I've still got sand in my shoes

A tizenkilencedik napon még az is van, hogy tovább folytatom obskurus, régi zenék előtúrását - eredetileg a regényem miatt kezdtem el, hogy jobban meglegyen az 1996-vibe, és büszkén mondhatom, hogy igazi true rajongó vagyok, mert találtam Step on the blues floor-cédét, James Band-pólót és két különböző James Band kazettát, és Szakadék cédét és kazettát, és ezek olyan zenekarok, amikre szerintem már a saját tagjaik közül sem emlékszik mindenki. Egyedül A Kert-kazettámat nem találtam meg: a budapesti lakásban a múltkor a tokjában egy Best of Joni Mitchell volt, és most, amikor a soproni dobozomban találtam egy Best of Joni Mitchell-tokot, benne felirat nélküli kazettával, akkor felcsillant a remény, és belehallgattam anyukám walkmanjén, és tudjátok, mi van rajta? Bryan Adams. Most szerintetek én egy ponton letöröltem A Kert-kazettámat, és Joni Mitchellt vagy Bryan Adamset vettem rá? Sose fog kiderülni. Ezek amúgy (pont A Kert kivételével) többnyire amatőr diákzenekarok rossz minőségű felvételei, és még így is, belehallgatva egy teljesen más minőségben és szinten érzem vissza a kilencvenes évek Sopronban-hangulatot, mint amikor beszélek róla vagy olvasok róla a naplómban. A feelgood japán kajadetektíves regény szerint, amit most olvasok, az ízemlékezet az egy teljesen külön dolog, máshogyan visz vissza az időben az anyukád ramen-jének húsz évvel későbbi újra megkóstolása*, mint bármilyen fotó vagy történet, és ez a zenére is egészen biztosan igaz. De amúgy itt egy cikk is erről. 

Mindenesetre rendeltem az internetről egy kazettadigitalizáló kütyüt, csak még nem érkezett meg. Én is tudom, hogy mindezek, mármint kazettákat digitalizálni, vagy regényt írni a kilencvenes évekről is felesleges dolgok így a világvége küszöbén, mint amikor a Háromtest-trilógia utolsó kötetében megpróbálják űrhajóval kivinni a Plutón túlra a Mona Lisát, miközben sejthető, hogy a komplett univerzumnak sincs sok hátra (remélem, ez nem spoiler, hiszen a trilógiában nem egyszer és nem kétszer áll küszöbön a világvége), de mi mást tehetnénk.

A huszadik napon kiszámolom, hogy ha még idén akarok látni cikláment, akkor ma kell, úgyhogy kényszerítem a gyerekeimet, hogy végigjöjjenek a Ciklámen tanösvényen. Úgy ítélem meg, most elég idősek hozzá (9,1 km), és tényleg. Bár nyígnak, meg meleg van, azért látunk csomó lepkét, és meghatározunk pár növényt az appal, meg eszünk Kvikk lunsj-öt, ami a norvég túracsokoládé. A ciklámen gyönyörű (képünkön). A Ciklámen tanösvény turistajelzései még csak véletlenül sincsenek rendesen felfestve, és nem is találnánk oda, ha nem ismerném az utat magamtól a Várhelyig, utána pedig helyismeretem ellenére sem találom meg a további részt (de úgy, hogy megkérdezek egy épp ott valami fákat rakodó, tanulmányi erdőgazdaság-pólós fiatalembert is és ő sem tudja), és szégyenszemre a sárga háromszögön kell lemennünk Bánfalváig (különben mindig azon szoktam, csak gondoltam, most, hogy itt vannak a gyerekek, csináljuk rendesen) (igen, vihettem volna a papír túratérképet, vagy biztos van valami túraalkalmazás, amit letölthetsz, de a sárga háromszög is majdnem ugyanoda visz, csak a másik buszmegállóba). A Várhelyen, ami a föld szívcsakrája, még mindig nem újították fel a kilátót és nem lehet felmenni, igazán találhattak volna valami EU-s pályázatot rá, aminek ellopják a felét, de a másik feléből megcsinálják, vagy ilyesmi. Délután jön Húgom, és pont lemaradok róla, hogy megfürdeti a macskáját. Este meg újabb réteg szúnyogriasztót fújok magamra és találkozom a barátnőimmel a Deákban, eszem kéksajtos körtekrémlevest, beszélünk az oktatásról, a gyereket vállaló nők gazdasági kizsákmányolásáról, a betegségeinkről, és arról, hogy a Tóth Imre még mindig ugyanúgy néz ki, mint fiatalkorában (ezt tavaly is megbeszéltük). 

A huszonegyedik nap az utolsó előtti nap, úgyhogy sok dolog van. Kezdetnek egy soproni ékszerüzletben kilyukasztatjuk a Lány fülét, már régóta ígérgettem neki és most került sorra. Akkor már újralövetem én is a plusz, harmadik lyukat a fülemben, amit még a koleszban a szobatársam csinált injekcióstűvel, és sokáig megvolt, de aztán benőtt. Kis kerülőt teszünk, hogy keresztülvághassunk a Fő téren, és akkor már beugrunk a francia delikátba citromos kekszért**. Elmegyünk a Cédrusba, ahol pont nincs meg egyik könyv sem, amit keresünk, de megrendeljük. Esélytelen a Könyvesboltos Lánnyal dumálni, mert egyfolytában annyi a vásárló, ha esetleg aggódnátok, hogy az emberek nem vesznek könyvet manapság. Ezután elbuszozunk a macskás kávézóba, simogatunk macskákat, lefotózom Kis Kárpáti-t, aki amúgy világsztár, mert ő van a győri színház Szaffi-előadásának plakátján is, rengeteg fekete macska közül castingolták. Most alszik. 

Délután a gyerekek a szomszéd kisfiú szülinapi bulijára hivatalosak, addig rájövök, hogy túl sok cuccunk van és nincs elég bőröndünk és elmegyek az interspárba bőröndöt meg hungarikumokat venni (gránátalmás actimel, füstölt ízű leveskocka, reszelt citromhéj, pilótakeksz, zacskós daragaluskaleves), aztán elmegyek értük a szülinapi buliba, ahol megtekintem a tizenkétéves óriáspitont. Este pedig a férjem öccséékhez megyünk sütögetni, simogatunk nyulat és tengerimalacot az állatboltjában, átadom a citromos kekszet, meg az óriáspiton-tulajdonosok üzenetét, hogy a kígyó végül megette az eledelnek vásárolt patkányt (néha nem eszi meg és akkor visszaviszik a boltba) (a patkányt). 

A huszonkettedik napon pakolunk, aztán taxizunk, vonatozunk, repülőzünk, autózunk, másnap meg már dolgozom. Az mindig fura, mert akárhányszor Magyarországon vagyunk, mindig elfog egy ilyen fura érzés, hogy valójában sose mentünk el, sokkal valóságosabbnak tűnik, mint Norvégia, és beletelik pár napba, mire visszazökkenek ebbe a dimenzióba meg ebbe az énembe meg rájövök, mit szokás itt felvenni és hogyan kell viselkedni. Mit kell mesélni ebédszünetben, ami nem nulla, de nem is oversharing. 

 *Tudom, Proust meg madeleine meg az Eltűnt idő nyomában, de azt nem olvastam. 

**És ebben a mondatban össze is foglaltam a komplett életfilozófiámat. 

 

Főleg sok pisztáciás croissant meg csótányok is

A nyaralás első napján Kolléga* levisz minket az autómmal a vasútállomásra Sandefjordban (na, mert az a sztori, hogy eljöttek meglátogatni és ők még ott maradnak a lakásunkban pár napig) (és vagy felmennek a Trolltungára, vagy nem), utazunk vonattal, busszal, vonattal, repülővel, vonattal és taxival, és megérkezünk Bécsbe, majd Sopronba, ahol megöntözöm a kertet a végre működő kútszivattyúval (amit tavaly ilyenkor vettünk és szereltünk), és eszünk a fáról fügét. 

