Rájöttem, hogy ha nem akarok megzakkanni hamarosan, akkor az egyetlen esélyem, ha rendelek robbanóanyagot a neten és aláaknázom a munkahelyemet elkezdek újra sportolni, és átmentem az edzőterembe felmérni a terepet. Kipróbáltam az összes kardiogépet, futógépen felfele gyalogolni nem rossz, de azért rázkódik közben a szemem, futógépen futni iszonyú jó, de nagyon rázkódós, ellipszistréneren nem annyira rázkódós, de nem is jó, a kétféle bicikli közül egyik se rázkódós, mindkettő unalmas, de jobb, mint a semmi.
Az volt, hogy lelkierőt merítettem a Presszóban, de legalábbis csomót röhögtünk. Hangosan nevettünk és hülyeségeket beszéltünk, és szerintem ez nem elegendő ok arra, hogy utáljon minket a felszolgáló csaj és minden harmadik rendelésünket elfelejtse, és húzza a száját és távozáskor még be is szóljon. A Parázs Presszó persze még így is remek hely, mivel jó a berendezése és jó a kaja, a kiszolgálószemélyzet pedig korábban sem volt épp a topon, de tegnap konkrétan azt álmodtam, hogy a tulaj bocsánatot kért tőlünk a pincérnő viselkedéséért. Ilyen vágyteljesítő álmaim vannak, az álom második felében Ko Phanghanon voltunk.
Mondjuk, volt az, amikor az L. kérésére szenvedélyesen fejtegettem, hogy mi zavart engem a District 9 c. filmben: hogy az emberiséget szánalmas idiótáknak ábrázolják benne és ennyire nem vagyunk szerencsétlenek és sokkal jobb cuccaink is vannak, a szupertitkos négy emelettel a földfelszín alatti műtőnél százszor jobban felszerelt műtők vannak a soproni kórházban, és nem nejlonzacskóból van a függöny, és amikor meg összetűzésre kerül a sor, akkor ennél már sokkal jobb fegyvereink vannak, dehát pilóta nélküli lopakodóink vannak, lángszóróink vannak, aknavetőink vannak, rakétáink vannak, hol voltak azok?? - és akkor pont odajött a pincércsaj az evőeszközökkel és csak annyit látott, hogy valami csaj az asztalt verve, hangjában szenvedéllyel uszít, hogy "dehát tankjaink vannak, értitek, tankjaink vannak!!!!". Később aztán csomó szó esett még fordításról, többet között arról is, vajon miért nem fordították le a District 9 címét valami szokásos szóvicces borzalomnak, mint például Rákkoktél vagy AnoRák, az L. pedig javasolta a Rákker-t, ami több szinten is borzasztó, de az L. egyébként is nagyon furcsán viselkedett egész este.
Még arra emlékszem, hogy Zsuzsi nénivel beszéltem a sodrófáról, meg az angoltudásáról, hogy ő szakmai angolt tud jól, idézem "tudok beszélni a különböző lakossági jelzálog-hitelügyletekről, de azt nem tudom, hogy a hűs szél gyöngyöző kacaja". Sokat kellett olvasni abból a borzalmas könyvből, amit Noiz hozott két példányban, állítása szerint akarata ellenére, mérhetetlen szenvedések árán fordította le az elmúlt hónapokban, de gyanúnk szerint valójában ő írta. És hogy hogyan fordítanánk a General Electrics szókapcsolatot, Általános Elektronikának, vagy Általános Villanyáramnak, esetleg Villanyáram Generálisnak vagy Elektrik Tábornoknak.
Szakmai tanácsokat viszonylag keveset kaptam és azok között is olyanok szerepeltek, hogy bilincseljem magam oda valamihez a munkahelyemen és így követeljek fizetésemelést, de rámutattam, hogy a pszichiátrián dolgozom, lehet, hogy ez itt annyira nem nyerő ötlet. Bár szerintem nem bántanának, hanem a bútordarabbal együtt átvinnének az ambulanciára és leültetnének úgy, hogy csak a billentyűzetet érjék el az ujjaim, egy csapásra két legyet ütve ezáltal. És onnantól nyilván mindig én lennék az ügyeletes, mert úgyis itt vagyok.
