Valamelyik nap meg írtam egy hosszú bejegyzést és eltűnt a fenébe, de erről a helyi infrastruktúra (is) tehet. Meg is környékeztem az előbb véletlenül erre tévedő rendszergazdát, és megígérte, hogy hamarosan elvisszük a gépemet a MÉH-be, én meg kapok helyette egy kategriával jobbat. Nem tudom, ez mit jelenthet, a mostanin csak 20. sz-i windowsok hajlandóak futni, floppyn kívül nem lehet beletenni mást, úgy kell kikapcsolni, hogy kihúzzuk a konnektort a falból, és állandóan leesik az eleje.
Na mindegy, az elveszett bejegyzésben az X-men 3-ról volt szó, meg amiatt rinyáltam, hogy rengeteg dolog történik, jó meg nyomasztó meg idegesítő egyaránt, és gyakorlatilag semmit sem írhatok már bele a túlságosan publikussá vált blogomba. Rettenetesen unom már a sok semmitmondást, én magam unom visszaolvasni a régebbi bejegyzéseimet, pedig engem aztán mindig minden érdekel, ami velem történik és imádom, ahogy írok. Mivel nem hiszek az internet anonimitásában (nem egy ember blogját találtam már meg véletlenül és ismertem rá), ezért a nempublikus dolgokat valamilyen kockás füzetbe kellene írnom, csakhogy túlságosan öreg és túlságosan blogger lettem már a kézzelíráshoz.
Ez megoldhatatlan helyzet, úgyhogy ne is ragozzuk tovább.
Mesélek arról, hogy megjelenik a novellám egy antológiában (ez még ugyanaz, ami már hónapok óta készül), és valamelyik nap meg felhívott a nő, hogy akkor a könyvbemutató ekkor meg ekkor lesz, mondjam meg, hogy hány embert hívok, mert annyi meghívót adnak, és akkora termet bérelnek ki; valamint, hogy óhajtok-e saját szájúlag felolvasni a Műből, vagy inkább kérjenek meg egy arra alkalmas személyt. Mondtam, hogy inkább az alkalmas személy legyen, mert utálok sok ember előtt beszélni, ráadásul nem tudom kiejteni az "s" betűt, és a stresszhelyzetek különösen súlyosbítják a beszédhibámat. A blogger-identitástudattal szemben mindennemű író-identitástudat hiányzik belőlem amúgy is.
És jelentkeztem a Doktori Iskolába, előrelendítendő a tudományt, valamint saját karrieremet, két hét múlva felvételizem, úgyhogy könyörgöm, árulja el valaki, hol lehet manapság értelmes áron normális nadrágkosztümhöz jutni. Az általam ismert üzletekben csak idióta rövid, lekerekített aljú zakókat árulnak, értem én, hogy az a trendi, de nekem nem igazán kutatónő-, hanem inkább slampos dagadt ügyintéző-imidzset kölcsönöz.
És tényleg, hol van ezen az izén a "megnézem az oldalamat"-gomb?

Mit is mondjak... Megérkeztünk a XXI. századba?

Azt olvastam az előbb a Wellness magazinban, hogy "Magyarországon évente 5000 lábat vágnak le." Nem egy kicsit durva szlogen?* Vajon hol vannak azok a lábak...?

*(Ennek fele, azaz 2500 db valaha cukorbetegeké volt, a szlogen pedig a cukorbetegség elleni harcra vagy effélére buzdít.)

Hű, tényleg. Kultúrablog az indexen, hát kíváncsi leszek. Bár a "kultúrablog" kifejezés már önmagában kicsit... talán aggasztóan hangzik.
"Könyvet olvasni fárasztó, zenét hallgatni idegesítő."

És még ezt a blogot találtam, ami tetszik: kereshetsz helyszínek szerint ott játszódó könyveket - itt van pl A szél árnyéka meg Az időutazó felesége is. Chicagoba akarok menni. (Barcelonába is, de ott már voltam.)