A második napon Sopronban, a Kiwi fagyizóban reggelizünk, a joghurt és a gesztenye még mindig csodálatos, aztán tovább reggelizünk a Kultúrpresszóban, aztán én elvonatozom Budapestre, mert este megyek Alanis Morrissette koncertre, negyven perc késéssel indul a vonat, nem vészes. Az előzenekar, Zóra talán kicsit erőtlen néha, de nem rossz, főleg, amikor váratlanul feljön a színpadra Barabás Lőrinc az utolsó számoknál. 

A harmadik napon elmegyek thai masszázsra, autentikus módon földön van a matrac és adnak ruhát és elmúlik a hátfájásom egy időre. Eszünk Humannel csodálatos dolgokat a Vaj-ban, meg megnézzük Budapest állítólagos mértani közepét, a Martinovics teret: a 4/A-t, ami késő szecessziós építészeti érdekesség, amúgy tényleg jól néz ki, dehát a szecesszió mindig jól néz ki, és a 4/B-t, ami pedig más miatt nevezetes. Gyalogolunk 23271 lépést, beszélünk a dolgokról, amikről szoktunk. Valahol Kőbánya Kispest vasútállomás magasságában arról beszélünk, hogy a karórák teljesen más időérzékelést nyújtanak, mintha csak a telefonodon van óra, és ebből rájövök, hogy hiányzik a karórám, amit februárban elvesztettem Thaiföldön, kéne venni újat. Este véletlenül összefutok Exszel a Vörösvárin, de erről már beszéltem. 

A negyedik napon nem csinálok semmit délután négyig, de úgy, hogy a budapesti lakásban hömbölgök, kávézgatok, blogbejegyzést írok, csinálok egy love your belly-t, nézegetem a könyvespolcot, kávézgatok, szkrollozok, hömbölgök, új ás használt órákat nézegetek a neten, meg rájövök, hogy ez egy hobbi és új szavakat tanulok, mint heritage, kronográf és kronométer, este meg találkozom Nikével, eszünk meg iszunk a város különféle pontjain, beszélünk 8,5 órát pszichiátriáról, gyereknevelésről, kapcsolatokról, tiniirodalomról, menopauzáról, és az életről, valamint találkozom a csótányokkal, hát az bazmeg MI A FRANC?!?! Rohadt sok van és összevissza rohangálnak a lábunk alatt utcahosszat a 12. kerületben. Hát ööö kölcsönöz egyfajta posztapokaliptikus bájt a városnak, fogalmazzunk így. 

Az ötödik napon bevásárolok, hüledezem az árakon, aztán megérkezik a férjem meg a Fiú és a Lány, ők eddig Sopronban voltak. Csak fél órát késik a vonatuk. Veszek egy használt Certina kvarcórát a norvég vaterán, mert olcsó és szép. Este gyerekestül elmegyünk Keep Floyding koncertre, ami már hagyomány, idén a Kertem helyett a Stenk nevű új helyen játszanak, ami a net szerint "nyers, ipari, őszinte - dübörgő underground, valódi arcok és igazi közösség", a valóságban pedig egy pláza parkolója (1. ábra) (ráraktam nektek egy fekete-fehér filtert, hátha úgy nyers, ipari, őszinte). De legalább nincsenek csótányok! A koncert persze jó, a zenekart szemlátomást nem zavarja, hogy a MüPa meg Aquincum helyett ezúttal egy pláza parkolójában játszanak, és hozzák a hangulatot ugyanúgy. 

A hatodik napon jön a matektanár, ez még mindig az a nyugalmazott matematikaprofesszorasszony (itt hova tennétek a kötőjelet? mindenhogy bénán néz ki), akit a blog révén találtam, év közben online tehetséggondozza őket, évi egyszer személyesen is, és akkor az egész családnak részt kell vennie és fejtörőket megoldania. Utána a férjem meg a Fiú elmennek fodrászhoz, a Lány meg én meg az intersparba sajtokért, ájuldozom az árakon, csinálunk sajttálat, este pedig Ruhacsere, ahová Suematra random odahozza azt a felsőt, amit évek óta keresek online és turkálókban: a kék, hímzett kabátka, már csak ez hiányzott a Kaylee jelmezemhez. A Lány szerint érdekes, hogy a barátnőimmel le merünk vetkőzni és melltartóban flangálni egymás előtt és be se szólunk egymásra. 

A hetedik napon elmegyünk sütiért a Dolcissimába, aztán Húgomékhoz látogatóba, ahol eszünk meg társasozunk, és olyan veszekedősek a gyerekek, hogy szerintem kéne hívni valami auratisztítót vagy sámánt, mert itt mindig ilyenek, biztos akadozik a csí. Rám ír a norvég nő, akitől vettem a Certinát, hogy bocsi, de visszautalta a pénzt, mert bocsi, mégsem találja otthon ezt az órát, lehet, hogy már eladta, csak nem emlékszik, vagy ki tudja. Délután elmegyünk kinyomtatni a papírokat a táborhoz, meg veszünk pizsamákat meg kishátizsákot meg szandált meg melltartót a Mammutban. 

A nyolcadik napon bevásárolunk a bulihoz meg megcsinálom a salátákat, aztán Medúzabuli, a Lány csodálkozik, hogy a barátaink nem is mobbingolnak, amikor a Saját Nyelvükről van szó (meg máskor se), a Fiú tart kvízt a tengeri állatokról, meg beszélünk mindenféle dolgokról a komoly és a hülyeség széles skáláján. Combfiksz egy vintage, orosz mechanikus Raketa márkájú karórát visel piros bőrszíjjal, iszonyú menő, ellenállok a kísértésnek, hogy leitassam és ellopjam vegyek egy ugyanilyet, mivel sajnos nekem nem való az olyasmi, hogy naponta fel kell húzni. 

A kilencedik napon a gyerekek elmennek a kerámiatáborba (napközis tábor), mi meg a szűrőteszt-vérvételre a város szélére, és akartam libegőzni is, mert pont ott van, de hétfőn nem jár. Veszünk fancy kenyeret, délután meg a gyerekekkel együtt elmegyünk a Szondi utcába (most mit csináljak, el akartak oda menni), a Coopba és a Kulcsmásolóba is. A kulcsmásolóban dolgozó bácsi pontosan úgy néz ki, mint a sorozatban. Egyúttal belebotlunk egy scifi-fantasy antikvárium és társasjátékboltba, ahol dolgokat vásárolunk (a gyerekeknek még mindig van egy csomó forintja, karácsonyra kapták a nagymamáktól, én meg veszek magamnak retró scifit, ami belefér a kistáskámba). Találok egy gyönyörű, kék divatórát (Pierre Ricaud) a magyar használtóra oldalon, de az eladó nem válaszol több üzenetemre sem. 

A tizedik napon megveszem a szokásos hungarikumokat (diós csiga a Szerelmeslevélből és Gránátalmás Actimel) meg körömlakkot, találok egy gyönyörű, használt Doxa órát a Mammutban 140 ezerért, amit nem veszek meg, aztán elmegyek a pedikűröshöz, amit az Óbudai anyukák Fb-csoportban ajánlottak, a saját lakásán pedikűröz, tényleg jó és olcsó, de lakkozni nem ügyes, mert azt nem szokott. Van két tengerimalaca is, ami a fia volt barátnőjéé, de nála landoltak, miután a fia külföldre költözött, a csajjal pedig annyira összeveszett, hogy az már nem is látogathatja a tengerimalacokat. Délután meg elvisszük a Fiút a magánorvoshoz hasi panaszai miatt, meg elköltöm a karácsonyra kapott könyvutalványomat két gyerekkönyvre, meg egy olyan könyvre, amit már olvastam, de tetszett és legyen meg papíron. 

