog stb. Hasznos. Ezzel szemben azt gondolni, hogy én ugyan egy vidéki kis alkalmatlan és buta lányka vagyok, aki nem érti a témáját, most mégis úgy kell tennem, mintha kutató lennék és érteném, de mi lesz, hogyha valaki észreveszi, hogy mégis hülye vagyok, és lebukom, hogy csak úgy teszek, mintha nem - az hülyeség, mert nem kell úgy tennem, az vagyok és értem és el is tudom magyarázni az embereknek. De tényleg.
A Főnökömmel a fenti témáról egyáltalán semennyit sem beszéltem, a beszélgetésünk így zajlott:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt.
F: - Nehogymár! Vedd ezt a blúzt, ami most van rajtad. (egy kissé hippis, húzott nyakú felső volt az)
Amit én önkényesen így értelmeztem magamban:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt. (megpróbálok Magabiztos Kutatónőnek beöltözni, hátha akkor nem veszik észre, hogy valójában nem is vagyok az)
F: - Nehogymár! Vedd fel ezt a blúzt, ami most van rajtad! (erre semmi szükség, nem kell megjátszani magad, csak legyél önmagad, az pont elég lesz, és magyarázd el a témát nekik, mint ahogy két perccel ezelőtt elmagyaráztad nekünk is)
Tulajdonképpen nem tudom, hogy nagytudású Főnökömnek csupán jobban tetszenek a blúzt viselő előadónők, mint a nadrágkosztümösek, vagy pedig tényleg volt egy ilyen másodlagos jelentése a tanácsának, de ez mindegy. Én a részemről megértettem belőle, hogy hagyjuk már ezt a hülyeséget, hogy úgy kell tennem, mintha valaki más lennék. Próbálok.
A kettes számú tanácsot a pszichológusom adta, valamelyik régi cikkemmel kapcsolatban. Én ugyanis hajlamos vagyok arra, hogy mindenféle dolog érdekeljen magamtól, ellenben amikor az adott téma már intézményesített kötelességgé válik, akkor rájövök, hogy 1. én ezt utálom, 2. nem is értem és soha nem is fogom, 3. miért nem mentem inkább könyvtárosnak/műkörmösnek. A neuropszichológiát senki nem erőltette rám, magamtól kezdtem el utánaolvasni, és több kutatásunk témáját is mi találtuk ki nagyon lelkesen. Onnantól azonban, hogy már hivatalosan is foglalkozni kell vele, valahogy nekiállok ódzkodni tőle és csak bottal piszkálom azt a témát, amiről előtte számtalan könyvet vásároltam a saját pénzemből és olvastam őket szabadidőmben. A pszichológusom valami olyasmire vezetett rá, hogy attól, hogy valami a feladatommá válik, még nem kötelező onnantól távolról utálnom, hanem nyugodtan érdekelhet és belemerülhetek akkor is. Konkrétan azt a tanácsot adta valamely cikkem írásával kapcsolatban, hogy: "Élvezd!". Néha ezt mondom magamnak és működik. Néha a világ egyéb jelenségeivel is így vagyok, hogy ahelyett, hogy belemerülnék a helyzetbe, inkább arról álmodozom, hogy hol máshol lennék, és olyankor is eszembe jut ez.
A hármas számú és legegyszerűbb, de nem kevésbé hasznos tanácsot Lam blogján olvastam konkrétan academic writing témában, és ezúton is köszönöm. Valami olyasmi volt, hogy írd össze a megírandó dolgozattal vagy akármivel kapcsolatos feladataidat, aztán oszd fel őket kisebb részfeladatokra, aztán még azokat is még kisebb részfeladatokra, és még kisebbekre. Ezt megfogadtam a dolgozatíráskor, és tényleg, a legkisebb részfeladatot is fel lehet osztani még kisebb részfeladatokra, és tényleg segíti a hatékonyságot, szóval azóta kb. mindennel ezt csinálom az életben, amihez nem fűlik a fogam belefogni, házimunkától a papírmunkáig. Igazán remek viselkedésterápiás módszer, kicsit úgy vagyok vele, mint amikor valamelyik Örkény-novellában megtudja a főhős, hogy ha mozgatja a kezét és a lábát, akkor fennmarad a vízen. Miért nem mondtátok ezt előbb?
