I do not do heels (oh and the climate ain't right)

Tehát a vibe az az, hogy Budapest, szerda este van, sötét, tizenegy körül, dobozos Soproni Démont lóbálok a kezemben és kortyolgatom menet közben a Bajcsy-Zsilinszky úton. Az előbb jöttünk ki a koncertről, meleg van, de nem az a hőség, mintha a sütőben lennél 180 fok légkeverésen, csak sima pántosruhás június, és az aktuális témáimmal traktálom Humant, amelyek ma este: 1. öregedés, 2. autofikció. Épp ott tartok, hogy az autofikcióban dokumentarista módon le kell-e írni a részleteket, ahogy azok a valóságban megtörténtek (mert én ezt szeretem csinálni), vagy a részletektől akár tökéletesen eltérve kell arra törekedni, hogy leírd magát a hangulatot, és ragaszkodom hozzá, hogy ha az ember le akarja írni ezt itt, akkor bele kell írni az előbbi Predator-pólós pasast, mert pont az olyasmi részletektől lesz meg a vibe.  

Azt is magyarázom, hogy ez itt maga a mennyország, mert sötét van, mert élet van az utcán és mert végtelen fajta sört lehet kapni a boltban este tizenegykor. Norvégiában este nyolc után nem vehetsz alkoholt, ráadásul ott ilyenkor még éjfélkor is világos van, pedig mi délen lakunk, északon még rosszabb. Itt Budapesten sötét van, magas, sokemeletes bérházak vannak, utcalámpák, neonreklámok, kerülgetnünk kell a szembejövő embereket, csodálatos. Nem, soha nem gondoltam volna, hogy azon fogok lelkesedni, hogy este sötét van, de a férjem is, aki múlt héten volt otthon könyvhéten, lelkesedett ugyanezen, szóval nem csak én vagyok őrült. Az előbb találtam ki, hogy szomjas vagyok, bementünk a Nemzeti Dohányboltba innivalóért, félre kellett állnunk az ajtóhoz vezető kis lépcsőn, mert pont kijött egy ilyen göthös, középkorú, kopaszra nyírt fickó, a kezében nagy, fekete szemeteszsákkal, "Predator" feliratú pólóban, kidobta a szemetet a bejárat melletti nagy kukába, úgy nézett ki, mint a Guy Ritchie filmekben a rosszarcú keleteurópai mellékszereplő, és ezért magyarázom, hogy bele kell írni a Predator-pólós fickót. Human szerint ha akarom, simán változtathatom a tényeket, mondjuk a pólófeliratát valami másra, ami még inkább hozza a keleteurópai nagyváros este tizenegykor-érzést, és adott esetben erősíti a hangulatot.

De nem jut eszembe jobb, úgyhogy meg kell elégednetek a Valósággal. 

A koncert az Cat Power Sings Dylan: The 1966 Royal Albert Hall Concert. Még januárban impulzusvásároltam jegyet, mert kiváló önismerettel tudtam, hogy júniusban a legszebb Vestfold megye, érik az eper, virágzik a bazsarózsa a teraszomon, világos van éjfélkor, strandokon fogunk hömbölögni, és gyűlölni fogom és európai nagyvároshangulat után fogok sírni. Valamint Niké egyszer, mintegy harminc évvel ezelőtt azt mondta: "az életnek az az értelme, hogy Kerekes koncertre menj a barátaiddal", és bár a Kerekest még mindig utálom, az alapvetésével egyetértek. Annyiba került a repjegy és a koncertjegy, mint egy fogtömés. Az elmúlt évben 4 db fogamat tömték be Norvégiában, ezért ebben mérem a dolgok árát. 