A tizenegyedik napon anyukám feljön egy napra Sopronból és őt kalauzolom ügyintézni, meg el akar menni használtcédé-boltba, mert meg akar venni egy magyar musicalt (tudja hallgatni Spotify-on is, de az nem olyan), én pedig mindenfajta retrózásban boldogan benne vagyok. Elmegyünk a Solarisba, ahova nem enged be a bácsi, az ajtóban megmondja, hogy nincs meg neki ez, és előtte olvastam a neten, hogy utálja a csak úgy nézelődőket, úgyhogy átmegyünk a Jokerbe, ott szeretik a nézelődőket, mindenhol cédék és dvd-k vannak a polcokon, a földön táskákban és halomban, beárazva és nem beárazva, sorban és nem sorban, csodálatos, veszünk 11 db CD-t, és ebből kettőt nekem, normális vagyok-e. Megkérdezem az eladó fickót, hogy a CD az most így egy dolog-e megint, azt mondja, az így so-so, nagyjából, néha veszik, néha nem, node a dvd, a használt dvd az hirtelen nagyon megy. Eszünk a Vaj-ban indokolatlan mennyiségű glutént és kalóriát. Délután elhozom a gyerekeket a táborból (felajánlottam, hogy elhozom őket délben, hogy legyenek a nagymamával, de nem akarták, mert tetszik nekik a tábor), elmegyünk a Flippermúzeumba, ahol ők (a férjem meg a gyerekek) játszanak, én meg 5500 Ft belépőért az antikvár scifimet olvasom a büfében (sajnálom, én ez a fajta nerd vagyok) (és amúgy is kibírhatatlanul sokan vannak). Váratlanul felbukkan a kék Pierre Ricaud órát áruló pasas a használtóra-oldalról, de holnap nyaralni mennek, ezért odahozza az órát a Nyugatihoz, meg is veszem és imádom. Kiderül, hogy nyaralni amúgy Sopronba mennek holnap és szeretik a gesztenyét, úgyhogy elirányítom őket a Kiwi Fagyizóba.

* Aki persze már rég nem a kollégám, de ha egyszer 22 évvel ezelőtt így neveztem el. Lehettem volna átgondoltabb is az eposzi jelzőkkel anno, dehát most már nincs visszaút. 

And well yeah life has a funny way

Alanis Morrissette durván sokkal fiatalabb és energikusabb, mint a Szigeten volt 2008-ban, akkor fáradtnak és öregnek és meghízottnak tűnt, most meg profi és szép és edzett, annyira profi az egész produkció a Budapest Parkban, hogy az első számoknál még fanyalgok is kicsit, hogy ilyen.. túl ilyen... profi, de hamar elmúlik, Alanis mindenféle hosszú szentimentális sallang nélkül beközli, hogy amúgy ő félig magyar, aztán az Ironic elejére felhívja a színpadra a családját. Már néztem korábban is, hogy mit keresnek ilyen nénik meg gyerekek a színpad bal oldali bejáratánál a backstage-ben kis székeken, nem tűnnek sem a zenekar tagjainak, sem egyéb személyzetnek, hát a nénik Alanis Morrisette anyukája és nagynénje (ők a magyarok, de még kicsi gyerekek voltak, amikor Kanadába emigráltak, szóval ott nőttek fel), meg a férje, meg a háromból a kettő gyereke, feljönnek, énekelnek, cukik. Ez egy istenigazából nagyon jó koncert, az, amikor az előadó elég karizmatikus ahhoz, hogy bevonjon és amikor a koncert közben lassan besötétedik és feltámad a szél és fénytechnika és beszinkronizálódsz és a tömeggel együtt énekled, hogy you looooooose you learn.

Van a joint attention (közös figyelem) nevű dolog, amikor együtt nézünk valamit, a "nézd, ott egy cica!" és akkor mindketten a cicát nézzük, és bár egyedül nézni egy cicát is nyilvánvaló örömforrás, a kutatások szerint még plusz külön örömet okoz és a jutalomérzésért felelős agyi hálózatokat aktivál, ha ketten együtt nézzük a cicát. Nyilván még örömtelibb, ha több száz rajongóval együtt nézzük az Alanis Morrissette-et, és akkor még nem beszéltem arról, mit csinál az agyunkkal a közös zenehallgatás, mert nem tudom, de ígérem, legközelebbre utánanézek. 

Direkt egyedül mentem a koncertre, az fura? Szeretek egyedül koncertekre járni, meg más rajongókkal, és nem szeretek olyasvalakikkel menni, akik nem rajongók, csak elkísértek engem, mert akkor nem tudok rendesen flowba kerülni, ha valaki mellettem unatkozik, zavarnak az agyhullámai, meg felelősséget érzek, hogy én cibáltam oda. A hátránya az egyedül koncertre járásnak persze az, hogy amikor a koncert után kiderül, hogy hétfő este is van buli a Budapest Parkban és elég jó zenékkel kezdenek, akkor nincs kivel táncolni, az eleve kislétszámú partyarc barátaim körülbelül egyharmada (= Kolléga és Szöszi) épp a sandefjordi lakásunkban fekteti a gyerekeiket e percekben, ráírok Hajnalkára, akik itt voltak valahol, de már hazamentek, szóval most vagy szépen hazabékávézom, vagy pedig megadom magam a Sorsomnak és leszek a dj-pult előtt egyedül táncoló negyvenes nő. Mert volt az, amikor a Szigeten, 2007-ben láttam a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenes nőt és megijedtem, itt van, de bekopizom nektek a lényeget, ne kelljen kattintgatni:

"Különben is megijedtem az öregedéstől valamelyik nap a szigeten, amikor a cseh blues-rock koncerten láttam egy egyedül táncoló negyvenéves nőt. Mert ha húszéves lány táncol egyedül, az szép és vagány, és az ember tudja, hogy a haverjaival jött, csak azok lusták felállni vagy elmentek sörért vagy épp átmenetileg elvesztek, de a negyvenéves nőről simán az volt a benyomásom, hogy egyedül jött ki, mert a barátai már nem járnak szigetre (vagy sose jártak), és megijedtem, hogy még tíz év, és pont ilyen leszek, a blues színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és attól féltem, nehogy majd ez legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen."

Mekkora egy prófétikus látnok voltam már 29 évesen, pontosan láttam, hogy én leszek a DJ-pult előtt egyedül táncoló negyvenes nő. Amúgy semmi bajom ezzel, nyilván ma már azt gondolom, hogy vagány, és az lett volna a ciki, ha feladom és hazamegyek, meg igazából nem egyedül táncoltam, hanem egy táncoló tömegben (aminek a 95%-a amúgy is csaj volt, és csomó harmincas, negyvenes nő, nyilván ők Alanis Morrissette fő közönsége), és nagyon jó volt egyet táncolni végre, tök hiányzott. Kb egy óra után monotonabb elektronikus zenére váltottak, amit józanul már nem élvezek, akkor hazabékávéztam. Amúgy szerintem a 2007-ben a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenes nő valószínűleg a zenekarral jött, nem tudom, ez akkor miért nem jutott eszembe. 

A másik ilyen múltból a jelenbe nézős pillanatom - ennek van valami normális neve? Amikor a múltbeli éned szemével nézel rá a jelenlegi életedre. Amikor azt csinálják az emberek, hogy "a hatéves énem most büszke lenne rám / csalódna bennem"*. Nincs neve? A mozgás- és táncterápiában a Merényi Márta "időrés"-nek nevezi azt, amikor a folyamat közben hirtelen megállsz, és anélkül, hogy kilépnél a folyamatból, csak egy pillanatra ránézel, hogy miben is vagy most. Na, ez, de plusz még az is, hogy 1. rápillantok, miben is vagyok most, és 2. mit szólna ehhez Múltbéli Isolde.

Szóval a másik az úgy három nappal ezelőtt van, rózsaszín bikiniben térdig állok a tengerben Ula-n, a kedvenc Sandefjord-környéki strandomon, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb, rekordokat döntögető hőhulláma söpör végig épp Skandinávián, és a gyerekeimet meg Kolléga gyerekeit fotózom, ez összesen öt fő, akik épp rákásznak a kövek között. Azért kell a vízben állnom, mert a partról fotózva nem jó szögben áll a nap, szóval igyekszem nem bevizezni a telefont meg kiejteni a bankkártyáimat a tokjából, persze, egyik fotó se lesz túl jó, mert összevissza nyüzsögnek, meg már visítoznak is, hogy inkább jöjjek oda és videózzak, mert a kifogott rákok közül három egymásra támadt a vödörben és le kell filmeznem a fight-ot, és azon röhögök magamban, hogy oké, ezt nem láttam jönni. Mármint, ha ennek a blognak a Hajnalán valaki azt mondja, hogy figyelj, ezen az idővonalon 22 évvel később ebben a jelenetben látunk? Ugyan már.