Nem olyan régen olvastam egy rövid jellemzést erről a blogról egy újságban, ahol a "sorozatfüggő" szót egyértelműen pozitív jelzőként alkalmazták, ez azért elgondolkodtató. Hogy bizonyos szubkultúrákban a tévénézés alapvetően lenézett időtöltésnek számít, ellentétben a netről letöltött/dvd-n megszerzett sorozatokkal, ami menő. Én is tisztelem az olyanokat, akik egy nap alatt néznek meg egy 24 seasont (bár engem halálosan idegesített az a film), nekünk a Firefly-hoz is egy egész hétvége kellett. És a neves dark-fantasy író (darkfantasy-író? ez túl nehéz szó) is nagyot nőtt a szememben, amikor kiderült róla, hogy ismeri a Veronica Marsot (nem beszélve arról, amikor ideadta a 2. évadot). Szóval hogy is jutottunk pár év alatt az Esmeraldán szipogó negyvenes háztartásbeliktől a trendi sorozatfüggőségig?
De nem erről akartam beszélni, hanem a reklámokról. A másik különös jelenségre széleskörű médiaszociológiai felméréseim során figyeltem fel: a normális, tévénéző ember többnyire utálja a reklámokat, a tévét nem néző pedig kifejezetten szereti - legalább két ilyen embert ismerek, és abból csak az egyik vagyok én. Úgyhogy amikor (gyakran) kiderül, hogy fogalmam sincs a megasztárról, mire megvetően közlöm, hogy "én nem nézek tévét", akkor az pontosan azt jelenti, hogy "én nem nézek tévét, de azért rengeteg sorozatot nézek, meg reklámokat, na jó és néha vh1-t." A British TV 2006-os legjobb reklámjai pedig itt nézhetők meg, külön felhívnám a figyelmet az aranyérmes Guiness-reklámra.

Back to work, persze, amit véget ért a szabim, negyven fok lett. Nem baj, nekem is jó volt. Úgy tűnik, beszerveztem Anikó exét az esküvőnkre fotózni, ami klassz, mert remek fotós. Egyébként pedig Az időutazó feleségét olvasom újra, csak ezúttal angolul. Kíváncsi voltam, hogy most is fogok-e bőgni a végén, de ezúttal már az elején elkezdtem. Mit csináljunk, bőgős könyv. Ja, és most informálódtam az internetről, hogy esetleg film is készül a gyönyörű szerelmi történetből, ha minden igaz. Az látszik talán akadálynak, hogy Brad Pitt és Jennifer Aniston vették meg a jogokat, akik időközben elváltak. Vajon ilyenkor ezt is el kell osztani, mint bármely közös vagyont? Brad lehet az első negyven perc producere, Jennifer a másodiké? Na jó, valójában egyáltalán nem akarom látni a filmet, túlságosan elképzeltem magamnak a szereplőket, és el sem tudom képzelni, hogy sikerül eltalálni őket. Egyáltalán el sem tudom képzelni, hogyan lehetne ebből jó filmet csinálni.

Ehhez képest Mrs. Nerd egy laza csuklómozdulattal megrendelte menyasszonyi ruháját az ebayen.

Közben odaát az évszázad blogvitája zajlik, szerintem érdekes. De most inkább alszom.