Aztán hozzáokoskodtam, hogy anyukámat magammal hozom visszafelé, aki ugyan képes egyedül repülni, de utál, és akkor nálunk lesz júniusban egy hétig. Tehát kivettem két nap szabit, felkeltem szerdán hajnali ötkor és elrepültem Ferihegyre ("na gyere fiam, igen, te vagy az utolsó, pont rád várunk már csak, oda szálljál szépen be" - mondta barátságos hangon a repülőtől az épületig szállító busz sofőrje a magyarul nyilvánvalóan mit sem értő, dubai üzletembernek), aztán vettem 24 órás Budapest-jegyet, elbékávéztam a lakásunkba. Ahol régi CD-ket pakolásztam, meg ráfújtam a hajamra a duty free-ben vásárolt Kerastase Curl Manifesto hullámfrissítő spray-t (február óta behullámosodott a hajam, a menopauzától van, tök durva). Nagy örömömre megtaláltam A Kert-kazettámat, csak sajnos a tokjában nem az volt, hanem egy Joni Mitchell-kazetta, hát kár, nem sok minden maradt fenn a Kert zenekartól, és úgy látszik, azt is elkevertem valahová. Cat Powert (Chan Marshallnak hívják igazából) eredetileg a Satisfaction-feldolgozásáról ismerem, amit talán még az L. küldött? mivel örök rajongója vagyok klasszikus férfizenék női coverjeinek. Mondjuk azok a kedvenceim, amik teljesen eltérnek az eredetitől és egy totál más szám a vége, mint a végtelenül szomorú Ane Brun: Big in Japan, meg Patricia Barber: Norwegian Wood-ja, ami meg mi a franc?? Cat Power ezt a Dylan koncertlemezt teljesen hűen követi, ezt tudom, mert ismerem ezt az albumot, a felénél Dylan elektromos gitárra vált 1966-ban és a közönségből fújolják és júdásnak nevezik. Cat Power csodálatosan lehozza ezt a váltást, az első számoknál tétova és szétszórt, a közönséget nézegeti meg félpercenként belekortyol a teásbögréjébe, amiben még benne a filter, és a Desolation row-nál (eredetiben is egy unalmas szám) már azon gondolkodom, hogy máris megfájdult a hátam az állástól és ezek a számok tulajdonképpen ugyanígy hangoztak spotify-on is, de aztán van az a rész, amikor a Tambourine man után előveszi a zenekart, és életre kel az egész és egy ponton már nem gondolkodom más dolgokon, mert koncertélmény. Cat Power különben leginkább zaklatottnak tűnik, nem megjátszásból, hanem igaziból, a felkonfokban is háborúról beszél meg a gyerekekről, akik ezt nem hallhatják, és ettől jobb lesz a koncert, a fiatal Bob Dylan eredeti koncertjében tuti nem volt ennyire fájdalmas az, hogy I'm one too many mornings and a thousand miles behind, de most az, imádom. 

A koncert előtt összefutunk Hannával, lila haja van, aztán ülünk az Akvárium Klub teraszán, próbálok a szívószálammal pár korty gintonikot találni a vizespohárnyi jégkocka között, és a kicsit túl hangos zenét túlkiabálva a regényemet magyarázom. Fehér, trikópántos ruhában vagyok, tegnapelőtt vettem a Sandefjord plázában, meg a fancy Sketchers memóriahabos fehér belelépős sportcipőmben, ami persze kitörte a lábamat már délelőtt, de jól beragtapaszoztam. A tumblr-es bolgár-orosz üvegfúvólány fülbevalói vannak rajtam és egy régi, fém karperec, amit a lakásban találtam délután, reggelre majd kiütéses lesz tőle a csuklóm a fémallergiám miatt, de nagyon szeretem koncerteken a karkötőt, ahogy fel-le csúszkál, amikor felemelt kézzel tapsolok. Ezért bevállalok egy kis kiütést. Human szerint az autofikcióban nem szükséges leírni, milyen ruha volt rajtad, de nekem az agyamra mentek a Shopaholic-könyvek, ezért ebből nem engedek sajnos. Arról beszélünk, hogy az emberek vajon mit szólnak ahhoz, ha írnak róluk. Mert szerintem az nem olyan egyszerű, hogy ha jót írnak róluk és nem rosszat, akkor oké. Nem ilyen egyszerű. Human azt mondja, vagyis asszem valójában valami mást mond, de én erre jutok belőle, hogy az emberek nem feltétlenül biztosan szeretik a saját élményeiket más által leírva olvasni, mert nem akarják átírni a fejükben lévő élményt, de mondjuk akkor max nem olvassák el, mármint a készülő regényemben szereplő népek, akik a soproni fiatalkoromban részt vettek. 