Jó, hát eleve mit keresnék Norvégiában téli depresszióval, és miért lenne ott 32 fok.

A rákászás nemzeti sport itt kisvárosunkban, minden gyerek csinálja nyáron a strandokon, a boltban vásárolt koktélrákkal és egy csipeszes, erre való eszközzel kell nagyobb rákokra vadászni. A kifogott rákokat és más, tengeri lényeket (képünkön) aztán visszadobják. Úgy képzelem, hogy a Vestfold megyei rákokat már mind rengetegszer kifogták és visszadobták, némelyiknek már hiányzik egy lába vagy egy ollója, több műanyag vödröt láttak belülről, mint bármilyen más élőlény, és a világ óceánjaiban nagy hírnévnek és tiszteletnek örvendenek. Japán partjainál sok a földrengés, Ausztráliában sok a cápa, vagy a sirály, vagy a tengeri áramlat, Mexikó mellett olajjal szennyezett tengerben kell túlélni, atomkísérletek környékén sok az urán, de a legdurvább, legkeményebb arcok, a tenger igazi fenegyerekei és túlélői egyértelműen a nyaranta százszor kifogott és vödrökben hurcolászott és visszadobott Vestfoldi Rákok. 

Tegnap este pedig véletlenül összefutottam az Exemmel a Vörösvári úton (most utána kellett néznem, hogy hívtuk őt ebben a blogban, hát úgy látszik, így, bocsi, mármint nagyon béna és valahogy tiszteletlen azzal meghatározni egy embert, hogy 25 éve egyszer jártunk). Norvégiában él, csak egy másik megyében, mint mi, de most pont itthon van, mert időközönként még Budapesten magánrendel, a házunk közvetlen szomszédjában lévő épületben. Szerintem vicces, hogy élethelyzetileg és helyileg ugyanazt csinálja, mint én: Dél-Norvégia egyik megyei kórházában alakítja a keleteurópai orvost, a házastársa home office-ban Magyarországra dolgozik, megtartották a III. kerületi lakásukat, az ő gyerekei nem a norvég állami iskolarendszerben vannak, hanem nemzetközi iskolába járnak, az enyémeknek épp pár hete kezdtem beadagolni, hogy egy ponton majd átíratnám őket a nemzetközi iskolába. Mindketten épp ebben a hova tartozom és melyik az otthonom dilemmában vagyunk, ezt megbeszéljük négy percben a Vörösvári úton, csak én valamivel előbbre tartok már a görbén, mert mi öt éve mentünk ki, ők meg egy, én már elértem a belenyugvás szakaszba, amikor rájössz, hogy mindkét helyen otthon vagy és sehol, és akkor ez most így van, nincs mit tenni.

Muszáj betennem az Ironic-ot, mert kiderült az elmúlt napokban, hogy nem mindenki ismeri a klipet (sőt, van, aki Alanis Morrissette-et sem ismeri, mi a fene, emberek) most bepótolhatjátok gyorsan. 

* Az én érzésem többnyire a csodálkozás, mármint kishitű vagyok és pesszimista, és Múltbeli Isolde, legyen az akár a hatéves, akár a huszonkilencéves, soha nem gondolta volna, hogy jól is alakulhatnak a dolgok. Sose hittem volna, hogy ilyen jó lakásunk lesz Budapesten, beépített könyvespolccal, amit én terveztem, sose gondoltam volna, hogy lesz egy férjem, aki normális és okos és vicces és szeret és meg se ver, hogy lesz két gyerekem és egyik se születik fejlődési rendellenességgel, ráadásul még jó fejek is, hogy lesz egy saját lakásom Norvégiában, hogy egy csomó emberrel ilyen sok évig barátok tudunk maradni, hogy jó ideig az ország szellemi központjának számító helyen fogok dolgozni. Hogy negyvenhétévesen Charlessal és a rózsaszín hajú thai barátnőjével fogok szelfizni Bangkokban a Kao San Roadon, hogy lesz pénzem két croissant-ot is venni a Vaj-ban**, nem kell választanom, hogy sósat vegyek vagy édeset. WTF hogy nem történt még mindig számtalan katasztrófa. Én azt hittem, egy magányos, elhízott, alkoholista asszony leszek egy szuterén albérletben, két macskával, akiket gyűlölök.*** Már gondolkodtam, hogy írjak erről egy önsegítő könyvet, mindenhol az optimizmust nyomatják, de szerintem a boldogsághoz vezető út a pesszimizmus, ha elég pesszimista vagy, az egész életedet pozitív megdöbbenésben töltheted. 

** Úristen, gyerekek, annyira jó a kaja ebben az országban, esélyem sincs, tíz kilót fogok hízni három hét alatt. Szerencsére rohadt drága is.

*** Ez még mindig Hajnalka ikonikus szófordulata, én szerintem nem gyűlölném a macskáimat, de ő tényleg inkább a kutyákat szereti. 

Feeling wrong 'cause the days are too long

Múlt hétvégén volt szentivánéji máglyagyújtás a kedvenc strandomon*, a gyerekek nem hajlandóak lefeküdni, és este tízkor nem látjuk rendesen a tévét, mert besüt a nap a szobába. Amúgy kb másfél évvel ezelőtt pár nap különbséggel alaposan kiosztottak a szociális médiában, hogy: 1. mindenben hibát találok a világ legjobb országában is, és rinyálok és a kákán is csomót keresek és van, akinek nem lehet a kedvére tenni, 2. a külföldre költözött magyarok nagy része kényszert érez, hogy az általa választott országot tökéletesnek fesse le mások előtt, persze nyilván elsősorban maga előtt, hogy megerősítse magában, hogy jól választott és ez néha egészen abszurd mértéket ölt, mint például esetemben. Szóval túl kritikus vagyok Norvégiával / abszurd módon pozitív vagyok Norvégiával. Az első kommenten kb negyed órát puffogtam (jó, hát az igaz, mindenhol fogok nyígni, akárhova tesztek, most is mindjárt nyígni fogok, hogy túl sokat süt a nap), a másodikon hetekig, és még mindig bármikor fel tudom húzni magam rajta. Méghogy én??! Akinek középső neve a "főleg nyafogás"? Hogy én, másokat és magamat becsapva pozitív színben tüntetem fel a választott országomat?? Az isten szerelmére, csak pár napja volt, hogy ötkor keltem, fájt a hátam, átrepültem fél Európát, és aztán azon örömködtem, hogy a napfényes Vestfold megye helyett a Nyugati óránál lehetek és sötét van, ne vicceljünk már. 

Tehát Szentivánkor, vagy hát a hozzá legközelebb eső hétvégén pluszmínusz egy-két nap, tüzet kell rakni. Nyáron általában tűzgyújtási tilalom van érvényben, de a szentivánéji máglya kivétel, mert azzal űzzük el a gonosz lelkeket. Sajnos a környezetemben élő norvégok ezt nem veszik igazán komolyan, én simán benne lennék abban, hogy virágkoszorúval a fejemen táncoljam körbe a tüzet ősi dalokat kántálva, vagy shakespeare-ileg szamárrá változzak meg ilyesmi (jó, a Midsommar-ben szereplő dolgokat nem mind vállalnám be). Ehelyett itt az a szokás, hogy kimegyünk a strandra, ahol a tradicionális norvég módját választjuk a kikapcsolódásnak: virslit grillezünk. A kedvenc strandomon a szervezők (a kemping pizzériájának görög tulajdonosai) egy boszorkányt is tesznek a máglya tetejére. Idén annyira fújt a szél, hogy a lángok nem értek fel a boszorkányig, legalábbis egy óra alatt nem, aztán hazajöttünk, mert meguntuk, de addigra már kisebb volt a tűz, szóval nem tudom, mi lett, elégett-e végül a boszorkány? És ha nem, az mit jelent? Ezért megkérdeztem a norvég kollégáimat ebédnél, mit jelent, ha nem ég el a boszorkány, kiderült, hogy még sosem hallottak arról, hogy a tüzet a gonosz lelkek elűzésére gyújtjuk, és fogalmuk sincs. Úgyhogy nem tudom, ez rossz jel-e a következő évre nézve (a híroldalakat elnézve egészen könnyű elhinni, hogy rossz jel), vagy inkább kifejezetten jó jel, hiszen a boszorkányok valójában okos nők voltak, akik ismerték a gyógyfüvek meg a sörfőzés titkát és macskát tartottak és már eleve mindig is hiba volt elégetni őket. 