Hm, vajon mit próbál üzenni nekem az Univerzum, amikor reggel a metrón bámészkodva belepillantok utastársam Metróújságjába, álláshirdetések oldalnál nyitva, pszichiáter szakorvost keresnek egy egész szokatlan, de nem rossz helyre, és a walkmanemen épp N.O.H.A. szól, konkrétan az, hogy "go your own way, forget the old days, it's up to you"? Végtére is mindegy, a múltkor rájöttem, hogy az állami egészségügy egy autópálya és csak néha van róla letérő és én mintha túljöttem volna épp egy letérőn és most egy darabig nem lesz úgysem. Mint amikor Győrnél elfelejtesz lekanyarodni az M1-ről a 85-ös főútra, legközelebb már csak Lébénynél lehet lejönni, és ha azt is kihagyod, akkor Mosonmagyaróvárnál. Aztán meg egyszer csak Bécsben találja magát az ember, ha nem figyel. Szóval ez van, túljöttem Lébénynél. Bonyolult, értelmetlen hasonlatok rovatunkat olvashatták.
Valamint feladtam a szakvizsgajelentkezést, mármint nem eszmeileg, hanem postán. Múlt héten azt írta nekem a karrierhoroszkóp (erre vagyok rákattanva, ez van), hogy "nyomasztó adminisztratív ügyei a hónap végére megnyugtatóan rendeződnek, egy jószándékú hivatalnoktól váratlan segítséget kap", és aztán bementem az egyetemre és váratlan segítséget kaptam a jószándékú ügyintéző nénitől. Lám, a csillagok nem hazudnak. Mondjuk vannak kétségeim azzal kapcsolatban, vajon milyen bolygóközi együttállás jelenti azt, hogy "jószándékú hivatalnok".
Erre a hétre ellenben azt írja, hogy sok lelkierőt és szakmai ötleteket is meríthetek barátaimmal folytatott beszélgetésekből, úgyhogy akkor most el is megyek a kocsmába.
Akkor itt a vidám hétfői szám. A dalt eredetileg Bob Geldof írta és adta elő The Boomtown Rats nevű zenekarával 1979-ben, különben egész jó az eredeti is, itt van. Az ötletet egy korabeli eset adta, amikor is a 16 éves Brenda Ann Spencer lelőtt egy csomó embert egy iskolában, köztük gyerekeket és az igazgatót mindenféle ok nélkül, és tettét csupán annyival magyarázta, hogy "I don't like Mondays". Még a börtönben van azóta is.
A dalt feldolgozta Tori Amos, nem rossz az se, de amolyan Tori Amos-osan szenvedős, valamint a Guadalajara nevű osztrák ska-zenekar, akiket húgom talált egyszer véletlenül, nagyon helyesek. A ska-változat következik, mert az vidám, meg szerintem ehhez a számhoz illik ez a stílus. The silicon chip inside her head gets switched to overload.
Istenem, de imádom ezt az óraállítást. Amikor már felkeltem, kávéztam, reggeliztem, ittam még egy kávét, és még mindig csak délután fél kettő van.* Nem lehetne ezt minden nap? Egyszer körbeérnénk és kezdenénk elölről.
Más: most olvasom, hogy Melanie Kleint tényleg utálta a - szintén pszichoanalitikus - lánya, vagy szakmailag támadta, vagy nem állt vele szóba, és a temetésére sem ment el, szóval nem csalt az intuícióm.
*Asszem még nem kell félnem attól, hogy képtelen lennék pihenni.
Épp kis híján megrendült a hitem az emberi jóságban, mert bejött Johnny leváltani ügyeletben, és ahelyett, hogy csak szépen jó hétvégét kívánt volna, azzal sokkolt ezen a szép őszi szombat reggelen, hogy nekem kell megírnom még egy cikket a kutatásunkból (valójában jót akar nekem, mert azt mondta, én írhatom meg a cikket), és elő is kell adnom azt kongresszuson (valójában azt mondta, én adhatom elő). Szerencsétlen szobanövények, nem tudják még, mi minden vár rájuk.
Később aztán találkoztam a Londonban Élő Lánnyal*, aki azt mondta, úgy nézek ki, mint a húgom, és húgom nyolc évvel fiatalabb, tíz kilóval könnyebb és több ponttal vagányabb, úgyhogy örültem, valamint kaptam Jelly Beant is, és volt benne egy csomó medvecukor-ízű, a medvecukor-íznél pedig kevés jobb dolog létezik. Ezt követően pedig megtaláltam azt a tízezrest, amit két nappal ezelőtt hagytam el. Klassz.
*Egy plázában, úgyhogy tovább deszenzitizálódtam a ruhavásárlást illetően.
