Meg még azon gondolkodtam múlt héten a villamoson a frissen szerzett obskurus mozgásterápiás könyvet olvasva, hogy az emberek is olyanok, mint a könyvtári könyvek, vissza kell őket adni a végén. Más országba költöznek, meghalnak, elhagynak, elhagyjuk őket. Van, amelyik megváltoztatta az életedet és a gondolkodásodat és sokat tanultál belőle és egész bekezdéseket tudsz fejből idézni, és van, amelyik csak untatott vagy bosszantott, és van, amelyiknél örülsz, hogy megszabadulsz tőle, és némelyik miatt meg papírzsebkendők százait sírtad tele. És van, amelyik izgalmas és elsőre nem is érted, és van, amelyiket annyira megszereted, hogy magaddal viszed a fürdőkádba és az ágyba is. De a végén mindegyiket vissza kell vinni a könyvtárba. Csak kölcsönben vannak nálunk az emberek.
Ez most így leírva olyan szomorú gondolatnak tűnik, pedig én nem szomorúan gondoltam, de mit várunk tőlem, nekem már oviban is egy könyv volt az átmeneti tárgyam (a Kipp-Kopp a hóban című). És ha most rajta lennék bármelyik közösségi portálon, és tisztában lennék a könyvtáram méretével, akkor kiszámolhatnám, hogy több ismerősöm van-e, mint ahány könyvem. De szerintem több.
Különben jól vagyok, bár kissé déjávu-m van, ugyanazok a dolgok történnek, hétfő van, eső, november, dolgozom, cigizünk a konyhában, nincs pénzem, visszajön a cikkem átdolgozási javaslatokkal, híztam négy kilót, rengeteg vizes ember meg hajléktalan nyomakodik a villamoson, idézem az évi kötelező Rilke-verset, fáj a hátam, álmos vagyok. Esküszöm, semmi különbség nincs a tavaly ilyenkorhoz vagy bármelyik őszhöz képest.
Illetve, dehogynem. Az ember épp azt hinné, hogy vannak bizonyos fix pontok az életben, erre megszűnik a menzán a rántott hal.
Az jutott eszembe a múltkor a kongresszuson az excentrikusan öltözködő pszichiáternőkről, hogy egy ilyen orvosos "street fashion" blogot kéne csinálni, kongresszusokon és az ottani vacsikon és bulikon láttam eddig szerintem a legmerészebb és legérdekesebb összeállításokat. Oké, nyilván nem fogok ilyet csinálni, nem értek a fotózáshoz, se a divathoz, se időm nincs, de azért elgondolkodtam, vajon az emberek itthon megengednék-e fotózni magukat. Odamegyek valakihez azzal a szöveggel, hogy "jó estét, professzorasszony, nagyon élveztem az előadását, és klasszul néz ki ez a masnis felső a fehér szoknyával meg a fekete csipkeharisnyával plusz piros lakkcipő, megengedné, hogy csináljak Önről néhány képet a fotóblogom számára?" Valójában nem tudom. Nagy kár, hogy nem csinálom meg, mert a magyar pszichiátria szerintem kincsesbánya e tekintetben. Külön tag-gel szerepelnének az analitikusnők és külön a gyerekpszichiáterek.
Vagy itt van pl. az Advanced Style, szerintem tök jó, idős embereket fotóz klassz vagy érdekes cuccokban, mindezt persze New Yorkban, ahol a Nénik is bordó Martenst viselnek. Vajon itthon megengednék a random utcai nénik, hogy vadidegen lefotózza őket és feltegye a netre? Vagy rendőrért kiáltanának és botjukkal hadonászva zavarnának el? Ön megengedné, ha néni lenne és/vagy pszichiáter? Vagy botjával zavarná el az illetőt és/vagy antipszichotikus terápiát javasolna?