Először húgommal elmegyünk a daalarnába, mert a daalarna ruhák gyönyörűek. Kicsit zavarban vagyok, mert vidéki prolilány lévén még sosem voltam méregdrága ruhaszalonban, és még sosem volt rajtam olyan felső, aminek az árából használt autót lehetne venni. Egy húszévesnek kinéző lányka fogad farmerdzsekiben, végig nagyon kedves és laza, rám ad mindent, amit akarok, befűz, kifűz, kikérdez az esküvő felől, majd biztosít róla, hogy ha nem döntöttem, visszajöhetek próbálni akárhányszor akárkivel, volt vendégük, aki az ötödik próba után döntött. Aztán megmondja a ruha árát (két Budapest-Bangkok repülőjegy oda-vissza), kölcsönözni nem lehet, csak megvenni, szemem se rebben, ad egy kis kártyát telefonszámmal, árral, elköszönünk.
Másnap elmegyünk a Laura szalonba, mert a Demetrios és Eddy K. ruhák is gyönyörűek (eléggé képben vagyok menyasszonyiruha-márkákból). Be kell vallani, a helyszínnek van hangulata: ősrégi, körgangos bérház a körúton, a bejárati ajtó kilincsét is alig érem fel, a lépcsőházban nincs villany, az eső irgalmatlanul zuhog, valahol a közelben pedig sziréna üvölt hangosan. A lakásban mobiltelefonáló nő fogad, leveteti velünk a cipőnket, elnézést kér amiatt, hogy nincs áram, majd hosszú időre otthagy. Később visszajön, flegmán a kezünkbe nyom két katalógust, majd otthagy. Még később visszajön, a kiválasztott két ruhára közli, hogy ilyen nincs, végül előhoz egy harmadikat, amit ledob a földre, közli, hogy vetkőzzek, majd amikor már bugyiban szobrozom a szoba közepén, ismét telefonálni kezd. Azért néha, füléhez szorított telefonnal, fél kézzel segíteni akar felvenni a ruhát, de inkább csak hátráltat, mindenesetre a ruha gyönyörű, én gyönyörű vagyok, lehet kölcsönözni is, ami még mindig drága (egy Budapest-Bangkok repülőjegy oda-vissza). Elköszönünk, a nő végig úgy beszél velünk, mintha két nyolcadik kerületi középiskolás lennénk, aki heccből bejött menyasszonyi ruhákat próbálgatni.
A titkos terv úgyis az, hogy megvarratom a nekem tetsző ruhát, de közben a három talonban lévő varrónő közül egyről kiderül, hogy nem vállalja, a másiknak mégsem tudjuk az elérhetőségét, a harmadik megvan, de ő nem olyan szépeket varr. Semmi gond, pontosan tudom, hogy ilyenkor mi a teendő, regisztrálok a nők lapja fórumba, és az esküvő topicban varrónő felől érdeklődöm. Két nap múlva öt levelet kapok, néhányan Zsuzsikát ajánlják, aki régen a daalarnának dolgozott, mások pedig a Broadway szalont, azonban kiderül, hogy a kettő ugyanaz. Elmegyünk a helyre, szintén bérház, maga Zsuzsika nyit ajtót, aki rendkívül szőke, valahol harmincöt és negyven között, és az alapszínnél sokkal sötétebb kontúrceruzával húzta körbe a száját. A rend kedvéért azért rám próbál egy fűzőt, megmondom neki, hogy az esküvőig még fogyni fogok, nevetve közli, hogy "mind ezt mondják". Megegyezünk árban és időpontban, az árról azonban nem nyilatkozhatok, mert a vőlegényem is olvas, de kevesebbe kerül, mint az első két verzió. Deal, két hét múlva megyek próbálni.

Délelőtt meg hevertem egy nyugágyfélében és nézegettem a berendezést: zöld, hullám formájú üveg térelválasztó, sárga fal, rajta fából faragott, hatalmas nap és buddhafejek, a téglavörös mennyezeten hatalmas mellekre emlékeztető, mindenféle színű lámpák, rózsaszíntől a királykékig, meg más színes lámpák a plafonba süllyesztve; a tetőn négyszög alakú résen tűz be fentről a napfény, ezüst porszemek táncikálnak az üvöltő drum and bass-re. Én meg lazulok a nyugágyban, kicsit szédülök, kezem-lábam zsibbad, és hipnotizáltan bámulom a táncoló porszemeket. Nem, nem egy coffeeshop Amszterdamban, hanem az edzőterem szaunája, bár abban biztos vagyok, hogy a lámpákat drog hatása alatt vásárolták.

Még az is volt, hogy rendeltem két könyvet az amazontól, egy százdolláros neuropszichológiát meg egy tízdolláros képregényt, és az előbbit sikerült elkeverni a magyar posta jóvoltából: nem mentem érte időben a postára, erre rögtön visszaküldték a címzettnek. A néni a postán azt mondta, hívjam fel a Nemzetközi Kicserélő Központot (igen, ez a neve), mert még biztosan ott van a csomagom, de az ottani néni elküldött az anyámba. Majd írtam egy emailt az amazonnak, hogy mi történt, mire ők azonnal visszautalták a pénz a számlámra, sajnálatukat fejezték ki, valamint a következő rendelésemből tíz dollárt elengednek.

Gratulálunk!! Hamarosan én leszek az egyetlen az ismeretségi körömben, aki nem terhes.

