Mostanában kezdek kicsit magamra találni a hétvége okozta sokkból, de ehhez két napot kellett eltöltenem a békés munkahelyemen (a bolondokházában). Csak annyi történt, hogy intézkedtünk esküvőügyben, azaz ahelyett, hogy terveinknek megfelelően Brennbergbe kirándultunk volna, vagy legalább megnéztük volna a B-tervként szereplő bányászati múzeumot, először is elmentem kozmetikushoz és fodrászhoz, kipróbálandó az esküvői sminket-hajat.
A smink borzalmas volt, a kozmetikus és a fodrászlány persze váltig állította, hogy szép ez, "csak azért érzed szokatlannak, mert amúgy nem sminkeled magad" - mondták ezt kórusban olyan mély megvetéssel, amire még a körmöslány is felkapta a fejét és döbbenten visszakérdezett: "Micsoda, nem sminkeled magad?!"
Már éppen kezdtem elhinni, hogy az ilyen magamfajta nemsminkelő anarchista hippifajzatok miatt tart itt ez az ország, és fenyeget atomháború meg globális felmelegedés, hálistennek akkor megérkezett Szabolcs, és azt mondta:
- Nahát, pont úgy nézel ki, mint Roger kapitány valami hetvenes évekbeli sci-fiben!
Abban maradtunk, hogy a sminket még "szokom", amíg elkészül a gyönyörű csigákba feltűzött kontyom a némafilm-korszak stílusában. Úgyhogy kötelességtudóan bámultam magam a tükörben, amíg a Fodrász Kati egymást követően harmincnégy hullámcsattal szúrt fejen, és amíg a szépségszalon összes többi vendége meg a két manikűrös röpke kerekasztalt tartott arról, mekkora hülyeség a házasság, a férfi úgyis megcsal, mennyi végződik válással és egy válás mennyibe kerül, az ember csak elveszti a szabadságát, gyereket szül, kövér lesz és neurotikus, illetve fenti események tetszőleges sorrendben. A végére pont úgy néztem ki, mint a Nők a pult mögött pénztárosnője, a kozmetikus és a fodrászlány egyöntetűen biztosítottak róla, hogy gyönyörű vagyok, csak szokjam, sőt, mi több, teszteljem az új külsőm strapabírását, hiszen a Nagy Napon több, mint 12 óra hosszat kell majd hasonló maskarában töltenem.
Úgyhogy kötelességtudóan kimentem a Volt fesztiválra esküvői sminkben és kontyban, aminek eredményeként a pasim úgy mutatott be bizonyos haverjainak, hogy "ő a menyasszonyom, általában nem így néz ki", valamint értő kritikát kaptam a hajamra is, Schwarztól: - Hát igen, ez tényleg egy kissé csehszlovák.
Ha szép nem is, legalább tartós voltam: sajnos sem a délutáni kánikula, sem a Volton menetrendszerűen lezúduló zivatar nem volt képes tönkretenni a művet.
A templom tulajdonképpen nem is igazi templom, hanem egy - némi jóindulattal talán kúriának nevezhető - ház, gondozott kerttel, bazsarózsákkal, verandával, nyikorgó falépcsőkkel. Pontosan senki sem tudta, hogy az eredeti tulajdonos, a tengerészkapitány miért hagyta lakhelyét a katolikus egyházra, bár akkoriban néhányan sötét, szégyenteljes bűnöket rebesgettek. Az örökös, az egyház aztán kiveretett néhány falat, a maradékra felaggatta a keresztút képeit, a kertbe kis harangláb került, a plébános úr édesanyja pedig csodaszép bazsarózsákat ültetett köréje. Az öreg hölgy idővel a hatalmas, rekedt hangú vörös macskával is megbarátkozott, amely szemmel láthatóan saját birtokának tekintette a templomkertet.
Isten házát keskeny utcácska választotta el a szomszéd telektől, olyan keskeny, hogy két ember is alig fért el egymás mellett. Az utca mégis érezhetően valamiféle Határt jelentett. Hogy pontosan mit választott el egymástól - csupán két ingatlant, két világot, a megszentelt földet egy másik hatalom birodalmától, vagy csupán a vörös és a párducfogú, vad fekete macska vadászterületét - arra senki sem mert volna megesküdni. A fölé hajló akác- és nadragulyaágak miatt az ösvény zöld alagútra emlékeztetett, ahol verőfényes délutánokon is félhomály honolt, denevérek vadászták a kósza szúnyogokat.