A kreativitásról beszélünk még csomót, hogy vannak azok az időszakok az alkotófolyamatban, amikor nincs meg, és miket lehet mégis tenni az érdekében, kell unatkozni, mert akkor aktiválódik az agyadban a default mode network, ami ugye elengedhetetlen, meg kellenek inspiráló élmények, zene, látvány, meg magyarázom a kognitív kontroll kikapcsolását, amire a könyvben a nő csomó dolgot kipróbált. Az az, hogy ne értékeld logikusan és okosan az alkotás alatt álló művedet, miközben alkotod, ugyanakkor azért időnként mégiscsak állj meg és nézz rá külső szemmel (jó, kivéve, ha Csontváry vagy, akinek megmondta az angyal, hogy a világ legjobb festője lesz, tehát nem kell a kognitív kontrollal bajlódnia). A Táncosnő fogalmazta meg ezt nekem régebben, és most mindjárt bemásolom ide nektek, tessék, reméljük, nem zavarja majd: "Amikor koreográfusnak tanultam, akkor abszolút az volt a hozzáállás, hogy teljes mértékben függetlenítsd magad alkotás közben a feltételezett befogadói elvárásoktól. Azt a nagyon bizonytalan képet ami az ember fejében él, próbáld minél pontosabban megközelíteni, legyen neked nagyon fontos és nagyon személyes." Erre a témára térünk vissza csomószor, már a koncert előtt az Erzsébet téren azt fejtegettem, hogy kell egy ember, aki inspirál, és az vajon a mentor vagy a múzsa vagy lehet-e ugyanaz a kettő, és aztán később valahogy a rutinokról beszélünk, meg hogy ha írsz, akkor sokat kell olvasni, hogy elöl legyenek az agyadban a szavad, mint nyáron a ruhásszekrényben a nyári ruhák, ne a hátsó sorból kelljen előrángatni, hogy várjál mintha lett volna egy zöld szoknyám. 

Amúgy pontosan erre valók az emberek. Nem pedig arra, hogy labdát dobáljunk egymásnak meg frizbigolfozzunk, mint a szabadidős sportokon alapuló norvég barátságmodellben. Arra, hogy megbeszéljük a világ dolgait meg a saját dolgainkat és ránézzünk több szempontból és azáltal jobban megértsük vagy inspirálódjunk belőle, és embereket labdázásra használni végtelen pazarlás. Arra való a kutya. 

A vibe még az is, hogy ülünk egy padon a rakparton a pesti oldalon, szemben a feketén hömpölyögő Duna meg a Margitsziget pár fénye, csillogva tükröződnek a fekete vízen az utcalámpák, meleg szél fúj, csend van és néptelen, mindjárt mennünk kell, mert már elég késő van és végtelen sokat gyalogoltunk, én dohányzom, amit csak keleteurópában szoktam, arany Davidoffot, bár már fekete dobozban árulják, és a hátfájásról beszélünk, hogy milyen gyakorlatokat érdemes végezni rá és hogyan építse be az ember a rendszeres gyógytornáját a szokásai közé.

És van az a rész, amikor sétálok egyedül hazafelé a teljesen kihalt, éjszakai Vörösvári úton, hallgatom a címben szereplő számot. A Szentlélek tér körül megnézem a lépésszámlálómat, nevetségesen keveset mutat, rájövök, hogy mert pont elmúlt éjfél és a tegnapit kell nézni, 15.9 km-t gyalogoltam és ezzel 1041,5 kcalt égettem el. Igen, ha pár évvel ezelőtt bárki azt mondta volna, hogy valaha az életemben nekem örömöt fog okozni végiggyalogolni egyedül a Vörösvári úton éjféltájban (vagy bármilyen többsávos budapesti utcán bármilyen napszakban), egész biztosan pofán röhögöm. Feljövök a Flórián tér felé, lassítok, próbálom kitalálni, mivel foglalatoskodnak a Főkert kocsija körül láthatósági mellényben tétovázó munkásemberek, az egyik végül elkezdi nyírni a füvet a villamossínek között, a másik három még pakolász. Méghogy itt nem vágják le a füvet, dehát épp azt csinálják. 

Másnap meg beteszem a cigarettámat simítózáras tasakba és a konyhaszekrénybe (csak Magyarországon dohányzom, kb évi egy dobozzal) (és ha nincs zacskóban, annyi idő alatt kiszárad), áttöltöm a Kerastase Curl Manifesto hullámfrissitő spray-met 100 ml-es palackba, hogy fel lehessen vinni a gépre, gyorsan töltöm még kicsit a fülhallgatómat, bepakolom anyukám kisbőröndjébe a hungarikumokat (macaronok a Málnából és a hajfestékem, mert azt a színt nem lehet Norvégiában kapni) (mert az én kishátizsákomban nincs hely, nála meg van), bekenem a derekamat tigrisbalzsammal, elbékávézunk a reptérre. Átépítették a játszórészt az indulási oldalon, és megszűnt a Costa kávézó, ez van csütörtökön, aztán pénteken meg nem értem a reggeli meetingen, hogy hol vagyok és mit keresek itt. 

Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling. 

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni.