Még most a héten is (ápr 30) megkérdezte egy betegünk, hogy hova valósi vagyok (néha meg szokták), és mondtam, hogy magyar, és gratulált.
Hát nagyon fura ez. Mert magyarnak lenni amúgy annyira nem szexi, és főleg nem Norvégiában, ahol eleve külföldinek lenni egy ilyen sajnálatra méltó dolog, mert hát szegény, nem norvég*, keleteurópainak lenni különösen hátrányos helyzet, és akkor még ennek adott egy rúgást időnként a norvég híradóban olykor feltűnő magyar kül- és belpolitika. Én természetesen minderre magasról tettem, különben is röhejesnek tartok minden ilyesfajta általánosítást, amikor utáljuk a jófej orosz csajt, mert Putyin nem szimpi, és számomra Magyarország mindig is a macskaköveket és Nemes Nagy Ágnest és a sósmogyorós baracktortát jelentette és a cseresznyevirágzást a Mikoviny úton és Csontvárytól a Zarándoklás a cédrushozt és az őszinte érzelemkifejezést, és amikor az elmúlt években a norvégok a maguk rendkívül kedves és támogató módján lesajnálóan néztek, akkor én csak visszasajnáltam őket szűklátókörű tudatlanságukért. De nem (csak) így fölényeskedve, hanem igazából, mert az egy dolog, hogy ezek a szegények nem ismerik a földrajzot meg a történelmet, de sose ettek egy normális sütit vagy olvastak egy rendes verset vagy táncoltak a villamoson vagy sírtak az utcán. Szóval én aztán egy percig sem szégyelltem magam azért, hogy magyar vagyok.
Mégis nagyon fura és nagy változás és csodálatos, hogy most hirtelen nem is kell. Hogy egyik napról a másikra nem izomból kell távoltartanom magamtól a Magyarországgal kapcsolatos negatív előítéleteket, mert: váratlanul menő lett. A norvég nemzeti tévéadó rendkívül alaposan és kb percről percre coverolta a választásokat, úgyhogy most kétféle norvég van, aki óvatosan megkérdezi, hogy elégedett vagyok-e a választási eredményekkel, és amikor mondom, hogy igen, akkor gratulál, meg amelyik csak simán gratulál. Ez nyilván nem fog örökké tartani, de nem baj, akkor is jó érzés, olyan érzés, mintha levettek volna rólam egy súlyt, amiről nem is tudtam, hogy rajtam van.
Bölcs pszichológusunk ehhez még pluszban elkezdte magyarázni a szavazás utáni kedden, a reggeli meetingen, hogy egy ismerősével sokat beszélgetett a magyarországi választásokról, és ő mondta, hogy van az az izé, valami, a magyaroknak az a becsípődése, hogy úgyis mindig szenvedni fognak és mindig minden rossz lesz, és erre állítólag külön szavuk van. Gondolkodtam, hogy mi az, defetizmus? Mondta, hogy igen, de hogy erre van a magyaroknak egy saját kifejezése. Hát egészen ebédszünetig törtem a fejem, hogy mi a fene lehet ez, és miféle hazaáruló vagyok, hogy még a saját szavunkat sem tudom a balsorsra, míg végül rájöttem, hogy a turáni átok bazmeg! és egyúttal fel is húztam magam, mert még épp abban voltam, hogy villamoson táncoló emberek és Szebb Jövő, és most komolyan, ez mit képzel, a turáni átkot ilyenkor felemlegetni? Úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy igen, amikor Szent István felvette a kereszténységet, akkor az ősi pogány sámánok megátkozták a népet, és ez i.sz. 1000 környékén volt, és ti itt a fejlett nyugaton nyilván nem vagytok képben, de az ilyen átkokat pontosan úgy kell elképzelni, mint a hosszú hatású depot antipszichotikum injekciót, a Zypadherát például, onnantól, hogy beadják, a páciens már nem tudja magából kivenni, és nincs ellenszer, és hetekig tart a hatása, de aztán szép fokozatosan lecseng és kiürül a szervezetből, és az ilyen átkoknak a hatóideje úgy körülbelül ezer év, úgyhogy kábé mostanra ment ki.
Ami a szavazást illeti, Osloban voltunk, ott lehet a nagykövetségen szavazni. Amint kiderült a dátum, kitaláltam, hogy csináljunk ebből ilyen családi hétvégét, lakjunk hotelban, hogy mindketten el tudjunk menni a férjemmel, ne kelljen valakinek itthon maradni a gyerekekkel. Aztán kiderült, hogy ja, én levélszavazó vagyok, mert nincs magyarországi lakcímem, valamint, hogy pont azon a hétvégén egy online tanfolyamon veszek részt a Dél-Afrikai Köztársaságban, ami egész nap tart és tényleg ott kell lenni a gép előtt, mert egymáson gyakoroljuk a módszert. Szóval az osloi hotelszobában gyakoroltam a módszert a dél-afrikai csoporttársammal angolul, a férjem meg bevitte a levélszavazatomat a követségre, amikor bement ikszelni, de annyira FOMO-m volt már akkor, hogy ebédszünetben fogtam magam és elbuszoztam az osloi magyar nagykövetség elő szelfizni, biztos nem nézett furának a sorban álló rengeteg magyar.
Különben valamiért úgy érzem, hogy óvatosan kell megnyilvánulnom a kérdésben, mert a külföldön élő magyar egy vitatott téma, hogy mi alapján szólunk mi bele, mi megy otthon. Akkor most hazaköltözünk-e, merül fel a kérdés, és ez valóban felmerül. A hazaköltözést illetően továbbra is az a tervünk, hogy megcsináljuk a kettős állampolgárságot, amellyel gyermekeinknek a későbbiekben nagyobb rugalmasságot biztosítunk, és azt követően szavazunk újra. A gyerekeim külön-külön rettentően boldogtalanok a norvég állami iskolarendszerben, de szeptembertől beírattuk őket a helyi nemzetközi iskolába, szóval, meglátjuk. Sok érv és ellenérv és bizonytalanság van, de azt tudom mondani, hogy csodálatos érzés, hogy megvan a lehetőségünk hazaköltözni, és az is csodálatos érzés, hogy akárhova is költözünk, talán nem azzal kell töltenem a további évtizedeket, hogy tisztes távolból tétlenül nézem, ahogyan a hazámban mindent tönkretesznek, amit szeretek**.
Meg azon gondolkodom még mostanában, hogy amíg/ha nem költözünk haza, attól még tehetek-e valamint azért, hogy Magyarország egyre jobb hely legyen. Pici dolgokat. Nem ilyen pátoszos izéket, mivel nincs se hatalmam, se vagyonom, hanem mint amikor a Before sunset-ben a csajnak az a feladata, hogy az iskolában legyen ceruza. Azon kívül, hogy végtelen pénzt verek el és radikálisan kedves vagyok minden hazalátogatáskor és támogatom a kedvenc alapítványaimat. Megmondhatjátok, ha vannak jó ötleteitek.
* Mondjuk még én dumálok, aki mindenkit őszintén sajnál, aki nem soproni.
**Pszichiátria, természet.