Voltam szemésznél, azt mondta, jól vagyok. Még van a szememben buborék meg csík, jelenleg úgy látok, hogy osztott képernyő, a felső háromnegyedben látok, az alsó egynegyed pedig olyan, mintha sötét vízen néznék át, és a kettő között mozog a szint. Az alsó rész fokozatosan csökken, és ha elmúlik, és még mindig a helyén marad a retinám, akkor hepiend. Mondjuk, amíg vártam a szemészre, abban a két órában a világ összes horrorsztoriját végighallgattam folyosón ülő betegtársaimtól, komplikációkról és gyógyíthatatlan, ám bejósolhatatlan betegségekről és szövődményekről és retteneseten hangzó műtéti technikákról. (De tekintettel vagyok hipochonder olvasóimra, így a részletek ecsetelésétől most eltekintek.)
Különben már lenne kedvem jobban lenni, de még nem vagyok a toppon teherbírásban, én ennél sokkal többre voltam képes, és ez idegesít nagyon, és ettől idegeskedek. És nem akarom azt csinálni, amit szoktam, hogy úgy teszek, mintha jól lennék és bátor mosollyal szemem se rebben teszem a dolgomat, de azért nagy a kísértés. Hősies szeretek lenni és omnipotens és klassz, nem pedig nyámnyila nyomadék.
Mindenesetre holnap, ha minden jól megy, megveszem magamnak az ajándékomat a PhD-ért. Régen ugyanis minden vizsgám után áldoztam valamit az isteneknek, egy időben sikeres vizsga után Fedél nélkül-t vettem, máskor sütit sütöttem a szobatársaimnak, vagy takarítottam, vagy elajándékoztam valami jó cuccomat. De most idén nyáron úgy döntöttem, hogy a sikereimért én érdemlek jutalmat (vagy legalábbis, én is érdemlek), és ezen a PhD-n tulajdonképpen én dolgoztam egy csomót és én gyártottam leleményesen másolatokat a tesztből és vagdostam saját kezűleg kis kockákra és vettem fel számtalan résztvevővel és értékeltem ki és vittem be az adatokat és írtam belőle cikket és disszertációt és posztert és tézisfüzetet és előadást. Egy nagy csomó rendes ember segített, a gyakorlati megvalósításban, az elméleti megalapozásban, a lelki támogatásban vagy a statisztikában, de attól még én is csináltam valamit, és azért jutalmat érdemlek. És olyat, amit én szeretnék, akkor is, ha másoknak nem tetszik, vagy kapuzárási pániknak vagy más hülyeségnek tűnik, de ha én éppenséggel bordó Martens bakanccsal óhajtom magam jutalmazni a saját eredményeimért a saját pénzemből, akkor azt mért ne lehetne. Persze, azért, mert nincs a méretemben, de azt mondták a boltban, holnapra lehet, hogy lesz.
Azért ez milyen, hogy régen bátor mosollyal, vidáman vettem a nehézségeket, és ha nekem sikerült valami, akkor önzetlenül másokat jutalmaztam. Most meg a szomorú dolgokon szomorkodom, és a nehéz dolgok nehézséget okoznak, és a sikereimért magamat akarom megjutalmazni, hát látjátok, hova vezetett az a rengeteg önismereti célú pszichoterápia.
Hallgassunk Emilie Simont. Itt van még néhány jó videója, nekem a Flowers tetszik legjobban.
Különben jól meghíztam, mert nem sportolhatok a retinám miatt, és úgy döntöttem, jól van, akkor kövér lány leszek, mit számít az, most komolyan. Azt mondta a szemész, hogy az egyetlen dolog, amit csinálhatok, az a szobabiciklizés, de én azt utálom, és dacból nem csinálom inkább, én futni akarok. Különben vicces jelenet volt, pár hete, ültem a szemésszel szemben, épp befejezte a retinám nézegetését, körülöttünk kb tíz darab, ugrásra kész, nagyon öreg néni, akik árgus szemmel figyelték, hogy mikor állok fel a vizsgálószékből, hogy azonnal a helyemre vethessék magukat csoszoghassanak, de én még megkérdeztem, hogy:
isolde: - Miket csinálhatok? Futhatok?