Ez este tíz körül készült. Szóval itt nálunk, délen is hosszúak a nappalok, így júniusban éjfél körül sincs teljesen sötét, úgy hajnali 1-2 között van egy ilyen éjszakának nevezhető valami. Ez egyrészt gyönyörű, másrészt rémes, és teljesen irreálissá válik tőle az ember időérzéke és kibírhatatlan. A gyerekek nem hajlandóak lefeküdni este, hiszen sziporkáz a nap, és hiába húzzuk be a sötétítőt (a redőnyt itt valamiért nem ismerik), akkor is TUDOD, hogy odakint hétágra süt a nap, és nehezebb aludni úgy. Itt sosem tudsz a meleg, nyári estéken a teraszon csillagokat nézni, mert nem látszanak. Télen tudsz, de akkor mínusz tíz fok van, annyira nem kellemes a terasz. Ha fiatal lennék, én el nem tudom képzelni, az hogy megy, hogy este a randi után hazakísér a fiú, és csókolózunk meg pettingelünk a házunk előtt vagy egy kapualjban, tekintve, hogy minden ház fehér deszkaborításos családi ház, a kapualj eleve ismeretlen fogalom, és hétágra tűz a nap, reflektorfényben vagytok mindenütt. Eleve van ennek a sok világosságnak egy ilyen kényszerítő hatása, hogy az ember csináljon már valamit, aktív legyen, cselekedjen. A borderline betegem mesélte, és aztán fact-csekkoltam én is: késő tavasszal - kora nyáron több Norvégiában az öngyilkosság, mint a téli hónapokban, a csaj elmélete szerint azért, mert a depressziósok is úgy érzik, hogy tenniük kell valamit, nem ülhetnek tovább tétlenül szomorkodva. Nehéz nyugton maradni, a volt főbérlő nénink mesélte, hogy gyerekkorában simán kimentek éjfélkor halászni és hajnali háromkor megsütötték a halat. Gyönyörű és idegesítően természetellenes és van benne valami nyomasztó. Az alábbi képeket este fél 8 körül csináltam, ugyanott a kedvenc strandomon. 

Az évi napsütéses órák száma Sandefjordban 2720.94 óra, Budapesten 2040 óra, Sopronban 1800 óra. Érzésre ezt itt mindet elhasználtuk kb a múlt héten.

 

A nyertese a dolognak (az idei boszin kívül) az eper (képünkön), mert az szereti a sok-sok fényt, viszont nem szereti a túl sok esőt és a túl meleget, ezért a 25 fokos vestfoldi nyarak tökéletesek számára. Mindenki azt hiszi, viccelek, amikor a norvég eperföldekkel jövök, pedig az itt egy dolog, és esküszöm, hogy finomabb bármely nemzet eprénél. 

Napközben olyan a nyár, hogy amikor süt a nap, akkor nagyon erősen süt, világosabb, forróbb, érzésre is jobban éget és hamarabb le is ég az ember, mint Magyarországon. Kiugróan gyakori a melanóma miatti halálozás is (mondjuk nem igazán szűrik, szerintem amiatt is több). Nincs az a fajta napsütés, ami inkább aranyszínű, narancssárga, és simogatja a bőrödet, anélkül, hogy égetne. Így huszonöt fokban már megdöglünk a napon és szalmakalapban meg baseballsapkában járunk, miközben az utca túloldalán, az árnyékban meg lehet fagyni. Nincsenek annyira átmenetek, félárnyék, hajnalpír, és ez amúgy egy állandó érzésem itt, hogy minden sokkal kontrasztosabb. A borderline páciensek nem vágják meg magukat kicsit, hanem vagy semennyire, vagy nagyon mélyen. A fiúk - férfiak nem taperolnak le a villamoson és nem fütyülnek utánad az utcán (mármint oké, én öreg vagyok, de másnál sem láttam még), hanem vagy rendesek, vagy megerőszakolnak. Vagy a menő, kézilabdás lányok közé tartozol az iskolában, vagy a lúzerek közé, nincsenek köztes emberek. Vagy világos van, vagy sötét. Vagy meleg van, vagy hideg. 

Télen ugyanez van, csak fordítva, a téli napforduló körül kb délelőtt tíz és délután három között van világos. Azt hittem, az jobban fog zavarni, és azt hittem, a sok nyári világosságot meg imádni fogom, és egyáltalán nem így lett. Persze, zavar a tél, de az tök jó, hogy abban a pár órában, amikor világos van télen, akkor süt a nap és hó van és kék ég, nincs sohasem a februári, szürke Budapest szmogriadóval és a metrópótlón alvó hajléktalanokkal. Nincs annyi szürke, mert vagy fekete van, vagy fehér. Itt vagy van valami, vagy nincs (és nincs olyan, hogy "akár lehetne is" meg "talán nem volt, de el tudom képzelni, mi lett volna, ha lett volna"). Most így lenne kedvem belekezdeni egy esszébe az átmeneti térről** és hogy ez a végletesség és kontrasztosság a költőknek és álmodozóknak miért nem kedvez, de megússzátok, mert épp ráébredtem, hogy basszus, vacsorát kell csinálnom, már annyi az idő, hiába, hogy délután fél kettőnek látszik. 

Cím innen, a Cibo Matto-t amúgy onnan ismerem, hogy egyszer felléptek a Bronze-ban a Buffy, the vampire slayer-ben, és annyira megtetszett, hogy utánanéztem, kik azok. Sean Lennon is játszott benne, aki a John fia. 

* Amiről most megy a vita és tiltakozás, hogy privatizálják és letérkövezzék-e, izgi. 

** Az átmeneti tér a belső és a külső világ, valamint a valóság és a képzelet közötti határterületet jelenti. Lehetővé teszi a játékot, a kísérletezést, a művészeti alkotást. 

I do not do heels (oh and the climate ain't right)

Tehát a vibe az az, hogy Budapest, szerda este van, sötét, tizenegy körül, dobozos Soproni Démont lóbálok a kezemben és kortyolgatom menet közben a Bajcsy-Zsilinszky úton. Az előbb jöttünk ki a koncertről, meleg van, de nem az a hőség, mintha a sütőben lennél 180 fok légkeverésen, csak sima pántosruhás június, és az aktuális témáimmal traktálom Humant, amelyek ma este: 1. öregedés, 2. autofikció. Épp ott tartok, hogy az autofikcióban dokumentarista módon le kell-e írni a részleteket, ahogy azok a valóságban megtörténtek (mert én ezt szeretem csinálni), vagy a részletektől akár tökéletesen eltérve kell arra törekedni, hogy leírd magát a hangulatot, és ragaszkodom hozzá, hogy ha az ember le akarja írni ezt itt, akkor bele kell írni az előbbi Predator-pólós pasast, mert pont az olyasmi részletektől lesz meg a vibe.  

Azt is magyarázom, hogy ez itt maga a mennyország, mert sötét van, mert élet van az utcán és mert végtelen fajta sört lehet kapni a boltban este tizenegykor. Norvégiában este nyolc után nem vehetsz alkoholt, ráadásul ott ilyenkor még éjfélkor is világos van, pedig mi délen lakunk, északon még rosszabb. Itt Budapesten sötét van, magas, sokemeletes bérházak vannak, utcalámpák, neonreklámok, kerülgetnünk kell a szembejövő embereket, csodálatos. Nem, soha nem gondoltam volna, hogy azon fogok lelkesedni, hogy este sötét van, de a férjem is, aki múlt héten volt otthon könyvhéten, lelkesedett ugyanezen, szóval nem csak én vagyok őrült. Az előbb találtam ki, hogy szomjas vagyok, bementünk a Nemzeti Dohányboltba innivalóért, félre kellett állnunk az ajtóhoz vezető kis lépcsőn, mert pont kijött egy ilyen göthös, középkorú, kopaszra nyírt fickó, a kezében nagy, fekete szemeteszsákkal, "Predator" feliratú pólóban, kidobta a szemetet a bejárat melletti nagy kukába, úgy nézett ki, mint a Guy Ritchie filmekben a rosszarcú keleteurópai mellékszereplő, és ezért magyarázom, hogy bele kell írni a Predator-pólós fickót. Human szerint ha akarom, simán változtathatom a tényeket, mondjuk a pólófeliratát valami másra, ami még inkább hozza a keleteurópai nagyváros este tizenegykor-érzést, és adott esetben erősíti a hangulatot.