És akkor azon vettem észre magam, hogy azon gondolkodom, melyik pszichoterápiás könyveket vigyem magammal Thaiföldre olvasni, és már vagy hat, angol nyelvű könyvnél tartok (az több, mint hat magyar, mert míg magyarul elképesztően gyorsan olvasok, angolul csak egy normál közepes tempóban). Én nem vagyok egy kifejezett pihenésnáci, szerintem nem tilos nyaralás alatt pszichoterápiás könyveket olvasni, amennyiben az embert az érdekli, olvastam már Ko Phanghanon Yalomot meg Polcz Alaine-t a Néninél a függőágyban, megvan annak a varázsa. Egészen máshogy olvassa az ember az ilyesmit, amikor karnyújtásnyira tenger van, pálmafák és watermelone shake. De más érdeklődésből olvasni, és más kötelező olvasmányokat vinni a nyaralásra, illetve, ha érdekelnek a kötelező olvasmányok, akkor mittudomén, mi van. Hol a határ, meddig vagyok nerd és honnantól workaholic.
Emlékszem, amikor rezidensek voltunk, olyan régen, hogy az a része a blognak már nincs is fenn, egyszer elvitt minket valami gyógyszercég valami egynapos szabadidős programra. Volt ilyen feladat, hogy meg kellett keresni helyszíneket egy hatalmas, füves-sáros-dombos területen, már nem emlékszem, miért, de kaptunk hozzá páronként egy Mitsubishi terepjárót, egy GPS-t és egy kék szemű, borostás fickót, aki az autót vezette. Némelyik helyszínen pálinka is volt, és akkor volt egy jelenet, amikor a programon részt vevő kollégák csoportokba verődve, zakóban ácsorogtak és szakmáról meg szakmapolitikáról csacsogtak, mi pedig Nikével heverésztünk a terepjáró nyitott platóján pántos trikóban és farmerban, cigiztünk, napoztunk, talán iszogattunk is, és pasikról beszéltünk. És nem emlékszem, hogy ez ott szóba jött, vagy csak gondoltam, hogy milyen jó, hogy mi még képesek vagyunk istenigazából lazítani, szegény felnőttek meg már nem, és sajnáltam őket kifejezetten, és biztos voltam benne, hogy mi mindig képesek leszünk.
Rájöttem, hogy az a módszer, amikor felírom a tennivalóimat egy nagy lapra és azt kiszögezem az íróasztalom fölé, és ha valami még eszembe jut, hozzáírom, az elintézetteket pedig kihúzom, ez egyetlen dologra kiválóan alkalmas: hogy valamivel pontosabb képet alkothassak arról, milyen is átélni egy pánikrohamot.
Nem beszélve arról, hogy én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kitöltsem a szakvizsga-jelentkezéshez szükséges papírokat és mindegyiket aláírassam a megfelelő emberrel és bevigyem a megfelelő helyre, ez nekem túl bonyolult, sose leszek rá képes, sose lesz pszichoterapeuta szakvizsgám, sose fogok többet keresni, sose lesz több szabadidőm, elsorvad a hippocampusom a sok stressz és a sport hiánya miatt, elbutulok, elbocsátanak, elszegényedem, míg végül dagadt öregasszony leszek egy gázkonvektoros albérletben két macskával akiket gyűlölök, és keserűen láncdohányzom majd a konyhában a viaszosvászon abrosznál, amíg azok eszik a csirkelábat.
Ez egy kognitív terápiás módszer különben, el kell képzelni, "mi a legrosszabb, ami történhet", én elég jó vagyok benne.
Lesz egyébként Regina Spektor koncert Bécsben, decemberben, menjetek. Még szerencse, hogy Pesten nem lesz, különben a végén még sajnálnom kéne, hogy nem leszek itthon.
Emlékeztetőül, ő. Van azóta új albuma is, de azt nem szeretem annyira, úgyhogy nem arról teszek be videót, hanem ezt a régit.
Voltam a szemésznél, azt mondta, jó, fekszik a helyén a retinám, minden jól néz ki. A szemlencsémen van pár kis folt, de nem nőttek, inkább visszafejlődtek, úgyhogy nem lesz szürkehályogom, ami "nagyon gáz lett volna ennyi idősen". A gázbuborékból még van a szememben, de már csak a látóterem 10 %-át foglalja el, a 90 %-kal látok, ami már sokkal kevésbé idegesítő, mint régen. Már csak lefelé nézni nem tudok rendesen, mert akkor előrejön a buborék és mindent eltakar, de ez igazán semmiség. Egy dolog aggasztja a szemészt, hogy változatlanul ugyanúgy látok fényfoltokat, mint a műtét előtt és után és mindig az utóbbi hónapokban, úgyhogy még mennem kell kontrollra pár hét múlva megint. Nagyon kedves a szemészem különben, aggódik értem meg minden, tök aranyos.