Elvállaltam egy fordítást is, szerencsére csak egy könyvfejezet, de az a pszichoterápia nyakatekert érthetetlen ködösítő virágos nyelvén, úgyhogy még nem mertem belenézni. Sajnos, a Közvetítő - Filozófus kollégám - éppen nem volt rendkívüli emberismeretének birtokában, amikor megkérdeztem tőle, mikorra kell, mert azt felelte: "hát amikorra kész leszel vele...", és hiába fogtam be reflexből a fülemet és dúdoltam már az elején, mégis meghallottam. Persze, mondtam neki, hogy nekem fix és megváltoztathatatlan határidőre van szükségem, év-hónap-nap mértékegységben, és akkor azt mondta, hogy "akkor jövő hétfő", de ezt már nem hittem el, azért akkor mégse annyira sürgős. Aztán megkérdeztem, hogy mikor akarnak fizetni, mire bevallotta, hogy a Megbízó tulajdonképpen Niké apja, professzor és alapítványtulajdonos. Lefordítva ez azt jelenti, egészen biztos, hogy fogunk érte pénzt kapni egyszer valamikor, különösen, ha naponta kétszer rákérdezünk, persze, lehet, hogy addigra már nem tudjuk elkölteni vérrel-verítékkel megszerzett forintjainkat, mert rég bevezették az eurót, beköszöntött a jégkorszak vagy a globális felmelegedés miatt kontinensünk víz alá került.

Különben szabin vagyok ezen a héten, az előbb meg felhívott maga a Nagyfőnök a mobiltelefonomon, mire meghűlt bennem a vér és kis híján elájultam ijedtemben. Vagyis nem ő hívott fel persze, hanem a titkárnője, hogy Nagyfőnök szeretne velem beszélni, kapcsolja, úgyhogy a kapcsolás alatt volt is időm katasztrófa-fantáziákat gyártani, hogy pl. azonnal menjek be a cuccomért, ki vagyok rúgva. De persze nem.
Maximum fitnessblogot tudnék írni, mert hétfő óta fogyózom, valamint aerobicozni járok, de már megtanultam, hogy erre senki nem kíváncsi, legyen elég annyi, hogy soha, soha ne vegyetek szűztea ice tea-t, mert nagyon rossz ízű. Most pedig megyek, megeszem nyamvadt párolt zöldségekből álló ebédemet.

Szóval "sokáig voltam távol", ahogy a dalban is. Csütörtök délután indultunk Győrbe (fekete Toyota Celicával), persze, még Budapesten belül sikerült egy alkalommal eltévedni (Kolléga tudott egy rövidítést).
A magam részéről csodálkozom, hogy kiszolgáltak minket a kongresszusi vacsin, amikor kb. egy óra késéssel beestünk négyen fiatalok, farmerban, és azt állítottuk, hogy mi is a kongresszushoz tartozunk. Azután söröztünk (gasztronómiai élményeimről itt számolok be), kishíján összefutottam a Boardos Fiúval is - a "kishíján" azt jelenti, hogy amikor megtudta, hogy ott vagyok, inkább mégsem jött, de ettől nem vagyunk szomorúak, hanem megértjük és nem bánjuk; majd pedig táncoltunk bulizós helyen, és ettünk hotdogot is hajnali négykor lakókocsis árusnál. Másnap reggeli a hotelben (miért van az, hogy minél drágább egy hotel, annál kisebb poharakat adnak a reggeli juice-hoz?), azután némi betekintést nyertünk a kongresszusra (a "betekintés" itt többé-kevésbé szó szerint vehető...), majd szaunáztunk, ebédeltünk vízparton árnyas fák alatt, és hazaindultunk - vagyis én Harkányba egy következő kalandra.
Korábban azt állítottam Győrről, hogy 'feltűnően sok jó pasi fordul meg a szórakozóhelyeken, és ahol egy átlagos csütörtök estén nagyobb eséllyel kínálnak meg fűvel, mint Amszterdam erre a célra szolgáló negyedében', idén pedig rájöttem, hogy akárhonnan is nézem, Győr kb az egyetlen magyar város, ahova csak és kizárólag azért mentem eddig, hogy jól érezzem magam, tehát kb. pasizni, kikapcsolódni, bulizni, szaunázni, ilyenek. Igazi bulizós hely - Amszerdamra emlékeztet. (Abban mondjuk biztos vagyok, hogy az ott lakók nem így éreznek.)
Harkányban meg sikerült eltölteni a barátnőimmel két napot úgy, hogy egyetlen pohár villányi bort ittam csupán, a siklósi várat csak kívülről láttuk, a fürdőnek pedig még a közelébe sem mentünk, de jó volt azért.

Gyönyörű ingyenmacskák blogcelebrity anyától. Még gondolkodom, hogy vevőnek álcázva magamat jelentkezem macskát simogatni, dacolva akár a doktorral is.

Most pedig elmegyek egy konferenciára a Gyanús Városba. De nem félek, van nálam bikini, kinyomtatott menetrend és robbanócukros csoki.

És még az volt, hogy a mozgáscsoporton (egész hétvégés mozgáscsoporton voltam és klassz volt) elmeséltem egy sztorit az életemből, amely manapság foglalkoztat, ám kevéssé publikus, és utána rendes visszajelzés vagy jótanács vagy értelmezés helyett azt kaptam, hogy: milyen jól adtam elő, élvezetes volt engem hallgatni, néhol vicces, máshol érzelmes-drámai, kissé bridget jones-os, de mindenképpen szórakoztató. Lehet, hogy át kéne nyergelnem a vizuális médiára.

Ha már a vásárlásnál tartunk, annyira jó bőrkabátot vettem az adóvisszatérítésemből, hogy hihetetlen. Világosbarna, hasítottbőr, 16 ezer volt és eszem ágában sem volt kabátot venni, cipőt nézni mentem be abba a boltba. És vettem még narancssárga és bordó lenvászon nadrágokat, valamint egy piros porszívót, aki a keresztségben a Lucita nevet kapta.
Igen, a háztartási kisgépeknek is van nevük.

Nem is a sznobizmusomról van itt szó különben, amúgy is az csak álca, titokban Vavyan Fable-t olvasok, csak rá szoktam tenni a Háború és béke borítóját, hogy intelligensnek látszódjak a metrón. Azért remélem, nem az én életemben fogunk eljutni oda, amikor a csökkenő kereslet és a szűk fogyasztói réteg miatt kivonják a forgalomból a regényeket, mint a robbanócukros ritter sportot. Az is baj, hogy az emberek nem olvasnak, hanem a mónika showt nézik a tévében, de engem a legkevésbé sem érdekel, mit csinálnak az emberek, amíg engem békén hagynak vele, tőlem lehetnek krisnások, vagy drogozhatnak, vagy nézhetnek tévét, vagy amit akarnak, amíg az én életemet nem befolyásolják (itt próbálom liberalizmusként eladni az egoizmusomat). De nem az emberi kultúra hanyatlása miatt rinyálok, hanem konkrétan az Alexandra kiadó és könyvesbolt miatt, pedig semmi közöm hozzá, nem dolgozom a könyvszakmában, hanem rendes állásom van. De még olvasóként is muszáj észrevenni, ahogy szép lassan felfalják a kisebb kiadókat (Európa) és könyvesboltokat, és ez nem azért szomorú, mert szegény kisebb kiadók, hanem mert így eltűnik a piacról a sokféleség. A vásárló pedig azt szereti, na jó, én azt szeretem, ha sokféle ruhabutik/könyvesbolt/élelmiszer/porszívómárka közül válogathat. Hogy van Filagóra Könyvesbolt, ahol a könyve 90 %-a pszichológia, és az eladó (mindig ugyanaz a szemüveges pasi van) 10 % kedvezményt ad pszichológusoknak, valamint nekem is, amióta beszéltem neki a társszakmák hátrányos megkülönböztetéséről. Meg volt Európa Könyvesház, ahol tökjó akciós könyveket lehetett kapni, volt törzsvásárlói kártyám, és a nénik szabályosan lebasztak, amikor nem közöltem velük, hogy elköltöztem, és visszajött a régi címemre küldött katalógus. Meg Írók Boltja, ami azért aranyos, mert a kellemesen sznob környezetben ugyanúgy lehet kapni filozófiát, mint szakácskönyvet meg lonely planetet. És szeretem még a Libri Könyvpalota emeletét a rengeteg idegennyelvű regény miatt, meg a Zuglói Antikváriumot, meg a Kálvin tér aluljárójában lévő kis könyvesboltot, és a Millenium Könyvesházat az Oktogonon. Attól függ, hova megyek, hogy milyen hangulathoz van kedvem, nézelődni megyek vagy céllal, és ha igen, mit keresek. És nem örülnék, ha szép fokozatosan mindegyik bezárna, és a helyén vagy mellette nyílna egy Alexandra. Az olyan lenne, mintha az összes élelmiszerbolt teszkóvá változna. Vagy az összes ruhabolt Terranovává. Vagy minden adón csak az rtl-klubot lehetne fogni. Horror.