De nem jut eszembe jobb, úgyhogy meg kell elégednetek a Valósággal. 

A koncert az Cat Power Sings Dylan: The 1966 Royal Albert Hall Concert. Még januárban impulzusvásároltam jegyet, mert kiváló önismerettel tudtam, hogy júniusban a legszebb Vestfold megye, érik az eper, virágzik a bazsarózsa a teraszomon, világos van éjfélkor, strandokon fogunk hömbölögni, és gyűlölni fogom és európai nagyvároshangulat után fogok sírni. Valamint Niké egyszer, mintegy harminc évvel ezelőtt azt mondta: "az életnek az az értelme, hogy Kerekes koncertre menj a barátaiddal", és bár a Kerekest még mindig utálom, az alapvetésével egyetértek. Annyiba került a repjegy és a koncertjegy, mint egy fogtömés. Az elmúlt évben 4 db fogamat tömték be Norvégiában, ezért ebben mérem a dolgok árát. 

Aztán hozzáokoskodtam, hogy anyukámat magammal hozom visszafelé, aki ugyan képes egyedül repülni, de utál, és akkor nálunk lesz júniusban egy hétig. Tehát kivettem két nap szabit, felkeltem szerdán hajnali ötkor és elrepültem Ferihegyre ("na gyere fiam, igen, te vagy az utolsó, pont rád várunk már csak, oda szálljál szépen be" - mondta barátságos hangon a repülőtől az épületig szállító busz sofőrje a magyarul nyilvánvalóan mit sem értő, dubai üzletembernek), aztán vettem 24 órás Budapest-jegyet, elbékávéztam a lakásunkba. Ahol régi CD-ket pakolásztam, meg ráfújtam a hajamra a duty free-ben vásárolt Kerastase Curl Manifesto hullámfrissítő spray-t (február óta behullámosodott a hajam, a menopauzától van, tök durva). Nagy örömömre megtaláltam A Kert-kazettámat, csak sajnos a tokjában nem az volt, hanem egy Joni Mitchell-kazetta, hát kár, nem sok minden maradt fenn a Kert zenekartól, és úgy látszik, azt is elkevertem valahová. Cat Powert (Chan Marshallnak hívják igazából) eredetileg a Satisfaction-feldolgozásáról ismerem, amit talán még az L. küldött? mivel örök rajongója vagyok klasszikus férfizenék női coverjeinek. Mondjuk azok a kedvenceim, amik teljesen eltérnek az eredetitől és egy totál más szám a vége, mint a végtelenül szomorú Ane Brun: Big in Japan, meg Patricia Barber: Norwegian Wood-ja, ami meg mi a franc?? Cat Power ezt a Dylan koncertlemezt teljesen hűen követi, ezt tudom, mert ismerem ezt az albumot, a felénél Dylan elektromos gitárra vált 1966-ban és a közönségből fújolják és júdásnak nevezik. Cat Power csodálatosan lehozza ezt a váltást, az első számoknál tétova és szétszórt, a közönséget nézegeti meg félpercenként belekortyol a teásbögréjébe, amiben még benne a filter, és a Desolation row-nál (eredetiben is egy unalmas szám) már azon gondolkodom, hogy máris megfájdult a hátam az állástól és ezek a számok tulajdonképpen ugyanígy hangoztak spotify-on is, de aztán van az a rész, amikor a Tambourine man után előveszi a zenekart, és életre kel az egész és egy ponton már nem gondolkodom más dolgokon, mert koncertélmény. Cat Power különben leginkább zaklatottnak tűnik, nem megjátszásból, hanem igaziból, a felkonfokban is háborúról beszél meg a gyerekekről, akik ezt nem hallhatják, és ettől jobb lesz a koncert, a fiatal Bob Dylan eredeti koncertjében tuti nem volt ennyire fájdalmas az, hogy I'm one too many mornings and a thousand miles behind, de most az, imádom. 

A koncert előtt összefutunk Hannával, lila haja van, aztán ülünk az Akvárium Klub teraszán, próbálok a szívószálammal pár korty gintonikot találni a vizespohárnyi jégkocka között, és a kicsit túl hangos zenét túlkiabálva a regényemet magyarázom. Fehér, trikópántos ruhában vagyok, tegnapelőtt vettem a Sandefjord plázában, meg a fancy Sketchers memóriahabos fehér belelépős sportcipőmben, ami persze kitörte a lábamat már délelőtt, de jól beragtapaszoztam. A tumblr-es bolgár-orosz üvegfúvólány fülbevalói vannak rajtam és egy régi, fém karperec, amit a lakásban találtam délután, reggelre majd kiütéses lesz tőle a csuklóm a fémallergiám miatt, de nagyon szeretem koncerteken a karkötőt, ahogy fel-le csúszkál, amikor felemelt kézzel tapsolok. Ezért bevállalok egy kis kiütést. Human szerint az autofikcióban nem szükséges leírni, milyen ruha volt rajtad, de nekem az agyamra mentek a Shopaholic-könyvek, ezért ebből nem engedek sajnos. Arról beszélünk, hogy az emberek vajon mit szólnak ahhoz, ha írnak róluk. Mert szerintem az nem olyan egyszerű, hogy ha jót írnak róluk és nem rosszat, akkor oké. Nem ilyen egyszerű. Human azt mondja, vagyis asszem valójában valami mást mond, de én erre jutok belőle, hogy az emberek nem feltétlenül biztosan szeretik a saját élményeiket más által leírva olvasni, mert nem akarják átírni a fejükben lévő élményt, de mondjuk akkor max nem olvassák el, mármint a készülő regényemben szereplő népek, akik a soproni fiatalkoromban részt vettek. 

A kreativitásról beszélünk még csomót, hogy vannak azok az időszakok az alkotófolyamatban, amikor nincs meg, és miket lehet mégis tenni az érdekében, kell unatkozni, mert akkor aktiválódik az agyadban a default mode network, ami ugye elengedhetetlen, meg kellenek inspiráló élmények, zene, látvány, meg magyarázom a kognitív kontroll kikapcsolását, amire a könyvben a nő csomó dolgot kipróbált. Az az, hogy ne értékeld logikusan és okosan az alkotás alatt álló művedet, miközben alkotod, ugyanakkor azért időnként mégiscsak állj meg és nézz rá külső szemmel (jó, kivéve, ha Csontváry vagy, akinek megmondta az angyal, hogy a világ legjobb festője lesz, tehát nem kell a kognitív kontrollal bajlódnia). A Táncosnő fogalmazta meg ezt nekem régebben, és most mindjárt bemásolom ide nektek, tessék, reméljük, nem zavarja majd: "Amikor koreográfusnak tanultam, akkor abszolút az volt a hozzáállás, hogy teljes mértékben függetlenítsd magad alkotás közben a feltételezett befogadói elvárásoktól. Azt a nagyon bizonytalan képet ami az ember fejében él, próbáld minél pontosabban megközelíteni, legyen neked nagyon fontos és nagyon személyes." Erre a témára térünk vissza csomószor, már a koncert előtt az Erzsébet téren azt fejtegettem, hogy kell egy ember, aki inspirál, és az vajon a mentor vagy a múzsa vagy lehet-e ugyanaz a kettő, és aztán később valahogy a rutinokról beszélünk, meg hogy ha írsz, akkor sokat kell olvasni, hogy elöl legyenek az agyadban a szavad, mint nyáron a ruhásszekrényben a nyári ruhák, ne a hátsó sorból kelljen előrángatni, hogy várjál mintha lett volna egy zöld szoknyám. 

