Alanis Morrissette durván sokkal fiatalabb és energikusabb, mint a Szigeten volt 2008-ban, akkor fáradtnak és öregnek és meghízottnak tűnt, most meg profi és szép és edzett, annyira profi az egész produkció a Budapest Parkban, hogy az első számoknál még fanyalgok is kicsit, hogy ilyen.. túl ilyen... profi, de hamar elmúlik, Alanis mindenféle hosszú szentimentális sallang nélkül beközli, hogy amúgy ő félig magyar, aztán az Ironic elejére felhívja a színpadra a családját. Már néztem korábban is, hogy mit keresnek ilyen nénik meg gyerekek a színpad bal oldali bejáratánál a backstage-ben kis székeken, nem tűnnek sem a zenekar tagjainak, sem egyéb személyzetnek, hát a nénik Alanis Morrisette anyukája és nagynénje (ők a magyarok, de még kicsi gyerekek voltak, amikor Kanadába emigráltak, szóval ott nőttek fel), meg a férje, meg a háromból a kettő gyereke, feljönnek, énekelnek, cukik. Ez egy istenigazából nagyon jó koncert, az, amikor az előadó elég karizmatikus ahhoz, hogy bevonjon és amikor a koncert közben lassan besötétedik és feltámad a szél és fénytechnika és beszinkronizálódsz és a tömeggel együtt énekled, hogy you looooooose you learn.
Van a joint attention (közös figyelem) nevű dolog, amikor együtt nézünk valamit, a "nézd, ott egy cica!" és akkor mindketten a cicát nézzük, és bár egyedül nézni egy cicát is nyilvánvaló örömforrás, a kutatások szerint még plusz külön örömet okoz és a jutalomérzésért felelős agyi hálózatokat aktivál, ha ketten együtt nézzük a cicát. Nyilván még örömtelibb, ha több száz rajongóval együtt nézzük az Alanis Morrissette-et, és akkor még nem beszéltem arról, mit csinál az agyunkkal a közös zenehallgatás, mert nem tudom, de ígérem, legközelebbre utánanézek. 
Direkt egyedül mentem a koncertre, az fura? Szeretek egyedül koncertekre járni, meg más rajongókkal, és nem szeretek olyasvalakikkel menni, akik nem rajongók, csak elkísértek engem, mert akkor nem tudok rendesen flowba kerülni, ha valaki mellettem unatkozik, zavarnak az agyhullámai, meg felelősséget érzek, hogy én cibáltam oda. A hátránya az egyedül koncertre járásnak persze az, hogy amikor a koncert után kiderül, hogy hétfő este is van buli a Budapest Parkban és elég jó zenékkel kezdenek, akkor nincs kivel táncolni, az eleve kislétszámú partyarc barátaim körülbelül egyharmada (= Kolléga és Szöszi) épp a sandefjordi lakásunkban fekteti a gyerekeiket e percekben, ráírok Hajnalkára, akik itt voltak valahol, de már hazamentek, szóval most vagy szépen hazabékávézom, vagy pedig megadom magam a Sorsomnak és leszek a dj-pult előtt egyedül táncoló negyvenes nő. Mert volt az, amikor a Szigeten, 2007-ben láttam a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenes nőt és megijedtem, itt van, de bekopizom nektek a lényeget, ne kelljen kattintgatni:
"Különben is megijedtem az öregedéstől valamelyik nap a szigeten, amikor a cseh blues-rock koncerten láttam egy egyedül táncoló negyvenéves nőt. Mert ha húszéves lány táncol egyedül, az szép és vagány, és az ember tudja, hogy a haverjaival jött, csak azok lusták felállni vagy elmentek sörért vagy épp átmenetileg elvesztek, de a negyvenéves nőről simán az volt a benyomásom, hogy egyedül jött ki, mert a barátai már nem járnak szigetre (vagy sose jártak), és megijedtem, hogy még tíz év, és pont ilyen leszek, a blues színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és attól féltem, nehogy majd ez legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen."
Mekkora egy prófétikus látnok voltam már 29 évesen, pontosan láttam, hogy én leszek a DJ-pult előtt egyedül táncoló negyvenes nő. Amúgy semmi bajom ezzel, nyilván ma már azt gondolom, hogy vagány, és az lett volna a ciki, ha feladom és hazamegyek, meg igazából nem egyedül táncoltam, hanem egy táncoló tömegben (aminek a 95%-a amúgy is csaj volt, és csomó harmincas, negyvenes nő, nyilván ők Alanis Morrissette fő közönsége), és nagyon jó volt egyet táncolni végre, tök hiányzott. Kb egy óra után monotonabb elektronikus zenére váltottak, amit józanul már nem élvezek, akkor hazabékávéztam. Amúgy szerintem a 2007-ben a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenes nő valószínűleg a zenekarral jött, nem tudom, ez akkor miért nem jutott eszembe.
A másik ilyen múltból a jelenbe nézős pillanatom - ennek van valami normális neve? Amikor a múltbeli éned szemével nézel rá a jelenlegi életedre. Amikor azt csinálják az emberek, hogy "a hatéves énem most büszke lenne rám / csalódna bennem"*. Nincs neve? A mozgás- és táncterápiában a Merényi Márta "időrés"-nek nevezi azt, amikor a folyamat közben hirtelen megállsz, és anélkül, hogy kilépnél a folyamatból, csak egy pillanatra ránézel, hogy miben is vagy most. Na, ez, de plusz még az is, hogy 1. rápillantok, miben is vagyok most, és 2. mit szólna ehhez Múltbéli Isolde.
