És akkor azon vettem észre magam, hogy azon gondolkodom, melyik pszichoterápiás könyveket vigyem magammal Thaiföldre olvasni, és már vagy hat, angol nyelvű könyvnél tartok (az több, mint hat magyar, mert míg magyarul elképesztően gyorsan olvasok, angolul csak egy normál közepes tempóban). Én nem vagyok egy kifejezett pihenésnáci, szerintem nem tilos nyaralás alatt pszichoterápiás könyveket olvasni, amennyiben az embert az érdekli, olvastam már Ko Phanghanon Yalomot meg Polcz Alaine-t a Néninél a függőágyban, megvan annak a varázsa. Egészen máshogy olvassa az ember az ilyesmit, amikor karnyújtásnyira tenger van, pálmafák és watermelone shake. De más érdeklődésből olvasni, és más kötelező olvasmányokat vinni a nyaralásra, illetve, ha érdekelnek a kötelező olvasmányok, akkor mittudomén, mi van. Hol a határ, meddig vagyok nerd és honnantól workaholic.
Emlékszem, amikor rezidensek voltunk, olyan régen, hogy az a része a blognak már nincs is fenn, egyszer elvitt minket valami gyógyszercég valami egynapos szabadidős programra. Volt ilyen feladat, hogy meg kellett keresni helyszíneket egy hatalmas, füves-sáros-dombos területen, már nem emlékszem, miért, de kaptunk hozzá páronként egy Mitsubishi terepjárót, egy GPS-t és egy kék szemű, borostás fickót, aki az autót vezette. Némelyik helyszínen pálinka is volt, és akkor volt egy jelenet, amikor a programon részt vevő kollégák csoportokba verődve, zakóban ácsorogtak és szakmáról meg szakmapolitikáról csacsogtak, mi pedig Nikével heverésztünk a terepjáró nyitott platóján pántos trikóban és farmerban, cigiztünk, napoztunk, talán iszogattunk is, és pasikról beszéltünk. És nem emlékszem, hogy ez ott szóba jött, vagy csak gondoltam, hogy milyen jó, hogy mi még képesek vagyunk istenigazából lazítani, szegény felnőttek meg már nem, és sajnáltam őket kifejezetten, és biztos voltam benne, hogy mi mindig képesek leszünk.