Na, végre elmentem edzőterembe kb. két hónap kihagyás után. Először nem volt pénzem bérletre, aztán meg jött a phd-szezon és időm nem volt, és híztam is 2-3 kilót ezalatt, valamint a múltkor alig bírtam végigtáncolni egy számot egy esküvőn (jó, mondjuk a férjemmel rocky-ztam, amiben köztudottan aránytalanul sokat kell a lánynak mozogni, ő pedig túl jó táncos). Új élet.
A legjobb tavaly nyáron volt, amikor volt személyi edzőm, főként mivel konkrét időpontok voltak vele megbeszélve, és ha az ember megbeszéli valakivel, hogy odamegy fél ötre, akkor sokkal nehezebb elcseszni helyette az időt. Idén viszont nincs erre pénzem, úgyhogy azt találtam ki, hogy úgy teszek, mintha lenne, vagyis lesz egy képzeletbeli személyi edzőm. És hét elején majd mindig beírom a naptáramba, hogy mikor fogok menni, és úgy teszek, mintha tényleg mennem kellene fél ötre. Miért ne működhetne? Egyes embereknek képzeletbeli barátaik vannak. Más emberek képzeletbeli ellenkező neműekre gondolva saját magukkal szexelnek. Miért ne lehetne nekem meg képzeletbeli személyi edzőm.
(Persze, azért nem fog működni a heti 3 edzés, mert jövő héttől a munkahelyemről kb. az összes ember elmegy szabira és mindent nekem kell csinálni és egy csomót ügyelek is és nem fogok ráérni, de legyünk optimisták. )
Ez meg a kedvenc számom a lemezről (N.O.H.A. Dive in your life), egymilliószor hallgattam meg eddig. Jól van, tudom, hogy ez nem zeneblog és nem csak dalokat kéne itt beraknom, de ez remek zene esős időkre, és egész héten zuhogni fog, szóval nem árt felkészülni.
Ezt a számot meg tegnap mutatta Réka a kocsiban, és akkor még nem tetszett, de most mégis egyre inkább szeretem. Szeressük, vidám.
Találkoztam a Barátnőimmel tegnap, megbeszéltük az élet nagy kérdéseit, jelen esetben leginkább a nőiesség elvesztésének félelme, a női önbizalom és önbizonytalanság és ehhez hasonló kérdések domináltak, mely félelmeket és bizonytalanságokat mindenki másképpen kezel, én például a múltkor azt találtam ki, hogy manikűrözni fogok, mert nem vagyok elég finom nő. Én egy ilyen külsőre inkább határozott, kissé okoskodó, bármilyen probléma megoldására képes, titkon szorongó, többnyire nadrágban járó nő voltam, ellentétben a védelemre szoruló csipkekesztyűs-csipkeharisnyás szépen manikűrözött hölgyekkel, de ennek most vége, a múltkor bementem a DM-be és megvettem mindenféle ismeretlen rendeltetésű eszközt és alkalmaztam őket a körmömön. Komolyan mondom, egy teljesen új világ tárult fel előttem, a körmösöknek például saját magazinjaik vannak, továbbképzéseik , celebjeik és világbajnokságuk, nem beszélve a rengeteg dologról, amit körömápolás címszó alatt árulnak a leghétköznapibb illatszerboltok polcain is. Végülis rendkívül hosszas válogatást követően, amelynek során minden terméknek elolvastam a leírását és mindent többször levettem és visszatettem gyakorlatilag az őrületbe kergetve ezzel szerencsétlen biztonsági őrt, a következőket vásároltam: körömfehérítő stift, körömfehérítő- és körömerősítő színtelen körömlakk, szarvasbőr körömpolírozó, körömágybőr-puhító oldat, acetonos körömlakklemosó, rózsaszín habkő, műanyag körömágyvisszatologató pálca, valamint különböző szemcseméretű körömreszelők. Kíváncsi vagyok, hány alkalommal fogom őket használni az életben. Ezenkívül ruhácskákat vásárolok, amiket esti programhoz boldogan magamra öltök, aztán rájövök, hogy á, nincs kedvem ebben menni, és indulás előtt mégis átöltözöm a (megjegyzem, nem sokkal kevésbé dögös) trikó és vászonnadrág kombinációba, valamint elhatározom, hogy kifestem magam, de aztán rájövök, hogy egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ilyen szép nyári estén festéket kenjek az arcomra, amit pár óra múlva úgyis lemosok, valamint beszáríthatnám a hajamat is meg kenhetnék rá hajfénykrémet, de inkább elhatározom, hogy márpedig az idei nyár slágere nálam a napon szárított haj, akinek nem tetszik, ne nézzen oda. Szóval lehet, hogy tényleg nem vagyok elég bizonytalan magamban és ezért sose lesz belőlem finom nő.
