Me, too or not me, too?

Csomót gondolkodtam, most én vajon kvalifikálok-e erre vagy sem, hogy tudniillik ért engem szexuális zaklatás? Végülis arra jutottam, hogy ért, de azért mégis kicsit úgy érzem, hogy úgy istenigazából mégse. Mindjárt elmondom a konkrét eseteket, aztán mindenki eldöntheti, ez "ér"-e. 

Úgy különben meg engem nagyon érdekel a szexuális zaklatás a pszichoterápián című kérdés, azért, mert erről aztán végképp hallgatunk, ugyanakkor kettőnél több híres emberről hallottam, hogy megdugta a betegét. Ebből egyet nagyon első kézből, a síró leánytól, aki még mindig szerelmes volt az illetőbe és ezért mélységesen titkolta a nevét, csak hát ez egy kicsi szakma, rögtön tudtam, ki az. Egy másikat egy kollégámtól, akihez fordult a másik síró asszony, egy harmadikat pedig egy harmadik kollégámtól, aki párterápiában kezelt egy párt, ahol a női szereplőt a korábbi terapeuta a párterápia keretében molesztálta. Szóval ez mind mendemonda. Akkortájt gondoltam, hogy milyen remek leleplező riportkönyvet lehetne erről írni, dehát nem tolongtak a nyilatkozók, meg hát névvel rágalmazás/bizonyítani kell, név nélkül meg súlytalan, szóval elengedtem ezt a kérdést és az ezzel kapcsolatos világmegváltást. 

Térjünk rám: amikor 17 éves voltam, sokat fájt a fejem, és anyukám munkahelyének volt valami csereüzlete egy alternatív orvosi rendelővel, így ingyen elmehettem oda. Ilyen rezgéseket mérő csodaizé volt, adtak valami csodavizet meg golyócskákat, a fejfájásom nem múlt el tőle. Asszem háromszor jártam ott kb? A doki eredetileg egy belgyógyász volt, aki alternatív gyógyásszá lett. Asszisztensnője nem volt, csak ő. Csak azt csinálta, hogy minden alkalommal bugyira kellett vetkőznöm rögtön az elején, és utána megvizsgált, meghallgatta a szívemet, megmérte a vérnyomásomat, reflexeket, meg ilyenek, jó hosszasan, már tök kényelmetlen volt bugyiban lenni. Semmi mást nem csinált, csak bugyiban flangáltatott egy ideig. Akkor még nem jártam egyetemre, szóval nem tudtam, hogy a szívhangok meghallgatásához nyugodtan rajta maradhat az emberen a melltartó, de azért azt sejtettem, hogy a vérnyomásméréshez mondjuk nem lenne szükséges feltétlenül a meztelen felsőtest. Meg úgy gondoltam, hogy jó lábam van és seggem, de a melleim csapnivalóak, mert kicsik és nem is szép alakúak, igazán fura elképzelés volt, hogy a faszi azt akarja nézegetni vérnyomásmérés meg szívhanghallgatás közben. Dehát csak nézegette. Meg nem fogta soha. Azért mindvégig úgy éreztem, hogy ez így nem oké, és most is úgy gondolom, hogy nem oké, mégis: csak nézett, nem? Nem lett semmi bajom. 

A másik már huszonéves koromban volt, a liftben benyúlt egy pasi a lábam közé, erre én automatikusan magam elé rántottam a hátizsákomat, mire ő orrba vágott, kiszállt és elszaladt. Szerencsére akkor már az elszaladáshoz készült, ezért kicsit messziről vágott orrba, így nem ért nagy ütés, kb. egy hétig látszott rajta egy horzsolás. azzal a lendülettel felmentem a lakásba, kirángattam a férjemet és mondtam neki, hogy most sétálgasson velem a tömb körül, hogy ha lát a csávó, akkor lássa, hogy három perc alatt elő tudok keríteni egy nála nagyobb darab, védelmező férfiembert. Nem lett semmi bajom. 

