Nem olyan régen olvastam egy rövid jellemzést erről a blogról egy újságban, ahol a "sorozatfüggő" szót egyértelműen pozitív jelzőként alkalmazták, ez azért elgondolkodtató. Hogy bizonyos szubkultúrákban a tévénézés alapvetően lenézett időtöltésnek számít, ellentétben a netről letöltött/dvd-n megszerzett sorozatokkal, ami menő. Én is tisztelem az olyanokat, akik egy nap alatt néznek meg egy 24 seasont (bár engem halálosan idegesített az a film), nekünk a Firefly-hoz is egy egész hétvége kellett. És a neves dark-fantasy író (darkfantasy-író? ez túl nehéz szó) is nagyot nőtt a szememben, amikor kiderült róla, hogy ismeri a Veronica Marsot (nem beszélve arról, amikor ideadta a 2. évadot). Szóval hogy is jutottunk pár év alatt az Esmeraldán szipogó negyvenes háztartásbeliktől a trendi sorozatfüggőségig?
De nem erről akartam beszélni, hanem a reklámokról. A másik különös jelenségre széleskörű médiaszociológiai felméréseim során figyeltem fel: a normális, tévénéző ember többnyire utálja a reklámokat, a tévét nem néző pedig kifejezetten szereti - legalább két ilyen embert ismerek, és abból csak az egyik vagyok én. Úgyhogy amikor (gyakran) kiderül, hogy fogalmam sincs a megasztárról, mire megvetően közlöm, hogy "én nem nézek tévét", akkor az pontosan azt jelenti, hogy "én nem nézek tévét, de azért rengeteg sorozatot nézek, meg reklámokat, na jó és néha vh1-t." A British TV 2006-os legjobb reklámjai pedig itt nézhetők meg, külön felhívnám a figyelmet az aranyérmes Guiness-reklámra.