Amúgy pontosan erre valók az emberek. Nem pedig arra, hogy labdát dobáljunk egymásnak meg frizbigolfozzunk, mint a szabadidős sportokon alapuló norvég barátságmodellben. Arra, hogy megbeszéljük a világ dolgait meg a saját dolgainkat és ránézzünk több szempontból és azáltal jobban megértsük vagy inspirálódjunk belőle, és embereket labdázásra használni végtelen pazarlás. Arra való a kutya. 

A vibe még az is, hogy ülünk egy padon a rakparton a pesti oldalon, szemben a feketén hömpölyögő Duna meg a Margitsziget pár fénye, csillogva tükröződnek a fekete vízen az utcalámpák, meleg szél fúj, csend van és néptelen, mindjárt mennünk kell, mert már elég késő van és végtelen sokat gyalogoltunk, én dohányzom, amit csak keleteurópában szoktam, arany Davidoffot, bár már fekete dobozban árulják, és a hátfájásról beszélünk, hogy milyen gyakorlatokat érdemes végezni rá és hogyan építse be az ember a rendszeres gyógytornáját a szokásai közé.

És van az a rész, amikor sétálok egyedül hazafelé a teljesen kihalt, éjszakai Vörösvári úton, hallgatom a címben szereplő számot. A Szentlélek tér körül megnézem a lépésszámlálómat, nevetségesen keveset mutat, rájövök, hogy mert pont elmúlt éjfél és a tegnapit kell nézni, 15.9 km-t gyalogoltam és ezzel 1041,5 kcalt égettem el. Igen, ha pár évvel ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy valaha az életemben nekem örömöt fog okozni végiggyalogolni egyedül a Vörösvári úton éjféltájban (vagy bármilyen többsávos budapesti utcán bármilyen napszakban), egész biztosan pofán röhögöm. Feljövök a Flórián tér felé, lassítok, próbálom kitalálni, mivel foglalatoskodnak a Főkert kocsija körül láthatósági mellényben tétovázó munkásemberek, az egyik végül elkezdi nyírni a füvet a villamossínek között, a másik három még pakolász. Méghogy itt nem vágják le a füvet, dehát épp azt csinálják. 

Másnap meg beteszem a cigarettámat simítózáras tasakba és a konyhaszekrénybe (csak Magyarországon dohányzom, kb évi egy dobozzal) (és ha nincs zacskóban, annyi idő alatt kiszárad), áttöltöm a Kerastase Curl Manifesto hullámfrissitő spray-met 100 ml-es palackba, hogy fel lehessen vinni a gépre, gyorsan töltöm még kicsit a fülhallgatómat, bepakolom anyukám kisbőröndjébe a hungarikumokat (macaronok a Málnából és a hajfestékem, mert azt a színt nem lehet Norvégiában kapni) (mert az én kishátizsákomban nincs hely, nála meg van), bekenem a derekamat tigrisbalzsammal, elbékávézunk a reptérre. Átépítették a játszórészt az indulási oldalon, és megszűnt a Costa kávézó, ez van csütörtökön, aztán pénteken meg nem értem a reggeli meetingen, hogy hol vagyok és mit keresek itt. 

We'll pick berries and recline

Let's get out of this country
I'll admit I am bored with me
I drowned my sorrows and slept around
When not in body at least in mind
We'll find a cathedral city
You can convince me I am pretty

Elvesztettem a harisnyáimat és elfelejtettem egy Suzanne Vega-koncertet

Voltunk Suzanne Vegán, nagyon jó koncert volt, bár nem szólt szépen a sportcsarnokban, cserébe Suzanne Vega jó fej, vicces, és egy profi. A hatodik Suzanne Vega koncertem volt ez, és egészen idáig azt hittem, mindegyiken voltam, erre kiderült, hogy 1990-ben már fellépett a Körcsarnokban, na, azt kihagytam. Voltam 97-ben vmi művházban, a Margitszigeten a barátnőimmel, a Pepsi Szigeten egyedül és MűPában a férjemmel, mindegyikre kiválóan emlékszem. És a férjem állította, hogy volt Suzanne Vega a Gödörben is, amin együtt voltunk - nahát erről soha életemben nem hallottam és én azon tuti nem voltam. Erre tessék, még beszámolót is írtam róla a blogomban, itt van fehéren-feketén. Jézusom, milyen esékeny az emberi emlékezet. És miért pont azt felejtettem el? Érdekes. 

További Suzanne Vega-related életeseményeim: amikor Thaiföldön voltunk Koh Phi Phi-n, és olyan bungalóban laktunk, ahonnan az erdőn keresztül lehetett átmenni a "városba" (1-2 km, egyszer már sötétedett, amikor mentünk, és nagyjából félúton volt egy tisztás, ahol három ilyen fal nélküli, düledező viskó állt, mellettük kis faasztalnál mosolygó, öreg thai-ok ültek és Suzanne Vegát hallgattak. (Vagy rádiót, amiben épp az ment, but still.) És voltunk a Tom's Dinerben is, New Yorkban.

Azt hittem, teljes generációm jelen lesz a koncerten és egyfolytában ismerősökbe botlunk majd, de nem találkoztunk egy ismerőssel sem, és a legtöbben inkább nálunk idősebbek voltak, vagy nálunk idősebbek felnőtt gyerekeikkel. Érdekes. A generációm nem ér rá ilyesmire biztos. 

Valamint elpakoltam valahová a harisnyáimat és nem találom, így egyetlen, "WEIRD" feliratú harisnyában kell átvészelnem az őszt. Vajon magánrendelhetek abban, vagy az már túl fura? És rendeltem a férjemnek egy tök jó kabátot, de nem lett jó a mérete, és nem lett finom idén a birslekvár, lehet, több cukrot kellett volna tenni hozzá, és mi is volt még? Nem lett olyan jó a svéd almatorta, amilyen szokott. Szóval hibát hibára halmozok, de tudjuk, hogy rám valamiért ilyen hatással van a november, mindenki jobban járna, ha barnamedvének születek. 

Seasons came and changed the time

I used to feel so uninspired

Ha csak egy blogba ágyazott videót néztek meg idén, akkor szerintem az legyen az, ahol Aretha Franklin 73 évesen énekel a Kennedy Központban.

To save me from tears

Új dal kezdődik a Petőfi rádióban: - Last Christm...
Lány (a rádióra mutogatva): - NEM! NEM! NEM!!

Nagyon mélyen lakozik a földbe temetve

Nem is tudom, mit mondjak erre, leginkább megható, dehát elfogult vagyok nyilván. Igen, ez egy hiphop-dal Brennbergbányáról. Hát nem csodálatos? Hát nem cuki? Szerintem az.

Azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

Ugyanabban a ruhában megyek szigetre, amiben a játszótéren voltam. Eleinte főleg sorban állok: a jegyért, a fesztiválkártya-feltöltésért, churros-ért (két éve vágyom rá, basszus), innivalóért, aztán elhaladok a Placebo-koncert mellett, nem rossz. A világzene (jelenlegi nevén Világfalu-) színpadnál eleinte úgy tűnik, a szó szoros értelmében egyedül táncoló negyvenes nő leszek, nyolc óra után öt perccel a zenekar már felállt, Rupa kipróbálgatta a gitárjait és a mikrofonját, néha lenéz a közönség helyére, ahol egyedül ácsorgok citromízű ásványvizemet kortyolgatva. Később jön egy csávó, aztán pedig egy svájci vagy nyugatnémet párocska, erre abból következtetek, hogy németül beszélnek és hogy a nő szemüvegkerete szemlátomást minimum félévi GYED-emből jönne ki, profin levágott haj, diszkrét melír, kényelmes hegymászószandál, egyszerű, de jól szabott ruha. A pár végig a színpad előtt marad és többnyire táncolnak, néha összehajolva röhögnek, ja, és mindehhez egészen biztosan hatvan felett vannak. Ha ez a jövőm, nekem tetszik, bár tartok tőle, hogy ennyire egészségtől kicsattanó idősek kizárólag hegységekkel bőven ellátott jóléti társadalmakban keletkeznek, mi meg épp nem tervezünk Svájcba vagy Kanadába költözni. 