Meg párszor letaperoltak meg a lábam közé nyúltak a BKV-n, szóra sem érdemes. Egyébként mindig akkor, amikor a lehető leghétköznapibban voltam felöltözve és lehetőleg csoffadtan vánszorogtam hazafele valami ügyeletből vagy rosszul sikerült vizsgáról és úgy néztem ki, mint akit a kutya szájából rángattak elő. Amikor miniszoknyában, magabiztosan csillámlottam, akkor soha senki nem próbálkozott. Ja, meg egyszer beszálltam a majdnem üres metrókocsiba, a másik végében volt csak pár néni, ahova beszálltam, ott meg egy nagyon kigyúrt csávó játszott a megdöbbentő méretű farkával teljesen nyíltan, az nagyon ijesztő volt, gyorsan leszálltam a következőnél. 

Egyébként pedig egy csomó munkahelyem volt, az eredeti meg a mellékállásaim, számos alkalommal voltam kettesben férfiakkal a szobájukban vagy az autójukban, soha egyik sem próbálkozott semmivel. Az eredeti munkahelyemen többnyire kiváló férfiakkal voltam körülvéve, akikről el sem tudok képzelni ekkora kisstílűséget, a nem annyira kiválóak meg inkább úgy abúzálták az embert, hogy addig dolgoztatták, amíg még mozog. Vagy csak nem vagyok elég szexi? "Lenyalt volt a hajam?" Mondjuk asszem a padlón fetrengve röhögtem volna, ha bárki felajánlja, hogy egy bármiféle szexért cserébe bevesz a cikkébe társszerzőnek / előléptet igazgatóhelyettesnek / osztályvezetőnek. Már most is röhögök, hogy ezt leírtam, annyira képtelen gondolat. 

Szerény javaslat

Írjátok bátran a hormonok számlájára, de engem nagyon zavar a mai feminista mainstreamben, amikor az arról szól, hogy ne szüljünk. Mondjuk akkor is zavart, amikor még nem voltam terhes. Amikor még egy gyerekem se volt, akkor leginkább a házasságellenesség zavart. Egyáltalán lehetek úgy feminista, hogy több mint tíz éve boldog házasságban élek, van egy lányom meg mindjárt lesz egy fiam is, és már csak a farkcsóváló labrador hiányzik? Szeretek sütni is. 

Nyilván igen. De szerintem az egy tévút, ha azért harcolunk, hogy ne szüljük, az egy menekülő útvonal, az a könnyebb út. Azért kell harcolnunk, hogy a szülés és a gyermekvállalás potenciálisan ne nyomoríthassa meg egy nő életét. Ne legyen ekkora szopás. Legyen jó. Legyen olyan a világ, hogy a gyermekvállalás ne tegyen kiszolgáltatottá, illetve amikor óhatatlanul azzá tesz, akkor azzal soha, senki, sehol ne élhessen vissza. 

Mondom a részleteket. 

1. Azért kell harcolnunk, hogy a gyerekszülés ne sodorja automatikusan anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe a nőket. Ehhez szerintem nem kell több állami támogatás meg gyed, hanem szemléletváltás kell hozzá, tudniillik az, hogy a házasságban a két félnek azonos joga van a pénzhez.

Régebben járt hozzám (mint pszichiáterhez) egy nagyon kedves, értelmiségi idős hölgy, nevezzük jogásznak, nevet is szerzett magának a szakmájában, aztán nyugdíjba ment és kettejük közös bankszámlája felett a férje rendelkezett. Csak neki volt bankkártyája hozzá, bár a bácsi és a néni nyugdíja is odaérkezett. A néni nagyon hátfájós lett időskorára, ilyenkor szeretett (volna) bevenni egy-egy algopirint, de a férj meg öregkorára igen gyógyszerellenes lett, ezért nem adott rá neki pénzt. Nem vehetett algopirint a saját (nem kis összegű) nyugdíjából. Ruhákat is ritkán, de ahhoz már rég hozzászokott. Néha csempésztem neki a kórházból egy-egy levéllel.

Szerintem az abnormális, hogy ilyen előfordulhat, manapság gazdasági bántalmazásnak hívják asszem. Azért kell harcolnunk, hogy ez illegális legyen és hogy kínos legyen: hogy vegye a szájára a falu/az internet azt a házastársat, aki anyagi függésben tartja a házastársát. 

2. Azért is harcolnunk kell, hogy a jelenlegi ítélkező, bűntudatkeltő gyakorlat alábbhagyjon. Az egy abnormális dolog, hogy az anyasággal törvényszerűen együtt jár a bűntudat és a környezet részéről annak keltése. Ezen a téren a szakmai (fejlődéspszichológiai) és a hétköznapi szemlélet megváltoztatását egyaránt fontosnak tartom. 