Szemész: - Nem, semmi olyat, ahol rázkódik a szem.
i: - Jesszusom...
Sz: - Szobabiciklizhetsz.
i: - Csinálhatok felüléseket?
Sz: - Micsoda??? Nem!!!
i: - De... de... de... felülések!! Én felüléseket akarok csinálni!
Sz: - Nem csinálhatsz felüléseket.
i: - ... Uramisten.
A legjobban mondjuk a futás hiányzik, részben a mozgás, de leginkább a pszichés hatása miatt. Úgy kezdődött, hogy mivel a futógépen nem kell különösebben figyelni a környezetedre (nem jön szembe senki és nem fogsz megbotolni egy kőben), remekül lehet hipnotizálódni zenére. Eleinte csak azt szoktam képzelni, hogy egy kihalt országúton futok, de aztán lassan tovább színeződött a kép, és az hiányzik nekem, a kedvenc imaginációm. Azt szoktam elképzelni a futógépen, hogy valami posztapokaliptikus tájon futok, széttöredezett országutakon, felégetett falvakon keresztül, és el kell érnem a Városba, mert nálam van a túléléshez szükséges fegyver / ellenszer / kód. Robbanások a távolban, meg néha lőnek rám helikopterekből, de nem gyorsíthatok és nem is fekhetek le az árokba addig, mert feladat van, be kell osztani az erőmet, és bármi történik is, egyenletes tempóban, fegyelmezetten el kell futnom a Városba. Végülis a maroknyi életben maradt emberiség sorsa múlik rajtam. Néha hajnalodik, vagy látszik a távolban a tenger, vagy hegyen felfelé vezet az út. Prodigy-t és Faithless-t kell hozzá hallgatni, vagy a Lola run zenéjét vagy más hasonló tempójú elektronikus zenét, és ez hiányzik nekem. Persze, tudom, elképzelhetném ezt fekve is, meg játszhatnék olyan játékokkal, amiben még vissza is lőhetek a helikoptereknek, de nem erről van szó, hanem a futásról. Futni kell közben.
És hogy utáltam én régen futni, nem értettem, mért csinálják az emberek.
Voltam egy napot kongresszuson, egész érdekes dolgokat hallottam a gyermekkori alacsony kortizolszint és az agresszivitás összefüggéséről, voltunk bulizni is, ami rossz volt, mert nem táncolhatok a szemem miatt, meg amúgy is megvoltam fázva. Nem is vittem csini ruhát, csak üldögéltem pulóverben és nézelődtem, meg gyönyörködtem az excentrikus pszichiáternőkben (van a pszichiáternőknek egy markánsan elkülöníthető diagnosztikai alcsoportja, akik igen merészen öltözködnek, ez néha bizarr, máskor üdítően különleges összeállításokat szül, a fenti jelenséget nemzetközi és magyar mintán is megfigyeltem). Meg azt találgattam, hogy a rakoncátlanul ugrabugráló, lófarkas, hosszúszoknyás lány biztosan mozgásterapeuta, a színes cicanadrágos, tornacipős néni nyilván gyermekpszichiáter, a macskamozgású tigriscsíkos végzetasszonya pedig bizonyára szexuálterapeuta lehet. Csúnya, fáradt, náthás, szomorú és festetlen voltam, és még így is küldött valaki nekem és asztaltársamnak egy-egy pina coladát, ami azért valahol megnyugtató. És sosem derült ki, ki volt az.
Mindez persze nem akadályozott meg abban, hogy kiolvassam az új Niffeneggert (itt írok róla), pedig hajnali fél háromig olvastam, mert izgalmas volt, aztán elaludtam és rosszakat álmodtam, mert hátborzongató volt, aztán ötkor arra ébredtem, hogy részeg huligánok randalíroznak az ablak alatt. Arra vonatozólag inkább nem találgatnék, hogy vajon a kongresszusi résztvevők közül kerültek-e ki (fogalmazott diplomatikusan). A Balaton viszont gyönyörű.