Ezenkívül az egészségemről még annyit, hogy megkaptam pár perccel ezelőtt a sokat vitatott H1N1 oltást, izgi. Nekem még soha semmilyen védőoltástól nem lett semmi bajom, beleértve a szezonális influenzát, a veszettséget és a tífuszt is, szóval annyira azért nem félek.
A képzeletbeli bordó Martens bakancsommal pedig, ha valaki esetleg emiatt aggódna, az lett, hogy egyszer visszamentem a boltba, de nem hoztak addigra sem a méretemben és nem voltak kedvesek az eladó fiúk, úgyhogy megsértődtem és harmadszorra már nem mentem vissza, és közben pedig rájöttem, hogy hó végéig jelentkezni kell a pszichoterapeuta szakvizsgára, be kell fizetni a díjat, és annyi pénzem nincs is. Szóval a Martens bakancsom árát inkább pszichoterapeuta szakvizsgára költöm. Szomorú.
Ami azt illeti, két pár Martens bakancs árát költöm pszichoterapeuta szakvizsgára.
Eljön vajon valaha az az idő, amikor a papírjaimat (szakvizsgák, tudományos izék) végre némi pénzre és szabadidőre válthatom? Nem, ugye? Gondoltam.
Az volt, hogy a férjem már nem ért rá, én meg el akartam valakinek mondani a ppt előadásomat, mielőtt előadom (főleg, mert nem tudtam, milyen hosszú lesz), és ezért azt a zseniális megoldást találtam ki, hogy elmondom a szobanövényeknek. Tapasztalataimat az alábbiakban foglalom össze.
Bevezetés
Az elmúlt évek tapasztalatai sokszorosan alátámasztották a tényt, miszerint szociális fóbiás orvosnők előadói szorongását jelentősen csökkenti a prevenciósan alkalmazott próba-előadás. Szerzőnk (=én) a korábbi években a nagyobb fizikai és/vagy szellemi terheléssel járó prezentációkat ezért az előadás időpontját megelőzően egy alkalommal az arra hajlandó személynek (=házastárs) mondta fel. A tudományos karrier és/vagy az életkor előrehaladása azonban megfigyeléseink szerint az előadások gyakoriságának számbeli növekedése mellett az egyes előadások percekben mért hosszának növekedésével is járt. A fenti változások jelentősen megnehezítették a megfelelő próbaközönség kiválasztását. A humánetológia- és kultúrantropológia jelen álláspontja szerint európai kultúrkörben az ember azért mégsem várhatja el a férjétől, hogy hetente végighallgasson valami ötvenperces előadást számára teljesen ismeretlen és/vagy érdektelen témából. Egy bizonyos (egyéni érzékenységet mutató) határ felett ugyanis ez már a házastársi kapcsolat szimmetrikus felhőtlenségét veszélyeztetheti.
Fenti probléma kiküszöbölése érdekében olyan hallgatóságra volt szükség, amely bármely napszakban rendelkezésre áll, és csendben, türelmesen végighallgatja a szerzőnő addiktológiai, neuropszichológiai, pszichoterápiás, illetve a pszichiátria bármely egyéb területét érintő prezentációját, lehetőleg az előadás éles dátumát megelőző utolsó pillanatban (mert addigra készül el). A szerzőnő időbeosztásának, interperszonális kapcsolatainak részletes elemzése, illetve a Kárpát-medence élővilágának áttekintése során a szerzőnő szobanövényeit találtuk alkalmasnak a feladatra.
Jelen kutatás során tehát arra kerestük a választ, hogy vajon csökkenti-e az előadói szorongást, ha a szerzőnő próbaképpen az előadást megelőzően nem emberi lénynek, hanem szobanövényeinek mondja fel prezentációját.