A fiú és a lány nem először jártak itt. Gyermekek voltak még, amikor - jobbára nagyszüleik unszolására - átlépték a templom kapuját. Sok év telt el azóta. A megszeppent fiatal plébánosból tiszteletet parancsoló atya vált; a fiú immáron meglett férfi, túl egy félresikerült házasságon; a lány sem az a riadt, nagyorrú, fehér harisnyás csitri többé, hanem fáradt, de csinos orvosnő. A megbeszélt időpontnál valamivel korábban érkeztek, rövid sétát tettek a környéken, de itt semmi sem változott, talán csak a leskelődő öregasszonyok szaporodtak meg a szomszédos idősek otthonában.
- A mosolyod még mindig a régi - köszönti a leányt a plébános, és a napsütötte verandára invitálja a kissé megilletődött ifjú párt. - Mikor is lesz az esküvő? Feljegyezném magamnak a dátumot. Várjunk csak... - Egy pillanatra elbizonytalanodik. - Leányom, nagyanyád áldását adta a frigyre? Mert egyébként nem adhatlak össze benneteket.
Nem, nem fantasyt írok: a fenti történet szereplői egyáltalán nem kitalált személyek. A hatalmas vörös és a párducfogú fekete macska, a megboldogult tengerészkapitány, a fényes nappal vadászó denevérek, a plébános és az édesanyja, a bazsarózsák, a fiú, a lány és a lány veszedelmes nagyanyja - mind léteznek. A fenti események tegnapelőtt történtek, délután négy körül, Sopronban a Becht Rezső utcában.
Szóval megláttam a Beata Uhse kirakatában a brazil, német és mexikói focicsapatok színeiben játszó tangákat, és berángattam a pasimat, hátha lehet portugál tangát is kapni, de nem lehetett persze. Ellenben egészen extrém tárgyakra bukkantunk, mint amilyen a "kristálytőr" fedőnevű áttetsző-csillogó műanyag, valóban tőr formájú vibrátor vagy a spirulina alga tabletta, amely sokszorosára fokozza a női libidót (ez nem igaz), a felfújható nagyon dagadt guminő, vagy a körömlakk alakú zsebvibrátor. Vagy a segglyukba csatlakoztatható pónifarok.
Mindeközben a lejátszóból Demjén Rózsi egy szerelmes dala szólt.
Mondjuk, még mindig jobb, mint reggel a varrónőnél, amikor Zsuzsika a menyasszonyi ruhámat próbálta rám fűzni, a rádióban pedig valami történelmi vagy nosztalgiaműsor keretében az Internacionálét adták.
Ez a harc lesz a végső.
Jaés közben úgy döntöttem, egy darabig antiszociális leszek, mert ugyanis egyáltalán nem vagyok kíváncsi a beszólogatókra. Ennek értelmében a kommentek csak bizonyos fáziskéséssel jelennek majd meg, azok pedig, amelyekben rosszindulatú fröcsögést vagy a nászéjszakámon történő nyáladzást vélek felfedezni, egyáltalán nem. Annyira könnyen lehet moderálni a kommenteket az új freeblogban, hogy ennek nehéz ellenállni.
Szóval tegnap egész nap egy pár ekrü színű szandált hurcoltam a retikülömben, hogy a ruha hosszát majd a cipősarok magasságához lehessen igazítani, aztán felhívtam Zsuzsikát, hogy nem mehetnék-e egy félórával hamarabb, mire közölte, hogy tegnap kellett volna jönnöm. Elővettük a naptárainkat a vonal két végén, az enyémben kedd fél hat, az övében hétfő fél hat szerepelt. "Pedig készen van, itt van a babán és nagyon szép! " - mondta Zsuzsika.
Mi ez, ha nem az ördög műve.
Egyébként a napokban vettem észre, nem, ez nem igaz, mert már korábban is észrevettem, hogy a Kórház a maga eszement pletykáival, törvényeivel, kiskapuival és büféjével mennyire emlékeztet egy faluközösségre, de a napokban egyszerre én lettem a faluban a Házasulandó Leány. Mindenki tudja az esküvőm időpontját, mindenki készül rá, és ha megkérdezem egy másik osztályon a nővéreket, hogy "nálatok fekszik-e xy?", akkor az a válasz, hogy "nem, tegnap hazaengedtük, mikor hozol képet a ruhádról és milyen hajad lesz?".
Mindig is jó érzékkel vontam be nagyobb közönséget az élettörténetembe.