Kijöttem a Pendragonból (legjobb könyvesbolt, menjetek) a szerzeményemmel, vártam a villamost a Jászain, mire odajön egy fedélnélkülös, ötvenes, rendezett, józan nő, hogy azt mondja: "Nahát, milyen szép ez a piros kabát*, nagyon jól áll magának, olyan boldog legyen mindig, amilyen szép, azt kívánom! Egy pár forintot kérhetnék ennivalóra?" (Itt benyúlok a zsebembe, ahol a bevásárlókocsis húszasok szoktak lenni, hogy ha van, akkor oké. Közben a nő folytatja, és nem játssza túl, egész visszafogottan adja elő. Látja, hogy zsebbe nyúlkálok, tehát van esélye, és addig is, míg eldöntöm, mennyit kapjon, még dicsérget.) "Vigyázzon ám, hogy ilyen szép nő, meg szép arca is van, ráadásul így smink nélkül ilyen szép, hát le a kalappal. Nagyon boldog legyen, azt kívánom! Olyan boldog, amilyen szép!"
Le a kalappal a módszer előtt, hogy rájött, hogy nem a sajnálatra vagy együttérzésre kell játszani, az kiveszett az emberekből bizonyára, hanem a női hiúságra, mert az állandó. A "smink nélkül ilyen szép"-ért pedig külön pluszpont.
*Tudom, a piros kabát nem passzol a lepusztult imidzshez, de fekete kabátom nincs. Meg szeretem is.
Audrey Niffenegger (gyönyörű, keményborítós) új regényét tartom a kezemben, mindjárt egy kórházi halállal és egy temetéssel kezdődik, úgyhogy nem volt nehéz ráhangolódni. Szerintem jó lesz, bár még csak 20 oldalnál tartok.
Elfogadták a cikkünket* (a hosszas kutatásunk, amin évekig dolgoztunk, és mindig nosztalgiával fogok gondolni rá), amitől hirtelen rájöttem, hogy az élet egy hullámvasút, és van jó időszak meg rossz időszak, és ez most nyilvánvalóan a rossz időszak. Ami után a jó időszak jön. Aztán a rossz. Aztán a jó. Aztán a rossz. Aztán a jó. Oké, közhely, de valljuk be, azért mindenféleképpen fejlődés ahhoz képest, hogy "az élet szenvedés, csak én eddig nem vettem észre, de most már látom."
Ez persze nem jelenti azt, hogy leteszem a lantot fekete kardigánt szürke sállal, karikás szemekkel és gyászos tekintettel, mert ha rossz időszak van, akkor az ember öltözzön rossz időszakhoz. Még egy kicsit lenövesztem a hajamat, hogy látszódjanak az ősz szálak, és akkor lesz az igazi.
*Éljen, éljen!!
Azt hallom, ma reggel, hogy letesszük lassan a zöld masnit, mert megegyeznek a fejesek, úgyhogy nem lesz sem éhségsztrájk, sem az a verzió, amikor csak a sürgősségi eseteket látjuk el, nem zár be egy osztályunk se, nincs armageddon.
Megmondom, mi sokkolt engem totálisan az egész történetben: a tájékoztatás. Hogy itt fontos dolgot történtek, és olyanok, amik az egyes emberek, a "nép", lakosság, páciensek életét befolyásolják, nem pedig az enyémet. Nem közvetve befolyásolják, mint a BKV-s fizetések, hanem teljesen közvetlenül: arról volt szó, hogy 2009 utolsó negyedévében nem lesz pénzük a kórházaknak, ezért nem fognak működni, vagyis ha bemegy az ember az epekövével, nem fogják kivenni, mert nincs pénz villanyra, sterilizálásra, szikére, meg mittudomén, mi kell még ahhoz. És hogy erről az emberek mit sem tudnak. Nem tudják, mi történik, pedig az ő bőrükről (epehólyagjukról) van szó.