Módszerek
A vizsgálatban a következő személyek vettek részt: 1 fő pszichiáternő. A résztvevők másik csoportját az alábbi növények alkották: 6 db pletyka, 1 db mikulásvirág, 2 db dracéna, 1 db vitorlavirág,1 db fikusz, 1 db karácsonyi kaktusz. A vizsgálatokból a szerencsebambuszt kizártuk, mert az a másik szobában van. A növények diagnosztikai besorolásához a Szobanövénykalauz (Bechhold és Friedmann 1989) c. könyv kritériumrendszerét vettük alapul. A szóban forgó pszichiátriai témájú előadás 32 db Power Point diából állt, amelyeket laptopról adtunk elő. Ezt követően a fenti előadást éles helyzetben, nagy létszámú humán hallgatóság előtt ismételtük meg.
Eredmények
A növények türelmes, nyugodt hallgatóságnak bizonyultak, lehetőséget adtak az előadónak arra, hogy diáit áttekintse, egyes mondatokat átfogalmazzon, a diák verbális interpretációját gyakorolja, illetve a prezentáció időbeli hosszát pontosan lemérje. A fentiek eredményeképpen az előadó az előadás megtartására mind a próba-, mind az éles helyzetben képes volt, enyhe szájszárazságon, tachycardián és szubjektív szorongásérzésen kívül egyéb tünetet nem mutatott, és el sem ájult.
Megbeszélés
Szubjektív benyomásaink szerint a szobanövényeknek történő próba-előadás részlegesen kivédi az előadó szociális szorongását a későbbi előadáshelyzetben, bár teljesen nem szünteti azt. Vizsgálatunk limitációi közé tartozik a kis mintaelemszám (1 fő ember, 12 fő növény) és a kis esetszám (1 eset), valamint a placebo-kontroll hiánya (elő kellett volna adnom egy párhuzamos univerzumban ugyanazt, csak növényes gyakorlás nélkül). További limitáció, hogy nem áll rendelkezésünkre adat arra vonatkozóan, hogy az előadó hány értelmetlen mondatot mondott végül előadása során.
Az előadói szorongást a vonatkozó irodalom szerint az előzetes próba-előadáson kívül egyéb tényezők is befolyásolják. Ilyenek például az előadás témája, a hallgatóság mérete és összetétele, a terem hőmérséklete, mikrofon jelenléte vagy nem léte, illetve kiemelendő még a jelen lévő, szupportív attitűddel rendelkező kollégák száma a hallgatóság körében. A fenti változókra vizsgálatunk során nem korrigáltunk, amely eredményeink értelmezhetőségét némiképp behatárolja.
További kérdésként merülhet fel a pszichiátriai témájú prezentációk hatása a szobanövények életminőségére. Lehetséges, hogy a rendszeres prezentációhallgatás egyes szobanövények pszichés vagy szomatikus állapotát rontja (mondjuk elszáradnak), de az is felmerül, hogy a növények intellektuális nívója, kognitív készségei javulnak a folyamat során. A fenti kérdés tisztázásához nagyobb esetszámú követéses vizsgálatokat tervezünk.
Kávészünet, bekapcsoljuk a tévét. Az MTV-n egy tizenötéves-forma maca épp azt magyarázza, hogy változtatni akar az életén, mert túl felszínes.
Katie: - Észrevettem, hogy csak a külsőm számít, a tökéletes körmök, smink, haj, tökéletes barátok, tökéletes arculat. Ez itt az autóm, egy Merci. A hajam minden reggel frissen mosott, minden nap suli után szoli, hetente pedikűr-manikűr, szombatonként testradírozok. És mindig félek attól, hogy bekoszolódom, vagy összekócolódik a hajam, vagy tönkremegy a körmöm. Valami olyat szeretnék csinálni, amivel megmutathatom, hogy képes vagyok valamire, hogy nem csak egy cicababa vagyok, hogy ki tudok állni magamért, hogy végig tudom vinni, amit elterveztem. Bizonyítani akarom, hogy nem az vagyok, akinek hisznek, hogy többre vagyok képes...
isolde és férje kórusban a tévének: - Menjél krumplit kapálni! Betont keverni!
Katie: - ... úgyhogy úgy döntöttem, motocross-versenyző leszek.
Mondtam már, hogy MTV-valóságshow-kat kell tenni azokra az űrszondákra? Szerintetek úgy mégis mit fognak gondolni rólunk a marslakók, ha meghallgatják odaát a Vivaldit meg Shakespeare-t, aztán idejönnek és bekapcsolják a tévét?