Nem történik semmi izgalmas, leadtam a phd-dolgozatomat (már egyszer leadtam elővéleményezésre egy példányt, onnan visszajött, és most leadtam még négy példányt). Rájöttem, hogy a tudományos fokozat megszerzésének számtalan lépcsője remek indokot szolgáltat arra, hogy minden sikeresen vett akadály esetén vegyek magamnak egy ruhát (vagy táskát, vagy könyvet, de ezúttal épp ruhát). Bárcsak több pénzem lenne, és akkor jutalmazhatnám magamat úgy istenigazából ékszerekkel, szusival, lávaköves masszázzsal, könyvritkaságokkal és dizájner retikülökkel minden egyes leadott papírdarab után.
De azért így is jó.
Visszajött a phd-dolgozatom az elővéleményezésből, nem kell rajta változtatni, klassz. Én is örültem, amíg meg nem kérdeztem a további teendőimet, amelyek a korábbiaknál nem kevésbé bonyolultak, számtalan izgalmas bürokratikus fordulattal és logisztikai kihívással és fenyegető határidőkkel. Eszembe jutott a Gyűrűk ura befejező része is, amikor legyőzik a szörnyeket, és akkor azt hiszed, hogy már vége, de még nincs, és aztán elbúcsúznak, és akkor azt hiszed, már vége, de még nincs, és akkor még egy órát tart a film, és akkor azt hiszed, hogy vége, de még mindig nincs. Sóhaj.
Különben olyanokat kell csinálni, hogy bevinni a dolgozatból és a közleményekből még négy példányt, aztán kiküldik két opponensnek, akkor azokat fel kell hívni és könyörögni, hogy opponáljanak a nyár közepén szupergyorsan, aztán az ő kérdéseikre választ kell írni, aztán meghívókat és tézisfüzeteket kell nyomtatni nyomdában, aztán van A Védés augusztus végén. Legalábbis ezek azok a teendők, amelyekről tudok, de bizonyára ki fog derülni még ezerkettő.
Meg véletlenül elolvastam Az időutazó feleségét vasárnap újéletkezdés helyett (tudniiliik, mielőtt elindultam volna két hónap kihagyást követően az edzőterembe, levettem a polcról a könyvet, hogy betegyem a táskámba, hogy kölcsönadjam, aztán arra eszméltem, hogy a négyszázadik oldalon tartok és este lett), és elszomorodtam tőle, ezúttal nem amiatt, mint szoktam, hanem más miatt, amit itt nem részletezünk. Ellenben miért is nem lettem inkább Könyvtáros? Szerintem tök jó könyvtáros lennék, most nem azért, bár rendszerető nem vagyok, de remekül át tudok látni rendszereket, imádom a könyveket (úgy is, mint történetek és információforrások, és úgy is, mint tárgyak), és alapvetően az embereket is szeretem. Nem beszélve arról, hogy a múltkor a könyvtárosunk, miközben orosz nyelvű neuropszichológia könyvekkel traktált (nem tudok oroszul*), fél órán át fejtegette, hogy mennyire szereti a munkáját. Szerintem egyébként azért nem lettem, mert nem tudtam, hogy létezik ilyen, vagyis, hogy a könyvtár az tényleg egy külön szakma, és az általam látott könyvtárosok egyáltalán nem voltak menők. Azok a boldogtalan, szemüveges vénkisasszonyok, akik tovatűnő fiatalságuk felett érzett dühük minden keserűségével csapdosták az olvasójegyemet a kisvárosi gyermekkönyvtár pultján, hát nem igazán hasonlítottak Henry DeTamble-re**.