Szóval a másik az úgy három nappal ezelőtt van, rózsaszín bikiniben térdig állok a tengerben Ula-n, a kedvenc Sandefjord-környéki strandomon, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb, rekordokat döntögető hőhulláma söpör végig épp Skandinávián, és a gyerekeimet meg Kolléga gyerekeit fotózom, ez összesen öt fő, akik épp rákásznak a kövek között. Azért kell a vízben állnom, mert a partról fotózva nem jó szögben áll a nap, szóval igyekszem nem bevizezni a telefont meg kiejteni a bankkártyáimat a tokjából, persze, egyik fotó se lesz túl jó, mert összevissza nyüzsögnek, meg már visítoznak is, hogy inkább jöjjek oda és videózzak, mert a kifogott rákok közül három egymásra támadt a vödörben és le kell filmeznem a fight-ot, és azon röhögök magamban, hogy oké, ezt nem láttam jönni. Mármint, ha ennek a blognak a Hajnalán valaki azt mondja, hogy figyelj, ezen az idővonalon 22 évvel később ebben a jelenetben látunk? Ugyan már.
Jó, hát eleve mit keresnék Norvégiában téli depresszióval, és miért lenne ott 32 fok.
A rákászás nemzeti sport itt kisvárosunkban, minden gyerek csinálja nyáron a strandokon, a boltban vásárolt koktélrákkal és egy csipeszes, erre való eszközzel kell nagyobb rákokra vadászni. A kifogott rákokat és más, tengeri lényeket (képünkön) aztán visszadobják. Úgy képzelem, hogy a Vestfold megyei rákokat már mind rengetegszer kifogták és visszadobták, némelyiknek már hiányzik egy lába vagy egy ollója, több műanyag vödröt láttak belülről, mint bármilyen más élőlény, és a világ óceánjaiban nagy hírnévnek és tiszteletnek örvendenek. Japán partjainál sok a földrengés, Ausztráliában sok a cápa, vagy a sirály, vagy a tengeri áramlat, Mexikó mellett olajjal szennyezett tengerben kell túlélni, atomkísérletek környékén sok az urán, de a legdurvább, legkeményebb arcok, a tenger igazi fenegyerekei és túlélői egyértelműen a nyaranta százszor kifogott és vödrökben hurcolászott és visszadobott Vestfoldi Rákok.
Tegnap este pedig véletlenül összefutottam az Exemmel a Vörösvári úton (most utána kellett néznem, hogy hívtuk őt ebben a blogban, hát úgy látszik, így, bocsi, mármint nagyon béna és valahogy tiszteletlen azzal meghatározni egy embert, hogy 25 éve egyszer jártunk). Norvégiában él, csak egy másik megyében, mint mi, de most pont itthon van, mert időközönként még Budapesten magánrendel, a házunk közvetlen szomszédjában lévő épületben. Szerintem vicces, hogy élethelyzetileg és helyileg ugyanazt csinálja, mint én: Dél-Norvégia egyik megyei kórházában alakítja a keleteurópai orvost, a házastársa home office-ban Magyarországra dolgozik, megtartották a III. kerületi lakásukat, az ő gyerekei nem a norvég állami iskolarendszerben vannak, hanem nemzetközi iskolába járnak, az enyémeknek épp pár hete kezdtem beadagolni, hogy egy ponton majd átíratnám őket a nemzetközi iskolába. Mindketten épp ebben a hova tartozom és melyik az otthonom dilemmában vagyunk, ezt megbeszéljük négy percben a Vörösvári úton, csak én valamivel előbbre tartok már a görbén, mert mi öt éve mentünk ki, ők meg egy, én már elértem a belenyugvás szakaszba, amikor rájössz, hogy mindkét helyen otthon vagy és sehol, és akkor ez most így van, nincs mit tenni.
Muszáj betennem az Ironic-ot, mert kiderült az elmúlt napokban, hogy nem mindenki ismeri a klipet (sőt, van, aki Alanis Morrissette-et sem ismeri, mi a fene, emberek) most bepótolhatjátok gyorsan.
* Az én érzésem többnyire a csodálkozás, mármint kishitű vagyok és pesszimista, és Múltbeli Isolde, legyen az akár a hatéves, akár a huszonkilencéves, soha nem gondolta volna, hogy jól is alakulhatnak a dolgok. Sose hittem volna, hogy ilyen jó lakásunk lesz Budapesten, beépített könyvespolccal, amit én terveztem, sose gondoltam volna, hogy lesz egy férjem, aki normális és okos és vicces és szeret és meg se ver, hogy lesz két gyerekem és egyik se születik fejlődési rendellenességgel, ráadásul még jó fejek is, hogy lesz egy saját lakásom Norvégiában, hogy egy csomó emberrel ilyen sok évig barátok tudunk maradni, hogy jó ideig az ország szellemi központjának számító helyen fogok dolgozni. Hogy negyvenhétévesen Charlessal és a rózsaszín hajú thai barátnőjével fogok szelfizni Bangkokban a Kao San Roadon, hogy lesz pénzem két croissant-ot is venni a Vaj-ban**, nem kell választanom, hogy sósat vegyek vagy édeset. WTF hogy nem történt még mindig számtalan katasztrófa. Én azt hittem, egy magányos, elhízott, alkoholista asszony leszek egy szuterén albérletben, két macskával, akiket gyűlölök.*** Már gondolkodtam, hogy írjak erről egy önsegítő könyvet, mindenhol az optimizmust nyomatják, de szerintem a boldogsághoz vezető út a pesszimizmus, ha elég pesszimista vagy, az egész életedet pozitív megdöbbenésben töltheted.
** Úristen, gyerekek, annyira jó a kaja ebben az országban, esélyem sincs, tíz kilót fogok hízni három hét alatt. Szerencsére rohadt drága is.
*** Ez még mindig Hajnalka ikonikus szófordulata, én szerintem nem gyűlölném a macskáimat, de ő tényleg inkább a kutyákat szereti.