És akkor szombaton hazautaztunk a világ minden tájáról Hajnalka szüleinek nappalijába, ahol tinédzserkorunk fontos házibulijai zaljottak, ahol dohányoztunk és lerészegedtünk és fiúkkal flörtöltünk és a Should I stay or Should I go-ra pogóztunk nagy beleéléssel, vagy Joan Jett: Let's do it-re visítoztunk nagy beleéléssel, míg fel nem jött a nap (igen, többnyire én csináltam a zenét).
Odafelé úton elszakadt a csizmám, meg meglátogattam a kórházban nagyanyámat (térdprotézis), meg olvastam némi szakirodalmat, meg azon merengtem, hogy elaprózom magam az Életben és a Szerepeimben, de teljesen mindegy, mert úgysem fogom máshogy csinálni.
Később aztán, a buli egy pontján körülnéztem Hajnalkáék szüleinek nappalijában, és láttam, ahogy beszűrődik a délutáni napfény, tálca zserbó és friss kávé az asztalon, Hajnalka épp egy kedves kis dalt énekel csecsemő gyermekének, Gabó a szemközti fotelban átszellemült arccal szoptat, én pedig békésen varrogatok. És láttam, hogy ez jó.
Tegnap végül elegem lett a szenvedésből és új életet kezdtem, első lépésben külsőleg. Elmentem kozmetikushoz, ami rögtön rémálomszerű volt: a kozmetikusom egy bevásárlóközpontban rendel, így végig kellett mennem a pláza folyosóin és végignézni a "leárazás"-feliratokkal teleragasztgatott kirakatokat. És én eddig remekül tartottam a projektet (hogy 3 hónapig nem veszek ruhákat), az elmúlt másfél hónapban összesen egy darab vintage (=használt) dédmamás lakktáskát vettem a jajcicában 2000 forintért. Már kezdtem azt hinni, hogy tulajdonképpen eléldegélek én remekül ruhavásárlás nélkül, bőségesen elegendőek számomra a természetes megerősítők (mint evés, szex, sport, koffein, internet, sorozatok), nincs szükségem plusz önjutalmazásra, sőt, képes vagyok végigmenni számottevő szenvedés nélkül a Westend folyosóin, de nem. Ne tudjátok meg, min mentem keresztül, ott lestek rám a ruhák a kirakatüveg mögül, és azóta is rajtam van az ideg a sóvárgás.
Akarok egy csomó új nadrágot és zakót és sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, és csuda-csuda gyöngyöket, de főleg puha, kötött felsőket, azok a gyengéim, akarok egy sötétpiros pulcsit, és akarok még sok másszínű felsőt, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola, és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. Megmondta a költő is.
Valójában kék nem kellene, mert nem viselek kéket.
És nemrégiben elmeséltem a fogadalmamat két férfi kollégám jelenlétében, akik azonnal a következő empatikus, ám hosszú távon ártalmas javaslattal álltak elő: majd ők nem vesznek maguknak ruhákat most két hónapig, én meg nyugodtan vegyek magamnak helyettük is. Persze mérhetetlen önuralmam egyelőre győzedelmeskedett. Aztán tegnap még asszertíven rábeszéltem a Douglas parfüméria eladóleányait, hogy szépségápolási csomag vásárlása esetén ugyan nem jár hozzá az ajándék szépségápolási csomag, nekem mégis adjanak. Vannak benne klassz sminkcuccok is, ami jó, mert tudom, hogy lassan eljön az az életkor, amikor már nem dacolhatok tovább és el kell kezdenem rendszeresen sminkelni. Hány éves korban vet ki magából vajon a társadalom, ha nem sminkelek? Önök ismernek olyan 38 éves nőt, aki smink nélkül jár be dolgozni? Én nem.
Ezenkívül befestettem a hajamat, és rendeltem magamnak diétás ebédet jövő hétre. Valamint ma felvettem szoknyát, ketten meg is dicsértek, sajnos, mindketten nők, de ne legyünk telhetetlenek.
Hallgassunk Nina Simone-t, addig befestem a hajamat.
Úgy látom, Harry Stack Sullivan életéből filmet kell rendezni, olyan a történet, hogy celluloidért kiált. Sullivan különben egy amerikai pszichiáter volt, aki a klasszikus analitikus elméletekkel szemben az interperszonális kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta a lélek fejlődésében és/vagy megbetegedésében, de kezdjük az elején.