Az imént meg arról tájékozódtam a bloggervilágban, hogy susiék esküvőjére mindenki új ruhát vesz, úgyhogy gondolom, nekem is kell majd, bár mindig gondban voltam az ilyesmivel, sosem tudom eldönteni, mennyire számít elegáns eseménynek egy kora nyári délutánon tartandó esküvő. Ezenkívül még a menyecskeruhát illetően is gondban vagyok, ugyanis kicsit lazább, piros felső-fehér nadrág kompozícióba szeretnék átöltözni, de a rossznyelvek szerint nem hoz szerencsét, ha már a lagziban is a nő viseli a nadrágot.
Nem értem, mi baj van ezzel.
"Hogy lehet cikket küldeni? Az endless — Magyarország történetében először — bevallottan nepotista alapon működik, vagyis a haverok és a haverok haverjai írják a cikkeket. Ez azért hasznos, mert egyrészt akarunk tartani valami színvonalat, másrészt lusták vagyunk ítéletet mondani mások munkái felett. Aki nagyon szeretne az endlessen publikálni, annak azt javasoljuk, hogy tudjon jól írni, és mit sem sejtve barátkozzon össze a szerkesztőség egyik tagjával. "
Nem volt könnyű, de hosszú hónapok fáradságos cselszövését követően itt a cikkem.
Tegnap megvettem az esküvői cipőmet, fehér szandál formájában. Nem pont olyan színű, mint a ruhám, nem annyira elegáns, viszont kényelmes és nem volt drága sem. Találtam egy húszezer forintos szatén hatású ekrü színű Gabor cipellőt is, de ennyire nem vagyok Hamupipőke. Ma megyek Zsuzsikához próbálni, most fogom először látni a ruhámat.
A Felolvasóestet megelőzően megkérdezett a Kiadó, hogy magam szeretném-e felolvasni a Művet, vagy inkább egy Hozzáértőre bíznám azt. Számos szervező és kolléga rábeszélése ellenére makacsul ragaszkodtam a Hozzáértőhöz, és végül sikerült is találni egy Szinkronszínésznőt, aki bevállalta, hogy felolvas néhány részletet a novellából.
De előtte azért találkozzunk. Szívesen bejön valamelyik nap a kórházba. Mondjuk vasárnap este, amikor amúgy is ügyelek.
Szóval vasárnap este van, vizitelek a házban, kb negyven fok, mindenki ásványvizes palackját magához szorítva pilled, kivéve a betegeket, akik aktívabbak, mint valaha. Felhív a Szinkronszínésznő, hogy megérkezett, megkérem, hogy üljön le a szobám előtt. Néhány perccel a meccs kezdete előtt végzek a vizittel (portugál-holland), Szinkronszínésznőt a szobám előtti padon találom, amint éppen novellámat olvassa hangosan egy diktafonba. Miért?
Behívom.
Felolvassa, szép hangja van, lemérjük, hogy belefér a megadott időintervallumba, és akkor azt mondja:
- No, akkor most elkezdhetünk dolgozni a szövegen.
Először nem tudom, mi az, de elővesz egy A4-es lapot, kettéosztja, és elmagyarázza, hogy ebbe az oszlopba írjam, amit túl gyorsan mond, ebbe meg, amit túl lassan; valamint amit túlhangsúlyoz, és amit jobban ki kéne emelni. Ő a Hozzáértő, hát teszem, amit mond, jegyzetelek, ájuldozom a melegtől, próbálom a telefonomon stopperolni, ahogy kérte, csak közben időnként felhívnak valamelyik osztályról, hogy xy kaphat-e plusz 25 mg leponexet, vagy családom valamelyik szintén portugál-drukker tagjától kapom az sms-eket, hogy "1-0" meg "lerúgták C. Ronaldot".
Kb. háromnegyed óra telik el így.
Végül a Szinkronszínésznő - aki egyébként tényleg nagyon jól olvas fel - elmeséli, hogy maga is szokott írni verseket, és szívesen jelentkezne az általam látogatott írókörbe, de vajon a 3 felvételi novella kiváltható-e 3 publicisztikai írással? Mivel nem tudom, mi az, ráhagyom, bár felhívom a figyelmét, hogy körünkben inkább a fantasy, science-fiction, azaz az "alternatív irodalom" művelői vannak többségben (ez utóbbi kifejezést abban a pillanatban találom ki). Mielőtt elbúcsúzik, még engedélyemet kéri ahhoz, hogy Művem felolvasása közben kb térdig érő, lila ruhát viseljen.