A pszichoanalitikus hagyományban többnyire az anya a felelős a gyerek aktuális és későbbi pszichés hogylétéért és ezen szemlátomást azóta sem sikerült továbblendülni, a Vekerdy is konstans csak az anyákról beszél. Ha a gyerek felnőve szorong / lúzer / pszichopata lett, annak okai nyilván a korai anya-gyerek kapcsolatban keresendőek. Itt két dolgot szokás alapvetően figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a gyerek attól is lehet szorongó / lúzer / pszichopata, ha az anyjával jó a kapcsolata, de az apja egy fasz. Mert mondjuk megveri, vagy ordít vele, vagy mindent jobban tud, vagy - leggyakoribb - iszik. A másik, hogy a korai és a további anya-gyerek kapcsolat is értelmezhetetlen egy három- vagy többszereplős rendszerben, hiszen az anya és a gyerek kapcsolata függ attól, hogy az apa hogyan viselkedik. Ha apa jófej, az anya-gyerek kapcsolat vélhetőleg zavartalanabb lesz, mint ha apa részegen ordít anyával. Jó lenne tehát, ha a gyermekneveléssel foglalkozó pszichológia egy kicsit visszavenne az anyák felelősségre vonásából és eközben felfedezné az apák felelősségét is. 

A másik, szintén a bűntudat(keltés) kapcsán tárgyalandó dolog az az ítélkezéscunami, amit az ember anyaként kap. Hogy klasszikust idézzek (az Apapara könyvet): császárral szülsz, buzi-e vagy? Igény szerint szoptatsz, buzi-e vagy? Tápszerezel, buzi-e vagy? Babakocsiban tolsz, buzi-e vagy? Sapkát adsz rá ilyen időben, buzi-e vagy? Nem adsz rá sapkát, buzi-e vagy? Egyfolytában, konstans, minden cselekedeted ítélkezés forrása. Ezt a nők is ugyanúgy, vagy még jobban tolják, mint a férfiak, rám szólt már idős bácsi is és néni is az utcán, hogy miért nincs a gyereken zokni - nemtől függetlenül a tapasztalatlan anyuka vegzálása a hatalom és a hozzáértés illúziójába ringatja a kéretlen ítélkezőt. Harcoljunk azért, hogy mindenki kussoljon el és a gyermekbántalmazást és -molesztálást leszámítva a saját dolgával törődjön! Hogy soha egy anyukának se kelljen szégyenkeznie amiatt, hogy bölcsibe adta a gyerekét vagy amiatt, hogy nem. Tiltsuk be az ítélkezést és a bűntudatkeltést, sújtsuk pénzbüntetéssel, szégyenítsük meg nyilvánosan azt, aki csinálja. 

3. Harcoljunk a részmunkaidőért! Az, hogy a teljesen otthon vagy a gyerekkel és a full-time között kell választani, az utóbbi néhány évtized tökéletesen életszerűtlen találmánya és nem is működik. A korábbi évszázadokban a szülő nők fokozatosan álltak vissza a munkába, ami kb. azt jelentette, hogy amikor már tudtak kapálni, akkor a babára vigyázott a nagymama, ők meg kimentek kapálni. A vadkapitalizmusban meg elmentek dolgozni a boltba és vitték a gyereket is a boltba. A fodrász két hajvágás között hátrament szoptatni. Én se kapálni nem akarok, se vinni a gyereket a boltba, de azt, hogy munkaképes, értelmes nők három-kilenc évig homoktortát süssenek, nevetségesnek tartom. 

A kutatások szerint a gyerek kb. egyéves kora után már beadható bölcsibe és nem lesz tőle pszichopata. Persze, az első egy-két évben konstans beteg lesz, és akkor anya csak félmunkaerő. Adódik a megoldás hogy a munkába való visszatérésben engedjük meg ugyanazt a fokozatosságot, mint az idilli nagycsaládban: amikor anya eleinte csak két órát kapált, meg otthon varrogatott, később meg egyre többet. A részmunkaidő és az otthonról végezhető munka nem a modern idők hatalmas találmánya, hanem alap. Legyen alap. 