Sullivan anyja, Ella Stack ír bevándorló volt, némi földbirtokkal, harmincnégy évesen a vénkisasszonyság fenyegető határán. Családja intelmei ellenére ekkor férjhez ment a nála 5 évvel fiatalabb, tanulatlan és csóró, de legalább szintén ír katolikus gyári munkáshoz, Timothy-hoz. Született egy gyerekük februárban, meghalt. Született még egy gyerekük két évre rá februárban, meghalt. Született még egy gyerekük két évre rá, nem halt meg, hanem ő lett Harry, a későbbi pszichiáter. Anyja két éves koráig túlvédően nevelte és szétszorongta magát, ami nem csoda, mivel már két gyereket elvesztett, és egyébként is egy kihalt, csatornázatlan gettóban laktak, idézem: "literally on the wrong side of the railroad", ahol a fekete diftéria fantázianevű járvány szedte áldozatait. Timothy, az apa persze elvesztette állását a közeli vasgyárban a recesszió miatt. Ella, az anyuka gyűlölt Rexfordban élni, ezért Ella bátyja felajánlotta, hogy költözzenek South Ostelicbe, ott ő adna munkát Timothynak a saját cégénél és rendesebb körülmények között élhetnének, de Timothy megtagadta ezt, mivel ő katolikus volt és South Ostelicben nem volt katolikus templom. Csak protestáns.
Amikor a kis Harry két éves volt, akkor anyja két évre nyomtalanul eltűnt. Így Harry-t egy darabig a nagyszülők nevelték a farmon. Hogy anyu hova tűnt, rejtély, legvalószínűbben idegösszeomlást kapott és megpróbált végezni magával s gyermekével is, ezért elmegyógyintézetben ápolták, de erről csak a korabeli pletyka szól, zárójelentését nem láttuk.
Később Harry apja, majd időközben előkerülő anyja is csatlakozott hozzájuk a farmon, addigra a nagyszülőkből már csak egy babonás, szigorú, írül beszélő nagymama maradt. Még mindig szegények voltak. Harry iskolába került, de mivel a környéken utálták az ír katolikusokat, valamint ő már tudott olvasni, a kortárscsoport az első perctől kezdve kiutálta. "His closest friends were livestock in the farm", valamint "Sullivan often autobiographically referenced the importance of imaginary playmates", azaz szerencsétlen kis Harry-nek a barátai képzeletbeliek voltak és/vagy csirkék. Kilenc éves volt, mire lett egy barátja, a 13 éves Clarence személyében. Clarence is okos volt és kiközösített, mivel alacsony volt és kövér (meg lányneve volt). Harry és Clarence elválaszthatatlan jóbarátok maradtak az iskola végéig, sose jártak lányokkal, az iskola végeztével pedig elváltak és soha többé nem álltak szóba egymással. Ennek ellenére (vagy emellett) mindketten orvosok lettek, majd pszichiáterek, mindketten White alatt dolgoztak a St. Elizabethben és mindketten kutatással is foglalkoztak, ami akkoriban nem volt divat. De sosem beszéltek többé. Emellett még két ember volt a képzeletbeli csirkéken kívül, akivel Harry néha szót válthatott, egy okos nagynéni és egy bizarr gyilkosságokra és igazságügyi pszichológiára specializálódott, fura jogász nagybácsi.
1908-at írunk, a 16 éves Harry nyer egy ösztöndíjat a Cornell University-re, fizikusnak készül, de nem osztályelső, kiközösítik, ezután pedig egy fiúbanda tagjává válik, akiknek fő tevékenysége, hogy drogot árulnak postai úton. Elkapják őket, és csalásért fél évre felfüggesztik. Harry sosem tér vissza az egyetemre, ehelyett nyomtalanul eltűnik két évre. Pletykák szerint pszichotikus állapot miatt elmeosztályon kezelik, de zárójelentést nem láttunk.
1911. Chicago, a századelő Chicagoja, klassz ruhák, maffia, jazz. A zakkant Sullivan fiú valahogy idekeveredik az orvosi egyetemre, el is végzi azt, majd sebészként dolgozik egy acélgyárban. Ezután behívót kap a Nemzeti Gárdához, ahonnan egy állítólagos lovasbaleset miatt leszerelik, de ekkor Harry... ugye, tudjuk már, mi következik, nyomtalanul eltűnik két évre. A két év letelte után agyon meg vissza hamisított önéletrajzzal (nem csak a munkatapasztalatát, hanem a születési dátumát is átírta) felvételizik egy állásra valami veteránkórházba. Ezt követően viszonylag sok helyen dolgozik a honvédségnek orvosként, mígnem 1920-ban nyomtalanul eltűnik. Neeem, ezúttal csak egy évre.