Az egészben az a különös, hogy a(z egyébként leginkább sci-fi) novellám kapcsán annyira nevetségesen komolyan vettek, amilyen komolyan én soha az életben nem vettem magam, illetve írásaimat, és a jövőben sem tervezem egyáltalán. Persze, csináltam, amit kell, "dolgoztunk a szövegen", aztán a felolvasóesten is szépen mosolyogtam és dedikáltam, de valójában mindvégig csupán megrökönyödött szemlélője voltam az eseményeknek.
Mindenféle történt persze időközben: Johnny esküvője a kastélyparkban olyan volt, mint az amerikai filmekben, hatalmas sátor rózsaszín masnikkal, több száz vendég, meseszép menyasszony, remek dj, rengeteg szúnyog; megjelent a novellám az Antológiában, volt könyvbemutató/felolvasóest is, ami bekerült a top 10 legszürreálisabb élményem közé; szüleim némi nyomásra önként örökbefogadták a Dívamacska-vérvonal utolsó leszármazottját, akit Figonak kereszteltünk; 1966 után ismét a négy közé jutott a portugál válogatott; felvettek a phD képzésbe; befejeződött a mozgáscsoportom; Charles nyolc hónap után hazajött Dél-Kelet-Ázsiából. De hadd beszéljenek inkább maguk a szereplők.
1.
(Néhány nappal Johnny esküvőjét követően)
Johnny: - Kösz, hogy eljöttetek. Hogy éreztétek magatokat?
isolde: - Szerintem mindenki tök jól. (elgondolkodik) De hogy éreztétek magatokat Ti? Végig stresszeltetek, vagy azért tudtátok élvezni?
Johnny: - Az eleje inkább para volt, de a templomi nagyon szép volt, aztán a vacsi elején még néhány szervezési nehézség akadt, de utána már én is klasszul.
isolde: - Tehát a vőlegény érezheti jól magát a lagziban. És a menyasszony? Hogy érezte magát Mrs. J.?
Johnny (meghökkenve isoldéra mered): - Hogyhogy hogy? Dehát ez életetek legboldogabb napja, kislánykorotok óta erre vártok!
2.
(Véget ér a felolvasóest, a szerzők dedikálnak és szendvicseket majszolnak.)
isolde: - Na és hogy tetszettek maguk a művek?
Bright: - Kellene kötni valamiféle paktumot, hogy az orvosok nem írnak, az írók meg cserébe nem operálnak.
Már nem bírod elnyomni a fejedben beszélő narrátor(oka)t? Bizsereg
az ujjad, ha billentyűzetet látsz? Boldog-boldogtalannak meséled
félórákon át, hogy a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra? Nosza, nyomd meg a gombot és öntsd bele az éterbe, úgy, ahogy eddig szoktad."
A freeblogot asszem az ilyenekért szeretjük.
Meg kellene magyaráznom a szünet okát, gondolom, de legyen elég némi ködös képzavar, vagyis túl sok bosszúságot és/vagy frusztrációt okoztak az interneten tenyésző rosszindulat különféle formái. Meg kíváncsi is voltam, milyen lehet a Halandók élete, akik csak úgy léteznek egyik napról a másikra anélkül, hogy írnának róla. És tényleg más. Jó volt nagyon. Máskor is fogok szünetet tartani.
Majd lesznek linkek meg egyéb tartozékok, most viszont felkerekedem és elmegyek a macskáért. Egész nap egy üres macskakosárral közlekedtem, illetve nem, egy zöld póló volt benne, az emberek pedig próbáltak feltűnés nélkül bekukucskálni a rácson át, és rájönni, hogy vajon milyen egzotikus állat lehet a sötét sarokban meglapuló, zöld, összetekeredett rongydarabnak kinéző valami. Egyetlen járókelő bácsi szegezte nekem a kérdést szemtől szembe az árpád hídi aluljáróban: - Hát abba' meg mi van, pulikutya?
Oké. Rettenetesen unom a blogomat, mivel mint énblog már elveszítette jelentőségét, és sokkal szívesebben írom az olvasónaplómat. Olyannyira nem érdekel, hogy hetek óta még arra is lusta vagyok, hogy ráapplikáljam a nekem tetsző új gyári sablont, ami úgy fél perc. Manapság sokkal több bosszúságot és frusztrációt okoz a webes jelenlét, mint amennyi örömet vagy kikapcsolódást, és semmi kedvem harmincévesen olyanok miatt szorongani, hogy jaj, a főnököm megtudja, hogy blogot írok, mert az meg röhejes.