Először azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert hülyék, vagy nem olvasnak újságot, vagy annyira előítéletesek, hogy gondolatilag nem jutnak tovább annál, hogy "szemét orvosok / pazarló egészségügy". Utána azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert a média nem írja meg rendesen, pedig szerintem ez hírértékű és joguk van az embereknek tudni. Ezt előadtam a környezetemben található újságíró fiatalembernek, aki közölte, hogy a média igenis tájékoztat, és volt erről egy csomó cikk itt meg ott, de a média maga sem volt jól informálva. Mert amikor a szakmai szervezetek azt nyilatkozzák, hogy "csak sürgősségi ellátás lesz három hónapig", akkor az nem hangzik olyan veszélyesnek, mivel senki sem tudja, mit jelent ez. Mi tartozik a sürgősségi ellátásba. Se az újságíró nem tudja, se a lakosság. Az érdemleges tájékoztatás érdekében azt kellett volna tenni, hogy a szakmai szervezetek nem azt írják a sajtóközleménybe, hogy "finanszírozás", "éhségsztrájk" és "minimumfeltételek", hanem hogy Kovács néninek nem fogjuk tudni kivenni az epekövét, mert nem lesz pénzünk szikére, megértette, Kovács néni, ez magát nem zavarja, amikor fizette a TB-t egész életében??
Én nem tudom, nem tudok ebben állást foglalni. Hogy most a média a hibás, vagy rosszak a sajtóközlemények, vagy maguk az emberek. Mindenesetre elképedtem magán a tényen, hogy mennyire nincs képben senki. És ez csak azért volt lehetséges, mert kivételesen én magam valamelyest képben voltam. De ha ez így megy, akkor vajon mi történhet még az országban, ami fontos és érint engem és nem tudom, mert nem olvasom az újságot, vagy mert abban rosszul vagy nem írják meg? Aggasztó. De tudjátok, még nem látok rendesen a szememmel, és addig igazoltan vagyok paranoid.
Valamint pont nekem egy szavam sem lehet, mivel semmit sem olvasok regényeken, szakmai cikkeken, pszichoterápiás könyveken, blogokon és női magazinokon kívül, és általában fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. Szerintem a Maslow-piramis miatt van.
Á, mégsincs kedvem írni az egészségügyről, meg bizonygatni itt, hogy mi hogy van, énblogger létemre. Nézzen utána mindenki, mi történik az országában, meg mért hisztiznek az egészségügyi vezetők, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Majd talán később.
Most csak annyit, hogy elkaptam a náthát, nem H1N1, mert az magas láz, izomfájdalom, nekem olyanom nincs, csak torokfájás, tüsszögés, de azért szenvedek. Reggel mindjárt lecseszett a Prof alaptalanul, délután meg a kollégáim részéről nem tapasztaltam azt a mérhetetlen szupportív empátiát és kiemelkedő szolidaritást, amelyre szükségem lenne e nehéz időkben. Mindig abba futok bele, hogy rajtam nem látszik, ha nem vagyok jól, és ezért az emberek nem kímélnek, úgyhogy ma fél délután szenvedő arckifejezéssel, pokrócba burkolózva vacogtam szánalmasan, forró teát szorongatva, hátha kímélni fognak, de nem volt igazán hatásos a kőkemény lelkű pszichiáterekkel szemben. Pedig a mártírkodás művészetét illetően számos modellértékű példa található felmenőim között, de úgy tűnik, ez sem elég. Vagy épp ez a baj. Nem tudok szánalmas lenni, csak mártíromkodni.