Visszatér, pszichiáter lesz a St. Elizabethben William Alanson White, humanista és haladó felfogású pszichiáter vezetése alatt. A későbbiekben is több helyen dolgozik, osztályt vezet, kidolgozza a freudi analitikus elméletek nagy ellenpontjaként interperszonális elméletét. A legjobb barátja és kolléganője Clara Thompson, akit rádumál, hogy utazzon el Budapestre, mert itt él az a Sandor Ferenczi, aki pszichoanalízis terén meglepően haladó elveket vall, ígytehát Clara a századelő Budapestjére utazik és Ferenczihez jár analízisbe egy darabig (mindenképpen legyen néhány jelenet, ahogy Clara pszichoterápiás ülésre megy az omnibusszal a békebeli Nagykörúton). Clara és Harry barátok maradnak, bár Sullivan egyszer említést tesz egy estéről, ahol megkérte egy fiatal nő kezét, aki igent mondott, másnap reggel viszont "mindketten nyakukat törve rohantak és hívták egymást, hogy lemondják az eljegyzést". Egyikük sem házasodik meg soha.
1930. decembere, New York City. Sullivan és örökbefogadott fia ideköltöznek, hogy Sullivan magánrendelőt nyisson és együtt kutathasson antropológus és szociológus kollégákkal. A fiú, James 15 éves volt, amikor Sullivan örökbefogadta, együtt éltek, végig elhivatott titkára volt, majd örököse. New Yorkban Sullivan saját pénzéből finanszíroz kutatásokat, nagy lábon és extravagánsan él, tartozásokat halmoz fel, majd apja meghal és ő is ráhagyja tartozásait, amitől végképp csődbe megy. Ez nem akadályozza meg abban, hogy részt vegyen a pezsgő intellektuális életben, valamint hogy korabeli művészeket, írókat és fotográfusokat kezeljen ingyen.
Sok minden történik még, kaland, izgalom, interdiszciplinaritás, sőt, mit több, Világbéke: 1948-ban Sullivan egy UNESCO-találkozón vesz részt Párizsban. Anyja születésnapján reggelit rendel a hotelszobájába, levelet ír "nevelt fiának", majd hirtelen meghal. Sokak öngyilkosságot rebesgetnek, de a boncolás igazolja, hogy a halál oka agyvérzés volt.
Sullivan munkásságát sosem ismerték el eléggé pszichiáter kollégái, életrajzírója szerint ennek az alábbi okai lehettek:
- Sullivan keveset publikált és akkor is borzalmasan írt, érthetetlenül, de leereszkedő modorban
- Egész írott munkásságában csupán egy (1) Freud-hivatkozás szerepel
- Minden adandó alkalommal heves undorral és gyűlölettel beszélt vagy írt a pszichiáterekről.
- Amúgy is elviselhetetlen alak volt ("he was personally a very difficult man")
- A pletykák szerint skizofrén volt és homoszexuális.
Mindezek ellenére a pszichiátrián, pszichoterápián kívül még a társadalomtudományokra is maradandó hatást fejtett ki. Az élete meg egy film.
Visszajelzéseket kapok arra vonatkozólag, hogy egy pszichoterapeutává változtam, ezen most elgondolkodtam és mérhetetlen önreflexiómmal rájöttem, hogy "basszus tényleg", és eleinte még tudatában voltam a jelenségnek (konkrétan itt), aztán egy idő után már nem volt rá belátásom. Valamit tenni kell, talán egy viselkedésterápiás programot kellene kidolgoznom önmagam számára, sok logikát igénylő, magányos feladattal, sporttal, és agyatlan akcióhorrorral, drámák, művészfilmek, emberek és pszichoterápiás könyvek tiltólistán. Mi lesz ennek a vége, egy ilyen idegesítően bölcs asszony leszek, empatikus, kongruens, feltétel nélkül elfogadó, aki hosszú nyakláncokat és sálakat visel és mindennek képes látni a másik oldalát is és együttérzően értelmezi az emberek viselkedését, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
Istenem, a régi szép idők, amikor még mindenfajta önreflexió nélkül* voltam képes hisztizni, vagy anélkül utálni embereket, hogy megpróbálnám elfogadni őket és megérteni tetteik mozgatórugóit. Megvolt azért annak a varázsa.
*Ilyen sose volt, 13 éves korom óta naplót írok, ne álltassuk magunkat.