A koncert az remek, lassan indul be, közben fokozatosan gyűlik a nép, az utolsó fél óra meg eszeveszett ugrabugrálás, nagyon jó. Először a Műpában láttam őket és már akkor is arra gondoltam, mennyivel jobb lehet ez a szigeten, és tényleg pont annyival jobb. Rupa egyébként indiai származású, de már az USÁ-ban született, eleinte San Francisco-ban volt utcazenész, ja, és eközben belgyógyász, de tényleg halál komolyan belgyógyászkodik, kórházban, évente fél évet. Hát nekem ezek a példaképeim, középiskolás koromban E. T. A. Hoffmann volt az, aki jogi asszisztens meg jogtanácsos volt, aztán hazament, ivott egy kis abszintot és regényeket írt meg zenét komponált. Szerintetek megengedné a jelenlegi munkahelyem, hogy fél évet dolgozzak, másik fél évben meg mittudomén, könyveket írjak? Ami azt illeti, egyáltalán nem reménytelen, ehhez már elég jó papírjaim vannak, és az összes magyar pszichiáter kiment már skandináviába amúgy is, csak miből élnék abban a fél évben? Könyvírásból nem lehet megélni, plusz egyébként sem tudjuk, tudok-e könyvet írni, vagy csak a szám jár. Visszatérve Rupára, San Francisco-ban és Franciaországban nőtt fel, mindenféle nyelveken énekel, francia sanzonok, reggae, ska és balkáni népzene is felfedezhető a dalaiban. A koncert után ők is, és az előttük fellépő zenekar is személyesen CD-ket árul a színpad sarkánál, ez régen is szokás volt szigeten? Egyébként simán vennék CD-t, bármennyire is retró az, azt mondta a Pándi Balázs is, hogy CD-t kell venni, mert azzal segíted a zene fennmaradását, csak hát nincs nálam semennyi készpénz. 

Utána meg visszafelé már nem tudok a nagyszínpad érintésével menni, mert láthatósági mellényes fiatalemberek állják el az utamat kordonban, és azt mondták, arra nem jutok át, kerüljek arra meg amarra,  megkérdezem, miért, azt mondják, "már túl sokan vannak a placcon", a nagyszínpad körüli utakon is áll a nép, nem engedhetnek arra többet. Hát szóval ez a probléma a sziget fesztivállal szerintem, nem is a képmutatás (mármint hogy fesztiválköztársaság meg kell egy hét szabadság, és közben pénzközpontúbb, szervezettebb és nagyobb rendőri jelenléttel zajlik, mint a G8-csúcs), hanem egész egyszerűen a tömeg, tömeg, tömeg. De legalább így, hogy mindenki a Skrillexen van, nincsenek sokan a churros-osnál (jó, most mi van, két éve erre várok, igazán megehetek kettőt?), így kifaggatom őket, mit csinálnak az év többi részében, állítólag van valami üzletük az Üllői út 2-ben (régi Vörösmarty mozi), bár ott csak a "rendes" spanyol churrost árulják, vagyis a töltetlent (alapból nincs a churrosban csokikrém ugyanis, ami elég nagy probléma).

És még: befelé menet a K-hídon két lány jött mögöttem, és épp ezt mondta az egyik a másiknak: "Tudod, hogy én nagyon szeretem a szexet, eleve mindig én vagyok az aktívabb, de ezzel a Zoli mostanában kicsit elvette a kedvemet, hogy mindig kettőnk között alszik a kutya." Szegény. 

Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen

Ugye, megmondtam, hogy ez lesz? Nem megmondtam? Megmondtam előre hét évvel ezelőtt, hogy én leszek a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és ma este az is leszek*. Fiatalabb koromban ennek az lett volna az oka, hogy nincs elég barátom, de most így 36 évesen szerintem több jó barátom, haverom és ismerősöm van, mint kortársaim többségnek, plusz a férjem baráti köre, szóval vannak, csak hát kiöregedtek a fesztiválozásból gondolom. A férjem mondjuk jönne, de nem ér rá, mert ő vigyáz addig a Lányra. 

Egyébként szeretek egyedül koncertre járni, igazából nincs probléma. 

*Jó, még csak 36 vagyok és ez a világzene színpad. 

Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek

Voltunk Halász Judit-koncerten, pontosabban a délelőtti séta során odakanyarodtunk az utolsó két számra, hát le vagyok nyűgözve, komolyan. 

Pár évvel ezelőtt a Szigeten elmondta a Guadalajara nevű kiváló, osztrák ska-zenekar kb. huszonötéves frontembere, hogy többé már nem játsszák koncerteken a Mondays-t, mert ezzel futottak be és már rettenetesen unják, és nem tudják jól játszani, mert átjön, hogy unják és nem szeretik. Szerintetek Halász Judit ma hányadszor énekelte el a Micimackót? Hetvenkét éves, és ugyanolyan aranyosan és hitelesen nyomja, mint gyermekkoromban. A hangján sem hallani, hogy öreg néni. Elképesztő. 

Sírok

 

Darkness won't break through

A Banshee-ben meg többek között az is jó, hogy igazán remek zenék vannak benne, mint például ez. 

(Ha esetleg rajtam kívül más is szokta keresgélni a filmekben vagy sorozatokban hallható zenéket, itt egy oldal hozzá.)

Doo do doo, doo do doo, doo do doo

Wa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pow

Tudom, so két héttel ezelőtt, de én még mindig le vagyok nyűgözve. 

People just ain't no good

Voltam Szigeten, klassz volt, mármint klassz volt kimozdulni, csak néztem, hogy úristen, külvilág. Nagyon rossz, hogy így be vagyunk zárva, alapból is nehéz kimozdulni egy babával, de a hőség miatt most meg még annál is lehetetlenebb. Este kilenckor elaludt a Lány, akkor mentem ki, és éjfélkor már lezuhanyozva mentem aludni, így pont az a része maradt ki a Sziget-élménynek, amikor az ember a barátaival ökörködik a Hilltopnál, meg persze az alkoholfogyasztás. Viszont egy komplett Nick Cave-koncertet végignéztem, ami klassz volt és lendületes és profi, tessék, így kell rocksztárnak lenni. Utána pedig őszintén szólva szívesen hazajöttem, mivel a Szigeten kb. ötven fok volt, iszonyatos porfelhő, elviselhetetlen tömeg, valamint szúnyogok. Meg egyébként is úgy néz ki az egész, mint valami vurstli, már óriáskerék is van, egy csomó dolog nem a szokott helyén található, meg az a sok külföldi, hogy néznek már ki, dárenbézre dudorogni, meg mi ez a baromság, hogy "island of freedom", régen minden jobb volt. 

Az ösztönöm az meg továbbra is nagyon szórakoztató, hogy ugyanis az az érzésem, hogy nem szabad túl nagy fizikai távolságra eltávolodnom a babától. Hiszen én vagyok a kajája, és ha hirtelen mittudomén, megszűnik az adott helyszín és az otthonom között az autó- és buszforgalom, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy akármi, akkor éhen hal. Ami persze a fejlett világban egyáltalán nincs így, egyrészt van a hűtőben fagyasztott anyatej, és van itthon egy doboz tápszer is még régről, és venni is lehet tápszert, és sokan ilyenkor már visszamennek dolgozni, és nem valószínű, hogy épp aznap zombiapokalipszis lesz, én ezt így ésszel pontosan tudom, de ettől még bennem van ez az érzés, nem is mentem volna ki a Szigetre, ha nem laknánk közel. Nagyon érdekes.  

Szegény Regina Spektort meg nem irigylem, negyven fokban délután a Nagyszínpadon. 

Hey, Joe

Szóval a konyhában tevékenykedtem, amikor a férjem elővette a gitárját, hogy azzal szórakoztassa a babát, és amikor bementem belehallgatni, mit énekel neki, akkor épp ott tartott, hogy lelövöm az asszonyt, megyek, lelövöm őt.

Kissé aggasztó.