A nap fénypontjaként találtam egy kollégát, akivel Koh Phanghanról lehetett beszélgetni, imádok úgy beszélgetni helyekről, hogy "tudod, ott Thong Salában, ahol elágazik a kikötő felől jövő út, ott jobbra". Ezt leszámítva nyűgös vagyok és kedvetlen és szenzitív élményfeldolgozásom van. De nem baj, valamelyik nap úgy döntöttem, hogy jól van, akkor adjuk meg a módját, ideje van a vidámságnak és ideje van a szomorkodásnak, és ha most annak van itt az ideje, hogy rosszul érezzem magam, akkor hozzuk ki belőle, amit lehet, akkor fekete kardigánba burkolózva, gyászos és/vagy vádló arckifejezéssel fogom magamat vonszolni a folyosókon egész ősszel, erre lehet számítani.
Decemberben pedig elmegyünk Koh Phanghanra, ha addig élek is.
Amúgy épp az a helyzet, hogy most aztán tényleg összeomlik az egészségügy végre, mivel sokkal kevesebb pénzt szánnak rá az utolsó negyedévben, és már eddig is eléggé omladozott. Ennek megfelelően zöld szalagot tűzünk ki és zöld zászlót tesznek ki az egészségügyi intézmények, hátha ezzel rábírhatjuk a kormányt, hogy mégis több pénzt adjon. Mondjuk számomra nem teljesen világos, pontosan hogyan vesszük rá ezáltal, válságstábot hívnak össze vasárnap reggel a Parlamentben, hogy "basszus, gyerekek, ezek három napja zöld szalagot viselnek, ez így nem mehet tovább, tennünk kell valamit"? Legalább akkor tűztünk volna halálfejes zászlót, az mégis fenyegetőbb, meg jobban kifejezi a lényeget.
Persze, ha a zöld zászló nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor rendes sztrájk is lesz, amikor csak a sürgős eseteket látják el, mondjuk ezt én még sosem láttam működni és nem is tudom elképzelni, pláne pszichiátrián. Bejön egy beteg, aki nincs akut veszélyeztető állapotban, akkor nem adunk neki gyógyszert, ezt még el tudom képzelni (bár némely esetekben borítékolható, hogy ha most nem adunk, akkor a jövő hétre nagy eséllyel sürgős esetté fog ez változni.) De beszélhetek a beteghez? Pszichoterápiás intervenciók? Mondhatom a pánikbetegnek, hogy "nyugodjon meg és lélegezzen mélyeket"? Vagy semmit sem mondhatok, csendben ülök? De ha csendben ülök, és csak meghallgatom, és attól jobban lesz, akkor sztrájktörő vagyok? Mondjuk én eleve nem tudok nemet mondani, szóval jobb, ha engem simán bezárnak a szobámba ezalatt az idő alatt. Jó, persze, most itt viccelődöm, de valóban nehezen elképzelhetőnek tartom ezt a valóságban.
Ha pedig ez sem működik, akkor az egészségügyi intézmények vezetői éhségsztrájkolni fognak, úgyhogy azt találgatjuk egy pár napja, hogy nálunk vajon ki fog éhségsztrájkolni, és hogyan. Izgalmas. Részemről nagyon kíváncsian várom a fejleményeket.
Update: Sulemia írt erről egy remek bejegyzést, itt van.
Különben az van, hogy nem szeretem most ezt a blogot épp megint, mert az interneten van és túl sokan olvassák (persze, persze, imádom, hogy sokan olvassák, ez egy ilyen paradoxon) és emiatt tisztában vagyok vele, hogy a betegeim és a főnökeim is előbb vagy utóbb olvasni fogják, ha eddig még nem tették volna, ami még mindig nem baj, de ezért ebben a tudatban kell írnom, és ez meghatározza a stílusát. Nem olyan dolog, ami ellen tenni lehetne. Nem szeretnék másik blogot indítani valahol, hogy gyorsan írjak egy kicsit az érzéseimről, mielőtt odatalálnak az emberek. Meg hát az anonimitás az interneten amúgy is csak illúzió, utoljára Jake Smilesnak sikerült, neki is csak részben.