Öreg vagyok én már ehhez. Inkább elmegyek állatvédőnek.
Újabb fejlemények: az esküvői fotósról kiderült, hogy tulajdonképpen nem ér rá egész délután, hanem rohan egy következő esküvőre, vagyis nem tud minket a szertartást követően a parkban fotóztatni. Úgyhogy a fotóst visszaírhatom a "még nincs" listára a virágok, kozmetikus, fodrász, meghívók, zenekar, dj és egyebek mellé. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az esküvőmön Rontás ül és/vagy idegen, gonosz hatalmak akarják próbára tenni kitartásomat, ám mesterkedésük természetesen nem járhat sikerrel. Szívesen férjhez megyek farmerban, fotós és vacsora meg az egész felhajtás nélkül is. Sőt.
Wow! "Még egy ember, aki irigylésre méltón kései születése ellenére
(1977) már jó pár könyvvel gazdagította a magyar könyvkiadást." - azaz interjú egyik kedvenc fordítónkkal itt.
Épp egy pszichoterápiás esetismertetést fordítok, ahol a páciens állandóan halogatja a feladatait, és ahelyett, hogy vizsgájára készülne, inkább a számítógépén játszik. Úgyhogy ahelyett, hogy fordítanék, inkább a blogomat írom, iletve azon gondolkodtam, ki játszhatná Claire-t a Az időutazó felesége filmben, és arra jutottam, hogy Julianne Moore. Arra nem jöttem rá, ki játszhatná Henryt, a manapság felkapott férfiszínészek közül egyik sem jön be, még Johnny Deppet sem tudom elképzelni.
És olvastam egy bűn rossz könyvet is, de erről majd később.
Beszélgettem az előbb egyik kollégámmal, nevezzük Johnnynak, és kissé megnyugodtam az esküvőszervezés-parát illetően. Két hét múlva nősül a fiatalember, valahogy így:
isolde: - És, ruhád van már?
Johnny (meglepetten rám mered): - Nem kell elsietni. Bármikor lehet venni egy öltönyt.
- És hova mentek nászútra?
- Nem tudom. Talán a Mátrába?
- Milyen ajándékot vegyünk? Van listátok?
- Hát, még nem döntöttük el, hogy készítsünk-e nászajándék-listát vagy se. Dehát még van erre idő.
Én meg holnap megyek Zsuzsikához, a varrónőhöz, de azt mondta, még nem lesz örömöm benne, mert csak a fűző vázát fogjuk próbálni.
Szerintem tök érdekes, hogy amikor rosszabb kedvem van, olyankor sokkal kisebb a szókincsem és rosszabbul is fogalmazok, mint amúgy. Sose lennék olyan író, aki depressziósan tud írni; és utoljára Koh Phanghanon vertem meg a pasimat scrabble-ben. Pszeudodemencia a jelenség neve.
Kaptam új gépet, vagyis egy olyat, amit leselejtezett valaki, aki a munkahelyi rangsorban felettem helyezkedik el, ezen már a 98-as windows is fut, ami jelentős haladás az eddigi állapotokhoz képest. Útravalóul azt a jó tanácsot adta a rendszergazda, hogy explorert használjak, mert a firefox ezen lassú lenne, de hazudott.
Azon gondolkodom, hogy ne cseréljem-e le inkább az egész sablonomat egy másikra, úgy unom már ezt a zöldet. Egyszer ugyan volt fél óra hosszáig rózsaszín, de hamar visszakoztam. Micsoda problémáim vannak.
Főleg, hogy ügyelek és nagyon hideg van a munkahelyemen. Az előbb az egyik nővér a kezembe nyomott egy Avon katalógust, aminek az egyik oldalán karácsonyfafa alakú mécsestartóval és fenyőillatú illatgyertyákkal szembesültem, miközben a kinti homályban jeges eső szemerkélt, és akkor egy pillanatra megijedtem, hogy valójában november vége van. Mondjuk, csak álmodtam, hogy doktorandusz leszek, hogy novellám jelenik meg, hogy férjhez megyek és hogy június van; és most, hogy már kezd hatni az antipszichotikum, egyre kevésbé vagyok képes letagadni magam előtt, hogy valójában kudarcra ítélt magányos vagyok novemberben. Vagy ilyesmi. De aztán megnéztem a naptárat.