Hát mindegy, ami egyszer volt, újra nem jön el, kénytelen leszek mégiscsak négy példányban bevinni holnap a dolgozatomat és közleményeimet a titkárságra.
*Illetve kb. annyit tudok, mint a korombeli magyar lakosság nagy része, azazhogy nyikto nye at szúszujet.
**Henry DeTamble Az időutazó feleségében szerepel, könyvtáros, nagyon cool, és még véletlenül sem néz ki úgy, mint ez a csávó.
Felvételiztem a mozgásterapeuta-képzésbe, szeptembertől kezdődik. Vagyis nem felvételi vizsga volt, hanem felvételi beszélgetés, amelynek során még azt is megtudtam, hogy a terapeutámnak búcsúajándékozott orchidea: még él.
Előtte meg voltunk esküvőn, ami klassz volt, különös tekintettel a soundtrackre, nem gondoltam volna, hogy megható lehet a Star Wars zenéjére bevonulni és Ponyvaregényre (Girl, you'll be a woman soon) gyűrűt húzni, de az volt.
Ezt a számot hallgatjuk most, mert annyira klassz.
I fly like paper, get high like planes
If you catch me at the border I got visas in my name
If you come around here, I make 'em all day
I get one down in a second if you wait
Pszichoterapeuta záróvizsgám is van már. Nem érzem azt a kitörő diadalt, részben mivel én tényleg sokat akartam tanulni erre a vizsgára, de nem volt rá időm/energiám a phd miatt. És bár az igazán remek, de tényleg, hogy úgy tűnik, már alapból tudok annyit a pszichoterápiákról, mint amennyi egy záróvizsgához szükséges, mégis csalódott vagyok egy kicsit, hogy nem tanulhattam. Elterveztem, melyik könyveket fogom el- és újraolvasni. Oké, egy stréber vagyok. Stréber-wannabe.
Másrészt könnyű tételeket húztam, egy olyan vizsgáztatónál, akit ismerek, és ettől olyan komolytalannak tűnt az egész. Súlytalannak. Nem olyan vizsga volt, amiről kitámolyogsz, mint egy bokszmérkőzésről, és azonnal el kell menned berúgni. Komolyan azon rinyálok, hogy túl kevés tanulással túl szerencsés vizsgahelyzetben túl jól sikerült a vizsgám? Ó, istenem.
Van egy pár orvosos blog, ahova néha benézek (amikor tanulás helyett az interneten pótcselekszem), és most olvastam ezt a kérdést egy intenzíves orvostól: hogy milyen nehéz a rossz állapotú betegek/hozzátartozók tájékoztatása, és hogy vajon mi lenne jobb kritikus állapotú beteg esetén: "a korrekt felvilágosítás és a kimenetel közel biztos tudata vagy a megalapozatlanul reménykeltő - de ezzel együtt jótékony bizakodást sugárzó vélemény?"
Ez egy érdekes kérdés, én abszolút a teljes igazság mellett voksolok, mondják meg, ha haldoklom, hogy legyen időm elbúcsúzni, és elárulni a szeretteimnek, hol van eldugva a betétkönyv :) És ugyanígy fordítva is, azt is mondják meg, ha a szerettemnek már csak napjai vannak hátra. De mivel sohasem voltam még hasonló helyzetben, tulajdonképpen nem tudom, lehet, hogy a valóságban meg túl kíméletlennek éreznék egy ilyesmit.
Mindenesetre én is kíváncsi vagyok a véleményekre, de ne itt mondjátok el, hanem odaát a kérdést feltevő blogján, mert őt tényleg érdekli, és engem meg zavar, hogy nem igazán kapott értelmes választ. Ezért itt most nem is lehet kommentelni, nehogy valaki kísértésbe essen.
Különben majd egyszer csinálok egy külön linklistát orvosos blogokról, de nem most, mert holnap vizsgázom.