Most itt azt lehet csinálni, hogy nyafogok, meg viccelődöm a világ jelenségein, meg rinyálok, meg okoskodom. Közben egyrészt hiányzik az a fajta naplóírás, amikor az ember csak úgy leírja az érzéseit cenzúrázatlanul - 13 évig csináltam, tudom, mit beszélek. Még egy kicsit azt is gondolom, hogy az írásaival az ember valamelyest meghatározza önmagát, és amíg titkos füzetbe írtam a naplóimat, addig a csendes, kissé magányos, füzetbe író lány voltam, most meg a nyafogó, okoskodó, internetre író bloggercsaj lettem, és ez néha bosszant. Bosszant, hogy isoldévá változtam. Most komolyan ilyenekről írok, hogy a biciklisek átmennek a Margit hídon, meg "a szomszéd néni odaszoktatja a gangra a galambokat"? Nem akarom, hogy ilyenek foglalkoztassanak, arról akarok írni, hogy milyen érzés betegnek lenni, meg milyen érzés, hogy egyre gyakrabban bukkan fel a környezetemben a halál, meg milyen érzés, hogy a mozgáscsoporton a terapeutám a tanárom, meg milyen hülyeségeket álmodom, meg milyen érzés, amikor egy kolléga nem szól egyáltalán hozzám, meg milyen, amikor a másik meg szemmel láthatóan aggódik értem, meg milyen, amikor a betegem azt mondja, hogy okos vagyok. Milyen pszichoterápiát csinálni (nagyon összetett érzés), milyen hallgatni másokat és mikor szimplán megterhelő, és mikor van az a klassz érzés, hogy most nem irányítottam erőszakkal semerre sem a pácienst, hanem a segítségemmel pont arra megy, amerre ő szeretne. Meg mikor vagyok magabiztos a munkámban és mikor nem, és mikor sértődöm meg a főnökömre, és milyen érzelmi szálak fűznek a munkahelyemhez, ami miatt (meg nyilván gyávaságból) még mindig itt dolgozom. És mennyire érzem magam hasznosnak és "alkalmasnak" így betegen (kevéssé), és mikor meg mégis. És milyen fordítani egy pszichoterápiás szöveget, miközben minden bekezdésről vagy saját, vagy barátoktól vagy betegektől hallott szomorú történetek jutnak eszembe, és néha legszívesebben felhívnám az illetőt ("szia, épp a csökkent értékűség - szégyen sématartományt fordítom, és erről te jutottál eszembe, hogy vagy?"), és mennyire nem tudok most még fordítani se, alkalmatlan vagyok.
Meg a barátaimról is írnék, hogy mi esett rosszul kitől az utóbbi időben és miért, és mi esett kitől nagyon jól, és mennyire érdekes, hogy kire hogyan lehet számítani, és hogy ez nem egy eldöntendő kérdés, nem úgy van, hogy számíthatsz valakire vagy nem számíthatsz, hanem igen különböző jellegű dolgok. Meg hogy húgom elutazott Londonba, vagy örökre, vagy két hét után hazajön, mert nem talál munkát, ki tudja, és hogy milyen, amikor az embernek húga van és az Londonba utazik el.
És nem, nem gyávaság, hogy nem ilyenekről írok, hanem mindenkinek van egy határa, hogy mennyire exhibicionista és mennyire akarja kiteregetni a kis lelkét, én ennyire. Valamint másrészt tiszteletben kell tartani a másik oldalt, a szereplőim mind valódi emberek, a betegeimről nyilván nem írhatok. De ez megint megérne egy külön bejegyzést, hogy mennyiben rontja a pszichoterápiádat, ha olvasod a terapeutád naplóját, az én véleményem szerint eléggé. A többi ember pedig... nem tudom, vannak dolgok, amiket elmondok nekik a kapcsolatunkról vagy a viselkedésükről, és vannak, amiket nem. Most ha azokat, amiket nem, beleírnám a blogomba, és ott elolvasná az illető, mert tudom, hogy olvas, akkor mennyivel lennénk előbbre? Nem, nem egy konkrét esetre gondolok most, hanem általánosságban.
Szóval, nem tudom. Végtére is lehetnék meghökkentően őszinte és végtelenül kitárulkozó, biztos nagyon bátor dolog lenne, és nagyon hiteles arc lennék tőle, hogy lám, pszichiáter, és mennyire felvállalja önmagát és érzéseit és kutyafüle. Vagy írhatok arról a blogomban, hogy valamelyik nap meg egyenesen robogóval láttam egy asszonyt átközlekedni a járdán a Margit hídon és ezért tart itt ez az ország és milyen jó sorozat a Castle, alig várom az új részt, és képzeljétek, felfedeztem a Sport szelet Tuning-ot, legfinomabb a diós tuning, de a kekszes is jó, és milyen érzés, hogy nem veszek magamnak ruhákat. És hogy tegnap azon röhögtem, hogy ugyanaz az angol szó (flounder) jelenti azt, hogy "ügyetlenkedik, belezavarodik" és hogy "lepényhal".
Végülis eleve azért szerettem ezt a blogot, mert itt lehetek felszínes.
Egyébként eddig remekül haladok a projekttel, miszerint nem veszek ruhákat szeptember 1. és december 1. között. Azt hiszem, valójában azért csinálom, mert kíváncsi vagyok, képes vagyok-e rá. Eddig egyrészt igen könnyű, mert nagyon kevés pénzem van ebben a hónapban, valamint fél szemmel utálok tömegbe menni, kellemetlen érzés, és a plázákban tömeg van. Másrészt megvan a PhD-m, megérdemelném a jutalmat, de megműtötték a szememet, nem olvasok, nem sportolhatok, és az élet egyéb örömei közül is nélkülöznöm kell néhányat, kézenfekvő lenne tehát, hogy ruhavásárlással önjutalmazzak / vigasztalódjam.
Két necces pillanat volt eddig, múlt héten majdnem vettem nejlonzoknit (necces, értitek), mert az egyik őszi cipőmhöz az való, de aztán sorbanállás közben úgy döntöttem, hogy a nejlonzokni is ruha, másrészt, mint minden épeszű ember, én is gyűlölöm a nejlon térdzoknit, úgyhogy kell a fenének. A másik tegnap volt, amikor egy klassz pólót akartam rendelni az internetről, és először rájöttem, hogy a hitelkártyámon nincs pénz, úgyhogy majd jövő hónapban, és akkor rájöttem, hogy jövő hónapban sem vehetem meg, sőt, még az azutáni hónapban sem. Hogyan fogom kibírni nélküle, nem tudom.
Ellenben az Univerzum, úgy tűnik, nem hagy cserben és küld nekem ruhákat, az egyik nővér a múltkor vett magának egy felsőt az egyik kedvenc boltomban, de neki nagy, és most behozta, hogy nekem adja ajándékba. (Persze, nekem kicsi.)
Először még csak Robbie Williamstől a Millenium című számot akartam, később Vanessa Carltontól a 1000 miles-t, aztán eszünkbe jutott a Crystaltól az 1000 hold, de azt sajnos nem bírtam néhány másodpercnél tovább hallgatni, és szóba jött Tori Amos is, de az túl komoly.
A Tokio Hotel nem komoly, hanem cuki, épp azon gondolkodtam, hogy az eredeti német verzió legyen, vagy elég az angol, és akkor a férjem előállt a V'Moto-Rock: Ezer fal, ezer szó, ezer dal című számával, amivel egy időre elbizonytalanított, de aztán végül mégis a német tinédzseremó győzött Demjén Rózsival szemben.
Küldjük szeretettel Áginak, ezredik bejegyzése alkalmából.
Vettem végre szemfedőt, kalózosat. Tiszta feketét akartam, amit neadjisten felvehetek utcára, amikor már nagyon idegesít, hogy a csíkot látom, meg "nothing is cooler than standard black", de csak halálfejes volt kapható a jelmezkölcsönzőben. Azt hiszem, abban azért nem megyek be dolgozni.