4. Harcoljunk azért, hogy bátran lehessünk kiszolgáltatottak! A gyerekszülés valamennyire mindig kiszolgáltatott helyzet lesz, maga a szülés, a szoptatás, majd a kisgyerekes lét kötöttsége, az anyagiak miatt. Teremtsünk egy olyan világot, amiben nyugodtan lehetünk gyengék és kiszolgáltatottak és nem kell attól tartanunk, hogy ezzel valaki visszaél. 

Kezdjük a szüléssel: ne fordulhasson elő olyasmi, hogy beszól a szülésznő/orvos, amiért hangosan jajgatok kitolási szakban. Ne fordulhasson elő olyan, hogy megaláz a csecsemős nővér, mert az első gyerekemnél egy csomó mindent nem tudok. Az a csecsemős nővér, aki amúgy amikor orvosként konzíliumba jövök ugyanoda, képes tisztelettudóan köszönni, de amikor fél nappal szülés után hálóingben kóválygok, akkor észreveszi, hogy ártalmatlan vagyok és bántható. Apróságok, de akkor se. Ne lehessen visszaélni azzal, ha valaki kiszolgáltatott. Ehhez az is kell, hogy jóval többet fizessünk az egészségügyi személyzetnek, mert akkor lehet köztük szelektálni és a hülyéket kommunikációs tréningre kötelezni, majd kirúgni. Jelenleg nem lehet szelektálni. Jelenleg Magyarországon a betegek úgy szidják az orvos anyját, ahogy akarják és cserébe az egészségügyi személyzet is úgy beszél a beteggel, ahogy akar. Ennek véget kell vetni. 

Folytassuk a családban. Igenis lehessen olyan időszak, amikor a férjem segítségére szorulok és nem tudom megvédeni magamat, és a férjem ilyenkor ne rúghasson le a lépcsőn akkor se, ha ahhoz lenne kedve. Aki a feleségét lerúgja, azt büntessük meg, hozzunk nyilvánosságra, hurcoljuk meg, legyen ez kínos és büntetendő. Ne válasszuk újra polgármesternek. Ne kelljen már nőként egyfolytában kravmagára járni és titkos bankszámlán pénzt gyűjteni. Teremtsünk olyan világot, amiben meg lehet bízni a férjekben. 

Még egy darabig tudnám folytatni, de már így is túl hosszú. Mindenesetre, szerintem gyereket vállalni hatalmas kaland és nehézség és öröm, és igenis teremtsünk olyan világot, ahol inkább öröm és kevésbé szívás. 

Jó, aki nem akar, ne szüljön, mielőtt még meglincseltek. 

Onebillionrising!!!

Gyertek táncolni a nők elleni erőszak ellen vasárnap a Vigadó térre! Én megyek, lehet, hogy viszem a Lányt is, ha jó idő lesz. 

Akik nem tudják, miről beszélek: 2013-ban volt az első, és azóta is minden évben van: az egész világon ugyanazon a napon nők táncolják el ugyanazt a koreográfiát, figyelemfelhívásként, a nők elleni erőszakkal szemben. Igen, tudom: 2013-ban Ádám kedvesen felhívta rá a figyelmemet, hogy táncikálással nem tudjuk megállítani az erőszakot. Igen. Nem. De. Ugyanakkor ezen a napon tele van a média a témával, túlélőkkel és hírességekkel és túlélő hírességekkel, vagyis szó van róla, ami szerintem már önmagában némi haladás. Másrészt meg tök jó látni, hogy mennyire sokan vagyunk, nők, az egész világon, akiket zavar a nők bántalmazása.

Az nlcafén nálam szebben és okosabban összefoglalják a lényeget magyarul, a kampány nemzetközi honlapja pedig itt van. A dalt és a koreográfiát beszúrom ide - tavaly nem voltam, de tavalyelőtt sokan voltak, akik nem tudták a koreográfiát, csak úgy táncoltak rá, szóval az nem akadály. 

Igazi jó kis hatásvadász girl power-dal, hát nem? Itt van a koreográfia lebontva, bár szerintem a tükrözött verziót könnyebb követni. 

She talks like someone who's never been hit in the face before

Én sem vagyok normális, hogy értelmes teendők helyett Diványt és azon belül is kommenteket olvasok, megyek is mindjárt tűzhelyet súrolni, de ezt meg kell, hogy hangosítsam nektek: 

"Kifejezetten ezzel a területtel foglalkozó szakpszcihológustól tudom, hogy ha egy nő szex közben nemet mond, az egy férfiból erős agressziót vált ki, és könnyen erőszakhoz, sőt emberöléshez vezet. És ez soha nem a férfi hibája. Sok féle ember van, és van olyan, aki az ilyen feszültséget egyszerűen nem képes kezelni. De ez nem tanulható dolog. Vagy van, vagy nincs. Az a nő pechje, ha rosszat fog ki. Éppen ezért baromi veszélyes ilyen helyzeteket előidézni. És bizony ez a nő felelőssége, mert csak ő van döntéshelyzetben."

Most mindenféle feminista felhangot félretéve, ezúton szeretném megvédeni a férfiakat: az általam eddig látottak alapján ők a valóságban többnyire nem agyatlan állatok. Tényleg. Némelyik tök értelmes, gondolkodó, érző lény, beszélni is tudnak, meg döntéseket hozni, meg felelősséget vállalni, meg ilyenek. Mi több, előfordult már, hogy szex közben nemet mondtam egyiknek-másiknak (előjáték, de esetenként akár aktus közben is, ha az épp nem esett jól) (és nem jártam világéletemben a nyugis férjemmel, voltak nehezebb esetek is) és soha egyik sem ölt meg, de még csak pofán sem vertek soha. Ekkora mázlit, mi? 

Cím az egyik kedvenc idézetem ebből a sorozatból. 

Miért, miért miért

Tessék, találtam egy jó ábrát a bántalmazós kérdésre, kattintva ott a nagyobb. Meg még az az érdekes szerintem, a múltkor megint szóba jött és mindig bebizonyosodik, hogy így van: hogy teljességgel hihetetlen, hogy az ember ismerősei közül minden ötödik nőt megvert legalább egyszer a pasija, és ez azért hihetetlen, mert nem kérdezzük meg az ismerőseinket és maguktól miért is mesélnék el. Onnantól, hogy elkezded kérdezgetni, hirtelen mindenkiről kiderül, jó esetben csak a volt pasija verte vagy erőszakolta meg (mármint úgy értem a "ó esetet", hogy időközben kilépett a bántalmazó kapcsolatból az illető), de hozzuk a statisztikát. 

Asszony, verve

Programajánló / világmegváltás rovatunkban: ez egy nagyon jó könyv, sokkal jobb, mint amilyenre az előzetesen hallottak alapján számítottam. Bántalmazott nők történetei, hát persze, fontos, de nyilván megrázó és kissé hatásvadász panaszáradat és/vagy értelmiségi gender-rinyálás, szóval élvezetes olvasmánynak nem hangzott. És képzeljétek, hogy az. Persze szörnyű, de jól van megírva, nem túl elméleti, de azért van benne háttértudás, semennyire sem nyafogós, semennyire sem vált ki szánakozást, a főhős / szerző csaj intelligens, de nem a tipikus balliberális fővárosi feminista értelmiség vagyok csapatból való (nem, nem, semmi gond nincs velük sem, ugyanakkor üdítő a változatosság), ehelyett egy értelmes, öntudatos, kisportolt, szilikonmellű, tetovált, szőke, hívő keresztény nő. Legalábbis ennyi derül ki róla a könyvből. Holnap dedikál a könyvhéten. 

Update: még csak a háromnegyedénél tartottam, amikor írtam az előzőeket, és a sztorik mind mennyiségben, mind nehézségben fokozatosan durvulnak, úgyhogy most kiegészíteném azzal a kérdéssel, hogy vajon ki hányadik oldalnál kezdett sírni? Én a 168.-nál álltam közel hozzá, csak épp villamoson utaztam. 

Puszilja persze, de nem király

Mostanában rendszeresen gratulálok magamnak, amiért ilyen kitűnő érzékkel választottam magamnak férjet. Anamnézisemet tekintve simán hozzámehettem volna valami efféle hülyéhez, aki aztán, ha talán meg nem is ver, de kizár a lakásból, mert túl vizesen mosok fel. 

Kezdjük ott, hogy nem is tudom, mikor mostam fel utoljára. 

Miért nem távoznak?

Leslie Morgan Steiner író és korábbi áldozat arról beszél a TED-en, hogy milyen félreértések övezik a családon belüli erőszakot és miért nem lépnek le a nők bántalmazóiktól. Magyar felirattal.